Kifejezetten szófogadó… nos, sosem az volt az erősségem, hogy betartsam a szabályokat. Mit tehetnék róla? Utca macska voltam, a Zsebpiszok köz legdurvább macskakövei neveltek. Azért vandállá szerencsére nem váltam, ismertem olyan arcokat, akik kukákat borogattak, és bandaháborúba keveredtek a varjakkal. Na, ha voltak még kemény arcok mifelénk, akkor azok a fekete tollas szemétnyelők voltak! Én mondjuk Cirmivel távol maradtam az ilyesmitől, ha komoly harcra kerülne a sor, ugyan ki viselte volna Börti gondját? Na ugye… Ezeknek a napoknak azonban vége lett, a mostani műsoron a kastélyi macskaság szerepelt. Mindig is tisztában voltam vele, hogy azért némi királyi vér csörgedezik az ereimben, de ez a hatalmas terület néha majdhogynem túlzásnak tűnt. Ámbár tudtam, hogy megérdemlem. Még az se zavart nagyon meg, hogy más macskákkal is össze-össze lehetett futni, a maguk nemében egészen értelmesek voltak, egyetlen fújásból tudták, ki a főnök. Naná, hogy a királynői cica! Szóval a napom egy részét az utóbbi időkben az tette ki, hogy mégiscsak felderítsem birodalmamat, és elég gyakran elhagytam már Szöszi szobáját. Persze étkezésre szigorúan visszaértem, sose hagytam volna ki! Magányos lenne nélkülem, tudom én. Plusz a kedvéért még ruhát is húztam magamra emberi alakban, hogy ha beütne az átok, nehogy úgy lássanak meg. Ez nem volt rossz ötlet tőle, a csúf rózsaszínságot jobb elrejteni, meg hogy alig van rendes szőr itt-ott az emberi testen. Undi. Brrr. Épp az udvar egyik napsütötte helye felé tartottam, ahol napközben fényfürdőzni szoktam, és megtisztítom mindig ragyogó bundám, amikor is felfedeztem, valaki bitorolja legkedvesebb, és leginkább számomra fenntartott helyem. Micsoda arcátlanság! Ráadásul nem holmi félkegyelmű ember, hanem egy macska! Az biztos, hogy rossz macskával akasztotta össze a bajszát. Végig mértem, az a tipikus úri macska, aki sose látott még közelről küzdelmet, és bizonyosan mindig az alomba céloz, mert nem kell megjelölnie a területét. Ilyeneket ettünk odahaza reggelire! Most se riadtam meg egy pillanatra sem, bár egy kicsit mintha nagyobbnak tűnt volna nálam, ahogy közelebb értem. Háhh, azt hiszed ezzel rám ijeszthetsz! Néhány másodperc alatt úgy megborzoltam a bundám, hogy legalább kettővel nagyobbnak tűntem, nem hiába edzettem eddig Pinky ellen is, nem vagyok én egy nyápic! Amaz meg csak ült ott, mint akinek fogalma sincs, hogy az az én helyem. Eszem megáll, hát itt mindenki Bömbi szintjén lenne?! A nap is csak azért süt ilyen nagyon, hogy az én csodálatos bundámon megcsillanjon, és minden sugara megmelengesse azt. Erre ez a szürke piszok nem azt gondolja, hogy felfoghatja őket helyettem?! Már emeltem is a mancsom, ahogy mellé értem, hogy lekeverjek egy amolyan uralkodóit, hogy tudja már a helyét, amikor éreztem, hogy baj van. Nem olyasmi, hogy megsejtette a legninjásabb támadást, amit valaha kivitelezett macska, igazi predátor voltam, ha erről volt szó. Inkább, mint egy felkúszó rossz érzés… fekete mágia! Csúf átkot használt rajtam! Vagy szemmel verést, mert amint felém fordult, megint rózsaszín emberségbe ocsudtam. - A kurvafaszba! - Leheltem, miközben lehuppantam a lendülettől mellé a hátsómra. - Most nézd, mit tettél! Áruló! Sütkérező foglaló! - Villogtattam volna a szemeimet, de ezek még arra se voltak jók. Kérem vissza a macskaságom! Most!
Mostanában imádtam macskabőrbe bújni és gyakorolni, még többet és még tovább, hogy egyre valóságosabbnak tűnjek macska bőrben. Már nem voltam kis nyeszlett, csapzott szőrű, gondozatlan, sovány és hasonló bizonytalan léptű. Elég macskásan viselkedtem, hogy még a McGonagall-félék is megdicsérjenek és elismerően bólogassanak a lépteimre. Tettem egy kis sétát, nyilván macskaként, mert nem volt kedvem most Clyde-ként futkorászni és úgy felügyelni a többieket. A nyakörvemen ott virított a saját macskám neve, de a testvérem tulajdonaként, hogyha valaki meglát, biztos vissza akar majd vinni hozzá, vagy esetleg Lyanna-hoz, mert mostanában vele is sokat látnak a diákok. Tisztelet az olyan kivételeknek, akik tudják, hogy az az orosz kék macska én vagyok, ilyen Tatiana Krum, meg mondjuk Judas Madden. Nyújtózkodtam egy nagyot, majd azzal a lendülettel felugrottam a szokásos helyemre, ott szépen összehúzódtam, mint egy gombolyag és az udvart figyeltem fél szemmel, a másikat meg lehunytam. Jó kis elfoglaltságnak tűnt. Míg más a RAVASZ vizsgájára gondol, addig én, nyugodtan sütkérezek itt. Nem titkolt vágyam, hogy mit szeretnék majd tovább tanulni, és erre még akár a testvéremet is rávenném, csak, ugye kettőn áll a vásár. Ha nem ugyanaz az elképzelése, mint nekem ugyebár, akkor a fejem tetejére is állhatok. Elsétált néhány diák mellettem és megjegyezte, hogy milyen „cuki” macska vagyok, de amikor meg akartak simogatni, fújtatni kezdtem, hogy messzire elkerüljenek. Most nem volt kedvem hízelegni nekik, pedig egy kis simogatás nekem sem ártott volna, meg talán egy kis ölelés. A szeretethiányomat inkább igyekeztem elnyomni magamban, mintsem macskaként mindenki ölébe üldögélni és úgy tenni, mintha tényleg annyira szeretném, hogy még a bőrt is lehúzzák a hátamról. Épp pozíciót akartam váltani, még meg is mozdultam egy kicsit, amikor hirtelen hátra pillantottam. Akkor láttam meg Őt is. Nem hiszem, hogy mostanában láttam volna itt a nőt, lehetett volna bárki nagynénje is, egy újabb auror, akit a Minisztérium küldött, de túlságosan normális öltözete volt ahhoz, hogy ez másképp legyen. Egyszerű boszorkánynak tűnt, a maga egyszerű és trágár szókincsével. – Miáu? – kíváncsian meg is billentettem volna a fejem és nagy kerek macska szemekkel néztem volna rá, mert esküszöm nem tudom miről vakerol itt nekem. De ha helyet is foglalt a padon, akkor gondolkodás nélkül másztam az ölébe. – Miááu! – megpróbálok kedvességgel hozzá dörgölőzni a karjaihoz és megenyhíteni a szívét, hátha megértem mivel vádol engem. Mert esküszöm, nagyon érdekel.
Mostanában imádtam macskabőrbe bújni és gyakorolni, még többet és még tovább, hogy egyre valóságosabbnak tűnjek macska bőrben. Már nem voltam kis nyeszlett, csapzott szőrű, gondozatlan, sovány és hasonló bizonytalan léptű. Elég macskásan viselkedtem, hogy még a McGonagall-félék is megdicsérjenek és elismerően bólogassanak a lépteimre. Tettem egy kis sétát, nyilván macskaként, mert nem volt kedvem most Clyde-ként futkorászni és úgy felügyelni a többieket. A nyakörvemen ott virított a saját macskám neve, de a testvérem tulajdonaként, hogyha valaki meglát, biztos vissza akar majd vinni hozzá, vagy esetleg Lyanna-hoz, mert mostanában vele is sokat látnak a diákok. Tisztelet az olyan kivételeknek, akik tudják, hogy az az orosz kék macska én vagyok, ilyen Tatiana Krum, meg mondjuk Judas Madden. 
• 
