Medea & Yuma

Az éjszakák és a nappalok masszaként nyúlnak, olykor a házban, sokszor más terület ölelésében. Kérdeztem volna már párszor, mennyi értelme van legújabb cselekedeteimnek, mit gondolők a küszöbön álló büntetésről, ám nem tettem. Gyermeki lenne, bizonytalan, s még megingatna elhatározásaimban, amikor minden olyan képlékeny, múlandó, pengeélen táncoló. Türelmetlenség költözött belém, hogy ez belső vagy külső sürgetés-e inkább, az idő egyre fokozódó szorítása, sejtelmem sincs. A választ se kerestem, a kutatómunkát meghagytam másnak, én követtem szeszélyes ösztöneimet.
Teljesen átlagos honpolgárnak mondanának talán, ha bőröm nem lenne rezes színezetű, hosszú hajam, copfba fogott, nyakamban pedig nem lógna egy álomfogó. Így viszont egyértelműen indiánnak tűnök. De ez engem nem zavar. A sokat látott szemeim végig söpörnek a legkisebb Byrne szobáján is, majd így éjfél tájt még akad időm és energiám, hogy a levegőn eltöltsek egy halk kántálást is. Később már az alvó helyemen feküdtem. Olyan mélyen aludtam hogy halhattam a szerelni való csepegő csapot. Sose alszok olyan mélyen, hogy az berántson a kényelembe, pont eleget pihenek ahhoz, hogy nap mint nap teljesíteni tudjak. Minden reggel ugyanazon időben kelek és munkára fogom a többieket is. Mindenkinek meg van a maga munkája. Egy ekkora kúria körül egyedül nem tudnék mit kezdeni magammal. Így kell pár plusz kéz. Kényelmesen bújtatom kezeimet a koptatott farmernadrág zsebeibe, kényelmi szempontból, nem azért, mert fáznék. Erről a fekete rövidujjú pólóm is árulkodhat, ha valaki ezen kívánna filozofálni. A bejárat kilincsét lenyomva sétálok be az épületbe, ám meglepetés ér. Kicsit szétszórt valaki kora reggel. Itt ott elszórt ruha vagy épp papír...mit keres? Miért az egész házat forgatja fel? Vagy csak unja a tisztaságot, mely körül veszi? Hogy honnan tudom ki műveli mindezt? Tudom! Az orrnyergem masszírozom meg rövidke ideig, hogy elgondolkozzam azon, hagyjam az egészet, vagy segítsek. Talán érzéketlennek tűnhettem rezzenéstelen arcommal, egyelőre semmit mondó tekintetemmel, ám kivételesen nem tudtam hogy mitévő legyek így első ránézésre. Aztán pont elhajoltam egy felém csapódó füzet elől. Csak felvont szemöldökkel méregettem a füzet útját, végül egy sóhajtásra is futotta...
- Medea - szólítottam meg végül halkan az elkövetőt.
- Elvesztettél valamit? - teszem fel a kérdést a legnagyobb segítőkészséggel, amit csak képes vagyok kipréselni magamból anélkül, hogy elnevetném magam.