War of Change | Draco x Harry

Közeli hoppanálás után sietősen veszi a lépteit a kúria ajtajához vezető úton. Gyors koppintások, nyílik is az ajtó – vártak rá.
Küldött egy levelet korábban arról, hogy beszélniük kell, és bár mindketten a Minisztériumban dolgoznak, régi évfolyamtársak, és a gyerekeik barátok, attól függetlenül még nem lenne olyan szerencsés, ha meglátnák itt, így gyorsan be is záródik az ajtó.
Még mindig nem hitte el, hogy emellett az opció mellett döntött. Na persze nem azért, mert nem jó ötlet, sőt – remek alibi lehetőségek vannak pont a fentebb említett opciók miatt, és a Malfoy család szempontjából is tökéletesen illik a képbe, múltjukat tekintve.
Mégis. Azzal, hogy felkérte, azt döntötte el, hogy meg kell bíznia Draco Malfoyban. Persze, tudja, hogy változtak az idők, sok sok év eltelt azóta, és Astoria Greengrass nézeteiről is hallott, így még ha keserűen is, de persze már régen bevallotta magának, hogy minden más, és hogy amennyiben a helyzet nem változik, megbízhat benne. Harry így is képtelen volt Gin mindenttudó mosolyát kiverni a fejéből, amit akkor kapott, mikor erről a döntésről beszélt.
De ki tudná teljességgel jelenteni, hogy nem Albus miatt siet most végig az üres folyosókon?
Sóhaj után röviden kopogtat, mikor megállnak egy ajtó előtt, majd megvárja a bentről kiszóló hangot, mielőtt benyitna, gondosan bezárva maga mögött az ajtót.
Régen volt már egy ekkora, zárt helyiségben Draco Malfoyjal.
Harry halkan megköszörülte a torkát.
– Őszinte részvétem – szólalt meg csendesen, lehajtva a fejét, mielőtt a kabátjához nyúlt volna, ahonnan egy lapos dobozt húzott elő, süteménnyel töltve, Draco felé nyújtva. – Gin küldi.


   

Még csak pár napja annak, hogy visszatértem a minisztériumba dolgozni a temetés óta, és bár vannak pillanatok, amikor jobb, könnyebb, egyszerűbbnek tűnik elveszni a munkában, beletemetkezni a teendőkbe, máskor azonban sajnos épp annyira nehéz, mint az első napon, amikor Daphne szinte elrángatott onnan, mert egy kisebb jelenetet rendeztem az átriumban. Néha úgy érzem, kezdek lassan magamra találni, hogy képes leszek rá, átvészelni ezt, élni tovább az életem... Nélküle. Egyben tartani magamat, a családomat, apaként... Nélküle. De ez a nap pont nem ilyen volt. Fáradtan esek haza a kúriába a minisztériumi teendőim elvégzése után, és nem sokkal később azon kapom magam, hogy ismét a kripta bejáratánál ücsörgök, mint a temetés másnapján Scorpiusszal, és Astoriához beszélek. Nem, nem őrültem meg. Remélhetőleg. Nem várok választ, tudom, hogy nincs már, és nem felelhet. De egy ilyen nap után úgy érzem, erőt adhat a hitem, hogy a fátyolfüggönyön túl vár rám, hallhat engem, és részben, bizonyos értelemben még velünk van. Eltelik így talán egy-két óra is, végül azonban összeszedem magam, visszatérek a kastélyba, hogy rendbe szedjem a külsőmet, és rászánjam magamat végre arra, amit hetek óta halasztgatok.

Már Astoria halála előtt eldöntöttem, hogy segíteni fogok Potternek. Ő is erre biztatott, és tudom, hogy a fiunknak is fontos lenne, legalábbis, ha tudná. Persze sosem tudhatja meg. Az veszélybe sodorhatná őt, és azt nem engedhetem. De azon túl, hogy részben miatta, az ő jövője miatt is szeretném egy kicsivel jobbá tenni ezt a világot, tudom, sokat jelentene neki, ha tudná, hogy a legjobb barátja apjával sok-sok év után képesek vagyunk elásni a csatabárdot annak érdekében, hogy összedolgozzunk. Ezen kívül, miután több mint a fél életemen át cipeltem annak a terhét, hogy a tinédzserkori tetteim milyen szörnyű hatással voltak másokra, és úgy érzem, ezzel talán törleszthetnék végre valamennyit. Közben pedig egy újabb szalmaszál is ez, amivel elvonhatnám a figyelmemet a gyászról. Ám ideje volna végre személyesen beszélni Harry-vel, ahelyett, hogy baglyokat küldünk egymásnak, vagy épp az aurorjait küldi a nyakamba. Tehát rászánom magam, hogy ez üzenettel meginvitáljam magunkhoz, és megtárgyaljuk végre, hogyan is működhetne ez a dolog a beépüléssel.

Nem sokkal később Harry Potter meg is jelenik a Malfoy birtok határában. Furcsa érzés lehet ez mindkettőnknek, hiszen a legutóbbi látogatásáról egyikünk sem őriz kellemes emlékeket. Larkey-t, a két házimanónk egyikét küldöm elé, hogy bekísérje a dolgozószobámba. A Larkey, és a gyerekkoromban a családunk által birtokolt manó, Dobby, közötti különbség valószínűleg hamar szemet szúr majd Potternek, hiszen az utóbbival ellentétben a család jelenlegi szolgája rongyok helyett tisztességes ruhákat visel. Nem véletlenül, hiszen közel húsz éve felszabadítottam őt és a testvérét is, azóta pedig rendes bérért dolgoznak a kúriában.

Néhány iratot rendezgetek épp az íróasztalomon, ám amint nyílik az ajtó, azonnal felállok, hogy úgy fogadjam a vendégemet. Meglepnek, valósággal megdöbbentenek az első, csendes, őszintén csengő szavai, a kabát alól előhúzott küldemény pedig még inkább. Jeges szürke szemeim enyhe gyanakvással figyelik Harry minden mozdulatát, ahogy az közelebb lép a dobozzal, de automatikusan lépek közelebb én is, hogy átvegyem tőle.

- Nem kellett volna fáradnia... Köszönjük! - Nem bontom ki, az illatokból egyébként is azonnal egyértelművé válik, hogy mit tartalmaz, csak leteszem az asztalomra. Aztán egy kézmozdulattal hellyel kínálom Harry-t. Még mindig nem térek magamhoz teljesen attól az együttérzéstől, amivel indított. Nem ezt vártam tőle.

- Megkínálhatlak esetleg egy itallal? - Egyrészt udvariatlanság volna nem így tenni, másrészt, attól tartok, ránk férne valami erős, amitől talán könnyebb volna félretenni a több évtizedes nézeteltéréseket és ellenségeskedést, hogy meg tudjuk beszélni, amit meg kell. Megfordulok, és az asztalom mögötti szekrényből előveszek egy üveget és két poharat. - Sárkányhordóban érlelt, ír malátawhisky - mutatom a kínálatot Potter felé, hátha hamarabb megjön hozzá a kedve.


   

Bár le akarná tagadni, Harry akkor sem képes figyelmen kívül hagyni a házimanót, aki az irodához vezeti. Egy pillanatra sem lepődött meg, persze, azonban a kontraszt saját emlékei és a jelenlévő manó között jobban hat rá, mint azt beismerné. Tizenkettő volt, mikor először találkozott a Malfoy család akkori házimanójával, Dobbyval, aki mindössze egy koszos rongyban érkezett hozzá, majd hat évvel később, korábbi családja ellen fordulva a saját kúriájukban megmentette Harry életét, és elvesztette sajátját. Ehhez képest az őt vezető manó – Larkey volt? – tiszta, igényes ruhákat viselt, és jó kedéllyel csevegett, ahogy végigvezette a folyosókon. Harry egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon Astoria Malfoy keze volt-e a dologban, vagy talán, bár aligha, de talán Dobby lehetett-e hatással a férfira. Harry alig döntötte el, hogy a héten meglátogatja a manó sírját, mikor már meg is érkeztek az ajtó elé, és belépett rajta.
Szavai és a gesztusok őszinték, olyannyira, hogy egy pillanatra meg is feledkezik arról, ki áll vele szemben, ám kissé megmerevedik, mikor helyjel lett kínálva, és felpillantva ugyanazok a szürke szemek néznek vissza rá, amikkel Draco Malfoy éveken át leírhatatlan undorral volt csak képes rápillantani Harryre. Persze, tisztában volt vele már hónapokkal korábban, mikor először megfogalmazódott az ötlet, hogy milyen nehéz is lesz mindez, hogy bár tudja, hogy mindketten változtak, mindketten felnőttek, és az elmúlt húsz évben aligha volt közük egymáshoz az időnkénti biccentéseken vagy hivatalos eseményeken kívül – mégis, tisztában volt vele, hogy a tudatalatti reflexek mindkettőjükbe ugyanannyira beleivódtak.
Tehát egy biccentés után helyet is foglal a felkínált székben, majd a némi tukmálás után rábólint az italra.
– Legyen – sóhajt, ahogy hátradől a székben. – Ártani nem fog.
Igazából alighogy kimondta a szavakat, máris összeszorult a szája egy pillanatra, ahogy megkívánta a felkínált whiskey ismerős égetését, tudván, hogy megkönnyítené az este további részét.
Régi ösztönei azt súgják neki, hogy térjen azonnal a témára, hogy aztán minél hamarabb távozhasson erről a helyről, ahol akarata ellenére is sokkal feszültebbek az idegei – lankadatlan éberség! – mint amennyire kellene nekik, ám tisztában van vele, hogy az mennyire udvariatlan lenne jelen helyzetben, és egy része mást is súg neki.
Hisz Albus rég nem címez neki leveleket, csak édesanyjának, és ha kérdezne is, csak elutasítást meg vállrángatást kapna, ha épp nem jó a viszonyuk – és mostanában mikor az? –, és most, hogy itt ül a Malfoy kúria irodájában, leróva tiszteletét, ösztönei mást súgtak neki.
– Hogy viselte Scorpius az elmúlt heteket? – kérdezte, ahogy Draco elővette az italt és a poharakat.


   

Némi aggódalommal készültem erre a találkozásra, tartva attól, hogy vajon képesek leszünk-e félretenni mindent, ami a múltban történt, és civilizált varázslók módjára megbeszélni a ránk váró közös munka részleteit. És a múlt alatt még csak nem is csupán a háborúban betöltött szerepünket értem, sem a Roxfortban töltött hat-hét évünk alatti rivalizálásunkat, hanem az elmúlt időszakot is, hisz mióta a fiaink barátok lettek, ez az ellenségeskedés közöttünk újra felerősödött. Scorpius és Albus barátsága jó alap lett volna ahhoz, hogy hosszú idő után végre elássuk a csatabárdot, értük, de éppen az ellenkezője történt. És valljuk be, ez most jóval kevésbé múlott rajtam, mint rajta. Persze kezdetben én sem örültem a dolognak, sőt, ma sem mondanám magamat boldognak a helyzettől, de nem tartott túl sokáig belenyugodnom, vagy értékelnem Albus hűségét a fiam felé. Harry-t viszont annyira elvakítja az irántam érzett haragja, gyűlölete, vagy érezzen bármit is, hogy inkább eltaszította magától a saját fiát, mint hogy beletörődjön, hogy nem választhatja szét őket.  

Vajon mitől lesz más ez a találkozó? Ha szakmai kérdésről van szó, akkor másképpen áll ehhez, és az elhatározása vajon ezúttal valóban képes lesz felülírni az ellenérzéseit? Végül is tényleg nem kicsi a tét. A neo-halálfaló szervezet napról napra erősebbé válik, az elveik egyre több teret nyernek a politikában, és az élet más terén is, egyre nagyobb árnyékot vetve a háború után kemény munkával megalapozott idillre. Potteren nagy lehet a nyomás, és elég kétségbeesett lehet, ha az én segítségemet kéri. És én vajon képes leszek - legalább látszólag - szemet hunyni afelett, ahogyan a fiaink barátságát kezeli? Ahogy ismeretlenül is elítéli Scorpiust immár több mint öt éve? Muszáj lesz. Éppen a gyerekeink, az ő jövőjük miatt, hogy olyan világban élhessenek, és alapíthassanak majd egyszer családot, amiben már nincsenek ilyen előítéletek. Cselekedni akarok, megragadni a lehetőséget, hogy tegyek valami igazán hasznosat, nem csak az utódaink miatt, hanem magam miatt is, hogy jóvá tegyem egyes régi vétkeimet, illetve, hogy... tovább tudjak lépni végre, nem pedig még mélyebbre süllyedni az Astoria miatt érzett gyászomban.  

Nos, a lényeg, hogy nem kerülgethettem tovább ezt a beszélgetést, ahogy nyilvánvalóan Potter sem, így a kiküldött baglyomra válaszképpen egészen hamar be is toppan. Egy biccentéssel jelzem Larkey felé, hogy távozhat, és amint becsukódik utána az ajtó, arra számítok, hogy hamar a tárgyra is térünk majd. Azzal nyilván határozottan nem számoltam, hogy Harry egy doboz házi süteménnyel az együttérzését fejezi majd ki a családomat ért közelmúltbeli veszteség miatt. Hogy némiképp leplezzem a meglepettségemet, és hogy mielőbb oldani tudjuk a kettőnk közötti harminc éves feszültséget, és a szokatlan helyzetből adódó kényelmetlenséget, kezdetnek máris itallal kínálom. Nem is akármilyennel, minőségi lángwhiskyvel - nem mintha én valaha is képes volnék bármi ócskát inni vagy felkínálni. De ez most határozottan nem az a szituáció, amiben beérném bármi kevésbé elfogadhatóval. Számomra abszolút érthető módon Pottert sem kell sokáig unszolni. Italt töltök az egyik pohárba, majd miután az asztal lapjára helyeztem, egy egészen egyszerű, pálca nélküli varázslattal elébe csúsztatom. Aztán épp megtöltöm a második poharat is, amikor a nekem szegezett kérdésétől meglepődve akaratlanul is egy pillanatra megállok a mozdulatban. Egyik szemöldökömet megemelve pillantok le rá, és egy halvány, enyhén gúnyos, enyhén kesernyés mosoly suhan végig az arcomon. Most komoly Scorpius hogyléte érdekli? Mély levegőt veszek, befejezem a mozdulatot, majd azonnal le is húzom a poharam tartalmát, mielőtt helyet foglalnék. A második italt már ülve töltöm ki magamnak, végül középen hagyom az üveget, egy intéssel jelezve, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, ha úgy érzi.

- Elveszítette az édesanyját. Gondolhatod. De úgy vélem, sokkal rosszabbul viselte volna, ha Albus nincs ott neki... - jegyzem meg végül, szinte közömbös hangon, ami nem kevés erőfeszítésembe kerül. - Dühös volt, amiért nem szerezhetett tudomást hamarabb Astoria állapotáról - teszem hozzá aztán mereven magam elé bámulva, és igazából magam sem tudom, miért osztom meg vele ezt az információt.


   

Ha bárki megkérdezte volna róla, Harrynek fogalma sem volt, hogy mi is szállta meg. Mormolt volna valamit válaszul, megvonva a vállát a mennyezetre bámulva, mielőtt inkább rákérdezett volna valami – bármi – másra.
De... csak volt benne valami, oké?
Valami, ami miatt meg kellett kérdeznie, valami, ami miatt hallani szerette volna a választ a kérdésre, akkor is, ha semmi köze nem volt hozzá, akkor is, ha utána persze csak ott ült, nem tudva mit kezdeni magával.
Hisz hallotta a másik oldalt, persze, Albustól – Gintől –, és tudta, mi történt, és valamiért, valami más is ott volt, hisz nem ezt érezte ő is legelőször? Mikor feltúrta Dumbledore irodáját, dühöngve, az igazgatóhoz vágva, hogy ha csak tudott volna róla, mindez nem történt volna meg, de nem, hirtelen volt, minden hirtelen volt, mert míg a szülei elvesztése mindig is lénye része volt, addig Sirius halála nyers, éles fájdalom volt, ahogy egy tompa, rozsdás ollóval valaki erőszakosan választotta el őt Harrytől.
Persze, más idő, más körülmények. Hisz nem ezért van itt. Mégis mit csinál?
– Örülök. Hogy Albus... segíthetett – jegyzi meg végül halkan, kissé estlenül, megköszörülve a torkát. Persze, Dracónak nincs oka hinni neki. Senkinek sincs, igazából. Talán senki más nem értheti saját kavargó érzéseit, hisz ő magának sincsen fogalma róla. Mégis itt van. Mégis itt ül.
Visszafordíthatatlan. Talán javíthatatlan. De talán, csak talán...
Röviden megrázza a fejét.
– Mindenképp dühös lenne – mondja végül, elfordítva a tekintetét, halkabban. – Csak egy ok kell.
Egy pillanatig még az asztalra mered, mielőtt hirtelen mozdulattal meghúzza az italát. Malfoy nem akarja ezt hallani, és nem Harrytől.
Harry biccent.
– Őszinte leszek. A segítségedet kértem, de nélküled is teljesíthető a feladat. Teljesen biztosra kell mennünk, hogy kész vagy rá, mert egyetlen rossz pillanat, és mindennek annyi. Szóval, ha esetleg még ez így túl hirtelen, akkor... – Nem fejezi be a mondatot, hisz minden benne van már így is.
Dracónak pontosan tudnia kell, hogy nem kockáztathatnak. Senki nem hibáztatná, ha a felesége elvesztése miatt nem tudna közreműködni, de nem múlhat ezen a teljes bevetés. Tudnia kell, hogy a másik teljesen készen áll rá.


   

Harry Potter a Malfoy kúriában lángwhiskyt iszogat. Lefogadom, ütős kis szalagcím lenne a holnapi Reggeli prófétában, már ha kitudódna a látogatása, amelyet teljesen önszántából tett meg. Persze senki nem szerezhet erről tudomást. Ettől azonban még ugyanolyan ritka, szokatlan a helyzet. Ahogy itt ülünk, látszólag nyugodtan beszélgetve, mint két régi cimbora, akik túl rég találkoztak utoljára, de a látszat csal. Civilizált varázslók vagyunk, de ettől még egyikünknek sem kifejezetten egyszerű ez a szituáció. Ebben biztos vagyok. Ezúttal azonban meglepő módon egy oldalon állunk, közösek a céljaink. Reméljük, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy ez a higgadt, szinte már barátságos légkör megmaradjon közöttünk.

- Valóban? - vonom fel a szemöldököm épp csak egy csipetnyi meglepettséggel. - Valóban örülsz? - ismétlem meg a kérdést, és igyekszem ezt minden ellenségeskedés nélkül tenni, pusztán érdeklődően. Nem akarok faragatlannak tűnni, de kikívánkozik belőlem egy-két dolog. - Ne értsd félre, kétségtelenül hálás vagyok a fiadnak, amiért Scorpius mellett állt, amikor szüksége volt rá, csak... az volt a benyomásom, hogy... nem nézed jó szemmel a barátságukat - hajolok előre, az asztalra támaszkodva a könyökömmel. Mindketten tudjuk, hogy ez nem szimplán egy benyomás, de igyekszem a lehető legfinomabban fogalmazni, Scorpi miatt, mert megígértem neki, hogy ha lehetőségem adódik rá, akkor beszélek erről Potterrel. - Gondolom, már hallottad, hogy meghívta őt hozzánk a nyárra... - teszem hozzá mintegy mellékesen, de őszinte kíváncsisággal várom a reakcióját.

Végül kézbe veszem ismét a középen hagyott üveget, és újratöltöm a poharainkat, majd a sajátomat magamhoz véve hátradőlök a székemben. Ajkaim finoman rándulnak enyhén gunyoros mosolyra a következő szavait hallva. Az aurorjai az elmúlt hónapokban többször is felkerestek, több levelet is váltottunk, aztán most itt ül közvetlenül előttem, a saját otthonomban, hogy letisztázzuk a részleteket, és azt mondja, hogy igazából nélkülem is tök jól elboldogulna? Érdekes. Kortyolok az italomból, majd a fejemet ingatom.

- Értékelem, hogy... aggódsz értem, Potter - gesztikulálok felé a karommal, a mozdulattal azt sugallva, hogy “vagy akármi is legyen ez, amit csinál”, és közben a rosszul leplezett önelégült mosoly még mindig ott ül a szám sarkán, ám aztán teljesen elkomolyodom. - De erre semmi szükség. Már tizenhat-tizenhét évesen is képes voltam szétválasztani az érzéseimet, elzárni, rejteni azokat mások elől, egy fedél alatt élni Voldemorttal és az egész csürhéjével, nem adva jelét annak, hogy mi a véleményem róluk, a feladatomra összpontosítani, akkor is, ha az életem és a családom élete múlt rajta. Biztosíthatlak, hogy ezen készségeim az elmúlt 25 év során sem koptak el. Épp ellenkezőleg. - Bólintok lassan, magabiztosan. Kiváló okklumentor vagyok, az érzéseim vagy a gyász nem fognak akadályozni a teendőimben. Ugyanakkor azzal, hogy előhozakodtam ezzel a témával, lehetőséget adok neki, hogy kérdezzen, ha kérdése van, vagy szüksége volna bármilyen további megerősítésre azzal kapcsolatban, hogy bízhat-e bennem. Mert nem kétlem, hogy továbbra is vannak kételyei.