Adrian Nott

Elsődlegesen amit meg lehet róla tudni, hogy szárazon megmondja a véleményét, akár bántó, akár pont az ellenkezője, nem kertel. Már ha szóba elegyednek vele, mert nem pont egy ismerkedős típus.  Anyja halála óta nem szívesen ismerkedik, nem barátkozik, csak a testvéreivel hajlandó bármi olyat tenni, amit kellően személyesnek érez. Ők a mindenei. Nehezen bízik meg másokban és nem is igazán szeret társaságban lenni. Az emberek többsége a szemében egy eszköz arra, hogy elérje a céljait.
Amolyan magának való, egy igazi csodabogár. Nem egy társasági személy, de annál nagyobb ésszel áldotta meg az élet. Bárhol is tanult, bármilyen zűr jött az életében, mindig a maximumot hozta ki magából. A tanároknak sosem volt egy rossz szavuk sem rá. Rengeteg szabadidejét ő barátkozás helyett tanulással, kutatással tölti. De nem csak azzal, ami kötelező, rengeteg más téma is érdekli. Már a Roxfortban is úgy kezdte, hogy olyan tantárgyakból gyarapította az ismereteit, amelyeket még fel sem vett.
A sok keserűség ami érte komolyabbá érlelte. Ő már nem áll meg gyermeteg dolgok mellett vitázni. A testvérei szerint már idejekorán a nála idősebbek is megirigyelhették volna az életszemléletét. Idősebb bátyjánál sokkal érettebben gondolkodott és viselkedett. Ma sem tesz másképp. Nem az a fajta, akit bárki bárhol mosolyogni látna. A vidámság minimálisan van jelen az életében, csak akkor érzi magát boldognak, ha olyan témába ássa bele magát, de akkor azt nagy szenvedéllyel éli meg. Nem érzi, hogy változtatnia kéne, de nehéz néha vele. Érzi, hogy az élet előtte áll és ki kellene használnia, de a kövek, amik a lelkét lehúzzák, túl nehezek. Nem mutatja ki sebezhetőségét, nem ad okot arra, hogy gyengének lássák. Nem sír mások előtt, csupán olykor elmereng, fénytelen tekintete ritkán árulkodik csak arról, veszteségek érték az életében. Abban az időszakában, amely egy kisgyerek számára meghatározó volt.
Vannak helyzetek, amikor tanácstalanná válik, kiborítják nyugalmából és zavarában azt sem tudja mit tegyen. Mivel nem egy társasági személy, így egy váratlan helyzet kétféle reakciót vált ki belőle. Vagy érzéketlenné válik, vagy egyszerűen csak zavarba jön. Ilyenkor igazán megszólalni sem tud, hirtelen kiveri a víz, valami kifogással takarózik.
Mindezek mellett egy udvarias, segítőkész férfiról van szó, aki nem zárkózik el attól, hogy ismeretek hiányával küszködő diákjainak ne segítsen. De egy szót sem fog magáról mondani, sem az életéről, sem a családjáról. A legtöbben ezért már feladták pár hónap alatt a próbálkozást, hogy komolyabb ismertségeket kössenek vele. Ő egyszerűen úgy hiszi, hogy ha valaki beszélni akar vele, úgyis keresni fogja...

Adrian egy friss, hideg hajnalon született a Nott család legkisebb gyermekeként. A család felmenői között messzire visszavezetve aranyvérű varázslók vannak, így Adrian is aranyvérűként született meg.
Sosem lehet megmondani igazán, hogy egy újszülött érkezése mikor a legaktuálisabb. Mikor minden adott? Mikor háború van? Mikor béke és szeretet? Nem... Ha örülnek az érkezésében és képesek neki a szeretetet megadni. Édesapját sosem ismerhette, hisz idejekorán börtönözték be, ahol hamarosan meghalt.
Adrian egyfajta vigasz volt a családnak, születése pillanatától kezdve hozott némi boldogságot a család életébe. Adriannek ebből az időből semmi emléke nem maradt, kivéve pár emlékfoszlány. Még ezekből az időkből jelentkeztek a kisfiú varázslásra való hajlamai. Gyakran, ha hisztis volt, és nem kellett neki az étel, a tál a levegőbe emelkedett és a falnak csapódott. Számtalanszor eljátszódott ez a jelenet, de igazán sohasem voltak rá mérgesek.
Alig volt hat éves, amikor az édesanyja meghalt betegségben. Mintha az addig életvidám kiskölyökben egyszer és mindenkorra megváltozott volna valami. Édesapja hiányát nem érezte, a családfői szerepet legidősebb testvéreiben látta. De anyja elvesztése már őt is megviselte. Elvesztette azt a személyt, aki a legmeghatározóbb volt az életében. Éjszakákat sírt át nyugtalanul, nem volt hajlandó egyedül aludni, sem enni, sem mást csinálni. Mindig valamelyik testvérével vitette magát, bújt hozzájuk, fogta a kezüket, a szorongása pedig olyan méreteket öltött, hogy néha éjszaka is bepisilt, rosszat álmodott, a nővérével tudott csak elaludni. Az ő kapcsolatuk talán ekkor kezdett szorossá válni.
Kezdetben, míg nem fogta fel igazán, hogy mivel jár az, ha valaki véglegesen elment az életünkből, kezelhetőbb volt. Később, ahogy iskolás lett, jöttek a gondok. A legidősebb bátyja szerint jót tett volna neki a változás, más gyerekek társasága, így tett egy javaslatot: próbálják meg vele a mugli iskolát. Soha nem tudott beilleszkedni. Verekedés, visszabeszélés, majd később a "senkivel sem beszélek"  dacoskodás. Az iskolapszichológusnál egyre gyakoribb vendég lett. Büszke Notthoz mérten pedig nem volt hajlandó beszélgetni egy muglival olyan személyes dolgokról, amiről még otthon is csak ritkán szólt pár szót. Mert nem verte nagy dobra, hogy mennyire hiányzik az anyja, ahogy azt sem, hogy ezzel mennyire nehezen küzdött meg. Látszani ugyan látszott, de a mélységét nem lehetett megítélni a problémának.
A pszichológus mind a mai napig hibás Adrian szemében. Karon ragadta, akarata ellenére kényszerítette volna egy beszélgetésre. Mikor aztán a fiú továbbra sem volt hajlandó megszólalni, módszert váltott: megpróbálta elérni, hogy kihozza őt a sodrából. Míg nem egy adott pillanatban a cigaretta az arcába robbant, Adrian pedig dühösen távozott a helyszínről. A muglik mind a mai napig nem tudják a jelenséget hova tenni, így az igazgató eltussolta az ügyet, a pszichológust pedig kényszerszabadságra küldte. Az iskolai próbálkozást pedig három hónap után feladták, jöhetett az otthon tanulás öröme és a megannyi szabadfogallkozás. Adrian már akkor előszeretettel ragadott tőrt és vívott, ahogy az íjászkodás sem állt mesze tőle. Végre valami, amiben igazán örömét lelhette. De tanult ő nyelveket, csupa olyan dolgot, amit mások csak felsőbb tagozatokban. Akkor tetszett meg neki a történelem, a feltárások történetei és az ókori világ.
A tizenegyedik születésnapján levél érkezett: felvételt nyert a Roxfortba. Adrian bizakodóbbá vált egy kicsit, végre ő is pálcát kapohatott és csatlakozhatott a testvéreihez az iskolába. Ennél boldogabb igazából nem is lehetett volna, főleg, hogy ő is a Mardekárba került. Ez a tudat pedig lelkesítette, még ha csak titkon is. Most pedig, hogy ott tanulhatott, hogy ennyi gyerek közé csöppent, kezdte egyre jobban érezni, milyen is az élet valójában. Hogy nem volt elég csak azt csinálnia, amit szeretne. Ott bizony alkalmazkodnia kellett. És ezt a helyzetet borzalmasan nehezen viselite. H tudta volna, hogy az igazi feketeleves csak ezután jött.
Abban az évben Voldemort nyíltan hatalomra vágyott, a halálfalók beszivárogtak a Minisztériumba, a Roxfort pedig teljesen új köntösbe bújt, a diákok, akik nem azonos eszméket vallottak, ellenszegültek vagy épp a szüleik tették ezt vagy nem voltak megfelelő származásúak, azok mind rettegésnben élhettek. Sokszor hallotta, ahogy összesúgtak, érezte, hogy valami nincs rendjén. Hiába imádta az órákat, hiába hagyták őt békén, látta másokon, hogy ennek nem így kellene lennie. Csupán hallott töténeteket arról, hogy előtte milyen volt az iskola. Aztán elég volt egy szikra, ami berobbantotta a kézzel tapintható feszültséget, hogy eluralkodjon a káosz, a fejek mellett pár centire elsuhanó átkok és az egyre több sérült. Adrian az első falomlásnál berezelt és az egyik helyiség szekrényében húzta meg magát. Fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik odakint, egy idő után már a hangokra sem figyelt, csak reszketett egy ültő helyében. Karen talált rá sokkos állapotban és a kezei úgy fonódtak a karjára, mintha ezen múlna az élete is. Még akkor is nehezen eresztette el őt, amikor a Rengeteg szélén, távol a csatától letette. Nem lehetett tőle mást várni, mint hogy elrejtőzzön. Jó alaposan. Az a nap megpecsételte az iskolában eltöltött idejét is. A helyreállítás után is még rémálmok gyötörték és soha többé nem tudott beilleszkedni ott, ahol két testvére is meghalt. A problémák csak gyűltek körülötte, miközben még zárkózottabb lett. Ha valaki azt mondta rá, egy vérbeli pöcs, akkor nem járt messze a valóságtól. Úgy érezte magát csak jobban, ha visszakézből tiporhatott mások lelkébe.
A Durmstrangban már nem tehette ezt meg. Lélekben lázadó kamaszként első héten tapasztalta meg azt, hogy milyen, amikor visszakézből visszakapja azt, amit ad. Hamar megtanult beilleszkedni, bár továbbra sem volt nagy társaságok híve. Inkább a tanulmányaiban jeleskedett, de azt rendre kimaxolta minden téren. Ami pedig a kapcsolatokat illet, érdekkapcsolatokat előszeretettel kötött, ahogy még jobban ragaszkodott olyan eszmékhez, amelyek a nővére is vallott. Egy időben legalább annyira gyűlölte azt, mint szerette. Végül elfogadta, hogy a családja sem ok nélkül sínylette meg. A MiM tagja lett, bár ő inkább csak távolról támogatta a törekvéseiket, mintsem beleállt volna bármi ténykedésükbe. Elég volt neki annyi háború és összecsapás, amennyiben része volt, nem vágyott többre. De annál jobban képezte magát bármilyen jellegű önvédelem terén. A zárkózottsága azóta is megmaradt és inkább a munkásságában leli örömét. Ha valaki egy eseményen szarkasztikus megjegyzéseket tesz bármire, de tényleg bármire, akkor nagy az esélye annak, hogy bele botlott valaki.

Magas, sportos, de nyúlánk alkat. A Nottokhoz hasonlóan a haja és a szemei sötétbarnák, már-már feketébe ötvöződnek. Legtöbbször maga szabatja a ruhadarabjait, hisz tisztában van vele, anyaglag nem áll rosszul, hogy a legtöbb kényelmi dologhoz hasonlóan az öltözetét is egyedien készíttesse el. Ad a kényelemre és az eleganciára, kedveli a finom anyagú darabokat és nem is igazán ad lejjebb az elegáns stílusból odahaza sem. Előszeretettel visel szövetnadrágot, pulcsikat, kiváltképp garbókat is. Gondoskodik arról, hogy a megjelenése mindig kifogástalan legyen, hisz az egész neveltetéséből ez köszön vissza. Még mindig előszeretettel vív és jár el számszeríjjal vadászni, lovagolni vagy épp úszni. Ódivatú? Meglehet. De hozzájárul a testi-szellemi karbantartáshoz.