„A stílus a legegyszerűbb módja annak, hogy valami bonyolultat közöljünk másokkal.” – Jean Cocteau Péntek délután, az időpont amikor mindig a Pavilion Café-ban tartózkodom és a kávézóban olyan gondolkodású emberek vesznek körül, amilyen én is vagyok. Imádom ezt a helyet, két szintes, az alsó szinten néha napján mini kiállításokat, rendezvényeket szerveznek, a felső szinten pedig régi fekete fehér képeket aggattak díszként. A fényképekből pedig boldogan mosolygó személyek integetnek az ide betérőkre, mindegyik alatt szerepel egy kis információ a képekről, mint például Cresswell család, 1908. Számomra semmi jelentősége sem volt, nem voltam a család leszármazottja vagy hasonló, de van egy olyan érzésem, hogy a mostani Cresswell családnak ez a kiaggasztott kép itt igenis sokat számít. Az itt uralkodó harmónia miatt és talán régi emlékekért megéri ide jönni, valamelyik képen biztosan ott vannak valahol a Zabini rokonaim is, de bizonyos okokból kifolyólag inkább nem sétáltam oda az őseim fényképéhez és bámulok rájuk. A legtöbbször megforduló családokat, a törzsvendégeket fényképezte le annak idején a hely alapítójának fia, a hely népszerűsítésének érdekében, amikor még a fotózás a varázsló világban is érdekesség számba ment. Hogy ezeket honnan tudom? A médiatudományi szakon vagyok tanár és mágikus kiadványszerkesztéssel foglalkozom. Szerintem elég egyértelmű, hogy megkérem a hallgatókat egy-egy interjú készítésre is a másik tantárgyamnál, aminél csak a gyakorlati részt tartom én, az elméleti részt ugyanis az öreg Blackwell tartja. Egy nap talán, majd ha leköszön valószínűleg átveszem az elméleti oktatást is, de amíg lehetőség van rá, addig „kibújok” alóla. Szóval amit csak mondani akarok, mindennek megvan az oka, annak is, hogy ennyit tudok a helyiségről és annak is, miért vagyok én most pont itt. A szokásos helyemen a szokásos időben, lehet, hogy már Elena itt van csak nem a felső szinten ahol én, hanem esetleg lent. Gondolkodás nélkül hagyom ott a táskámat az asztalnál, minden értékem ugyanis a zakóm zsebében tökéletesen elfért. Amíg meg odalent vagyok, biztos lehetek abban, hogy senki nem furakodik oda az asztalhoz. „A gyűjtő olyan vásárló, aki ajándékot fogad el egy művésztől.” – Sylvie Matton Őszintén szólva nem akartam leplezni a kíváncsiságomat és az örömömet sem, egyik másik sarokba pillantva, miközben Elena ismerős alakja után kutakodtam. Rá ugyanis tagadhatatlanul mindig kíváncsi vagyok és az új értékes találmányára is, amit esetleg kérek és megvásárolhatok tőle. Most egy varázserejű kardot kértem tőle, ami elvileg I. Pharnavaz ibériai király tulajdona volt az időszámításunk előtti negyedik században. Lehetetlen küldetésnek tűnik. Végtére is kinek jut eszébe egy rozsdás kardot kérni? Nyilván nekem. Eredetileg Hadrianus római császár sisakja kellett volna, amit @Adrian Nott-nak ajándékoztam volna neve napja alkalmából. Csak ugye ez a csodálatraméltó ereklye a Berni Történeti Múzeum római kiállításának a díszes része. Feleslegesen pedig nem szeretném Elena idejét sem rabolni vele, mármint Hadrianus sisakjával, ami lehetséges, hogy csak egy utánzat és elkallódhatott valahol a múltban. A mugliktól meg én sem szívesen veszem el az örökségük részét. Senki ne kérdezze, hogy kerül Hadrianus római császár tulajdona Bern-be, mert fogalmam sincs. Most nem is ez a lényeg. Utoljára körbe pillantok a helyiségben, amikor végre kiszúrom őt. Valaki éppen szóval tartja őt, de nem szeretnék túlságosan tolakodó és tuskó lenni, inkább várok. Vagy legalábbis ez a tervem, amíg fel nem tűnik, hogy az illető túl sokáig elhúzza a magyarázkodást vagy mesélést, legyen bármi. Az édesanyám az ilyen helyzetekben azt szokta mondani, hogyha nem tudok jó példa lenni, akkor legalább szörnyű figyelmeztetés lehetnék, na pont ezért szórtam az egyik pincérre aki a közelükben volt konfúziós bűbájt. Nincs szükségem pálcára, hogy egy vagány de jól időzített „csínyt” elkövessek és ezzel esetleg kimentsem Elena-t. A pincér ugyanis megbotlik a saját lábában és… szerencsére csak rajta landol minden, de talán elég „meghökkentő” lesz ahhoz, hogy Elena beszélgetőpartnere rá figyeljen és esetleg még el is tudjon jönni onnan. Biztos vagyok benne, hogy sejti ez az egész az én hibám, már ismer évek óta. Csodálkoznék ha nem sejtené, hogy pálca nélkül is képes vagyok varázsolni. – Sajnálom. – lépek végül oda hozzá és köszönés helyett előbb a bocsánatát kérem. – De nem volt más választásom. Örülök, hogy újra látlak.
A kávézót belengte az a jól megszokott illat, ami egyből megtöltötte az orromat, ahogy beléptem az ajtón: pörkölt kávé, égetett cukor, vajas croissant, pergamen. Az embernek muszáj volt megállnia egy pillanatra a puha, szövött lábtörlőn, hogy mélyen beleszippantson ebbe az isteni koktélba és hagyja, hogy az idegei egy pillanatra kisimuljanak - legalábbis én minden alkalommal önkénytelenül is ezt tettem. Imádtam ezt a helyet, a hangulatát, a kis zeg-zugokat, a mindig megújuló kiállítóteret, az isteni citromos pitét, amiért a lelkemet eladtam volna. Itt minden megvolt, amire egy magamfajta nő vágyhat: Nyugalom, kávé és a mindig remek társaság.
Halkan dúdolom a megbűvölt billentyűkről felszálló dallamot, ahogy a pult irányába ellépek a kis antik pianino mellett és felmarkolok egy itallapot. Ráérősen hajtom a kávéfoltos lapokat, a magammal hozott hosszú hengert könnyedén a hónom alá csapva amíg elsodródok az egyik plafonig nyúló vitrin előtt, melynek üvegén túl könyvek sorakoznak gondosan alfabetizálva. Pár címet fel is ismerek innen-onnan, de ami igazán megragadja a tekintetem az a kis Atlasz szobor, amit könyvtámasznak állítottak be az egyik gyógynövény enciklopédia mellé és őszintén… a fekete kőből faragott kis titán alakja keményen küzd, hogy ellássa a feladatát. Végig sem gondolom és már félig a szekrényben vagyok: az ajtószárnyak sarkig kitárva, csomagom magam elé támasztom, a menü pedig a vaskos olvasnivalók tetején felejtődik ahogy átbillentem a lexikon súlyát a helyére. A szobrocska legalább olyan megkönnyebültnek tűnik, mint én elégedettnek, de nem sokáig figyelhetem, ahogy Atlasz újra görgetni kezdi a hátára nehezedő bolygót mielőtt megzavarnak.
- Kisasszony, mégis hogyan…? - érkezik egy aggodalmas hang egy pincér jóvoltából, de ahogy kiegyenesedek és felé fordulok elakad a nyelvén a kérdés. - Az a vitrin nem véletlenül van zárva - böki ki végül kissé rosszallóan, de talán ő is sejti, hogy az utólagos figyelmeztetés már nem ér semmit. - Nekem pedig nem véletlenül van pálcám - csúsztatom vissza a ruhám megfelelő hajtásába az említett eszközt és nyúlok azonnal a hengeres csomagomért egy joviális mosollyal az arcomon. - Csak egy kis rendezésre volt szüksége a polcnak, de már kész is vagyok… Selwyn - olvasom le a nevét az ingjére tűzött bilétáról, majd behajtom a szekrény ajtóit és arrébb lépek, hogy ő zárhassa vissza ugyanazzal a középszerű bűbájjal őket, amit az előbb egy fél gondolat alatt törtem fel. - Legközelebb hagyja a rendezést a szakértőkre, ha kérhetem - pampog tovább, észre sem véve ahogy szemöldököm kissé megemelkedik. - A Pavilionban számos ritkaság kapott helyet a pártolóinknak hála és szeretnénk a lehető legjobb állapotban megőrizni őket - folytatja lekicsinylően, mintha egy óvodáshoz beszélne, aminek hatását csak tovább fokozza, hogy közben hátat fordított nekem, hogy visszatérjen a pult mögé. Veszek egy mély levegőt és próbálom nem felhúzni magam. Nyilván nem bökhetem a pálcám Selwyn álla alá és sziszeghetem az arcába, hogy nyilvánvalóan egy doxy is nagyobb szakértő mint ő - bármennyire is szeretném. Kicsit kínossá tenné a további tartózkodásom a kávézóban, így mosolyt erőltetek az arcomra és úgy követem. - Bizonyára Ön még új itt - jegyzem meg szórakozottan. - Különben tudná, hogy a nevezett pártolók egyike vagyok…
A mosolyom kiszélesedik, ahogy megpördül és azonnali magyarázkodásba kezd arról, hogy igazán nem akart megsérteni és ő csak jót akart és tényleg, rettentően sajnálja, szemezgessek csak a gyűjteményből kedvemre, azonnal kinyitja nekem újra a vitrint, ha szeretném. Természetesen előadom a kegyes dámát, aki nem haragszik, de magamban jóleső elégedettséggel nyugtázom a reakcióját és már éppen azon lennék, hogy rendeljek is valamit a közjátékot követően, amikor megpillantom Sidet a lépcső alján. - Tudja mit…? - vágnék a még mindig habogó felszolgáló szavába, de nem tudom végigmondani a rendelést, mert éktelen csörömpölés közepette az egyik társa sikeresen meglocsolja az egyenruháját némi forró teával. - Merlin szakálla…! - kiált fel Selwyn és egy gyors bocsánatkérés után már ugrik is, hogy segítsen összeszedni a leforrázott kollégáját, én pedig Sid felé fordulok, aki le sem tagadhatná, hogy köze volt a kis balesethez.
- Sajnálom - kezdi, ahogy hallótávolságba kerülök, én pedig egy látványos szemforgatással felelek a bocsánatkérő szavakra. - Dehogy sajnálod - vigyorodok el, vállammal játékosan meglökve az övét ahogy ellépek mellette és a felső szint felé veszem az irányt tudva, hogy követni fog. - Én is örülök, hogy látlak, bár szerintem ennek még jobban fogsz örülni - lóbálom meg a csomagom, amiben a látszat ellenére egy igazi különlegesség lapul: Pharnavaz bűvös kardja, amellyel családja utolsó sarjaként hódította vissza Nagy Sándortól a területeket, majd megalapította az Ibériai Királyságot. A monda szerint a kard harcban szinte magától kaszabolta az ellenséget és azóta kiderült, hogy bizony vérmágia kell az aktiválásához, így az elmúlt éveket egy raktárban tölötte “biztonsági okokból”. Ha nem külön kérésére szereztem volna meg a kis csinost, talán nem is lenne szívem megválni tőle, de...
Meg kell valljam, Sid Moreau az egyik kedvenc vásárlómmá kezdi kinőni magát - azon kevesek egyike, akivel nem a pénz vagy valami aranyvérű család örökölt holmiai hoztak össze, hanem a színtiszta rajongás a régiségek iránt, a történelem iránt, a történetek iránt, amiket egy-egy tárgy, könyv, festmény hordozott. Nem csak a megbízásai voltak alkalomról-alkalomra különlegesebbek, de ahogy egyre többet találkoztunk, úgy kezdtünk egyre többet beszélni az adott szerzeményről magáról is és nem is próbáltam elrejteni előle, hogy ezt mennyire élvezem. - Sokat vártál rám? - érdeklődök, ahogy megérkezünk a szokásos asztalunkhoz és lehuppanok az egyik kárpitozott karosszékbe, hogy kinyújthassam a lábaim és immár másodjára magamhoz vegyem a menüt, hogy átfussam a szememmel. - Előbb az üzlet vagy a kávé? - pillantok rá majd a továbbra is az ölemben nyugvó hengerre kissé tanácstalanul. A kérdés funkciója alapvetően az lenne, hogy mindkettőnket emlékeztessen, hogy inkább üzleti partnerek vagyunk, mint barátok, de amennyire kezdenek összemosódni a határok a kettő között, magam sem tudom már, hogy melyik válasznak örülnék jobban épp.
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 10:01 pm
Live for each second without hesitation.
„Az ember jobban tud örülni, ha csak egy-két apróságot kap, mint ha sokat egyszerre.” – Lucy Maud Montgomery Mindig különös érzés fog el, ha itt vagyok és egy újabb – egyesek számára értéktelen – tárgyat vásárolhatok meg Elena Borgin-tól. A kezdetektől fogva vele üzletelek, mert nagyon ritkán kérdez rá, hogy mégis miért van szükségem rá és mihez akarok kezdeni vele. Szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem az elveszett örökségem darabjait kerestetem fel vele, pusztán értékelem a művészetet és a rég elfeledett kincsek fontosságát. Szeretek történeteket hallani róluk, hogy majd fel jegyezhessem őket és megőrizhessem magamnak, vagy akár másnak, bár eddig többnyire magamnak jegyeztem le. Vannak olyan történetek, amik senkit sem érdekelnek, mert már régen megfeledkeztek arról, hogy kiről szól, ki mondta és mennyi a valóság alapja. Azért, mert nincs benne az a plusz amivel mindenkit érinthetne, hanem csak azokat akik érdeklődnek ilyesmi iránt. Nem nevezném ettől még különcnek vagy sznobnak magam, az óráimon is csak azért viselkedem úgy, mert emlékezetes akarok lenni a diákok körében. Jól megjegyezhető, hogyha a tananyagra nem is, legalább arra emlékezzenek amit olykor látszólagos mellébeszélésnek tartottak, mert ezek az aprócska kitérők is azért voltak, hogy megértsék: a világ több, mint amit a kis apró dobozaikban látnak. Meg kell tanulniuk a dobozokon kívül látni. Kár, hogy nem mindenkinek sikerül.
Elena nem volt a tanítványom, de ettől függetlenül beszélt a nyelvemen és megértette, hogy a világon több fajta út járható, nem csak az amit az őseink kitapostak. Megeshet, hogy nem mindig az a helyes út a számunkra, amit a szüleink mondanak vagy tartanak helyesnek. Ezt persze ők nem mindig fogják elfogadni, de meg kell értetni velük is, hogy az idő változik és más „trendek” lépnek a régiek helyébe. Azzal, hogy egy kicsit megsürgettem a történéseket Elena körül csak azt akartam jelezni, hogy valójában mennyire szeretnék vele találkozni és bár van időm, tudom, neki nincs olyan sok még ha ilyenkor sokáig elüldögélünk és elbeszélgetünk együtt. Ezért se zavartattam túlzottan magam a kialakult helyzet miatt. Lehetett volna rosszabb is, de elterelésnek tökéletes volt úgy gondolom. Annyira legalábbis igen, hogy össze szedjem minden erőmet és végre nyugodtan – mintha nem is miattam lenne ez az egész – odasétálhassam hozzá.
„Sem az erő, sem a jó szándék nem tart örökké.” – J. R. R. Tolkien Az arcomra kerülő vigyorból jól sejtheti, hogy tényleg nem bánom és nem is sajnálom a történteket, elvégre el tudott szabadulni gond nélkül. – Túlságosan nagy volt bennem a tenni akarás, nem hibáztathatsz érte. – nem is nagyon hibáztathatott, látszott rajta, hogy ugyanolyan hasznosnak érzi a beszélgetést, mint amennyire a távolból is tűnt. Tehát semennyire. Nem azt állítom, hogy én jobb társaság leszek, de tudom, hogy miről beszélhetek vele és miről nem. – Csalódott lennék, hogyha nem ezt mondtad volna. – ezt ugyan csak a boldog viszont látásra értettem. A kért tárgy csak hab volt a tortán ha úgy tetszik. Nem viselkedtem úgy, mint egy mugli kisfiú, aki megkapja a kívánt piros autót a szüleitől karácsonyra és csillogó szemmel nézi a tárgyat. Én inkább az a fajta voltam, aki ráért és kivárta az időt. Ezért sem sietettem ennél tovább túlságosan Elena-t. – A szerzeményednek pedig majd külön fogok örülni, nem kell aggódnod annak is lefog jönni az ideje. – mosolyodom el kedvesen, semmiféle rosszra gondolva. Valószínűleg ha tudná, hogy nem kifejezetten magamnak akarom azt a gyönyörűséges darabot… – Csak amennyit szoktam, nem kell aggódnod. Én nem a zsémbes fajtából való vagyok. – ez persze nem jelentette azt, hogy idős koromra nem leszek az, de az még előttem is rejtve volt, nemcsak mások előtt. – Legyen a kávé, ma nem kell haza sietnem. Remélem neked sem túl sürgős. Tudod, mindent el kell mesélned, amit tudnom érdemes. – ezt már odafent mondtam neki, miközben kihúztam a széket, hogy leülhessen rá és helyet foglaljon az asztalnál, ahol eddig egyedül voltam.
