Dominic & Zofia ~ when two psycho got the same target

Lucas Baker egy alvilági suttyó volt. Ráadásul az a fajta, aki kurvára nem tudta hogyan tartsa a száját, ha közben az volt a terve, hogy az olasz maffiának keresztbe akart tenni. Főleg, ha az Egérlyukban a szaros felvizezett sörének a mámorában világgá kürtölte, hogy bizony felvette a kapcsolatot néhány aurorral.
Londonban pedig a falnak is füle volt. Marchettiék pedig kifejezetten utálták a spicliket. Nem csoda, hogy parancsba kaptam Baker eltüntetését, én pedig örömmel kaptam az alkalmon, hogy elvághassam a torkát.
Az Egérlyukban voltam, a fejemre húztam a kabátom csuklyáját, és a sarokban ülve figyeltem őt. Csakhogy nem én voltam az egyetlen. Ezalatt a cirka tizenegy év alatt megtanultam kiszúrni azokat az embereket, akik akár hozzám hasonlóak lehettek, bár nagyon reméltem, hogy egyáltalán nem akart rárepülni Bakerre, ugyanis a vérét én akartam. Titkon abban is bíztam, hogy nem értem jött.
Telt-múlt az idő, Baker egészen sokat ivott, de ahhoz képest, hogy hajnali kettőkor az útjára eresztették, mondhatni egyenesen járt. Legalább is, nem esett neki minden szembejövő kukának, lámpaoszlopnak és embernek. Lemaradtam tőle, főként azért, mert a kocsmában látott alakon járt az eszem. Nem vettem észre, mikor tűnt el onnan, és az utcán is inkább azt figyeltem, hogy Baker vajon mikor tervezte kinyírni saját magát azzal, hogy megborul, és belefojtja magát egy pocsolyába.
Nem foglalkoztam többet a korábban látott alakkal. Már csak a célpontom hátán tartottam a szememet, így szitkozódtam egy sort, amikor keresztülestem egy feldőlő kukán. Hogy lehettem ennyire vak?! Oroszul káromkodva tápászkodtam fel a földről, és rúgtam bele izomból a kukába, keresve azt, ami felborította. Mivel azonban egy kurva kóbor macskát nem találtam, így továbbra is halkan káromkodva Baker után eredtem, aki utoljára még egy szűk sikátorba fordult be, és eltűnt a szemem elől.
Megszaporáztam a lépteimet, szinte már futva löktem félre az embereket, és a kabátom rejtekéből egy pengét és a varázspálcámat húztam elő. Azonban mire befordultam az apró utcába, addigra Baker a földön hevert. Felette pedig ott állt az Egérlyukban látott pasas.
Elöntötte az agyamat a vörös köd, hiszen Ő az enyém volt. Én kaptam rá engedélyt, hogy az életét vegyem, erre itt volt ez a fickó, aki tönkretett mindent.
− Hé! – Nem kiáltottam rá, hiszen nem voltam ostoba, de így is elég hangosan szóltam hozzá, miközben a puccos öltönyét igazgatta. Egyébként is, ki volt az az idióta, aki öltönyt vett fel egy gyilkossághoz? Megünnepelte a saját tettét, vagy mi a franc?!
− Baker az enyém volt – sziszegtem, miközben közelebb léptem hozzá. A pálcámat az ismeretlenre szegeztem, de készenálltam arra is, hogy a kést állítsam a hátába.
Hogy a francba fogom megmagyarázni Cironak azt, hogy más végezte el a munkámat? Ezért fizetnie kellett ennek az embernek, méghozzá igen magas árat…

Lehettem volna finom és nőies, de a kurva anyját annak, aki az én célpontomra pályázott. Egyrészt, mert Bakernek én akartam elvágni a torkát, másrészt, ha konkurenciám akadt, az bizony azt jelentette, hogy akár az  Il Malocchionak is ellenfele lehetett. Márpedig annak rohadtul nem örültem volna, ugyanis már egészen jól berendezkedtem a londoni kis lakásomban, és ezer örömmel tartottam terror alatt a Baziliszkusz Bár faszkalap vendégeit.
Márpedig nem tudtam ki volt az Egérlyukban öltönyben üldögélő faszi, de igencsak frusztrált, ahogy az emberemet vizslatta. Az pedig még jobban zavart, hogy észrevett engem, miként én is kiszúrtam őt. Bár baromira nem volt nehéz dolgom, mert egy épeszű ember nem ült volna be egy ilyen helyre olyan öltözékben, ahogy ő is tette. Lehet, hogy valami végrehajtó volt, és pénzt akart bevasalni Baker-ön. Nem is érdekelt igazán, amíg nem állt az utamba, mégis csipkednem kellett magamat, hogy ne szalasszam el a lehetőségemet. Főként, mert a pasas megunta a várakozást, vagy talán éppen valami kelepcét készített valamelyikünknek. Fasz tudja ezeknél a briteknél, hogy mennyire voltak finomkodó hangulatban, de abban biztos voltam, hogy én ma éjszaka vért akartam látni, ha már a főnök így bezsongatott ezzel a feladattal.
A mai nap viszont nem kedvezett számomra, hiszen délelőtt éppen az a kretén hentesgyerek próbálkozott be nálam immár sokadjára, bár akkor egy kicsit visszavonulót fújt, amikor mellette prezentáltam, hogy bármikor bárkinek képes voltam eltörni a karját, aki egy kicsit tiszteletlen volt. Aztán nem elég, hogy a nyakamba varrta az ég azt a szerencsétlen cigányprímást (hogy zabálta volna fel Baba Yaga gyerekkorában), utána megkaptam azt a piperkőc seggfejet, akinek arra kért, hogy vigyázzak a kecskéjére, amíg ő új mellényt vásárol magának. Mondanom se kellett, hogy inkább másik embert keresett erre a feladatra, miután közöltem vele, hogy feláldozom a bárpulton az állatkáját, mire visszaér.
Ezt tetőzte most ez a szerencsétlen bánatfejű kirittyentett hapsi, aki az én, ismétlem, az ÉN célpontom után loholt. Ahogy azt is, hogy olyan szépen orra buktam a kukában, hogy azért díjat érdemeltem volna.
Azért sem voltam hajlandó tágítani, sőt mi több, a szerencsétlenségem miatt csak még több szenvedést akartam kiszórni a világra. De még ezt is megtagadta tőlem a rohadék, mire beértem Bakert, addigra az úgy esett össze, mint egy kukászsák. Felment bennem a pumpa. Már-már vörösben láttam a világot, amikor letörölte Baker vérét a tőréről.
− Szemmel láthatóan arra pályázol, hogy helyette téged öljelek meg – figuráztam ki a beszédstílusát, bár én nem voltam hajlandó magázni őt. Ettől függetlenül minél ingerültebb voltam, annál hamarabb kiütközött az orosz akcentusom.
Idegesített, hogy ennyire lekezelően viselkedett, és szinte ügyet sem vetett rám. Olyan higgadtan törölgette a kis kését, mintha csak vajat takarított volna le róla. Mély levegőt vettem, és kényszerítettem magamat arra, hogy ne most azonnal szúrjam hasba, hanem úgy várjak vele három percet, amíg kitalál valami kárpótlást.
− Nem vagyok rászorulva senkinek a segítségére, főleg nem egy olyan emberére, aki képtelen beolvadni a tömegbe. Azt hiszed, hogy nem fogják keresni Bakert? Azt hiszed, hogy nem voltál elég feltűnő, hogy megjegyezzen pár ember? – És azt hiszed, hogy nem lettem volna olyan rohadék, hogy felnyomjalak az aurorok előtt? Mert bizony kisapám, nem ez lett volna az első alkalom, hogy beárultam másokat. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne röhögjem ki őt, amikor az öltönyét igazgatva arról beszélt, hogy nem voltak ártó szándékai.
− Egyrészt. Nem félek tőled – szögeztem le, mielőtt még felült volna a magas lóra, ugyanis valóban nem volt félelem érzetem.
− Másrészt, miután kicsináltad az emberemet, azt hiszed, hogy majd én fogom eltüntetni? Úgy nézek ki talán, mint egy takarítónő? – vontam fel a szemöldökömet, és minél közelebb lépdelt hozzám, annál magabiztosabban szegeztem rá a pálcámat, és álltam készen arra, hogy a pengémet a veséjébe mártsam.
− Maradjunk annyiban, hogy megtarthatod magadnak Bakert. Viszont, ha nem akarod, hogy aurorok kopogtassanak nálad, akkor keresel nekem egy másik célpontot, én pedig jótékonyan szemet hunyok a történtek felett. – Nem akartam, hogy nyeregben érezze magát, ahogy azt sem, hogy egy pillanatig is azt higgye, ő dominált. Arra hajlandó voltam, hogy másik ember életére elcseréljem Bakerét, ahogy arra is, hogy úgy tegyek, mintha valóban nem történt volna semmi. Ciro azonban hallani fog erről, és kurvára dühös lesz majd, ha ennek az embernek a megbízói minket is fenyegetni akarnak majd.

Elöntött a méreg, amint megláttam, hogy a korábban látott öltönyös faszi kinyírta az én célpontomat. Ő az enyém volt. Én kaptam feladat gyanánt, hogy lekössem az amúgy is háborgó indulataimat, amelyeket csupán egy-egy gyilkosság tudott csillapítani. S tessék, ez a szerencsétlen felfuvalkodott hólyag az egyetlen örömömet is elvette az életben. Mondanom se kellett, hogy fogcsikorgatva méregettem őt, miközben azon merengtem, hogy kést állítok a hátába, mielőtt még egy magázódó szót kiejtene a mocskos száján.
− Igazán nagylelkű vagy, hogy megengeded – szűrtem a fogaim közt, hogy aztán a földre köpjek lelkesedésemben. Ennyire értékeltem őt és a beképzelt, az én képességeimet lealacsonyító szavait. Az ujjaim szorosabban fonódtak a késre és a pálcámra egyaránt, ilyenkor tartottam szerencsésnek, hogy a durmstrangos éveim során kétkezes harcra is megtanítottak.
− És mi lenne, ha éppen ezúttal kettőnk közül te halnál meg a saját önteltséged miatt? – kérdeztem vissza, hiszen nem tudtam elhinni, hogy miként gondolhatta magát valaki ennyire sebezhetetlennek, vagy vélte azt, hogy ő mindenkinél jobb volt. Én nem gondoltam azt, hogy tökéletes lennék, de azt tudtam, hogy mekkora veszélyt jelentett másokra, ha lenéztek engem.
− Senki nem olyan hülye rajtad kívül, hogy egy méregdrága öltönyben flexeljen egy olyan helyen, mint az Egérlyuk – billentettem oldalra a fejemet, miközben még mindig azt méregettem, hogy vajon melyik pontjába lett volna a legédesebb érzés belemélyeszteni a pengémet.
− Hamar rád fognak találni – tettem hozzá, s talán hozzá se kellett tennem, hogy ha szükséges volt, hát szívesen elvezettem hozzá az aurorokat, ha már egyszer konkurenciát jelentett a számomra. Ezeket az utcákat csak én öntözhettem mások vérével, neki semmi keresnivalója nem volt itt. Fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán milyen is az utcai élet.
Épp ezért árasztotta el az elmémet a vörös köd, amikor egy takarítónőhöz akart lealacsonyítani. Gondolkodás nélkül mozdult a karom, és céloztam meg a pengével a mellkasát. Az sem érdekelt, hogy ha egyáltalán hárítani tudta, hiszen csupán arra akartam figyelmeztetni, hogy vigyázzon a szájára, mert korábban nem szórakoztam azzal a kijelentésemmel, hogy bármikor kicsinálnám őt. Az arcomat eltorzította a harag és az undor, amelyet az irányába tápláltam, mégsem intézem újabb támadást. Még nem. Még csak figyelmeztettem őt arra, hogy velem se volt okos húzás kikezdeni.
− Szóval önmagadat kínálod fel helyette? – Feszültség vibrált a hangomban, de ez nem jelentette azt, hogy ne lennék harcra kész. Minden egyes porcikám harcolni vágyott, de egyelőre visszafogtam magam, inkább csak szenvtelenül néztem, hogy Baker teste mivé vált. Azonban, ahogy a pálcáját ismét rám szegezte, úgy én is ráemeltem a sajátomat.
− Mi lesz? Tényleg próbára akarsz tenni? – kérdeztem halkan, ahogy a sikátor kétoldalán álltunk. Én bármikor vevő voltam egy kis csetepatéra, a haláltól pedig egyáltalán nem féltem. Elég sok mindenen mentem keresztül, hogy ne rettegjek a végzetemtől.

− Szarom le – mordultam rá, és örülhetett neki, hogy ennyivel megúszta. Legszívesebben kikapartam volna a szemeit a kezemben lévő késsel, aztán a szemgolyóit a patkányoknak vetettem volna oda, hadd lakmározzanak belőle. Szóval, rohadtul kedves voltam vele, amiért nem estem neki egyből, hanem csak eljátszottam a gondolattal, hogy milyen módon nyírnám ki ezt a nyálas piperkőcöt.
Az arcom megvető fintorra rándult, és sértette az önérzetemet, hogy ennyire alábecsült engem. Eddig mindenki alaposan megjárta, aki lenézett, és biztos voltam benne, hogy ő is hasonló sorsra fog jutni. De nem most. Most túlságosan is hamar könnyítettem volna a haragomon. Nem, ezt az érzést táplálni akartam, akár a tüzet, hogy minél jobban elteljesedjen rajtam, s egy szép napon olyan csinos kis halált szervezzek neki, hogy a végén még ő fog majd könyörögni és bocsánatért könyörögni, mert fasz volt. Mert bizony nem volt más, mint egy nyomorult faszkalap, aki vélhetően férfiúi mivoltából sokkal, de sokkal többre tartotta magát nálam, ezáltal pedig még inkább kivívta az ellenszenvemet.
− Túlságosan is magabiztos vagy – feleltem, és lehetséges, hogy mások nem találtak rá, de az én emlékeimbe égett az öntelt arca, a méregdrága öltönye, a mozdulatsorai… Ha más nem, én biztosan megtaláltam volna. Meg fogom találni, és levadászom őt. Erre akár ő is mérget vehetett volna.
Megmutattam hát neki, hogy nekem nem szokásom viccelődni, azt meghagytam annak a két baromarcúnak, akik folyton Cirotól kuncsorogtak pénzt.
− Nyugodtan, gondoskodom róla, hogy mindenképp ki legyen fizetve… − sziszegtem, bár először szerettem volna azt mondani, hogy „kitörlöm vele a seggemet”, de az szerinte túlságosan is vulgáris lett volna egy nőhöz képest.
Farkasszemet néztem vele, majd amikor kislánynak titulált, elmosolyodtam. Nem mozdultam, végigkövettem a mozdulatait, majd elhaladt mellettem, elkaptam a karját.
− Jegyezd meg ezt a dühkezelési problémától szenvedő kislányt, mert ő lesz a veszted, selyemfiú – suttogtam az arcába, egyfajta ígéretképpen, hogy nem fogom ennyiben hagyni a találkozónkat, ahogy elfelejteni sem fogom őt. Hagytam, hogy távozzon, de én nem azon az úton tűntem el a sikátorból, hanem megmásztam az egyik válaszfalat, majd az ereszcsatornán át felkapaszkodtam az egyik háztetőre, hogy egy ideig a magasból kövessem nyomom ennek a seggfejnek az útját.