Nem is értem, hogy Ciro miért volt annyira idegbeteg, amikor közöltem vele, hogy Caprettát elragadták. Elvégre, az a kislány már a mi családunkhoz tartozott! Hatalmas szívfájdalmam volt, hogy nem találtam reggel, de szerencsére sikeresen megoldottuk a problémát, azonban az elrablója eljátszotta a saját utolsó esélyét. Az agyonégett hullája viszont olyan büdös volt, hogy nem tudtam megállni, hogy bizonyos időközönként ne öklendezzem fel a vacsorámat, így kénytelen voltam megtörni a temető csendjét. − Mi lenne, ha kicsit gyorsabban ásnál, tesó? – pillantottam rá a mellettem lévő Blackre, aki nem tudom most éppen mit vétett, hogy erre a szent küldetésre küldték velem együtt, de ha választanom kellett volna a hentifiú és a házi pszichopatánk közül, akkor egyértelműen a cigánygyerekre esett volna a választásom. Félhomály volt, viszont épp elég fényt biztosított számomra az egyik közeli, pislákoló lámpa, hogy nyugodtan tudjam magamat nézegetni a zsebtükrömben, miközben a földön heverő lapátot Stuart felé toltam a lábammal. − Hát ki ez a csoda itt? – kacsintottam a saját tükörképemre, miközben beletúrtam a hajamba, és elizgattam pár tincset. Ha nem magammal foglalkoztam volna, akkor talán némi kellemetlen érzést ébresztett volna bennem a temető aurája, de a holtakhoz képest valóban egy istenként festettem. − Nekem találkozóm lenne egy lánnyal, mert hamarosan a kísérője leszek egy esküvőn, szóval kicsit mozoghatnál – pillantottam Stu felé, miközben a zsebembe mélyesztettem a tükrömet. Közben pedig nekidőltem a mögöttem lévő angyalszobornak, amelyet épphogy felborítottam, így utána kellett kapnom, hogy ne borítsam fel és törjem ripityára. Miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem az lesz ennek az angyalarcnak a veszte, hogy egy kőangyal nyomja agyon, ismét a bajtársam felé fordultam. Közben pedig kerestem magamnak egy stabilabb sírkövet, aminek nekivethettem a hátamat. − Szóval, mondom a tervet: te ásol, én meg küldöm a lelki erőt. Na, egy-kettő! Szaporán! – kezdtem csettintgetni, mert bizony a gödör nem fogja kiásni magát, és egy égett szagú hullát kellett volna eltüntetnünk a föld színéről.
Sztyú && Monti
Vendég
Csüt. Szept. 02, 2021 12:35 am
Asszem kezdtem megbánni, hogy elszegődtem a digó mellé. Jól fizetett, azt meg kell hagyni, még a meló is tűrhető volt, pláne ahhoz képest, hogy mennyit csengetett érte, de az ilyen alkalmakkor nagyon szívesen hátat fordítottam volna az egésznek. A baj az, hogy akkor az én picsám lett volna olyan kormosra égve, hogy Ollivander bolhás macskája is megirigyelné, nem pedig ennek a nyomorult slagtestű ottománnak. De még a grillezéshez tökéletesen hasznosítható faszéndarabka sem tántorított el annyira a munkától mint Jules Montgomery beverni való képe. - Ások én, te üzbég szamuráj, de akkor az a te sírod lesz -mordultam rá idegesen, ahogy felkaptam az ásót. Nem mondanám, hogy a kedvenc elfoglaltságom volt sírt ásni a tepsiben felejtett oldalasnak, amit a digó hagyott ránk, de nem volt választási lehetőségem. Túl kedves volt a macskaszaros kis életem ahhoz, hogy csak úgy eldobjam magamtól. A földbe vágtam a lapátot, elégedetlenül szemlélve, hogy a három milliméter, amennyit a talajba hatolt, kurvára nem annyi volt, mint amire számítottam. Vagy amennyit inkább akartam, hogy minél hamarabb végezzek ezzel a melóval és megszabaduljak Montgomerytől. Mert büdös volt ez a hulla, mint egy lefosott borz, de még ezt is szívesebben szagolgattam volna, ha Fásy Zsülike nem rontja mellé a levegőt nekem. - Egyértelműen te vagy a csoda. Kész csoda, hogy felnőttél, amikor anyád is családi pótlék helyett kártérítést kapott érted. Dünnyögtem egy sor nem túl kedves szót az orrom alatt, miközben idegesen bámultam Zsülike péklapátért sikoltozó arcába. Nagyon szívesen megsimogattam volna azzal a szarral, hogy egy dementor szívná ki a gepárdlelkét. Ha nem lenne ekkora lusta geci, még el is tűrném, de a faszomra sózza rá az egész melót. Ennyire nem vagyok kibaszarintva, hogy úgy ássak sírt mint Dwayne Johnson. - Leszarom, hogy milyen fogatlan banyát akarsz te feleségül venni, Zsülike, tedd a dolgod, mert annál hamarabb takarodhatsz el innen és annál kevésbé érzek majd ingerenciát az arcod átrendezésére, hogy jobban hasonlíts egy műremekre. Mondjuk Picasso egy festményére. A következő mondatára csak annyit válaszoltam, hogy "küldök én neked erőt, te homoki pongyola" és nagy lendülettel felé reptettem a lapátot, amivel eddig gyakorlatilag lófaszt nem sikerült kiásnom. A cigányok szerencséjének köszönhetően a lapát telibe találja Zsülike homlokát, mint valami okádék indiai szappanoperában. Kábé olyan lassítva is láttam a jelenetet, amiről tudtam, hogy utána patrónust is tudok majd idézni vele.
Néha elgondolkozok azon, hogy Ciro honnan szedi össze ezeket a Stu-féle világi suttyókat, de hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a főnök döntéseit? Talán szét is tárnám a karjaimat a gondolatra, csakhogy sokkal jobban lefoglal egy műremek szemlélése, minthogy felesleges mozdulatokat tegyek. Egyébként, attól, hogy a feketének álcozott Black-gyerek nem éppen a kifinomultság mintapéldánya, még remekül szórakozok rajta. Főként azért, mert minden alkalommal, amikor ránézek, ráébredek arra is, hogy vele szemben én milyen tökéletes vagyok. Bár, ehhez még az ő létezésére sincs szükségem, mert tudom, hogy baromi jó vagyok. Megrándul a szám széle, amikor Stuart kinyitja a száját, hiszen valljuk be, tehetséges abban, hogy hülyeségeket hordjon össze. Lehet, hogy Ciro ezért tartja. Udvari bolondnak. Mondjuk, annak én is elfogadnám. Talán másnak is. − Fogalmam sincs pajti, hogy honnan jönnek neked ezek a szókapcsolatok, imádom őket, de jobban díjaznám, ha nem csak a szád járna, hanem a kezed is, mert baromi büdös ez az izé… − vonom meg a vállamat, jótékonyan ignorálva, hogy ki akar nyírni. Pedig arra az lenne a válaszom, hogy akár be is állhat a sorba, mert tuti pár embert már magamra haragítottam a cirka harminc évem alatt. Erre a gondolatra elsápadok, és azonnal a hajamat tapogatva ősz hajszálakat kezdem keresgélni, mert rohadjak meg, de Cirot már látom őszülni, de én nem akarok a sorsára jutni. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy csúfság váljon belőlem! Azt meghagyom a belterjes brit tésztaképű szócséplőnknek, aki halálosan megfenyegetett a sírásótól lopott lapáttal. − Ne dobáljad, haló! A végén még elcsorbul az éle! – pillantok félre a tükörképemtől, amikor Black, aki nem is Black földhöz vágja az ásót. Nem értem mi a baja, elvégre megbeszéltük a munkamegosztást. Én nézem, ő meg dolgozik. – Na, szedjed fel, aztán ásd ki végre azt a gödröt! Ismét a lábammal felé lökdösöm a lapátot, mint akinek büdös a munka. Pedig eskü nem az, csak nem akarom összekoszolni az új mellényemet, arról nem is beszélve, hogy nem a munkának ezen része volt a büdös, hanem a grillezett hullánk, mert hát a főnök nem ismer fokozatokat. Ő szénné éget mindenkit, nála nincs olyan, hogy csak egy kicsit megpirítja az illetőt, vagy jól átsüti. Nem basszus, neki mindent szénfeketévé kell égetnie, pedig az nem is stílusos és rohadtul szagos is. De hát nem is neki kell itt szívnia, hanem nekem ezzel a bánatfejűvel! Biztosra veszem, hogy a főni közben éppen luxuskurvákkal mulatja az időt, és nekem egyet se ad az az irigy kutya. Pedig ha látná, hogy milyen keményen megdolgozok érte! − Na-na! Kikérem magamnak, ez már rasszizmus! És különben is, Stu, azért nézzél már tükörbe, és meglátod azt a rohadt nagy gerendát a szemedben – fordítom felé a kézitükrömet, hogy ő is elismerje, hogy nálam ezerszer rosszabb természettel van megáldva. Például, én a kedves, drága édesanyját egyetlen egy szóval nem inzultálom, pedig biztosra veszem, hogy egy élmény lehetett felnevelni neki egy ilyen átokfajzatot, mint a hentifiú. − Mi? – hördülök fel a gondolatra, hogy az ÉN esküvőm lenne. Mert bizony én csak saját magamat lennék hajlandó elvenni, de hát hiába kérlelem Cirot, hogy mondja meg a tesójának, hogy nézzen ki úgy, mint én… Á, szarik a fejemre. Pedig egyszer kipróbálnám saját magamat… Kissé talán el is kalandozok, így elengedem a fülem mellett Stuart újabb sziporkázóan kreatív becenevét. Szinte biztosra veszem, hogy a létezésem ihleti meg őt ennyire. − Szóval, én csak egy csaj kísérője leszek az esküvőn. Azt se tudom, hogy kik házasodnak, csak gondoltam, ha már Ciro kurvázhat, akkor már én is lazíthatok egy kicsit. Neked sem ártana megrakni valakit, mert tökre be vagy feszülve. Mi van azzal a kis szöszivel, aki múltkor a boltban volt, amikor Ciro küldött hozzád? – vigyorodok el, mert emlékszem csóró gyerek rémült tekintetére, na meg a lányéra is, aki pontosan olyan szerelmes fejet vágott, mint amikor én meglátom magamat a tükörben. − Egyébként pedig, ha egy ujjal is hozzáérsz ehhez – mutatok végig az arcomon, miközben még mindig a kezemben tartom a tükröt. – Akkor megmondalak Cironak. És hidd el öreg, ha engem bántasz, utána grillezett húsospogácsaként áshatod a saját sírodat, hacsak nem lyuggatlak ki előtte, mint egy ementálit. Pillantok rá komolyan, mert most már az arcoskodásával kezd átlépni egy határt, pedig én baromi türelmes ember vagyok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy még mindig a tükör van a kezemben, és nem éppen egy pisztolyt szegezek a fejének. A felém repülő lapátot épphogy sikerül hárítanom, de így is telibe találja a kezemben tartott tükrömet, amit szilánkosra zúz, de legalább a csuklóm épségben megússza, de azonban a hajamat is súrolja az ütés. − Öreg, most kezdődik a hét év balszerencséd… − szusszantok fel ingerülten, miközben hátrébb lépek egyet, elrakom a mellényzsebembe a törött tükröt, miközben a másik kezemben már az egyik pisztolyomat tartom. − Ezt amúgy fájt, te szemét! – húzom el a számat, hiszen még mindig fájlalom a bal csuklómat, szerencse, hogy a jobbal éppolyan jól célzok, mint a ballal. − Na, de ne szórakozz! Szedd fel azt a rohadt lapátot, mert nem akarlak lepuffantani öregem! Attól még, hogy hülye vagy, bírom a burádat, ráadásul a főni is rohadt dühössé válik, ha egy csicskással kevesebb felett rendelkezhet. Esküszöm, én nem akarok balhét, de ez a gettószökevényfejű magnixszármazék, aki aranyvérű feketének adja ki magát, úgy tűnik, hogy szeret kóstolgatni. Csakhogy néha én is tudok harapni, és megmondtam már idefelé jövet: Nem vagyok hajlandó bepiszkítani az új ruhámat.
Sztyú && Monti
Vendég
Vas. Okt. 17, 2021 12:07 am
Szerencséje ennek a fikaevőnek, hogy nem mondta ki egymás után az udvari és a bolond szavakat, mert egyiket sem szerettem, pláne nem együtt használva és főleg nem velem szemben. Sosem tudtam megérteni, hogy miért tartanak annyira humorosnak, amikor mindig komolyan gondoltam, amit mondtam, és gond nélkül beleállítottam bárkibe a hentesbárdot, ha nem bírt magával. A kis digó úgyis elintézte a dolgot, ha kellően jó okot hoztam fel rá, hogy miért csináltam ezt. Bár nem tudom, hogy az “irritált az inuit segglyukhoz hasonló pofázmánya” miért volt jó indok, de elfogadta. Ez is csak egyszer történt meg, eskü. - Nem büdösebb mint anyád tangája egy meleg nyári estén -morogtam, de azért nekiálltam ásni. Persze nem a kedves kis felkérése miatt, hanem mert tényleg olyan szagok voltak itt, hogy arra egy auschwitzi őr is elismerően bólogatna. Minél hamarabb megszabadulunk ettől a szenes szartól, annál hamarabb szívhatok megint friss levegőt - és cigit, mert egyelőre kurvára tartottam attól, hogy ha meggyújtom a bagót, lángra kap a tetem is, aztán én is. Olyan lehetett mint a gyújtós a kályhába, de a bánat ért ezekhez a dolgokhoz. Szeretném tudni azért, hogy a digó miért tartott egy olyan alkalmatlan kis görcsöt az emberei között, aki mindenre is lusta volt és még az ő elkényeztetett picsájánál is jobban gyűlölte bemocskolni a kezeit. Egyszer a fejére borítok egy vödör halbelsőséget, nagyon boldog lesz tőle, az tuti. De azt hiszem, ezt még el is tudtam volna nézni neki, ha legalább a kis csipogójára lakatot tesz és otthon járatja a pofázmányát. Tudnék is ajánlani neki egy remek beszélgetőpartnert, az a bolond tyúk igazán rákattanhatna az ő retek fejére. Őszintén jobb lenne mint megnyerni a lottót, két hülyével kevesebb lenne az életem állandó része. Pixie mást kergetne világgá, Montgomery meg az lenne, aki tényleg világgá menekül előle. Win-win. - Tiéd lehet az a kis szöszi, borsódzik tőle a hátam. Teljesen bolond, már a szemein látszik, hogy megszállta valami perverz démon, eskü papot kéne hívni rá. De te biztosan kedvelnéd, hasonlóan irritálóak vagytok, meglenne a közös hang. -Szomorú volt, hogy felhozta ő is azt a kettyóst, de ezt nem foghattam rá, mert gondolatban már korábban összehasonlítottam őket. Tényleg remek pár lehetnének, de mondjuk négy kontinenssel odébb. Köszi tenkjú. A következő kijelentésére úgy kiröhögtem, ahogy nem szégyelltem. Ez az autópályamatrica komolyan elhitte, hogy én ilyenektől majd úgy megijedek, hogy sírva hazáig szaladok? - Hagyjuk má’, kellek én a főninek. Nélkülem nincs elég cigány embere, aztán a végén rászállnak a feminista ultraliberálok, hogy nem elég diverz a felhozatal. Vagy mifaszomat szoktak mondani ilyenkor. Egy ilyen petrezselymes pityókát, mint te, könnyebb pótolni. -És még szőke cigány is vagyok, igazán ritka fajta, de ezt nem tettem hozzá. Nem találta el úgy a lapát, ahogy azt terveztem, de legalább már nem tudta miben nézegetni a retek pofáját. Eh, sose voltam jó dobálózásban, nem véletlenül nem kviddicseztem. Mondjuk azért sem, mert fostam a seprűn, csakhogy az ebből a szempontból senkit sem érdekel most. Elégedett voltam ezzel az eredménnyel is, még akkor is, amikor előhúzta a kis vízipisztolyát. Felvontam a szemöldököm, de nem tettem semmi utalást arra, hogy megijedtem volna tőle. - Drága dörzsiszivacs fejű barátom, azt gondolod, hogy nekem annyira kurva ijesztő gondolat az, hogy kinyírsz? Mégis mit gondolsz, ha kedves lenne az életem, akkor a digónak dolgoznék? Ha akarsz, loccsantsd szét az agyamat, nekem aztán kurvamindegy, de akkor neked kell azt az odaégett pizzaszélét is eltemetned, meg engem is. És remélem tudod, hogy a halott emberek izmai ellazulnak, nekem meg már egy ideje fosnom kéne, szóval nem leszek sokkal illatosabb, mint az ott. Kimásztam a gödörből és a lábammal belelőktem a füstölgő hullát. Nem, egyáltalán nem volt elég mély a gödör, de már kezdett elegem lenni.
Ahogy teltek az évek Ciro mellett egyre inkább a következtetésre jutottam, hogy vagy igazán lejjebb adott a színvonalból, vagy az ilyen Black-féle suttyók elvégezték neki ugyanazt a munkát, de sokkal olcsóbban. Csak ez lehetett benne, máskülönben nem tűrte volna meg ezt a lepényképű kis cigányvarázslót, akinek bár eszméletlen dumája volt néha, de azért egy talk showba be nem engedtem volna. A morgására elégedetlenül ciccegtem, hiszen többet jártatta a kicsiny lepénylesőjét, mint a két kezét, holott azért tartottunk, hogy a kezeit tegye hasznossá, hanem a beszéde nem ért aranyat. − Belemehetünk az anyázásba, de attól még a gödör nem fogja kiásni magát, és mint már említettem, nekem pár napon belül esküvőn kell megjelennem, ahhoz pedig tökéletesen kell kinéznem. Most képzeld el, ahogy ebbe a csodálatos bőrbe beleivódik az égett hús szaga! Minő fertelem lenne! Aztán magyarázkodhatnék, hogy a hentes haveromnak segítettem disznóvágáskor! – húztam fel az orromat fintorgás közben, hiszen nem elég, hogy mellettünk itt bűzölgött a hulla, de pusztán a gondolat, hogy soha nem szabadulok meg ettől a szagtól, és ezért bűzlök majd, teljesen elsápasztott. Persze, a hentigyereknek tök mindegy volt, hiszen ő alapból büdös volt, mint a kolera. Nem is értettem hogyan bírta elviselni magát, hiszen olyan ápolatlan volt, csoda, hogy a tetvei nem ugráltak át hozzám. Nem is restelltem tovább idegesíteni őt, hiszen baromira szórakoztató volt, ahogy mindenért pampogott. − Nem tartok rá igényt, köszönöm – nevettem el magam. A jókedvű kacagás talán kicsit abszurdnak tűnt, ahogy megtörte a temető csendjét, de hát kit érdekelt? − Sajnos, úgy látom, hogy ő nagyon odáig van érted, és Merlin kedvéért se akarnám lecsapni őt a kezedről. Amúgy is a szőkék az eseteid, nem? – szélesedett ki a vigyorom, hiszen hallottam hírét, hogy számtalanszor ráhajtott már a Baziliszkusz új kidobójára, ő pedig minden egyes alkalommal halálosan megfenyegette, majd fél éjszakán keresztül azért vert laposra mindenkit, aki nem viselkedett, mert Stuart felhúzta. − Ugyan. A főni pillanatok alatt pótolna téged, te kretén – horkantottam fel, bár valljuk be, tényleg remekül szórakoztam minden egyes alkalommal, amikor kinyitotta a száját. − Tudod te egyáltalán, hogy miket csinálok? – röhögtem ki, ugyanis szerintem egy-két dolgot inkább rám bíztak, mint erre a tejfölfejűre. Ha valakit el kellett tüntetni, vagy éppen meg kellett találni, akkor én voltam a megfelelő ember rá. Célozni is remekül tudtam, illetve tájékozódni, lekövetni és hallgatózni. Ez a cigánygyerek meg úgy járt, hogy még a porcelánboltban táncoló elefántok is kecsesebbek voltak nála. Ráadásul, akkora pofája volt, hogy befogni sem tudta, vele ellentétben én ismertem a hallgatás fogalmát. A végtelen türelmemet azonban sikerült próbára tennie azzal, hogy darabokra törte a tükrömet, ezzel pedig a jókedvemet is egészen Abu Dhabiig üldözte a parasztja. − Azt gondolom, hogy ha nem fogod be a szádat, és nem kérsz bocsánatot, akkor egy tárat eresztek beléd, aztán a vérben ázó testedet meghagyom a galamboknak, amiket úgy is annyira szeretsz. Vagy szóljak inkább a kis barátnődnek, hogy vegyen kezelésbe? – vontam fel a szemöldökömet, bár nehezen akartam elhinni, hogy ennyire nem félt semmitől. Márpedig, az emberek félni szoktak, ha fegyvert szegeztem rájuk, ő viszont a gödörből kimászva, csupa retkesen itt állt előttem, egyáltalán nem félt tőlem, és ez rohadtul idegesített. Gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt, és céloztam a lábára. Innentől pedig rajta múlt, hogy elég gyorsan mozdult-e ki előle, azonban ha sikerült neki, akkor néhány golyót megpróbáltam beleereszteni. Még szerencse, hogy a pisztolyt hangtompító bűbájjal látták el, így nem vonzotta ide az összes zsarut.
