Zivon Sidorov

Ezt teszem ha:
+ nehéz helyzet ér, megőrzőm a hidegvérem, vagy legalábbis igyekszem így tenni, mert az senkinek sem jó, ha mindenki elkezd pánikolni, abból ugyanis csak fejetlenség születik.
+ ki kell derítenem valakiről valamit, akkor előszeretettel figyelem meg az illetőt csókaként, tudom, hogy beteges szokás, de az Eyes of London szervezetnek köszönhetően rájöttem, hogy nem csak én választom ezt a megoldást, hanem más is. Szóval ezzel a betegséggel nem vagyok egyedül, mert más is szívesen okoz vad idegen embereknek üldözési mániát.
+ fel kell vidítani valakit, mindig olyan témát hozok fel - hogyha ismerem az illetőt - amiről szívesen beszél, szerencsére elég jó hallgató társ vagyok, így van elég türelmem is mások hosszú sztorijaihoz.
+ törölnöm kell valaki emlékezetét, mindig csak arra gondolok, hogy ezzel csak a jó célt szolgálom, nyilván megesett már, hogy nem éppen a helyes úton jártam és az esetleges problémáktól kellett megóvnom magam, de amíg más nem tud róla, addig nekem csak sokkal de sokkal jobb lesz.
+ az animágus alakomban kémkedem, akkor ügyelek a varjú szokások megtartására is, nyilván egy vad varjú nem fog valakinek az ablaka párkányán megpihenni, ahogy egy galamb is tenné mondjuk, kénytelen vagyok a megfigyelésekre hagyatkozni, a beszélgetések kihallgatását pedig meghagyni másoknak.
+  be kell mutatkoznom sosem a rendes nevemet használom, mindenkit megkérek, hogy hívjon nyugodtan Ivo-nak, tudom, hogy köze sincs a nevemhez, de elég fura lenne ha Zizi-nek hívatnám magam mindenki előtt.
+ egy számomra szimpatikus személlyel találkozom vagy beszélgetni kezdek akkor szégyen, nem szégyen, de mindig zavarba jövök. Talán ezért se beszélek olyan sokat, és inkább a távolból "lesem" őket, ha valaki felkelti az érdeklődésemet. De túlzásokba nem esem, van jobb dolgom is.
+ valakivel összetűzésbe kerülök akkor "menekülök" a probléma elől, az illető elől is, talán gyáva vagyok, de szerintem senkinek nem mondok semmi újat azzal, hogy féltem a bőrömet. Függetlenül attól, hogy milyen neves és kínkeserves varázsló iskolákba jártam, kevésbé vagyok harcias jellem. Mindenről a Castelobruxo tehet.

Nagy vidáman sétáltam vagy inkább trappoltam le a lépcsőről, mert végre beadtam a jelentkezésemet az Ilvermorny-ba és ha minden jól megy akkor végre világot láthatok! Elképzeltem magam ott valamelyik házban, direkt utána is olvastam egy kicsit a történetének, az a baj, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik ház választana engem és választana egyáltalán az egyik engem. Mindenesetre reménykedem a lehetőségekben, hogy végre valami nagyon eltérőt teszek, azzal szemben, amit Danila vagy Zinaida tenne. Ők valószínűleg nem is gondolkodtak azon, hogy esetleg világot lássanak, hogy az erdőkön túl nézzenek. Én világot akarok látni. Sárkányokat akarok felkutatni, szelídíteni és elmondani a szüleimnek, hogy én is valami fontosat tettem le az asztalra. Lehet, hogy nem ez lesz életem döntése, de a bűbájtan tanárunk mindig azzal biztat, hogy merjünk nagyokat álmodni és ne maradjunk itt. Ne itt a szüleink közelében akarjunk megélni, hanem sokkal távolabb, ne érjük be a kisvárossal, költözzünk minél távolabb. Egy nagyvárosba menjünk, ahol pezseg az élet, mert ki virul az ember tőle. Én is ezt reméltem. De amikor eljött a nagy nap és a lehetőség, hogy egy kis időre búcsút intsek a zord Koldovstoretz-nek, nos én az érkezésig szentül abban a hitben éltem, hogy valahol Massachusetts-ben vagyok, nem pedig az Amazonas esőerdejében a csodálatos, de annál szívfacsaróbb látványú Castelobruxo építménykolosszús előtt. A beosztási ceremónia után én elsírtam magam. Tudott akkor a fene portugálul beszélni!


Megráztam a fejem nemlegesen, mintha nem érteném miről beszél, pedig iszonyat tisztában voltam azzal, hogy mit kérdez tőlem. Az egy dolog, hogy szándékosan szólaltam meg oroszul, mert jobb ötletem nem volt még, de eskü, ha lett volna más választásom akkor készséggel válaszolok. Vajon mit érthetett azalatt, hogy mit keresek itt? Azt mondtam neki, hogy nem tudom mit akar tőlem.
Amikor azonban azt gondoltam volna, hogy nem érti mit hablatyolok neki az anyanyelvemen, ugyanazt a kérdést elmondta oroszul is. Nagyot néztem, nyilvánvalóan nem eleve a hideg és zord Oroszországból jött, hanem valahonnan innen, de hogy honnan tudott értekezni a saját anyanyelvemen velem, az nagyon érdekelt. Biztos orosz volt a halott férje, már ha volt neki. Vagy tudja a nyavalya.
– Miért jöttél ide? – mintha csak az anyámmal diskurálnék arról, hogy mi a fészkes fenét keresek hajnali három órakor a hűtőnk előtt, pedig eskü vacsoráztam rendesen. Ugyanolyan kellemesen számonkérő hangja volt, amire szívesen válaszoltam volna, csak nem tudtam mit akar tőlem. Őszintén szólva, magam sem tudtam mit akarok és mit keresek itt, csak egy célt akartam az életemnek, amire még ebben a percben sem jöttem rá, hogy mi legyen az. Csak vállat vontam. Mégis mit mondhatnék neki? Ha akarná se tudná kiverni belőlem a válaszokat, pedig ha lehetne és tudnám rá a megfelelő választ is, tényleg megmondanám. Talán keresem a bajt. Talán csak bizonyítani akarok, hogy nem csak egyik napról a másikra élek, hanem vannak terveim, de még… én sem tudom, hogy mi is az.
Két verés és egy nagy adag Veritaserum egyvelege se hozta meg a gyümölcsét, amíg rá nem kérdezett a képességeimre. Arról egész ódákat zengtem, az igazság szérumtól megrészegülten, kár, hogy a legelején nem ezzel kezdte.


Tisztán emlékszem arra, hogy az amúgy is verőemberképű Webster miként ismertette meg velem ezt az új helyzetet. Akkor még csak jó szórakozásnak tűnt, nem igazán értettem a lényegét, hogy mi is ez az egész, de eltelt egy-két év. Még mindig azt mondom, hogyha nem bérlek ki egy szobát az Iris-Cordelia párosnál, akkor valószínűleg nem azt sem tudnám mi az az Eyes of London, mert egyből a London Eye-ra gondolnék. Lényegtelen. Már nem haragszom annyira Webster-re mint az elején, vissza akartam adni neki valahogyan a szívességet csak nem tudtam hogyan. A családomnak mindig is igaza volt velem kapcsolatban: egy elcseszett strucc vagyok, bár hozzá teszem, nem az az animágus alakom és ez már egy fokkal megnyugtatóbb. Maradjunk annyiban, hogy bár néha megjátszom a menőt, valójában csak…
– Miért van neked ilyen kis öcsis kisugárzásod? – szándékosan hagyta ki a puffancs jelzőt, amivel nem volt bajom, mert a mondhatni egymás mellett leélt hónapok mellett már őt is sikerült kitanulmányoznom. Egy idő után, már magamtól is tudtam mire mit mondana így szándékosan folytattam a mondatát. Nem voltam legilimentor vagy ilyesmi, csak a megszokás és megfigyelés rabja.
– Milyen kisugárzás? – legyintettem egyet, mintha nem tudnám miről beszél. Pedig nagyon jól tudtam, hogy a viselkedésemre céloz leginkább. Valahol még a késői gyerekkor és a korai felnőttkor küszöbén állok, bár állhatnék egy kicsit határozottabban is a felnőttkor előtt, mégis gondtalan gyereknek érzem magam, aki keresi a helyét a varázslóvilágban. A legnagyobb baj az, hogy még mindig nem tervezek előre egy-két hétnél tovább.
Iris és Cordelia kinevetett, ezzel nem is lett volna baj, ha ez a nagy darab Webster nem lenne a közelünkben. Így is eléggé traumatizálta az életem egy aprócska részét.


Ha gyerekként kis mufurc voltam, akkor ez nagyon kicsit változott most felnőtt koromra. Szinte ugyanolyan vagyok, mint régebben, csak már egy kicsivel határozottabb vagyok és gondoskodni tudok magamról. Vagy legalábbis próbálok. Tartom a kapcsolatot a szülőkkel is, néha küldök nekik egy helyzetjelentő levelet, kihagyva belőle a legapróbb részleteket, ami arról árulkodna, hogy a kis szerencsétlen kölyök, aki csak a jó és helyes útról áradozott gyerekként, mégis megspékelte az életét egy kis zűrzavarral. Kell a pörgés mindenki életébe, hogy a napjai is megteljnek élettel, hogy látszodjék rajta igenis él... Néha ezeket az érzéseket kell megtanulnom kiírtani másokból, ezeket a kedves és kevésbé kedves emlékeket. Sokat kell még tanulnom, ezt az amneziátor parancsnok is megmondta, de nem vagyok annyira reménytelen eset, csak annyira, hogy megtudjam játszani az értelmest és a sült bolondot is, hogyha az kell. Most még egész jól megy a sorom, hogy ezután mi lesz, az majd kiderül. De igazából, az élet még előttem áll. Még el is cseszhetem az életemet, de akár egy elég vagány karrier is állhat előttem. Minden a döntéseimen múlik és persze azon, hogy ez a kémkedésem miként ér véget.

Csimbókos hajviselet mód: ✓.
Szürkéskék szemszín mód: ✓.
Fekete bőrdzseki viselése: ✓.
Anyaszomorító ábrázat: ✓.
Csókra alkalmas szájforma: 35 %, olyan széles, mint a mugli templomok ajtaja.
Ápolt csóka szárnyak: ✓.  
Gyilkos tekintet: 54 %, ha még gyilkosabb tekintetű lenne, akkor a közelében lévők gyanút fognának.
Kifogástalan utca gyereke stílus: ✓.