Hogy őszinte legyek, félek önmagamtól. A legtöbb ember aranyosnak, nem túl nagyhangúnak és kedvesnek tart. Ezeket én is mind tudom magamról, ahogy azt is, hogy diszkréten kezelem azokat a dolgokat illetve helyzeteket, amik mások számára kellemetlenek lennének. Rám bízhatnak bármilyen feladatot, a képességeimhez mérten, maximális erőbedobással próbálok eleget tenni neki. Mindig alapos és pontos munkavégzésre törekszem, ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor lelkiismeret-furdalásom támad miatta, és képes vagyok napokig rágódni rajta. Szörnyen érzelmes fajta vagyok, már-már nevezhetném magam szentimentálisnak, s időnként olyan intenzitással élem meg az érzelmeimet, amik engem is megijesztenek. A közeli barátaim csupán túlságosan érzékenynek tartanak, talán Dominic is így vélekedhet, hiszen vele ellentétben én folyton kimutatom az érzéseimet.
Minden szorongásom és félelmem ellenére igyekszem optimistán állni a világhoz és a környezetemhez. Lelkesen vetem bele magam az újabb és újabb feladatokba, vagy éppen merülök el a saját kis álomvilágomba, ahol nem érthet baj. Kicsit sokat álmodozok emiatt, de sokkal jobb egy olyan világban járni, ahol tudod, hogy nem érhet baj, mintha szembenéznél azokkal a szörnyűségekkel, amik a valóságban várnak téged.
A külvilág felé igyekszem mutatni, hogy mennyire vidám és segítőkész vagyok, de ez koránt sincs így. Ha felbosszantanak, akkor olyan érzésem támad, hogy meg tudnék ölni valakit. Képes vagyok magamban dédelgetni a sérelmemet, és általában szegény bátyám az, aki végighallgatja a kifakadásaimat. Amiket egyébként nem mindig gondolok komolyan, és amikor már olyanokról beszélek, hogy jobb lenne, ha az az illető nem élne, akkor halálra rémülök magamtól.
Egyébként rettentően szégyenlős vagyok, ez a múltbéli bántalmazásoknak köszönhető. Épp ezért, ha nem otthon vagyok halkan beszélek, csupán akkor lehet engem hallani, ha valami erőteljes érzelmi hatás ér. Könnyen fel lehet zaklatni, és kibillenteni abból az alap nyugalmi helyzetből, amelyet magamra erőltetek. Ilyenkor szükségem van a testvéremre, hogy megnyugtasson, mert csakis az ő közelében érzem magam biztonságban. Kicsit betegesen ragaszkodom hozzá, mondhatni, hogy körülötte forog a világom, így bármit is tett a múltban és tesz a jövőben, én tartani fogom a hátamat neki, különben nélküle semmit nem érnék, és csak ki lennék téve az emberek kegyetlenségének.
Ezért is engedelmeskedek neki minden alkalommal, mert tudom, hogy a javamat akarja, és csak védeni szeretne engem. Lehet, hogy olyan dolgokat is elhiszek akár neki, akár másnak, amik nem is feltétlenül igazak. Ilyenkor más emberekben borzasztóan tudok csalódni, de Dominic ilyentéren is más kategória.
A mennydörgés erejébe beleremegtek az ablaktáblák. Sikítva riadtam fel az álmomból, reszketve ültem az ágyamba, magamhoz szorítva a takarómat és a kedvenc plüssömet, amikor anyukám benyitott a szobába.
− Kincsem, jól vagy? – nyomta fel a villanyt. Kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a szemem a fényhez. Mire válaszhattam volna a kérdésére, már mellettem ült az ágyon, és magához vont. Úgy bújtam hozzá, mintha az életem múlt volna rajta. Tulajdonképpen, kilenc évesen így is gondoltam.
A sötétítő függönyön keresztül is láttam, ahogy egy villám átszelte a sötét eget, és ismét hallottam az égzengést. Anya karjának nyomtam az arcomat, ő pedig csitítóan simogatni kezdte a hajamat.
− Anya… Ugye velem maradsz? – suttogtam halkan. A hangom remegett a félelemtől.
Nem kellett látnom, tudtam, hogy anya kibújt a papucsából, óvatosan felemelte a takarómat, és bebújt alá. Ismertem már ezt a mozdulatsort, hiszen nagyon régóta ez volt a bevett szokás vihar idején. Mindig, amikor felriadtam, ő átjött, megnyugtatott, majd inkább velem maradt egész éjszaka, mert tudta, ha ismét magamra hagy a sötétben, akkor hamarosan jöhetett volna vissza.
− Persze, kicsim. Mindig veled leszek – nyomott egy csókot a fejem búbjára, miközben elfeküdt mellettem. Közelebb húzódtam hozzá, és amíg ő a hátamat simogatta, addig lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam ismét álomra szenderülni.
***
Nyári szünet volt, Dominic és Alexandra is itthon tartózkodtak, én mégis a szobámban kuksoltam. Apa munkába ment, anya pedig valahol az alsó szinten tett-vett. Nekem nem volt kedvem elhagyni a szobámat, ugyanis féltem attól, hogy Thomas megtalál. Az idősebbik bátyám előszeretettel fitogtatta az erejét, és rajtam vezette le minden frusztrációját. Nem volt szép dolog ilyet érezni, mert mégiscsak a testvérem volt, de teljes szívemből utáltam őt.
A szobámban viszont viszonylagos biztonságban éreztem magamat. Az ágyamon hasaltam, előttem a tiszta lepedőn pedig egy apró zenedoboz pihent, amelynek ha elforgattam a karját, akkor zenélni kezdett. Ahol kinyílt a fedele, egy balerina bukkant fel és kezdett a táncába. Annyira lenyűgözött a mozgása, hogy akkoriban én is balett-táncos akartam lenni. Megtapsoltam a produkciót, és az ujjaim ismét a felhúzó karon pihentek, így nem vettem észre, hogy Thomas hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.
− Mi lenne, ha abbahagynád végre a zajongást?! – A karomnál fogva rángatott fel az ágyról, és nekivágott a szekrénynek. Sajgott a hátam ott, ahol a fogantyúk a hátamba álltak, és könnyes szemekkel pillantottam a testvéremre. Nem válaszoltam neki. Thomas olyan ember volt, hogy akármit cselekedtél, semmi nem felelt meg az ő elvárásainak.
− Ne bőgjél! Csak a gyengék sírnak. – Többször is megütött, először a karomat szorongatta, végül az ujjai a nyakamra vándoroltak. Leblokkoltam. Nem tudtam megszólalni, sem pedig eltaszítani őt magamtól, pedig már alig kaptam levegőt, ahogy ő a szekrénynek szorítva, fojtogatva felemelt.
− Thomas! Légy szíves, gyere ide! – szűrődött be anyja hangja a folyosóról, majd hallottam a távolodó lépteit. Thomas elengedett, a nyakamat tapogatva kapkodtam a földön levegő után. Feljajdultam, amikor az oldalamba rúgott. A rúgás erejétől elvágódtam az ajtón.
− Még nem végeztünk Jennifer. Hamarosan én leszek a családfő, te pedig azt fogod tenni, amit én mondok neked… − Mielőtt elhagyta volna a szobámat, utolsó mozzanatként darabokra törte a zenedobozomat.
Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, keservesen sírva fakadtam. A padlón feküdve igen kicsire összehúztam magamat, sírtam és azt kívántam, bárcsak megszabadulhatnék Thomastól.
Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam se volt mennyi időt töltöttem a parkettán elfekve, de amikor már elfogytak a könnyeim, a szemeim bedagadtak a sírástól, akkor reszkető tagokkal feltápászkodtam, és automatikusan átöltöztem olyan ruhákba, amelyek szinte minden porcikámat elfedték. Nem akartam, hogy bárki is tudja mi történt velem.
Lehajoltam felszedni a törött karú balerinát és a zenedoboz többi darabkáját. Épp ekkor kopogtattak az ajtómon. Először összerezzentem, hiszen azt hittem, hogy Thomas jött vissza, azonban hamar rájöttem, hogy ő sosem szokott kopogni.
− Szabad! – szóltam ki, és próbáltam arra ügyelni, hogy a hangomon semmi ne hallatszódjon. Közben magamhoz szorítottam a balerinát, és elkezdtem lepakolni a darabokat az ágyamra. Dominic nagyjából ekkor nyithatott be.
Először nem is szól semmit, csupán megállt az ajtóban, és körbenézett. Feszélyezve éreztem magam, mintha vallatni készültek volna, de Dominic csak ennyi kérdezett: − Thomas?
Aprót bólintottam. Nem kellett kifejtenem, hogy pontosan mi történt a zenedobozom darabjai árulkodtak a testvérünk tetteiről. Azonban azzal nem számoltam, hogy az átöltözés során olyan felsőt választottam, amely nem fedett el mindent, és a hófehér bőrömön igencsak kivehető volt Thomas ujjainak a nyoma.
− Anya elhívta valamiért – feleltem csendesen, miközben hátat fordítottam a testvéremnek, és próbáltam összeilleszteni a balerinám darabkáit, de mintha egy apró darabka még mindig hiányzott volna. Most az egyszer kényelmetlenül éreztem magam Dominic jelenlétében, mert túlságosan is féltem attól, hogy rájön a titkomra.
− Azt hiszem, ez a te szerencséd. Azt meg add ide, majd én megcsinálom. – Ahogy átadtam neki a darabokat, olyan érzésem támadt, mintha tudta volna mi történt köztem és Thomas között. Mégsem vallottam be neki, csupán lesütöttem a szemeimet, és visszatértem az ágyamhoz.
A szemem sarkából láttam, hogy kinyílt az ajtó, így oldalra fordítottam a fejemet, és halkan megszólaltam.
− Dominic… − szóltam utána. – Köszönöm.
Csupán egy aprót biccentett, és elhagyta a szobámat. Elfeküdtem az ágyamon, és életemben először kívántam, hogy bárcsak Thomas ne létezne, vagy legalább is valahol nagyon-nagyon távol lenne tőlünk.
***
Tízéves voltam, amikor a szüleink nem keltek fel többé. Sose mondtuk ki igazán, de Dominic-kel mindketten tudtuk, hogy mi történt pontosan. Gyanítottam, hogy Thomas keze volt benne. Ráadásul, beváltotta az ígéretét, és valóban pokollá tette az életemet abban az években. Amíg Dominic és Alexandra a Roxfortban voltak, addig sokkal több verést kaptam, mint azelőtt bármikor is. Mivel kettesben voltunk, így nem is kellett arra vigyáznia, hogy ne üsse meg az arcomat. A házban tartott, még az udvarra se nagyon mehettem ki az engedélye nélkül.
Azonban élénken élt bennem az az éjszaka, amikor ismét vihar tombolt, de anya nem érkezett meg, hogy megnyugtasson. Így a takarómat és a tehenes plüssömet magamhoz ölelve elindultam a folyosón. Rettegtem a sötétben, attól pedig még jobban, hogy esetleg Thomas felbukkan a folyosón.
Először Alexandrához kopogtam be. Nem kaptam választ, így óvatosan benyitottam hozzá.
− Sandra? – Addig szólongattam, amíg fel nem ébredt. Morcosan dörzsölte ki az álmot a szeméből, felült az ágyában, és felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát.
− Mit akarsz Jenny?
− Aludhatok veled? – Elfintorodott és megforgatta a szemeit.
− Hagyj a fenébe! Ne legyél ilyen gyerekes… − leoltotta a lámpát, a fejére húzta a takarót, és hátat fordított nekem.
Az ajkamba harapva indultam el Dominic szobája felé. Óvatosan lépkedtem, ügyeltem arra, hogy ne csapjak túlzottan sok zajt. Az ő ajtaján is kopogtatni kezdtem.
Megijedtem, amikor ajtót nyitott nekem. Alexandra után nem számítottam rá, hogy egyáltalán beenged majd. Kérdőn pillantott rám, hiszen nem értette, hogy mit kerestem ott az éjszaka kellős közepén.
− Dom… Nem tudok aludni. Veled maradhatok? – pillantottam rá kérlelően, hiszen ő volt az egyetlen reményem. Ha ő is elküldött volna, akkor egy szemhunyásnyit nem aludtam volna.
Nem szólt semmit, viszont pár másodpercnyi gondolkodás után félreállt, és beengedett a szobájába. Óvatosan léptem beljebb, hiszen nem jártam még sose Dominic szobájában. Mindig megálltam az ajtóban, ha szükségem volt rá, de sose merészkedtem beljebb. Ugyanígy voltam Thomas és Sandra szobájával is.
Mire feleszméltem, addigra Dominic már becsukta mögöttem az ajtót, és visszafeküdt aludni. Vigyázva araszoltam el az ágyáig, először óvatosan leültem a szélére. Csak bámultam őt a félhomályban, hiszen Dominic mégsem anya volt, ő sokkal kevesebb érzelmet mutatott ki, ennek ellenére a kedvenc testvérem volt. A legközelebb mennydörgés viszont annyira megijesztett, hogy megugrottam az ágyon, majd inkább felemeltem a takarót, és becsúsztam mellé. Automatikusan nyúltam a karja után, és öleltem magamhoz, hiszen szükségem volt a közelségére ahhoz, hogy aludni tudjak. Ezt a szokásomat a mai napig nem nőttem ki.
***
Azt hittem, ha megszabadulok Thomastól, akkor a Roxfortban jobb sorsom lesz majd. Mégis, szerintem a Teszlek Süveg tévedett, amikor a Mardekárba osztott. Azt mondta, hogy sokkal több volt bennem, mint amit elhittem magamról, és ez a ház segíthet kibontakoztatni a képességeimet.
Ehhez képest már a saját háztársaim is rám szálltak. A harmadik héten a könyvtártól futottam egészen a saját klubhelyiségünkig, miközben ők üldöztek engem. Ráadásul, még ott sem tudtam volna elbújni előlük, de legalább abban reménykedtem, hogy Dominicet ott találom majd.
Elcsúsztam az egyik kanyarban. Kapkodva feltápászkodtam, de a földön hagytam az elszórt pennáimat, csupán egy-két tankönyvemet kaptam fel, és szaladtam is tovább. A szívem a torkomban dobogott. Thomastól nagyon sok mindent eltűrtem, tudtam milyen érzés volt, ha egy ember rám szállt, de azt, hogy öten voltak a nyomomban, nem tudtam feldolgozni. Azért bántottak, mert nem voltam olyan, mint ők. Mert csendesen elhaladtam mellettük, amikor másokat piszkáltak, és nem vettem ki a részemet belőle.
Nem értettem mit kiabáltak utánam. Szúrt az oldalam, hiszen sose voltam jó futó, sőt edzettnek se nevezhetném magamat, így a klubhelyiség elé lihegve hadartam el a jelszót. Szinte beestem a helyiségbe, a tekintetemmel pedig egyből a testvérem után kutattam.
− Dominic! – kiáltottam el magamat, miközben a hátam mögött benyomakodtak a többiek is a terembe. A bátyámhoz szaladtam, aki éppen a sarokba ülve olvasott, és belecsimpaszkodtam a karjába.
Dominic felállt a helyéről, egy pár másodpercig farkasszemet nézett velük, utána pedig az évfolyamtársaim riadtan húzódtak vissza. Fogalmam se volt róla, hogy mit láttak a testvérem tekintetétben, de amíg ő az iskolába járt, addig nem piszkáltak többé.
***
A többiek már lefeküdtek aludni, amikor óvatosan elővettem az éjjeli szekrényem fiókjából a fiolát, amely az altató bájitalt tartalmazta. Kénytelen voltam ezt inni, ugyanis kiskorom óta egyre gyakrabban kísértettek rémálmok. Eleinte csak Thomasszal, a viharral és a sötétséggel kapcsolatban, aztán egyre több momentum csatlakozott hozzájuk, amelyek miatt minden éjjel verítékben úsztam. Nem akartam, hogy ennél is bolondabbnak tartsanak a szobatársaim és a háztársaim, ezért kénytelen voltam így elnyomni a rémképeket. Néha így se sikerült teljesen.
Óvatosan kihúztam a dugót, és felhörpintettem a bájitalt. Ezután letettem a fejemet a párnámra, és megpróbáltam elszundítani.
Dominic bájitala ugyan hatott, de nem érte el azt a hatást, amit szeretettem volna. Álmomban ismét otthon voltam, azonban mindent homályosan láttam. Nem tudtam kivenni az asztalon lévő naptáron a dátumot, ahogy az előttem álló alakot sem. Olyan érzésem volt, mintha valaki, vagy valami irányította volna a testemet. A kezemben penge volt, megragadtam az előttem lévő embert, és elvágtam a torkát. Láttam, ahogy a pirosló vér beterített mindent, miközben az ernyedt testét a földre engedtem. Akkor tisztult ki a kép, és körvonalazódott előttem Thomas arca.
Ez az álom két éven keresztül ismétlődött, és minden egyes alkalommal egyre tisztábbá vált a kép. Szinte biztos voltam benne, hogy én fogok véget vetni a bátyám életének. Sose beszéltem róla senkinek.
***
Eljött a nagy nap.
Amikor a szekrényem előtt álltam, automatikusan nyúltam az ünneplő fehér blúzom felé. Belebújtam egy fekete térdig érő szoknyába és harisnyát húztam, a hajamat felkötöttem, majd nagy levegőt véve a tükörbe pillantottam.
Le akartam beszélni magamat róla, de tisztában voltam vele, hogy meg kell tennem. Nem mehetett így tovább, hiszen ha engedtem volna neki, akkor Thomas továbbra is bántott volna. Vetettem egy utolsó pillantást magamra. Lassan elindultam lefelé a folyosón, egészen a konyháig meneteltem. Magamban vívódtam, hogy megtegyem-e, hiszen vért ontani bűn volt, de ha már két éve ezzel a nappal álmodtam, akkor nyilván mindez okkal történt.
Alexandra az emeleten volt. Tudtam, hiszen direkt megkerestem őt mielőtt lejöttem volna, Dominic pedig talán a pincében lehetett odalent. A konyhai fiókból egy kést húztam elő. Már számtalanszor lezongoráztam magamban az eseményeket, nem hátrálhattam meg. Még akkor se, ha utána évekig kísérteni fog a saját bűntudatom.
A hátam mögé rejtettem a konyhakést, miközben minden egyes léptem kapcsán harcoltam a bennem lakozó szörnyeteggel, akit szabadjára készültem engedni.
Tudtam, hogy Thomas a dolgozószobájában lesz, hiszen megálmodtam. Mindent pontosan megálmodtam, így egyenesen abba az irányba fordultam. Az ajtó nyitva volt. Oldalról láttam, bár csodálkoztam rajta, hiszen Thomas minden alkalommal gondosan bezárkózott oda.
Ahogy a küszöbön megálltam megpillantottam a fivéreimet. Dominic volt az, aki elvágta Thomas torkát. Ő állt Thomas teste felett. Leengedtem az oldalam mellé a kést. A tekintetem összekapcsolódott Dominicéval. Nem mozdultam, nem szóltam egy szót sem, csak bámultam a kettősüket.
- Menj ki, Jennifer, fel kell takarítanom – törte meg a csendet a bátyám.
Bólintottam, visszavittem a kést a helyére, majd a kérésének eleget téve felmentem az emeletre, hogy Alexandrát is odafent tarthassam. Neki lett volna szabad látnia azt, amit én láttam. Neki nem volt szabad tudnia, hogy Dominic mit tett. Én sem tudtam kiverni a fejemből.
***
Nem jött álom a szememre. Felkapcsoltam az összes villanyt a szobámban, és a fésülködőasztalom elé ültem. A tükörképemet fürkésztem.
− Szólni kellene Sandrának… Amit Dominic tett, az… Nem helyes – motyogtam magamban. Láttam, ahogy mozogtak az ajkaim, már-már magam se hittem el, hogy a tükörképemmel beszélgettem.
− De Dominic azért tette, hogy megvédjen minket. Dom mindig megvédett, nem árulhatom el őt – nyúltam automatikusan a fésűmért, miközben a kezem beleütközött a zenedobozba, amit Dominic megjavított a kedvemért.
− Akkor is… Gyilkolni bűn…
− Értünk tette. Magáért, Sandráért és értem. Thomas rossz ember volt.
− És ő is olyan rossz emberré vált.
− Ha nem ő teszi meg, akkor én lettem volna a helyében.
− Mégsem öltem meg. Dominic igen.
− És Dominic volt az, aki mindig mellettem állt. Alexandra nem védene meg senkitől, Thomas folyton csak bántott. Nem fogom elárulni a testvéremet – pattantam fel a helyemről felborítva a székemet. Mérgemben felkaptam az előre kikészített ruhámat, és a tükörre dobtam. A helyére állítottam a széket, és lehuppantam az ágyamra. A hajamba túrtam, reszketni és sírni kezdtem. Nem vehették el tőlem Dominicet. Szükségem volt rá. Ha rosszat is cselekedett, akkor is megóvott mindentől. Tartanom kellett a számat vele kapcsolatban. Hazudnom kellett Thomas eltűnéséről.
***
Az életem Thomas halála után valamivel nyugodtabbá vált. Még mindig előszeretettel szemeltek ki maguknak az emberek, de már-már rezisztenssé váltam a piszkálódásukra. Arra azonban nem számítottam, hogy taktikát fognak majd váltani velem kapcsolatban.
Hatodéves voltam, amikor először azt éreztem, hogy szerelembe estem. Hamar kiderült, hogy csak szórakoztak velem. Hatalmas törés volt a számomra, mégsem adtam fel a reményt. Továbbra is igyekeztem pozitívan hozzáállni az emberekhez, az akadémiát megkezdve megismerkedtem egy sráccal, akivel évekig alkottam egy párt.
Ő tolerálta a rémálmaimat, mindig igyekezett megnyugtatni, türelmes volt velem. Boldog voltam mellette. Elhittem azt is, hogy új életet kezdhetek majd vele, hiszen még a kezemet is megkérte, majd amikor egyik alkalommal megleptem őt a lakásán, akkor arcul csapott a felismerés, hogy megcsalt engem.
Sírva szaladtam haza a bátyám karjai közé, elmesélve neki, hogy mi történt, viszont ezúttal egyáltalán nem bántam, hogy eltűntette az egykori udvarlómat az útból. Teljesen kiábrándultam az emberekből, a munkahelyemen új felettest kaptam, aki élvezettel köszörülte rajtam a nyelvét, így hiába szerettem ott dolgozni, mégis minden alkalommal gyomorgörccsel mentem be reggelente dolgozni.
Akkorát csalódtam az emberekben, hogy jelenleg nem terveztem túlságosan nyitni feléjük, és kezdtem megérteni a bátyámat is. Ő sose volt az az érzelgős fajta, s talán én is jobban tettem volna, ha elzárkóztam volna mindenféle érzelemtől és társaságtól.
Nem volt szükségem másra, csupán Dominicre.
A külsőm is épp annyira visszafogott, amilyen személyiséggel is rendelkezem. A termetem egészen apró, legalább is, ha a testvéreim mellé állnék, akkor én lennék a legalacsonyabb. Nem vagyok edzett, sőt kifejezetten törékenynek találom magamat. Még a legkisebb sérülés is sokáig látszódik a bőrömön, nehezen gyógyulnak be, így amikor Thomas annak idején megvert sokáig kellett takargatnom magam. Évekig tartott, mire hajlandóvá váltam rövidebb, de nem kihívó ruhadarabokat, szoknyákat felvenni. Az öltözködésemet tekintve szeretem az élénk színeket, a kiegészítőket, a mintákat, de mindezt olyan harmonikusan állítom össze, hogy még a színes ruháim ellenére is teljesen átlagosnak tűnök.
Az egyetlen dolog, amivel kísérletezgetni szeretek az a hajam lenne: időnként befestem barnára, játszok a hosszával, megesik, hogy teljesen kivasalom, vagy pedig begöndörítem. Mindig próbálgatom, hogy mi állna nekem a legjobban, hogy mitől lehetnék egy kicsit másabb, határozottabb, de semmi nem segít igazán.
Az emberek mindig azt mondják, hogy milyen kedves kisugárzásom van, édes a mosolyom és alapjáraton aranyosnak tartanak. Amikor viszont a tükörbe nézek, akkor a mosolyom és a pillantásom mögött teljesen mást látok: egy elzárt szörnyeteget, amely arra vár, hogy kiszabadulhasson.
Nem is szeretek tükörbe nézni. Ha tehetem, minimális a kontaktom a tükrökkel, csupán arra használom őket, hogy megigazítsam a külsőmet.
Egy dolog van egyébként, ami szeretek magamban, az pedig nem más, mint a szemeim. Pontosan olyan szürkéskékek, mint Dominicnek. Ebben hasonlítunk egyedül, ezért is szeretem a legjobban.
