Léon Aumont

A precizitást, pontosságot, finoman konstruált végrehajtást, a leleményességet, alkalmazkodóképességet, professzionalizmust, diszkréciót. A száz százalékos sikerrátát.
Ezen túl akárkivel találkozik, biztos megkedveli, csakhogy véletlenül sem őt magát, hanem azt a személyiséget, amit a feladat elvégzésének érdekében kreál. Minden tekintetben kaméleon, különleges érzékkel idomul, másoktól könnyedén felvesz akcentust, kifejezést, tónust. Széthasítottsága egyszerűen szubsztancia, bármilyen állapothoz gond nélkül igazodik. Ha valakire azt mondják, a jég hátán is megél, még nem találkoztak Léonnal. Ő maga a fogalom.

Időnként jelentkező instabilitása, egyfajta infantilizmusa, a mohó gyermeki énje, amely legszívesebben felfalná a világot. A külső szemlélődő halovány árnyéka, a kellemetlen gondolat, hogy nincs benne lojalitás, hogy nem az érdekli, ki fizet többet, hanem az, ki ajánl érdekesebb, izgalmasabb munkát. Hogy ő a kutya, aki egy adott pillanatban a gazdája kezébe harap. Hogy bizonyos részleteket hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy alkalmanként önhibájából kell a találékonyságára támaszkodnia. Hogy számára minden játék, nincs rálátásra a jövőre, hiányzik belőle a racionalitás, következmény-belátás.

Ráérősen lapozgat egy havi, nőknek szánt magazint, amelynek minden második oldalán tökéletesre retusált nők és férfiak reklámoznak teljesen felesleges termékeket. Tekintetével csak bele-belesiklik egy-egy szett leheletnyivel érdekfeszítőbb darabjaiba, megjegyzi az árát – indokolatlanul, kérnie sem kell, úgyis megkapja vagy ellopja -, a bolt nevét – csodákra képes a modern mugli technológia, előszeretettel használja -, aztán továbbsodródik, mintákon, színeken, gondos hasábokba rendezett szövegeken, a papír fényes, kellemes tapintású. Oldalra kipillant, alig észrevehetően megfigyeli az átlósan helyet foglaló nőt, harmincas lehet, eljegyzett, fájdalomtól lüktető arckifejezéséből rögtön leszűri, hogy a bal alsó, azon belül is hátsó fogai egyikével akadhatott gondja. Leutánozza a lapozást, azt a kecses, semmittevéstől és céltalanságtól hanyag, mégis íves mozdulatot, aztán visszatér a saját ritmusához. Aznapi énjének sürgető, fáradt, enyhe kellemetlenséggel átszőtt prototípusához. Finomíthatna rajta, ha a recepciós nem éppen mással lenne elfoglalva – kissé előrehajol, határidőnaplóban keresgél, telefonon egyeztet, most úgy tűnik, Madridban mindenkinek gyökérkezelésre van szüksége -, így azonban engedhet valamennyit a feszességen. Vajon hogyan futna át Léon Aumont egy női magazint? Azt tudja, hogy Marcello Pérez minden erejével megpróbálja leplezni az állkapcsán eluralkodó fájdalmat, de valamennyi így is átsejlik a csillapíthatatlan sajgás.
Csilingelés kíséretében érkezik meg, akire egészen eddig várt. A magas, körülbelül százkilencven centis és legalább száztíz kilós, vállban erős, lábnapot rendszeresen kihagyó férfi bejelentkezik, igen, látom is a nevét, uram, Mr. Garcia, legyen szíves helyet foglalni, azonnal szólítjuk, Léon felpattan, illetve Marcello, mert Léon legszívesebben csak várna, nézné ezt az embert, ameddig lehetséges, eltanulna tőle néhány mimikát, trükköt, arcrezdülést, a fogfájás férfiakra jellemző, testbeszédi szimptómáit, viszont Marcello ebben a pillanatban elégeli meg a várakozást – szándékosan időpont nélkül érkezett, várakozásra játszva -, feláll, egész fürgén, mindeközben kissé esetlenül, mint aki nem tudja, hogyan tovább, csak azt, hogy nem bír tovább várni. Mintegy véletlenül beleütközik Mr. Garciába, ne haragudjon, bénázok itt össze-vissza, bocs, tényleg, aztán szomorúan elköszön a recepcióstól, aki szeretné marasztalni, mindeközben tekintetében részvét és együttérzés csillan. Hát igen, szar is a fogfájás.
Két utcával lejjebb felemeli egy kuka fedelét, bedobja az injekciós tűt, az jut eszébe, mit enne most Marcello Pérez, ha nem szenvedne ideggyulladástól, gondolatmenetét csak a mentőautó szirénázása töri meg.

- Még három.
- Ezt mondtad hárommal ezelőtt is – lustán nyújtózkodik, selyemköntöse leheletnyire szétnyílik, a meztelenség árnyékai bontakoznak ki. Nincs benne szégyenérzet, sem szemérem, és úgy tűnik, a beszélgetőpartnerét sem érdekli különösebben.
- Még három Londonban. Legutóbb azt mondtam, még három Barcelonában.
Papírt csúsztat felé, Léon felveszi, érdektelenül, végigböngészi, mintha csak egy étlapot nézne át. Fényképek, nevek, ismert tartózkodási helyek, GPS koordináták.
- Ezt fogjuk végig játszani? A világ összes nagyvárosával? – kérdezi alig észrevehető nehezteléssel a hangjában, mire a másik rögtön alig észrevehető visszavonulást fúj.
- Az utolsó három, nincs több. Utána megkapod. Felsőbb utasítás, biztosan megérted. Meg vannak kötve a kezeim, Bonaparte, azt teszem, amit mondanak, és te is azt teszed, amit mondanak, igaz?
- Persze – legyint unottan, egy légy elhessegetésére is több figyelmet fordítana. – Kérések?
- Legyél kreatív.
- Mindig az vagyok.
- Kellene egy kis olasz, legalább akcentus, nála mindenképpen – mutat a középső személyre.
- Nem probléma. Határidő?
- Húzd szét valamennyire, de három hónapon belül legyen meg.
- Vettem, kapitány – és már szét is omlik arcán az összetéveszthetetlen, gyermeki vigyor, a feladat öröme, a kérést teljesítő vadászeb extázisa.
- Egyébként mire kell neked az a név? – már szedelőzködik, szövetkabát, sál, minden szürke és jellegtelen, ő nem is személy, csak eszköz, postás, kapcsolattartó. Minél kevesebben veszik észre és jegyzik meg, annál jobb.
- Még sosem kérdezted.
- Most kérdezem.
- Elvett tőlem valamit, valami borzasztóan fontosat – juharsziruppal önti nyakon a palacsintáit, alatta a vaj olvadni kezd, a tészta mindent beiszik. – Amit muszáj megtalálnom.
- És mit csinálsz, ha sikerül megtalálnod?
- A fantáziádra bízom.

Bármilyen lehet. Amin nem tud változtatni, az kizárólag a magassága, egyébként bármikor felszed magára tíz kilót a munka kedvéért, és ugyanilyen könnyen le is adja. Nem ragaszkodik az eredeti hajszínéhez, tulajdonképpen nincs ízlése, bármikor levágatja, átfesti, göndöríti, egyenesíti, amire éppen szükség van. Ruházkodása ugyanennyire fluid, nemi sztereotípiáktól függetlenül bármit magára vesz a siker érdekében, ha szükség van rá, mesterien rajzol tusvonalat és szájkontúrt, de ugyanolyan pontossággal változik hanyag eleganciájú úriemberré vagy mackónadrágos prolimaffiózóvá. Mindenre eszközként tekint, és hidd el, ha valamennyire emlékszel is az arcára, sosem ismernéd fel máshol, más szerepben.
Nincs hétköznapi viselete, ruhatára hatalmas, tele van egyszer használt szerelésekkel - amit nem kellett elégetnie bármilyen okból kifolyólag -, a felhalmozott stílusok között hangulatának megfelelően válogat. Ő az, aki ugyanolyan magabiztossággal visel párducmintás selyemköntöst, mint elnyűtt motorosdzsekit. Munkáltatói mindig gondoskodtak róla, hogy ne maradjon seb vagy heg a testén, sehol egy varr, egy gyerekkori sérülés halovány nyoma, teljesen lepucolták, mindig üres lap, amelyre azt írnak, amit csak akarnak.