Ideje felnőttként viselkedned Apa ~ Harry & Albus

Akkor is ma lesz az nap, hogy ráveszem apát arra, amire már évek óta próbáltam. Bíztam abban, hogyha megtudja azt, hogy Draco Malfoy elengedte a fiát, akkor talán Ő is engedékenyebb lesz. Apa érdeke is volt, hogy belemenjen, mert jelenetet rendezek, ha nem és megint az lesz, mint az előző nyarak alkalmával: nem fogok beszélni vele. Hozzászoktam már a gondolathoz is, hogy a mostani szünet is hasonlóan telik majd el, de egy halvány remény mindig ott volt bennem, hogy na most engedni fog. Ezzel a tudattal és határozott léptekkel indultam meg apa dolgozószobája felé, és kopogtam be az ajtaján. Amint megkaptam az engedélyt a belépésre, egyenesen az asztalához sétáltam. Megtámaszkodtam rajta mind a két kezemmel és határozott tekintettel kezdtem bele a mondandómba.
– Át akarok menni Scorpius-hoz a nyáron és szeretném, ha Ő is átjöhetne. A kérdésedre a válasz: nem, nem untam még meg ezt a témát és addig foglak basztatni vele, ameddig be nem adod a derekad. Tökre nem értem, hogy mi bajod van vele, nem is ismered, csak az apját. S az nem ok, hogy miatta nem engedsz nekem. –Nem, az ütőkártyát még nem vetettem be, egyelőre próbáltam anélkül meggyőzni az öreget. Talán egy értelmes beszélgetést tudunk majd lefolytatni és különben is díjazhatná, hogy magamtól kerestem meg napközben és nem csak este lát vacsoránál. Közben ellöktem magam az asztaltól, lehuppantam a fotelba, ami az asztala előtt volt. A kényelmet természetesen megadtam magamnak: lábaimat szépen felpakoltam apa asztalára. Tökre tiszta volt, mert éppen fürdés után támadtam be az öregem, így csak egy póló meg rövidgatya volt rajtam. Minden bizonyára meg fogja ezt jegyezni, de majd csak akkor veszem le a lábaimat, ha szólt érte. Addig eszem ágában sem volt.

Három lezáratlan ügy holnapi jelentési határidővel, ami persze nem mást jelentett, mint karikákat a szem alatt, és annyi papírt az íróasztalon, hogy úszni is lehetett volna benne. Egyetlen festmény ékeskedett az oldalsó falon, ami közvetlenül a Minisztériumi irodájába vezetett – bár felesége gyakran esküdözött, hogy hamarosan kihajítja az ablakon, amiért még itthon sem képesek békében hagyni Harryt, de egyelőre a fenyegetés még nem lett beváltva –, aminek lakója nemrég távozott egy hosszabbra nyúló beszélgetés után. A másik oldali kandalló előtt még mindig hamunyomok tarkították a szőnyeget, amit Harrynek még nem volt ideje feltakarítani a két látogatója között.
Azonban végre beesteledett, így Harry levegőhöz juthatott, ugyanis – és ez már régen bevezetett szabály volt – legalább nyaranta tilos őt zavarni szürkület után, így levegőhez juthasson, és az estét a családja körében tölthesse, ha már a gyerekek itthon vannak. Már így is kissé feszegette a határokat az irodában töltött idejével, és Gin biztos megpróbálta volna már kirángatni ilyenkor, ha nem épp határidőről lett volna szó – bár az a helyzet, hogy mostanában úgy tűnt, minden nap valami életbevágóan fontos dolognak van újabb határideje. Harry sóhajtott.
Így kicsit sem meglepve, enyhe megkönnyebbüléssel fogadta a kopogást, kiropogtatva a vállait nézve fel a belépőre, ám annál nagyobb lett a meghökkenés, mikor Albus lépett be. Harry kicsit zavartan pillantott fel a fiára a szokatlan látogatás miatt, bár igyekezve ezt nem mutatni saját arcán, nehogy a másik félreértse. Kapcsolatuk így is, változatlanul, borotvaélen táncolt.
Fia jóformán levegőt sem vett, ahogy eldarálta mondandóját, és mikor még így is le lett szólva, hogy ne vágjon közbe, Harry egyszerűen felemelte a kezét. Fáradt volt. Kevés olyan munkanap volt, ami után nem érezte úgy magát, mintha legalább két maratont futott volna fejben, gondolatai összekuszálva. Ám más is megjelent a levegőben, amint Al lépett be a szobába – fáradt volt a folytonos félreértésektől, elejtett félszavaktól, gyilkos feltételezésektől a be nem fejezett mondatok után. Egy pillanatra visszagondolt legutolsó találkozására Dracóval, mindkettejük modorára, a régi és új ének csendes harcára, hisz Scorpiusról volt szó – persze, hogy Scorpiusról, mi másról, Harry nem is feltételezhette, hogy középső fia számára egy ilyen látogatás bármi más indokból fontos lehetett volna, bár az a helyzet, hogy szeretett hinni, és egy apró, már rég nem mutatott része most is csalódott volt.
Albus helyet foglalt, nem is akárhogyan, és Harry ujjai az orrtövére csúsztak, hogy visszatartsa magát attól, bármi meggondolatlan szó kicsússzon a száján; nem szerette volna ismét Gin fejcsóválását látni a tükörben, ahogy ő is fáradtan vonta össze kezeit maga előtt.
– Albus, vedd le a lábaidat az asztalról – szólalt meg lassan, még mindig csukott szemekkel, és bár hangja halk volt, de ellentmondást nem tűrő. Kinyitotta a szemeit, és a fiára nézett. – Kérlek – tette hozzá –, tele van fontos papírokkal.
Albus fia szemeibe nézni egy pillanatra mindig olyan volt, mintha egy kegyetlen tükör bámulna vissza rá. Tökéletesen örökölte nagyanyja íriszét, amiket gyakran felüdülés volt mosolyogva, nevetve látni – de nem ilyenkor, mikor keményen, irritáló ellenszenvvel néztek vissza rá.
– Draco hallott már erről az ötletről? – tette fel végül a kérdést.

   

A meglepetés ereje. Számoltam ezzel a gondolattal, nem véletlen volt, hogy felkerestem Apát a dolgozójában. Ott általában csak anya kereste mindig, de csak azért, hogy végre kirángassa onnan, mert már ő is megunta azt, hogy folyamatosan a papírok között volt elveszve a másik. Ez most is így volt. Épp csak nem gyűrtem össze néhányat belőlük, mikor megtámaszkodtam az asztalon. Látszott rajta, hogy fáradt volt. Talán sarkon kellett volna fordulnom és kisétálnom az ajtón, hagyva pihenni a másikat. A baj csak az volt ezzel a gondolattal, hogyha ma nem veszem rá, akkor soha. Elvégre mindig fáradt volt a munkája miatt. Ezért nem is irigyeltem, de azért meglátszik, hogy elég szépen rá ment a kapcsolatunkra ez is. Az asztalon lévő papírhalmok a kezeimet megúszták, de lábaimat már nem tudtam –nem is akartam– úgy tenni, hogy ne legyen alatta egy-egy jelentés vagy fontosabb dokumentum. Ez persze apának nem tetszett. Ahogy orrnyergéhez nyúlt és lehunyta a szemeit, csak megmosolyogtatott. Jó volt ezzel is bosszantani, ahogyan azzal is, hogy nem hagytam szóhoz jutni a monológom után. Persze jött is az ellentmondást nem tűrő kérés, hogy lábaim kerüljenek le az asztalról. Már-már mozdultam is volna, de nem tettem. Aztán elhangzott egy bizonyos varázsszó, ami meglepettséget váltott ki belőlem.
– Ha már szépen kéred. –Érzelemmentes volt a hangom, de a kérését teljesítettem. Elemeltem az asztalról a lábaimat, de jött velük egy-egy papír is, ami a sarkamhoz tapadt. Eszem ágában sem volt hallgatni, hogy mennyire fontos dokumentum és ha baja esik, akkor nem tudja mit csinál. Ezért, a lehető legóvatosabban szedtem le őket és tettem vissza a helyükre, de lábaimat inkább magam alá húztam, sem mint a földre tegyem. Oldalra pillantottam, a hamu nem is kerülte el a figyelmem. Ahogyan az sem, hogy üres volt a festmény a falon. Reméljük az is marad.
– Természetesen. Minden egyes alkalommal, mikor megkérdezünk titeket, eltervezett dolog az egész. Ha nem hiszed, el is mehetünk hozzájuk és megkérdezhetjük, hogy hazudok-e róla. –Eszemben sincs ilyesmivel kockáztatni. Korábban megfordult a fejemben, hogy azt hazudom apának, hogy Draco Malfoy belement, hogy ezzel meggyőzzem őt. Ez azonban több sebből is vérzett. Egy helyen dolgoztak, tuti rákérdezett volna és ha bukott a dolog, csak rontottam volna az egészen. Azonban tudtam nagyon jól, hogyha most megemlítem, az csak is a színtiszta igazság lesz. Mert Darco valóban belement, csak apa ezt még nem tudta.

Albus végül – egy pillanat eltelte után, ami nem kerülte el Harry figyelmét – csak levette a lábát az asztalról, a papírokkal együtt is, ám fia hangját hallva így is keserűség fogta el. Fájdalmas, hogy idejutottak, a szavak hidegek és kimértek, összehasonlíthatatlan azzal, hogy mennyire egyszerűen tud Jamesszel beszélni, vagy a nélkülözhetetlen mosollyal, amit Lily kap, amint beindul, pörög és forog.
És ez csakis az ő hibája volt.
Ahogy visszakerülnek a papírok az asztalra, fel is veszi őket a helyes kupacukba rakva, a többit is rendezgetve. Akárhogy is végződik ez a beszélgetés, ma már rájuk sem fog tudni nézni, így semmi értelme csak úgy kallódva hagyni őket.
Nem néz fel Albus válaszát hallva, de megcsóválja a fejét.
– Nem feltételeztem – dünnyögi, ahogy az utolsó kupac is megtalálja a helyét, majd sóhajtva egyet hátradől a székében.
Hogy nézne ki, hogy azok után, hogy ilyen szívességet kér Malfoytól, beleszervezi egy olyan munkába, amihez semmi köze sem lenne, egyszerűen nem engedi be a fiát a lakásába?
Hisz nem is olyan rég járt ott: a csendes folyosókon sétálva, a fekete függönyökön kinézve, a gyász szürke, tömény füstje mindent ellepve. Saját szemeivel látta, hogy mit okozott az elmúlt egy év a férfin, hogy mennyit öregedett alatta.
"Tökre nem értem, hogy mi bajod van vele, nem is ismered, csak az apját. S az nem ok, hogy miatta nem engedsz nekem," mondta Al, pár másodperccel ezelőtt. Scorpius Malfoy. A név amolyan szitokszó lett Harry közelében, ami másoktól hallva csak arra emlékeztette, hogy mennyire nem vett részt a fia életében; Albustól pedig direkt úgy hajtogatva, hogy az idegeit célozza.
Scorpius Malfoy nem olyan régen elvesztette az édesanyját. Harry emlékezett még, hisz sosem tudná elfelejteni, a fájdalomra, amit Sirius elvesztése után érzett. Hogy mennyire ellenkezni akart a ház megtartására, ahol Ő élt és Ő szenvedett; arra, hogy milyen volt egy évvel később először végigjárni a folyosókat, ahol Ő mozgott, megnézni a szobáját, ahol Ő élt.
Elképzelni sem tudta, mit érzett volna, hogyha arra lett volna kényszerítve, Sirius halála után a Grimmauld téren éljen az iskolaév kezdetéig.
– És válaszolt is? – vonta fel végül a szemöldökét, kérdőn fürkészve a fiát. – Nem fogom elrabolva Draco Malfoy fiát, ha ő nemet mondott.


   

Végre felírhatott magának apa egy jó pontot, amiért nem feltételezte azt, hogy hazudtam a válasszal. Hiszen Scorpiról volt szó. Róla soha nem hagyta el hazugság a szám, ha a téma az volt, hogy valamelyikünk a másiknál nyaralhasson. A mai napig hihetetlen számomra az, hogy ennyire tiltanak. Talán most megtörni látszott a jég. Azonban valami nem stimmelt ezzel az egésszel. Mintha könnyedén és gördülékenyen menne a meggyőzés. Nem, itt volt még valamilyen csapda, csak nem jöttem még rá.
– Igen, válaszolt. –Itt volt az idő, hogy kiterítsem a kártyáimat és megmondjam apának azt, amit Scorpitól tudtam meg. – És bele is ment a dolgokba. –Az okot nem mondtam meg, hogy miért. Ravasz dolog volt Scorpitól, hogy bevetette édesanyja levelét, de ha ez kellett ahhoz, hogy Draco belemenjen a dologba, akkor nem láttam azt, hogy gond lenne. Persze ezt apának nem kellett tudnia. Majd megkérdezi az öreg Malfoyt, ha tudni akarja, hogy miért is ment bele abba, hogy egymásnál nyaralhassunk. Én apám helyében biztosan rákérdeznék, ha legközelebb összefutnék vele a Minisztériumban. Szerencsére én nem apám voltam, és az okot is tudtam. Talán… talán azt is meg kellene említenem apának, hogy Scorpi megkérte Dracot, hogy beszéljen vele erről? Vagy lehet már meg is tették, csak eddig nem mondta? Lehet ez a csapda? Hmm… sok-sok kérdés.
– Szépen is nézne ki, ha az aurorparancsnok gyerekeket rabolna. Még a végén lecsuknának emberkereskedelem miatt. Az Azkabanban azt hiszem nem lehet látogatókat fogadni, de javíts ki, ha tévednék. –Úgy mondtam ezt, mintha bemennék hozzá valaha is, ha véletlen lecsuknák. Apa viszont újra címlapon lenne, persze nem lenne kellemes elviselni a dolgokat. Mindegy is, ilyesmire úgy sem kerül sor, kár is volt agyalnom rajta.
– Asszem Mr. Malfoy beszélni is akar majd veled erről az egészről. Azt tudom, hogy nem ígérte meg Scorpinak, hogy biztosan fog, de gondolkodott rajta. Szóval légy férfi és tedd félre kicsit a múltat vele miattam… miattunk… –Az utolsó szót halkan motyogtam. Gondolhatja, hogy nem a közöttünk lévő kapcsolatra céloztam vele, hanem Scorpival való barátságunkra. Mindenesetre a karfát piszkálgatva néztem apámra, várva, hogy mit fog lépni, mit fog szólni az egészhez. A gyanún viszont továbbra is fentállt: túl könnyedén megy az egész… Ilyenkor már rég kiabáltunk egymással… még akkor is, ha fáradt volt.

Harry elhúzta a száját. Talán egy része remélte, hogy Draco nemet mondott, és akkor ennyivel le is tudva az egész, a nem az nem, téma lezárva. Azonban ez kissé még mindig furcsa volt – mi oka lett volna csak úgy belemennie ebbe? Potter a Malfoy kúriában, Malfoy a Potter házban, valamennyire biztos, hogy neki sem tetszett annyira az ötlet.
Lehet, hogy Albus mégis hazudna?
A gondolat futó, ahogy fiát fürkészi, de egyben méreg is az ereiben, egyre gyorsuló lavina a lejtőn. Mégis nemet mondott? Egyáltalán megkérdezték? Mennyit kamuzna?
Felesége szavai csengenek a fülében, és kissé megrázza a fejét.
Ugyan miért ragaszkodik ennyire az egészhez? Ez is csak egy újabb terv arra, hogy megkeserítse az életét? Újabb lehetőség, hogy felidegesítse? Csak arra vár, hogy Harry kimondja az egyetlen rossz szót, és elszabadul a pokol?
Túlságosan egyszerű a közöttük ülő látszatnyugalmat megháborgatni.
Nem. Egyszerű lenne kimondani, vita lezárva, és nem kellene ezzel törődni. Eggyel kevesebb dolog, ami miatt aggódni kell.
Mintha Gin rosszalló tekintete, és duruzsoló szavai ellenkeznének a fejében. Hisz nem ezt próbáltad hónapok óta? Ugyan már, Harry, mindenki tudja, hogy mennyire bánt. Itt a lehetőség. Adj nekik egy esélyt.
Zsigeresen akarna ellenkezni, mintha az elmúlt évek minden leckéje semmibe veszne emiatt.
Mégis. Ő maga választotta Dracót a feladatra, ő maga találkozik vele, hogy jelentéseket hallhasson. Ő maga gondolta ezt jó ötletnek. Ő maga bízott meg benne.
Elveszteni feleséget, édesanyát. Harry, aki élete alatt annyi mindent vesztett, aki körül annyi ember szűnt el létezni, képtelen belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha Gin nélkül kéne folytatnia.
Egyáltalán képes lenne rá?
– Malfoy? Mégis miért egyezett bele? – morogja Harry, kérdéssel leplezve gondolatait, ahogy elfordított feje a szék karfájára támasztott kezén, a tenyerében nyugszik.


   

Kicsit alábbhagyott, az amúgy is kevés kommunikációnk. Eddig én adtam a letargiákat és kaptam rájuk egy fél mondatos választ, vagy egy újabb kérdést. Kezdett frusztrációt kiváltani belőlem ez az egész helyzet. Miért nem tudja apa egyszerűen elfogadni azt, hogy Draco Malfoy belement? Talán mert az ő helyében én sem hinném el bizonyíték nélkül. Ebben azt hiszem hasonlítottunk, de ez a párhuzam elég… furcsa. Nem pont ezt a tulajdonságát akartam örökölni. Kezdtem bánni, hogy megint felhoztam ezt az egészet, de több okból is muszáj volt. Egyrészt mert én is akartam, másrészt meg Scorpius miatt. Türelmem viszont egyre jobban fogyott. Apa nem válaszolt, nem igazán reagált. Egy pillanatra ökölbe is szorult a kezem, leplezve ezzel dühömet… vagy inkább apa tudtára adni azt, ami már eddig is látható volt. Végül csak megszólalt, de kérdést tett fel ahelyett, hogy választ adott volna nekem a sajátomra.
– Honnan a fenéből kellene ezt nekem tudnom, apa? Írj neki baglyot vagy hoppanálj oda és kérdezd meg személyesen. Én sem tudom az okát, csak örülök végre, hogy már fél sikerünk van Scorpival. –De, majd még megmondom. Persze, hogy nem kotyogom ki Scorpi édesanyja levelének tartalmát. Amúgy is csak Draco tudta az igazi okát annak, hogy engedett fia kérésének és leplezhette bármi mással.
– Talán belátta, hogy közeleg a felnőtté válásunk és tudta, hogy utána már nem mondhatja azt, hogy nem. Bármi is történt köztetek, az a múltban volt. Miért jó neked az, ha szenvedni látsz? –Játszunk akkor így. Ő is feltett kérdéseket, akkor nem is szabad volt, nem igaz? Hangomból is érezhette, hogy komoly választ vártam erre, hiszen tényleg csak azt érte el a tiltásaival, hogy szenvedjek nyáron. S már néha undorral utazzak haza. Szerencsére anya mindig ott volt nekem, mikor kellett és az ő hiányát soha nem tudnám megszokni. Túlságosan is szerettem anyát és őt is csak szünetekben láthattam. Na meg Blökit is… és a motorom… és a faházam… Ezek nyújtottak mindig vígaszt, ha apa felbosszantott.

És itt is van. Egy pillanatra sem lepi meg, hogy milyen gyorsasággal keményedik el az arca fia szavait hallva. Már-már számolt vissza a pillanatig, amíg Albus elveszti a türelmét, hisz Harry hogy merészel nem azonnal igent mondani?
A fiú szavai folynak és folynak, áramlanak egymás után, és Harrynek nehezére esik visszatartania a kitörni akaró hirtelen haragot, nem visszavágni minden egyes kérdésre. Nehezére esik kordában tartani szavakat, amiket egy pillanat múlva megbánna, de megteszi. Ujjbegyei elfehérednek, ahogy a szék karfája köré szorulnak, de megfeszült állkapcsán kívül pár pillanatig semmi más nem árulkodik a dühéről.
– Mert szerinted szenvedni látni akarom a saját fiamat? Ezt gondolod? Minek nézel engem? – Bár nem kiabált, hangját eltorzította a harag, ahogy előre dőlt a székében. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem, és máris szenvedsz miattam? – kérdezi, ahogy hangja gúnyos élt üt meg, majd értetlen felhorkant, elfordulva.
Csak az a baj, saját magát sokkal egyszerűbb fellovalnia, és Albus precizitással tudja, hogyan kell az idegein táncolni, így amint szája becsukódik, azonnal újult erővel önti el az indulat, ahogy feláll a székéből asztala mögött.
– Én döntöm el, hogy kit látunk szívesen ebben a házban! Ha már szívességet kérsz, legalább több tiszteletet várnék – emeli fel a hangját, ahogy kezei mereven az asztallapra támaszkodnak. – Legyen! Legyen, amit csak akarsz, de figyelmeztetlek, egyetlen rossz szó, feleselés, és annyi volt! Most pedig–kifelé! – A végét már kiabálja, ahogy keze az ajtó irányába rándul, majd egy másodperc után, meg sem várva Albus reakcióját, hátat fordít, és ellépve a széke mellett az ablakhoz fordul, karjait összefonva a mellkasa előtt, mereven állva, várva, hogy meghallja az ajtócsapódást.


   

Kihoztam a sodrából. Tagadhatatlanul jó érzés volt látni, ahogy kezdett eluralkodni rajta a düh annak ellenére, hogy mind a ketten tudtuk a végkifejletet. Ő kiabálni fog, és röhögni vagy vigyorogni, és még inkább építi majd ezzel azt a falat kettőnk közé, amiket bitang erős védőbűbájok védtek. Természetesen a lerombolás ellen. Mert, hogy apa nem csökkentette, inkább növelte a kettőnk közötti távolságot.
– Hogy minek? –Felvontam a szemöldökömet, és a düh egy szempillantás alatt öntött el teljese. Testem megfeszült, hirtelen pattantam fel a helyemről és csaptam ököllel az asztalára. Ez később még fájni fog, de ohh. Nem hagyom válasz nélkül. – Egy apának, aki gátolja a fia boldogságát. Igen, képzeld el szenvedek miattad. Egész nyáron, mikor itthon vagyok. Nagyon jól tudod te is, milyen érzés az, mikor nem láthatod a barátodat csak az iskola falai között és mégis kiteszel ennek. –Hangom már már emelkedett, de visszafogtam még magam. Ez koránt sem volt kiabálás, csak egy szokásos kiakadás rá. Apa felkelt a helyéről, megtámaszkodott az asztalán. Most lett csak igazán érdekes a beszélgetésünk és ahogyan közli, hogy több tiszteletet várna el… akaratlanul is felnevettem.
– Én meg egy Apát várnék. –Meg is nyomtam azt a bizonyos szót. Ezzel próbáltam sugallani felé, hogy mélyen legbelül, igenis vágytam a szeretetére. Vágytam arra, hogy elfogadjon olyannak, amilyen voltam és vagyok és leszek. Egy segélykiáltás talán, ami picit visszazökkenteni őt is a valóságba és belátná azt, hogy elcseszte az egészet. Én is hibás voltam részben, de ne én nyissak már mindig felé… nem is fogok. A kiabálás és keze rándulása már nem lepett meg. A lényegen nem változtatott, de annak örültem, hogy belement a dologba. Mielőtt kimentem volna a szobájából és hátat fordított volna, szemeibe néztem. Hűvös, érzelmek nélküli tekintettel. Csupán egy sunyi vigyort varázsoltam az arcomra.
– S lám. Újra megmutattad, hogy miért is nem tudunk mi normálisan beszélgetni. –Nyugodt és halk szavakkal zártam le ezt a kis beszélgetést. Természetesen az ajtaja nem úszta meg azt, hogy olyan erővel csapjam be magam mögött, hogy az egész házban lehessen hallani. Blöki meg is ijedt és inkább elszaladt. Én meg indultam is a szobámba, hogy megírjam a hírt Scorpinak és elküldjem neki a csomagot… Mélyen, legbelül viszont össze voltam törve, amiért egy újabb beszélgetésünk fulladt kudarcba. A lelkem sírt, felzaklatott teljesen… de könnycseppet már nem hullajtottam… De fájt.

Én meg egy Apát várnék. A szavak visszhangoznak, akkor is, ha erre nem ad jelet, sem arra, hogy a többit hallotta volna. Talán, régebben, még itt is folytatta volna – Albus szavainak olyan élet ad, amit valaki olyannak, mint Harrynek, borzasztóan nehéz figyelmen kívül hagynia –, azonban arra legalább sikerült rávennie magát, hogyha lezárta, akkor lezárta, és kész, akármit mond még a fiú után, nem fog rá ugrani.
Pedig tudna mit mondani, persze. Arról, hogy Albus mit hasonlított mihez, borzasztóan eltúlozva mindent, arról, hogy mire hogyan reagál a másik, és arról is, hogy most is ki volt az, akinek elfogyott a türelme, de.
Az a de az szép és jó, szeretjük, és néha muszáj elfogadni. Harry felnőtt, és bár Albus az elmúlt pár évben próbára tette az idegrendszerét és a kontrollt, attól még megtanulta már, hogy min szabad felkapnia a vizet, és min nem, mit kell elengedni a füle mellett, és csupán hallgatnia.
Hisz mindenki megmondta neki. Albus fiatal, tinédzser, persze, hogy így fog viselkedni, és Harrynek nem lenne szabad hagynia belelovalni magát. Felesége, barátai is megmondták, hogy ő maga milyen volt ennyi idősen: hogyan kiabált a többiekkel anélkül, hogy végiggondolná a szavakat, vagy éppen más eszközhöz folyamodna. Azonban arra senki sem tanította meg, mi lesz akkor, ha saját fia örökli ezt a tulajdonságot úgy, hogy még saját magából sem veszett ki.
Hisz igazából nem számít az, hogy Harry azon akadt ki, ahogy Albus elvesztette a türelmét, ahogy és amiket mondott, mert igazából Harry már akkor veszített, amikor nem volt képes azonnal igent mondani, és hagyta, hogy Albus eljusson arra a pontra.
Hiába próbálkozik, hiába engedte meg, hiába remélte, hogy legalább ezzel megy valamire, képtelen volt nem azt érezni, hogy ismét minden kudarcba fulladt.
Ujjai az ablakpárkányra szorulnak, ahogy fia becsapja mögötte az ajtót, állkapcsa megfeszülve, de végül minden felgyülemlett agresszivitás ellenére az ablaknak dönti a fejét, az üveg némileg lehűtve forró bőrét.
És jöttek is már a várt léptek fel a lépcsőn: kiabálás, ajtócsapkodás, persze, hogy aztán jönnek a többiek, hogy mi a franc is történt itt. Ahogy meghallja a rövid koppantást az ajtón keze felszalad az arcához, eltüntetve a frusztráltan kicsorduló könnyet mielőtt bárki is megláthatná, majd a nyíló ajtó irányába fordul.
Minden nappal egyre inkább olyan, mintha egy rég elvesztett csatát harcolt volna – és a legrosszabb, hogy senki másnak, csakis saját magának köszönhette.