Dominic & Jennifer ~ our relationship was always special and strong

Szakadt az eső odakint.
Másodjára már nem jött álom a szememre, holott kivételesen még nem hallottam mennydörgést. Az ablaknál állva pedig nem is láttam villámokat. A kedvenc tehénmintás pizsamámban csimpaszkodtam a függönybe. Odakint sötétség tombolt, ahogy a közeli nyárfa lelógó ága egyre gyakrabban karistolta az üveget, úgy az az érzésem támadt, hogy ez a vihar még csak most támad fel igazán.
Sóhajtva fordultam el az ablaktól, és nyomtam fel a folyosón lévő villanykapcsolót. A bennem lévő feszültség valamelyest oldódott, ahogy a közlekedő fényárban úszott. Kicsi korom óta kényelmetlenül éreztem magam a sötétben, sőt egyenesen rettegtem tőle.
Némileg magabiztosabban tettem meg az utat Dominic szobája felé. A mamuszomban hangtalanul mászkáltam, bár már jó ideje nem kellett attól tartanom, hogy Thomas bántani fog. Mégis, néha előfordult, hogy eszembe jutott. Most is félve pillantottam az egykori szobája ajtaja felé, mintha bármelyik pillanatban kiléphetne onnan. Azonban csak ketten voltunk. Dominic és én.
A bátyám szobájának az ajtajához léptem. Tíz éves korom óta mindig hozzáfordultam, amikor nem tudtam aludni. Most nem teljesen erről volt szó. Három óra alvás után riadtam fel arra, hogy álmomban megint bántottam valakit. Már nem rázott meg annyira, mint annak idején. Mostanra már elfogadtam, hogy együtt kellett élnem a szörnyeteggel, amely az elmémben lakozott.
Hármat koppantottam. Három határozott koppantás általában elég volt ahhoz, hogy magamra vonjam a testvérem figyelmét.
− Dominic, bemehetek? – kérdeztem. Összerezzentem, amikor a háttérben dörrenést hallottam.
Kivételesen nem azért akartam vele lenni, mert aludni akartam mellette, hanem csak kérdezni akartam valamit tőle. Már régóta foglalkoztatott, hogy mi volt odalent, azonban csak ma, takarítás közben jutott eszembe, hogy egyszer szívesen lemennék oda. Mégsem mertem meglépni nélküle, és tudtam, hogy Dominic dühös lenne rám, ha az engedélye nélkül tennék bármit is.
Türelmesen vártam odakint. Nem volt szokásom csak úgy rátörni az ajtót, inkább addig kopogtattam, amíg ő nem bukkant fel előttem.

A bátyám közelében mindig biztonságban éreztem magam. Odakint tombolhatott bármilyen vihar, Dominic mellett még a legnagyobb zivatar is eltörpült. Már gyerekkorom óta tagadhatatlanul szükségem volt rá, hiszen ő volt az egyetlen, aki soha nem hajtott el maga mellől. Dominic talán nem beszélt sokat, és még kevesebbet osztott meg abból, ami a fejében járt, de éreztem, hogy Thomasszal és Alexandrával ellentétben szeretett engem.
Ezért is kerestem most a társaságát. Nem sokkal a legújabb rémálmom után, amely mindig hasonlít az előzőekhez, mégis valamiben különbözött. Mintha a rémálom folytatódott volna, mintha a bennem lakozó szörnyeteg szabadon garázdálkodott volna.
Amikor ajtót nyitott nekem, egy apró, félénk mosoly jelent meg az arcomon. Noha sose néztem körül a bátyám szobájában, mégis a helyiség biztonságot nyújtott számomra. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, olyan érzésem támadt, mintha a bátyám azzal az egy mozdulattal kizárta volna a félelmeimet.
Ugyan elvettem az előttem lebegő poharat, de nem terveztem inni. Csupán attól féltem, hogy ha nem veszem el időben, akkor az üveg szilánkosra törik a padlón. Apró ujjaimat a hideg felület köré fogtam, miközben a bátyámra emeltem a tekintetemet.
− Már egy ideje ébren voltam, csak gondolkoztam – feleltem halkan. Más emberek mellett csodának számított volna, hogyha érteni lehetett volna a szavamat.
− A vihar és a rémálmom – helyeztem le óvatosan a poharat az éjjeliszekrénye közepére, miközben leültem az ágya szélére, és óvatosan felhúztam a lábaimat. A térdeimet átölelve pillantottam fel a baldachin tartóoszlopának támaszkodó testvéremre. Olyan szánalmasan festhettem, ahogy majdnem harmincévesen, a tehenes pizsamámba a bátyámhoz jártam át vihar idején. Néha elszégyelltem magam, de bármennyire is próbáltam küzdeni ez ellen, nem voltam elég erős. A bátyám nélkül senki voltam.
A lábujjaimmal finoman a paplant bökdöstem, a kezeimmel pedig a pizsamám anyagát morzsolgattam. Nem tudtam miként foghattam volna bele, hiszen annyira kényes témának számított ez a dolog. Végül hosszú percek után elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy rá merjek kérdezni:
− Dominic, mi van odalent? – utaltam a pincére, hiszen a legújabb álmomban elindultam a lefelé vezető lépcsősoron, de nem voltam egyedül. Valamit cipeltem magam után, de hogy mi volt az… Nem tudtam volna megmondani. Ahogy azt sem, hogy miért bukkant fel ennyiszer a pincelejáró az álmaimban, amikor talán, ha életemben kétszer közelítettem meg. Akkor sem azzal a szándékkal, hogy lemenjek oda, csupán lekiabáltam, hátha Dominic odalent tartózkodott.

Ha azonnal bekopogtattam volna a bátyámhoz, amint kitört a vihar, szánalmasan éreztem volna magam. Nem mintha most, órákkal később nem gondoltam volna magamról, hogy mennyire gyenge voltam igazán. Szükségem volt Dominic oltalmazó jelenlétére, a belőle áradó hűvös nyugalomra, ha tiszta fejjel akartam gondolkozni. Ő testesített meg mindent, amely miatt még nem csúszott ki az ujjaim közül az irányítás, pedig Merlinre, az elmémben lakozó szörnyeteg vad mohósága napról napra növekedett. Nem véletlenül tartottam bezárva a szobám ajtaját, ugyanis rettegtem tőle, hogy kárt tehetnék a testvéremben.
Az álmaim, mégis azt mesélték, hogy elhagytam a kúriát, a birtokot, sőt talán még a várost is. Talán nem is álmok voltak azok, hanem furcsa, transzszerű ébrenlét során láttam mindent? Fogalmam se volt róla, de kideríteni sem mertem, ugyanis a viharnál talán az igazságtól rettegtem jobban.
Érdekes módon azonban reggelre a zárak érintetlenek voltak, és hiába próbáltam felidézni, sose tudtam, hogy kinyitottam-e egyáltalán az ajtót.
Mint egy gyermek, úgy telepedtem az ágyára, és bújtattam a lábaimat a takarója alá, mintha ez a hely, az a takaró, vagy a bátyám megóvna minden vésztől. Tulajdonképpen, szentül hittem ebben a tényben. Dominicre mindig számíthattam, még akkor is, amikor mindenki eltaszított magától. Dominic a maga módján akkor is szeretett, amikor mások oktalanul gyűlöltek engem.
Vonakodtam, hogy faggatózzak az ügyben, amely egy ideje foglalkoztatott, s talán mégis csak el kellett volna fogadnom egy pohár italt. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és feltettem a kérdést.
A pillantásom találkozott a bátyáméval, ám az ő tekintetével ellentétben az enyém riadt és kétségekkel teli volt. Féltem. Ezt Dominic is leolvashatta az arcomról, hogy irtóztam attól, amit álmomban láttam, s még inkább a gondolattól, hogy azokat a dolgokat én tettem odalent.
Némán követtem a mozdulatait, ahogy az asztalhoz sétált, én pedig a pizsamám felsőrészét morzsoltam az ujjaim között. Felesleges lett volna további kérdésekkel bombázni őt. Nagyon jól tudtam, hogy a válaszon gondolkozott, s a tény, hogy válaszadás előtt italhoz nyúlt, nem sok jóval kecsegtetett.
− Tudom. Eddig is tiszteletben tartottam a kérésedet – remegett a hangom, ahogy válaszoltam neki. Szerettem volna sok minden mást is mondani neki, a hátán pihentettem a pillantásomat, amíg ő a falon lévő festményt figyelte. Mégsem találtam a szavakat. Hogyan magyarázhattam volna el a testvéremnek, hogy gyakran gyilkosságokról, más emberek megfigyeléséről, s holttestek eltüntetéséről álmodok? Vagy hogyan mesélhettem volna el neki, hogy a lelkemben szunnyadó szörnyeteg olyan valóságos volt, hogy rányomta a bélyegét a mindennapjaimra? Biztosan bolondnak tartott volna. Talán elküldött volna máshová, messzire innen, vagy éppen orvosokkal kísérleteztetett volna rajtam. Azt pedig nem tudtam volna elviselni.
− Dominic… Ha valami nem lenne rendben velem, ugye elmondanád? – ráncoltam össze a homlokomat, ahogy feljebb húztam a mellkasomig a takaróját.
− Ha például alvajáró lennék, akkor ugye tudnál róla? – szólaltam meg kétségbeesetten, akár egy apró gyermek. Tulajdonképpen, nem is éreztem magam másképp.
Dominicnek elmeséltem, hogy pár hónapja a szokásosnál is jobban bezárkóztam éjszakára. Ezt a szokásomat még akkor vettem fel, amikor Thomas még életben volt, de az elmúlt időszakban annyira eldurvultak az álmaim, hogy most már nem a külvilágot akartam kizárni, hanem magamat fogságban tartani, hiszen ki tudja, hogy mi történt az éj leple alatt…
− Vagy, amikor veled alszok, nem tapasztaltál semmi furcsát? – szegeztem neki egy újabb kérdést, hiszen ezekkel lényegében felvezettem, ha nem is válaszoltam meg az övét. Furcsa mód, amikor Dominic mellett aludtam, másnap mindig tiszta elmével ébredtem.

Gyakorta elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogy mennyi nehézséget okozhattam Dominicnek a puszta létezésemmel. Hiszen biztosan rengeteg energiát elvett tőle az, hogy engem kellett védelmeznie. Szerettem volna a saját sarkamra állni, egyszer meg is próbáltam, de annak hatalmas csalódás lett a vége. Azóta még inkább visszavonultam a csigaházamba, amelyből csakis a testvérem jelenléte tudott kicsalogatni. Dominic megnyugtatott és erőt adott nekem ahhoz, hogy minden reggel szembenézzek a démonjaimmal, és mosolyogjak, mintha az életem múlt volna rajta.
A semmiből képes voltam végtelen energiákat mozgósítani, hogy az otthonunkat rendben tartsam, és neki ne kelljen ezzel fáradnia. Mást úgyse tudtam tenni érte, hát elláttam azokat a feladatokat, amiket egy házimanó is megtett volna, én mégis saját kezűleg szerettem intézni ezeket. Érezni akartam, hogy fontos voltam, hogy jó voltam valamire.
− Sosem tennék ilyet. Te is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem – pillantottam rá hatalmas szemekkel, az arcom végig őszinteséget sugárzott. – Nem szeretnék csalódást okozni neked.
Motyogtam az utolsó szavakat, vagy talán inkább csak suttogtam őket, miközben a tehenes pizsamám felsőjének a szélével babráltam. Nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy a bátyám haragudott volna rám, így pontosan mindent úgy tettem, ahogy kérte. Ha valamit megtiltott, nem ellenkeztem, elfogadtam a kérését. Alkalmazkodtam, idomultam az ő akaratához, mert Dominic jobban tudta. Mindent jobban tudott, így eszem ágában sem volt megkérdőjelezni a testvéremet.
Tartottam hát vele a szemkontaktust, szelíden fürkésztem a vonásait, miközben próbáltam elereszteni ezt a szorongató gondolatot. Nem akartam elveszíteni őt. Mégis, nem csak ez nyomasztott engem, rengeteg dolog volt a listámon, amelyek csak stresszesebbé tették az életemet.
Azonban Dominic válaszát követően úgy éreztem, mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg a mellkasom, és egy pillanatra ugyan, de ismét szabadon tudtam lélegezni, amíg eszembe jutott ezer más apróság, amelyek miatt aggódhattam.
− Ennek örülök. Eléggé ijesztő lenne, ha valóban az lennék – húztam fel a lábaimat, és karoltam át őket, miközben az államat a térdeim között támasztottam ki. Viszont, ha nem voltam alvajáró, akkor mégis mi történt velem az éjszaka során? Miért gyötörtek azok a borzasztó rémképek, és miért éreztem azt, hogy pontosan tudtam mi rejtőzett lent a pincében, amikor sosem jártam odalent?
Elsüppedtem a gondolataim tengerében, olyan hullámokban ömlöttek rám, hogy attól féltem, belefulladok. Dominic is láthatta, hogy mennyire elkalandoztam.
− Beszélek? Miket mondok? – sandítottam fel, hátha a testvérem közelebb tudott volna vinni engem ahhoz a válaszhoz, amelyet már évtizedek óta kerestem. Mert bizony régóta őriztem ezt a titkot, ezeket a rémálmokat, és zártam el a bennem szunnyadó szörnyeteget. De ki tudja, hogy meddig voltam még képes rá? Ki tudja, hogy egyik reggel nem arra fogok megébredni, hogy Dominic… Nem! Erre még gondolnom se volt szabad!
Finoman oldalra billentettem a fejemet, a szemeimet pedig lehunytam, hogy egy mély levegővétel kíséretében megtisztítsam az elmémet ezektől a mérgező félelmektől.
Akkor sandítottam fel ismét, amikor hallottam, ahogy a pohár halkan koppant az ezüsttálcán. A bátyám rám vetülő árnyéka talán másokban félelmet keltett volna, engem mégis megnyugtatott a közelsége. A kérdésétől azonban kirázott a hideg, megragadtam a takaróját, a mellkasomig húztam, és magamhoz szorítottam azt.
− Éppolyan ijesztő, mint az álmaim. Félek attól a helytől… − Féltem önmagamtól is, hiszen továbbra sem találtam az összekötő kapcsot, amely a pincéhez kötött. Számtalanszor gyújtottam füstölőket és égettem gyógynövényeket a pince közelében, éppúgy, mint amikor Thomas ártó szellemétől próbáltam megszabadítani a kúriánkat. Mégis, akárhányszor a pince mellett haladtam el, valahogy mindig beférkőzött az elmémbe, és elrabolta a jókedvemet.
− Dominic, ugye nincs odalent semmi, ami árthat nekünk? – kérdeztem halkan, a keze után nyúlva, s talán meg is érintettem őt, ha karnyújtásnyi távolságra állt tőlem. Szükségem volt a támaszára, a csitító szavaira, mert tudtam jól, hogy a takaró, vagy bárki más a világon nem tudott volna megvédeni engem, csakis Ő.

Akaratlanul is összerezzentem az újabb égzengésre, és úgy öleltem magamhoz Dominic takarójának a csücskét, mintha az életem múlt volna rajta. Most még mellette is olyan gyengének és tehetetlennek éreztem magam.
Nem vallottam volna be neki, hogy rettenetesen fáradt voltam. Már jó ideje rémálmok gyötörtök, és rettegtem a gondolattól, hogy valami szörnyűséges dolog fog bekövetkezni. Magamnak sem tudtam volna megmagyarázni igazán, de az a hasonlat lett volna a leghelytállóbb, hogy egy szörnyeteget tartottam féken. Csakhogy azok a láncok nem tartottak ki örökké, bármely pillanatban elpattanhattak, utána pedig… Inkább elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, és a bátyámra emeltem a tekintetemet.
− Így lesz – suttogtam elhaló hangon. Nem tudtam mire vélni Dominic rideg szavait. Valami rosszat mondtam volna? Megbántottam talán? Mert egyik sem állt szándékomban, s most mégis az elmémben kezdett motoszkálni a dolog.
Hosszú ideje senki más nem számított nekem igazán, csakis a testvérem, ezért érzékenyen reagáltam minden egyes ingerültebb megmozdulására. Ez nem vallt rá. Nagyon nem volt ilyen. Az alsó ajkamat harapdálva fürkésztem őt, mintha csak a mozdulataiból kiolvashatnám, hogy mi járt a fejében. Azonban nem voltam legilimentor, így sejtésem se volt arról, hogy mit szúrtam el. A bűntudat máris a lelkemet mardosta emiatt.
− Nem is tudom, olyan kiszolgáltatottnak érezném magam miatta – hagytam abba a takaró csücskének a morzsolását, hogy a hajamba túrva a tarkómat kezdjem masszírozni. Azt sem árultam el Dominicnek, hogy fájdalmaim voltak. Mások szerint túlterheltem a szervezetemet, de a mostani helyzetben nemigen engedhettem volna meg magamnak, hogy szabadságra menjek, ráadásul a háztartásra is figyelnem kellett. A manóink nem mindig úgy végezték a dolgukat, ahogyan kellett volna.
− Így is sokszor nem érzem jól magam a bőrömben – tettem hozzá még halkabban, de arra már nem tértem ki, hogy inkább olyan benyomást keltett ez az egész, mintha nem lettem volna ura a saját testemnek.
− Ó, értem. Ha esetleg legközelebb hallanád, akkor elmondanád? – Kénytelen voltam elengedni a témát, bár még mindig nem segített a szorongásomon, de ma este talán egy kicsit nyugodtabban hunyom le a szemeimet.
Sok dolog frusztrált az életben. Ez csak egyike volt annak a számtalan esetnek, amely rettegésben tartott. Mégis, ha valaki rám pillantott, akkor nem is sejtette, hogy mennyi borzalmon mentem át az évek során. Hálás voltam Dominicnek, hogy ahogyan akkor, most is mellettem állt. Nélküle már biztosan összeroppantam volna.
− Rendben – bólintottam igen aprót. Ha Dominic azt mondta, hogy odalent nem tárolt semmilyen veszélyes dolgot, akkor teketóriázás nélkül elhittem neki. A bátyám mindent jobban tudott nálam, ő volt a családfő, így eszem ágában sem volt megkérdőjelezni őt. Miért tettem volna? Hiszen Dominic volt a mindenem.
Pár pillanatig csak néztem az alakját, ahogyan leereszkedett az ágy szélére, majd kibújtam a takarója alól, hogy hátulról átkarolhassam őt.
− Köszönöm, hogy vagy nekem – támasztottam az államat a vállára, ahogy hozzábújtam. Tisztában voltam vele, hogy nem rajongott az ilyen gesztusaimért, ezért sem öleltem át hosszan, igen hamar elhúzódtam tőle, de nekem szükségem volt arra, hogy megérinthessem. Tudnom kellett, hogy valós volt.
− Szeretnél aludni? – figyeltem még mindig az arcvonásait, hiszen későre járt. Nem akartam feltartani őt akkor sem, ha tudtam, hogy a vihar miatt az én gondolataim még sokáig nem csitulnak majd.