Nagyjából a hetven harmadik fordulatnál, és a kétszázadik bolyhos sárkánynál adtam fel, hogy sikerül elaludnom. Lefekvés előtt még olvastam kicsit, de szokatlan volt számomra még az olyasmi, hogy takarodó idő, étkezés utáni fogmosás. A testemnek senki nem szólt, hogy ezentúl nem a hajnal hármas fekvés lesz a normális, és bármennyire igyekeztem számolgatni, hogy megközelítőleg fáradt legyek, sehogy se ment. Volt egy olyan érzésem, hogy ezen az állapoton egy nagy bögre kakaó bizony sokat segíthet, viszont Rody és Richard szobájában sem égett már a lámpa, és bár azt mondták, nyugodtan felébreszthetem őket, ha baj van, nekik legalább sikerült elaludni. Amúgyis nagylány voltam már, ismertem nagyjából a járást a konyha felé, ahol manók készítettek mindenféle dolgot! Az a látvány amúgyis mindig mókás volt, és valószínűleg kapok tőlük kakaót is, elég csak kérni.
Belebújtam a mamuszomba, aztán egy pulóverbe is a pizsama fölé, mert szinte már hallottam a fejemben Richard hangját, hogy milyen hideg van a kastély folyosóin. Aztán a fejemre csatoltam a fénygenerátor 2.0-t, hogy valamennyit azért lássak majd a folyosón, és neki indultam. Persze ezért gyorsan firkantottam egy cetlit, ha keresnének, ne csupán egy üres ágyat találjanak, tudják, hogy hol lehetek. A folyosóra lépve tényleg cudar egy idő volt, gondolom itt nincs kiépített fűtés rendszer, pedig nem ártana, hogy ne jégkockaként guruljanak végig ilyentájt idekint. A lépcsők felé vettem az irányt, már megtanultam, hogy néha trükkösek tudnak lenni, ezért néhány percig türelmesen vártam, hogy jó irányba forduljon velem, amikor felfedeztem valakit, aki a falhoz simulva sétált. Csak felvontam a szemöldököm, de gyereknek nézett ki, ezért felmerült bennem, talán ő maga is kakaóért indult, ezért a nyomába szegődtem. Természetesen nem azért, mintha eltévedtem volna, és megközelítőleg se tudtam volna, merre kell indulni, csupán egyszerűbbnek tűnt így. Megfordult a fejemben, hogy esetleg ráköszönjek, azonban az biztosan nagyon megijesztené, én se gondoltam, hogy társaságom akad az este. Gyanakodni viszont elég későn kezdtem csupán, hogy teljesen rossz irányba hozott. Még a létrán felmászva úgy véltem, esetleg a másik oldalon megint lefelé kell majd mászni, ehelyett egy tanteremben találtam magam, amit a fiú módszeresen túrt fel. Felvont szemöldökkel néztem végig ámokfutását, ahogy minden létező dologban megakad, vagy elesik, holott neki már volt pálcája, ami világítson. Végül úgy döntöttem, talán szólnom kellene, ezért mellé léptem, ám mielőtt figyelmeztethettem volna jelenlétemre, teljesen elvakított a hirtelen arcomba világító gömböcével. Éles hangja emlékeztetett Sir Kenyérrére, kicsit sajnáltam, hogy nem vele indultam útnak, de ő is az igazak álmát aludta. A szememet dörzsöltem, hátha nem villantották ki örökre, miközben a fiú szájából a világ legnagyobb marhaságai estek ki. - Már vacsoráztam, és amúgyis csak Sir Kenyér eszik embert. - Feleltem rezignált hangon, ahogy lassan ismét láttam a fehér villanáson kívül mást is. - Egyébként sem vagyok para, csak rossz lépcsőn kanyarodtam el, azt hiszem. De te mit csinálsz? - Nem tudtam volna megmondani a tárgyak alapján, milyen teremben vagyunk, nekem mindegyik holmi furcsa volt.
