Ginny & Lily | girl's day

Mikor Albus említette, hogy Scorpius lehet, átjön a nyáron valamikor egy-két hétre, hát én majdnem ott helyben elájultam. Scorpius Malfoy, itt, a mi házunkban?! Látni fogja konyhánkat, ahol még mindig kint van egy-két régi rajzom, és a nappalinkat, ami tele van a régi képeinkkel, beleértve azt is, amikor kétévesen táncolok az udvar közepén egy pocsolyában? Meg azt a babakori képet rólam, amikor épp a hajamat kóstolgatom? És látni fogja a kertünket, a hintát, a faházat, ami még mindig őrzi a régi, borzasztóan pink, pótkerekes bringámat, meg a már kinőtt, hasonlóan rikító színű görkorcsolyáimat? Az tuti, hogy a szobámba nem jöhet be. Legjobb, ha előre felkészülök, és készítek egy meglehetősen beszédes táblát, amit kiakasztok az ajtómra, és ami szerint idegeneknek belépni SZIGORÚAN TILOS.  

Bár igazából most még csak nehezen akarom elhinni, hogy tényleg eljön, hogy apa ezt valóban megengedheti majd, és itt lesz nálunk több napot. Eddig eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet, most meg... Annyira ciki, ha látni fogja a sok régi, kislányos holmimat. Legszívesebben fognám a pálcámat, és mindent eltűntetnék, ami szerintem nem helyénvaló, kidobnám, elégetném, vagy legalább elrejteném a padlás mélyén. De először is itthon nem varázsolhatok - ez mindig annyira tud bosszantani. Másodszor pedig... hát bevallom, a legtöbb dologhoz kedves emlék fűz, amitől igazából még nem akarnék megválni. Csak hát... én már nem vagyok kislány, és jó lenne, ha ezt lassan mások is látnák, de itt most még minden pontosan azt sugallja. Jó lenne néhány csinosabb új ruha, és... mondjuk egy szájfény, meg szempillaspirál, púder meg hasonlók. Bár sajnos még használni sem tudom őket. Persze ezen biztos könnyen lehet változtatni némi gyakorlással. Ezek a dolgok csak gyakorlás kérdése.  

Ami azt illeti, van is erre egy jó ötletem. Először is apa irodájából elhozom a táblagépet. Elkeserítő kicsit, hogy még nincs sajátom, bár mivel a suliba amúgy sem vihetném magammal, és így évente egyébként is max 2-3 hónapot van esélyem használni, ilyenkor apáé is megteszi. Aztán miközben keresek magamnak megfelelő oktató videókat az interneten, besétálok a szüleim hálójába. Ők persze ilyenkor nincsnek itthon, szokás szerint dolgoznak. Úgyhogy nem zavartatom magam, amikor kinyitom anya ruhás szekrényét, és az ujjamat végig simítom a vállfával felaggatott ruháin. Szebbnél szebb és nőiesebb darabok sorakoznak egymás után. Kár, hogy nem vagyunk egy méret, bár egyszer még én is belenőhetek ezekbe. Egy szép nyári ruhát ki is veszek, nagyon tetszenek a virágok rajta, de ezt majd csak később próbálom fel, egyelőre az ágyon hagyom, és inkább a szépítkező asztalához sétálok. Leülök elé, és elkezdem összekészíteni mindazt, amire a videó szerint szükségem lesz. Bár nem tudok mindent elsőre beazonosítani, úgyhogy csak óvatosan bontom ki, ami ismeretlen, és kezdem el próbálgatni. Legalább a bőr- és hajszínünk egyezik, így talán egy kicsit könnyebb dolgom lesz.  

Ha nem lennék a jól bevált, munkából hazaérkező megjöttem! kiáltásom, ami a ház összes zugába elér, hogy kicsik és nagyok egyaránt, a lakásban történtek gyors kiszimatolására számítsanak tőlem - odaégett, összetört, szivárgó állapotokra specializálódva -, aligha lepett volna meg ez a macska lét, amit hirtelen találtam ki, mikor a bejárati ajtót laposan csuktam be magam mögött. Lüktet a halántékom, pedig fél perce annak, hogy beljebb pöccintettem a résnyire álló szobaajtónkat, mert nem hittem az ásító csöndnek, üresen fogadó nappalinak, de Isten őrizz, hogy én még egyszer kémkedésre adjam a fejemet, kétségbeejtő dolgok után kutatva idehaza. Mind ismerünk olyan megrögzött, bizalomról prédikáló anyákat, akik megbűvölik a gyerek legkedvesebb hógömbjét az éjjelin, hogy árgus szemmel figyelje a tulajdonosát.

Most mégis a szőnyegbe gyökerezik a lábam az ágyunkra rendezett ruháim láttán, és Lily sertepertélésétől, amint derékig hajol a gardróbban, nem az az első gondolatom, hogy mit merészel, hanem, hogy mit talál a cipősdobozok egyikében a szekrény mélyén - rendben, volt annyi tervezettség a hazai terep felderítésében, hogy a konyhapulton hagyjam a mázsás táskámat, meg a fonott kosarat, viszont szeretnék beléjük kapaszkodni, mielőtt az ajtófélfa reccsenve enged a súlyomnak. Ugyanis a sminkkészletek válogatásakor már körvonalazódik, már évtizedek peregnek le egy pillanat alatt, ahol a kamaszodó Ginny ugyanígy köt ki a szülői szobában. Épp csak hihetetlen, hogy a jelenben ott ügyködik a lányom, és itt állok én, karba tett kézzel, attól félve, műhelytitkokra bukkan a vállfák rejtekében. Holott semmi ilyesmit nem tartok cipősdobozokban. Egyáltalán nem is léteznek.
Másfajta sokkhatás ez, és muszáj elismernem, kevésbé fájdalmas a halántékomnak, sőt annál szebb a szívem környékének, mert ez egy időn átívelő csoda, nagylánnyá érés; Lily tegnap még karon ülő babaként úgy csempészte be a kocka csokit a melleim közé, hogy csak akkor vettem észre, mikor olvadni kezdett. Ma pedig a púderemben tapicskol.
- Én is megmutathatom ám - kopogok lágyan az ajtón, bár megeshet, hogy kissé megijesztem, mikor ténylegesen benyitok, felfedve magamat. Nincs, amiért tovább szobrozzak, a rúzsfoltos kísérletezések tükörrel együtt, és... ahogy látom, videó segítségével is ígéretesek lesznek. Végigsiklanak ujjaim a kiteregetett ruhákon. - Ugye nem egy összekötözött Eunice Bagmannek csináltál helyet a szekrényben?

- Jaj, Merlin szerelmére, ennél bonyolultabban nem tudnád elmagyarázni?! - veszekszem a táblagéppel, pontosabban az azon lejátszott videóval, amiből elvileg tanulnom kéne valami hasznosat. Kezdem elveszíteni a türelmemet, mert még mindig képtelenségnek tűnik megkülönböztetni vagy helyesen használni  a dolgokat. - Persze, te könnyen beszélsz - morgom a csajszinak az orrom alatt, aki persze ezt nem hallhatja, de lehet, a kommentszekcióban még meg fogja kapni tőlem a magáét. Egyszerűen nem tudok elmenni ezen a sok kenceficén, mert anya készletéből csak egy részét tudom beazonosítani a videóban látottaknak. Attól félek, a végén úgy fogok kinézni, mint egy bohóc. Azzal meg aligha fogok érettebbnek tűnni. Még a végén bedugnak a Szent Mungóba. Csodás lenne! Ott volna bőven időm sminkelni, ez kétségtelen.

- Anya?! - pattanok fel ijedten, kiejtve a kezemből, amit épp fogok, amikor hirtelen megszólal mögöttem. Egek, olyan mint egy macska! Egyáltalán nem hallottam megérkezni. - Öhm... Bárcsak! De szerintem Bagman összekötözve is ijesztő és veszélyes volna, úgy sem igazán mernék ujjat húzni vele - zsörtölődöm, és nyúlnék az oldalamhoz a pálcámért, hogy feltakarítsam a földön széthullt szemhéjpúdert - vagy mit -, aztán persze kapcsolok, hogy ezt muszáj lesz manuálisan csinálni.

- Bocsi, nem akartam ilyen felfordulást csinálni - térdelek le a darabkák mellé, és kezdem azokat felszedegetni a tenyerembe. - Az volt a terv, hogy elpakolok mindent, mire jössz, de... Már így elmúlt az idő? Vagy hamarabb végeztél ma? - pillantok fel zavartan anyára. Azok a videók annyira az agyamra mentek volna, hogy az időérzékemet is elveszítettem?  

A darabkákat felteszem az asztal sarkára, de ennél többre nem futja sajnos varázslat nélkül. Talán anya meg tudja javítani. Kár volna érte, drágának tűnt. Felállok, és felé fordulok, bocsánatkérő, mégis reményteli arccal.

- Tényleg megmutatnád, hogy kell? A lányok többsége már folyton kenik magukat az évfolyamunkban, és... Múltkor Adaline Foster egy egész sminkkészletet kapott a szülinapjára, a bagoly hozta neki, aztán mindenkinek megengedte, hogy használják, ott próbálgatták őket a klubhelyiségben, én meg a szájfényt kivéve a többiről azt sem tudtam mire való. Elég ciki volt - vonom meg a vállam, és elkeseredetten biggyesztem le az ajkam.  

Eunice Drucilla Bagman adta magát a szekrényben. Mármint, szeretem hinni, hogy béna poénnal indítani nem akkora baklövés, mikor a gyereked zavarban van - az a nő fajsúlyos nőszemély, a srácok leveleinek visszatérő alakja, főgonosz, akit szülői részről is szívesebben látnánk a Roxfort falain kívül bárhol máshol. Bár tény, hogy egy bögre kávé nélkül igencsak hátrahőkölnék, ha a kedvenc virágos ruhámba csavarodva találnám.
- A világért sem szeretnék ötleteket adni, de komolyan csodálkozom, hogy egyikőtök sem vette még a bátorságot hozzá. - Igazából, mióta Jim eggyé vált a köpennyel, retteghetnék az ehhez hasonló akcióktól. Bűntársakat már feltételezni sem merek, elég nekem, hogy mindez csak megállapítás marad, szégyenszemre, hét évnyi tilosban járás után sem tudnám, felnőtt fejjel, hogy mit kezdenénk egy tucat elszánt Potter-Weasley gyerekkel, akik vállt vállnak vetve üzennek hadat az új tantervnek. Persze, ami volt, hála az égnek elmúlt, azért mégiscsak óvatlanság volna olyan közhelyekkel megidézni, hogy az alma nem esik messze a fájától - mert tényleg elég, hogy a srácok néha többet járnak büntetőmunkára, mint szakkörre, és Lily legnagyobb aggodalma a ripityára tört púderem, nem pedig egy háború, ahová minden reggel, létbizonytalansággal a torkában ébred. Vagy éppenséggel az átjáróvá bűvölt szekrényem kell, hogy foglalkoztassa egy fontos ügy miatt, bármennyire is akartam poénná tenni. Rémesen hülye vagyok.
- Nincsen semmi baj, elszaladt az idő - mosolyodom el, és dehogyisnem facsarodik bele a szívem a kapkodó, apró kezeibe, ahogy szabadkozni kezd. Egy pálcaintéssel veszem rá a szőnyeg szálai közé bújt törmelékeket is, seperc alatt illesszék össze magukat, bezzeg, mikor James kipingálta a kocsi motorháztetőjét, nem éreztem megilletődöttséggel vegyes izgalmat, hiába intézte el a makacs festékfoltokat egy jól irányzott suvickus. Ha valaki azt mondta volna annak idején, hogy meglátom majd, tetten érés és tetten érés közt is hatalmas a különbség, felhorkantok.
De most a lányom hajába puszilok nyugtatás gyanánt, és leülök az ágy szélére, hogy kicsit közelebb húzzam, szóra bírjam, máris magától mesélni kezd - és noha megérzés sem kell ahhoz, hogy tudjam, mindig akadnak Adeline Foster nevű lányok, akik nagylelkűsége miatt más lányok kenterbe verve érzik magukat, az egész évfolyam említésekor csaknem feljebb kúszik a szemöldököm. Szinte belátnám, hogy kijöttem a formából, ami a mai kamaszok szépítkezését illeti, de eszembe jutnak a Patil-ikrek, a tökéletes, rézszínben csillámló szemhéjaikkal, és édes Merlin... mennyire irigyelték őket! Nekem még a cicifixről sem volt fogalmam, mikorra ők feltették a lécet a sminkeléshez. Túl magasra, lehetőség szerint.

- Hát, képzeld csak el, engem legeslegelőször Hermione néni festett ki, még a Karácsonyi Bálra. Úgy indult a procedúra, hogy csak egy cseresznyés szájfényt engedek magamra kenni, aztán, persze, hajthatatlan lett az érveivel. A nagyszabású ünnepségen való méltó megjelenést nem kezdhettem ki, és nem kockáztathattam, hogy egész estére a griffendél toronyba zárat, mert kócos a hajam, meg anya tüll ruháját sem vagyok hajlandó felvenni - kissé hatásvadász a fürkésző nézésem, de hátha sikerül felfelé kanyarítani a lebiggyedő ajkait, ha meghallja, mennyire fiús alkat voltam, ám nem sokkal ezután úgy döntök, vidámabbra veszem a figurát, esélye se legyen elszontyolodni. - Na, de jöjjön, Kisasszony - meg is ragadom a jobb kacsóját, hogy egy finom pörgetéssel a fésülködőasztalhoz tudjon ülni, akár egy táncmozdulat, melynek a végén a tükörből pillantok rá, miután elhelyezkedett.
- Mindenekelőtt, a legfontosabb tudnivaló: a sminkelés nem korfüggő. Ezért aztán egyáltalán nem ciki, hogy a te korodban ne ismerje vagy használja az ember lánya az összes létező kenceficét, viszont az... - és ebben a távolinak tűnő összehasonlításban szilárd a reményem, ezidáig nem igazán kellett a lányomat a valódi tudásról győzködnöm. - Hogy felnőttként ne tudjon elbánni egy alohomorával nyitható ajtóval, nos, az már eléggé ciki. Okés?

Igyekszem, én tényleg igyekszem követni az utasításokat, már amennyire képes vagyok beazonosítani, hogy mi mire való. Mármint pár dolog egészen egyértelmű volna, csak mindenből van többféle, más-más árnyalatokban, amiknek biztos szintén megvan a funkciója, és egyre inkább csodabogárnak érzem magam, amiért ez nekem ennyire bonyolultnak tűnik, miközben nőként ez zsigerből kellene, hogy jöjjön. Vagy nem? Áh, fogalmam sincs. Már bepúdereztem az arcom, ami végül is egész jól sikerült, bár kicsit haszontalannak tűnik. Szerintem ez nélkül is ugyanígy nézek ki, legfeljebb kicsit szeplősebben. És nagyjából megküzdöttem a szemceruzával, de ebben még egyértelműen gyakorlatot kell szereznem, hogy ne remegjen ennyire a kezem, mert még a végén pandamacit csinálok magamból. Huh! Már értem, miért tart sok nőnek órákig elkészülni. Ez hosszadalmas és fárasztó munka. Egész jól bele is lehet feledkezni. Ami nálam meg is történik, aztán meg a szívem majdnem kiugrik a helyéről, amikor anya hirtelen felbukkan. Pedig nem hangoskodik, nem zajong, nem kiabál. Egyszerűen csak nem számítottam még rá. És hát egy kicsit ugye bűntudatom is van, mert nem akartam ilyen kupival hazavárni.

- Amikor ilyeneket mondasz, anya, azért mindig kicsit könnyebb elképzelni téged és apát a mi korunkban, amikor azt a sok mindent csináltátok - vigyorodom el. Ma már felelőségteljes szülők, felelősségteljes munkabeosztásban, és alapvetően nem egyszerű látni őket magam előtt, ahogy tizenévesen a Roxfort kábé összes szabályával szembe menve mentették meg a fél világot. Többször is. Ki tudja, lehet ő az én helyemben már tényleg megkötözte volna Bagmant, és bevágta volna egy szekrénybe. Ha nem is szó szerint, de legalábbis elméletben.

Megkönnyebbülök kicsit – mit kicsit? Egy egész szikla gördül le a szívemről - amikor azt mondja, nincs semmi baj, és még a púdert is összetakarítja helyettem egy pálcaintéssel. Az orrom alatt elmosolyodom a puszijára, és csodálva figyelem őt, ahogy leül, közelebb húz magához, és mesélni kezd. És mindvégig olyan szép, nőies, kecses, gondoskodó. Mindig is tudtam, hogy olyan szeretnék lenni egyszer majd, mint ő, de most újra felerősödik bennem az elhatározás.

- A Karácsonyi Bálra? - kérdezek vissza, és fejben már utána is számolok a dolgoknak. - Akkor nagyjából pont annyi idős voltál, mint én most, ugye? - Ez valamiért most nagyon fontos részletnek tűnik. Hogy benne is ebben az időszakban indultak meg ezek a változások. - Végül felvetted a tüllruhát, igaz? Biztos nagyon szép voltál - próbálom magam elé képzelni, bár még túl sok részletet nem ismerek ahhoz, hogy ez sikerüljön. - Ki volt a kísérőd? Nincs véletlenül fényképed arról az estéről? - érdeklődöm, hiszen fényképezőgép már 20-30 évvel ezelőtt is létezett, nem? De jó lenne látni őket, hogy néztek ki azon az estén. Hogy néztek ki? Milyenek voltak?

- Az alohomora gond nélkül megy - bólintok elmosolyodva, büszkén. De aztán a tekintetem ismét kicsit bizonytalanná válik, ahogy visszavezetem a pillantásomat a kenceficékre. - Igazából tényleg megelégednék azzal, ha az alapokat megtanulhatnám. Pár dolgot, amivel kiemelhetem azt, ami szebb rajtam... Illetve... mit, milyen sorrendben, hogyan, és milyen szín állna jól nekem... egy egyszerűbb sminkhez - pislogok még pár pillanatig a szépítkező asztalon szerteszét heverő dolgokra, aztán kissé aggodalmasan pillantok fel ismét. - Anya... szerinted én szép vagyok? - Bár lehet, hogy tőle csak elfogult választ kaphatok, de úgy érzem, akkor is jól jönne most egy kis biztatás.