Carol & Eric ~ I have a past, but I don't live there anymore
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 2:50 am
Caroline & Eric
Long time no see
Ezer éve nem voltam már színházban, mégis tudtam, hogy anyám rajongott a Helios társulatáért, így követtem őt. Nem akartam teljesen magára hagyni őt, és bevallom, Holden kretén embereiben nem bíztam annyira, hogy egyedül hagyjam az édesanyámat ezzel a csőcsecselékkel. Előkelő helyünk volt. A páholyból remek rálátás nyílt a színpadra, amelyen ma este egy drámai darabnak lehettünk a szemtanúi. Oldalra sandítottam. Anyám ragyogóan festett, egy igazi ékkőként tündökölt korábban is a tömegben, most pedig vörösre festett ajkai mosolyra húzódtak, ahogy a szemeihez emelte az apró, színházi látcsövet, amellyel csupán még több eleganciát kívánt sugározni magából. Én ennyire nem erőltettem meg magam, bár az egyik legjobb öltönyömet választottam az alkalomra, de nem próbáltam magamra irányítani a reflektorfényt. Sorra kapcsolták le a fényeket. Az izgatott suttogás hirtelen megszakadt, amikor minden fény a színpadra irányult. Lassan én is abba az irányba fordultam, amint meghallottam az első színész hangját. Végigültem a darabot, bár nem kötött le túlságosan egészen addig a pontig, míg az egyik színésznőben egy ismerőst nem láttam viszont. Nocsak, nocsak, nem is tudtam, hogy Caroline Dolohov a színházban tevékenykedett. Bármennyire is szerettem volna meglátogatni őt, még a szüneteket is végigvártam, kedélyesen csevegve édesanyámmal, aki úgy tűnt, élvezte, hogy kimozdulhatott otthonról. Az se zavarta, hogy aurorok vettek körül minket apám legújabb idióta döntése miatt. − Hamarosan jövök. Beszélnem kell valakivel – álltam fel a helyemről, mikor a darab véget ért, és a színészek vastaps közepette immár másodjára hajoltak meg a közönségnek. Még a tömeg megindulása előtt akartam elérni a színfalak mögé. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, és ismertem már annyira a helyet, hogy tudjam, hol tudok bejutni a hátsó térbe. − Elnézést uram, de maga ide nem léphet be! – kifogásolta egy hölgy, mire elnevettem magam. − Kisasszony, biztos vagyok benne, hogy a Mágiaügyi Miniszterrel nem beszélne így. Én pedig a fia lennék, és nem szeretnék mást, mint váltani pár szót az egyik színészükkel. Kérem, álljon félre az utamból, különben… − Annak a különbennek a csengésében érezhető volt a fenyegető jövőkép, miszerint egyetlen szavammal derékba törhetném a karrierjét, így szó nélkül félreállt az utamból. Elégedetten biccentettem neki, majd mielőtt elhaladtam volna mellette, megkérdeztem, hogy merre találom Caroline Dolohovot. Lefékeztem az állítólagos öltőzje előtt, s kíváncsian szemléltem a társulat színészeit. Mindannyian furcsa, különös szerzetnek tűntek, de nem azért tartózkodtam itt, hogy velük foglalkozzak. Csupán arra voltak jók, amíg a velem szemben lévő ajtó ki nem nyílt. Mert bizony addig ott álltam, amíg ő fel nem bukkant. − Caroline Dolohov! – szólítottam meg a lány egy apró félmosoly kíséretében, miközben lassú, komótos mozdulatokkal megtapsoltam. – Nem is tudtam, hogy a kviddicstől ennyire elhatárolódva ilyen pályára léptél. Hangom barátságos, koránt sincs benne az a fenyegető él, amelyet korábban, egyik másik kollégájával kapcsolatban alkalmaztam. − Engedd meg, hogy gratuláljak a ma esti alakításodért – tettem hozzá, ezáltal kiterítve a lapjaimat, és elárulva a szándékaim egy részét. Ahogy a színpadon figyeltem a mozdulatait, akaratlanul is eszembe jutottak a Roxfortban eltöltött éveink, és az is, hogy az unokaöcsém bánt vele. Csúnya történet volt az, amelyről talán hallani sem szeretne, nekünk viszont azóta nem volt alkalmunk beszélgetni, elvégre már évek óta nem voltam jelen a Roxfortban. S talán némi bűntudatot is éreztem, hiszen Kyle sokszor tőlem merített inspirációt, és féltem, hogy a Caroline-nal művelt dolgai is valamelyest tőlem származtak.
Hogy én mennyire gyűlöltem a páholyban pöffeszkedő embereket… Mondom ezt úgy, hogy amikor apával jöttem, akkor én is általában a páholyban foglaltam helyet, de mi nem is viselkedtünk úgy, mint azok a felkapaszkodott félvérek, akik a világ királyainak hitték magukat, amiért páholyban ülhettek. Szánalmasak voltak a retek kis pezsgőjükkel, két ujjal fogott távcsövecskéjükkel és kesztyűjűkkel. Mert képesek voltak csipkekesztyűben beülni baszd meg. Csipkekesztyűben! Szerettem a viktoriánus stílust, esküszöm, de azért ez még nekem is sok volt. Még szerencse, hogy a színpadról nem láttam fel odáig, mert tuti kiestem volna a szerepemből és hangosan kiröhögöm őket. Mindenesetre a darab szépen végigment, nem voltak hatalmas és megoldhatatlan bakik, a kedvünk pedig határozottan jó volt. Mindenkinek, ami elég nagy szó művészek között, hiszen valaki mindig hisztizik valami miatt. Még én is, de legalább én nem próbálok úgy tenni, mint aki teljesen ártatlan ezekben a dolgokban. A sok taps után (amit mindig meguntam a végére, akármennyire jólesett a közönség reakciója egy-egy előadást követően) rögtön az öltöző felé vettem az irányt. Frida az utóbbi hetekben minden alkalommal a lelkemre kötötte, hogy cigizés előtt öltözzek át, mert olyan büdösek a jelmezeim, hogy alig tudja kimosni belőlük. Én pedig kedves vagyok és szeretem Fridát, úgyhogy szépen átöltözöm. Véletlenül sem azért, mert nem akarom, hogy kibelezzen, mert nálam is nagyobb mardekáros… Nagy lendülettel tártam ki az öltöző ajtaját, a számból már lógott a cigaretta, a pulóverem zsebébe csúsztatva pedig várakozott a doboz a maradékkal, ha esetleg megkívánnék még egyet odakint. Azonban nem tudtam kimenni, mert az ajtóban azonnal egy emberbe ütköztem, ami jobban rám hozta a frászt, mint kellett volna. - Ó, baszódj meg, aztán ha itt halok meg infarktusban, mit mondasz az auroroknak? -szólaltam meg idegesen anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna az előttem álló arcára. De emberünk a nevemen szólított, a teljes nevemen, amit mindig is utáltam. Összevont szemöldökkel néztem fel rá és azt hittem, dobok egy hátast, amikor Eric Briggs nézett szembe velem. Hogy tessék? A szabad kezemmel kivettem a számból a cigit. - Öhm… mindig is ez volt a célom, nem a kviddics, de oké -néztem rá bizonytalanul, a kezemben tartva az ajtó kilincsét. Ha rá kell csapnom, én rácsapom, engem aztán nem zavar. Visszapakoltam a cigit a számba utána. -Igazán jólesik a dicséreted, de nagyon kell már ez a bagó, úgyhogy ha nincs több mondanivalód, én mennék. Ha beszélgetni akarsz valami furcsa oknál fogva, akkor meg gyere. -Senki nem mondhatja, hogy nem vagyok kedves.
Ennyi év után már megszokhattam volna, hogy a Briggs név minden kaput megnyitott előttem, mégis olykor elcsodálkoztam rajta, hogy milyen gyűlölettel, vagy éppen félelemmel teli pillantások öveztek engem, amikor csak bemutatkoztam. Nem különösebben zavart, hiszen nagyon jól tudtam, hogy az embereknek mindig kellett egy közellenség, és most éppen az én családom egyensúlyozott az imádatot és az utálatot elválasztó vékony kötélen. Már meg sem leptek a folyosón elhaladó színészek, akiknek a szemükben megvetés csillogott, amikor elhaladtak mellettem, ahogy ügyet sem vetettem a hátam mögött összesúgókról sem. Az önbecsülésem a helyén volt annyira, hogy ne tudják a kedvemet szegni az ilyen megmozdulásaikkal. Caroline felbukkanása azonban kissé meghökkentett. Olyan vehemenciával tárta ki az ajtót, hogy majdnem elsodort egy férfit, aki talán a világításon dolgozhatott. Viszont a lány reakciója, amikor megpillantott, esküszöm többet ért bármely darabnál, amelyet ezen a helyen láttam az életem során. − Nos, elsősorban, én is örülök, hogy látlak Caroline. Másodszor pedig, ha a jelenlétemben kívánnál elhalálozni, akkor ne aggódj, van pár ismerősöm az aurorok között – mosolyodtam el, hiszen ezzel nem csak Holdenre utaltam, aki jó házimanó módjára elsikálta a családunk összes mocskát, hanem az ő alárendeltjeire is, akiket előszeretettel ráztam le magamról. − Harmadszor pedig, egy hölgynek nem áll jól, ha káromkodik – tettem hozzá szórakozottan, bár azt is megjegyezhettem volna, hogy dohányoznia sem illett volna, de az ő élete felett nem rendelkezhettem. Azt megtette volna apám, ha olyan kedve támadt volna. − Tény, hogy jobban is áll neked – pillantottam abba az irányba, amerre a színpadot gondoltam. Engem nem vonzott ez a világ. Szívesen megnéztem mások játékát, de magam nem kívántam szerepelni. Így is a kelleténél többet voltam porondon, mint szerettem volna. − Valóban beszélgetni szeretnék, de tedd el azt a vackot – löktem el magamat a faltól, miközben a zakóm zsebébe nyúltam, hogy előhúzzam a cigarettatartómat. Kipattintottam a zárat, és egy szálat Caroline felé nyújtottam. − Ha már dohányozni akarsz, akkor már minőségi dohányt szívj. – Meghagytam neki a választást, hogy elfogadja-e tőlem ezt az apróságot, vagy nem, viszont ha nem kért belőle, akkor a kezemben tartott cigarettát a számba vettem, és elindultam utána. Fogalmam se volt hová akart vezetni, bizonyára valami olyan helyre, ahol a háttérbe húzódva dohányozhatott. Talán óvatosabbnak kellett volna lennem, de nem féltem Dolohovtól. Ráadásul, anyám körül egy csapat auror legyeskedett, nem csodálkoztam volna, ha az egyikük már a tudtomon kívül a nyomomba is szegődött.
Ha van, amire nem szokásom felkészülni a Heliosban, az egy random Briggs megjelenése. Itt volt Eggsy Fudge és egy halom művész, akik között nehéz volt dönteni, hogy ki a legfurább. Láttam olyan dolgokat tőlük, hogy azok után azt hittem, engem már senki és semmi nem fog meglepni, erre puff neki, itt egy Eric, akit nagyjából négy éve nem láttam, de lehet több is, amióta elballagott. Gondolkodtam rajta, hogy tiszteletemet tehetném Kyle temetésén, legalább lenne valaki, aki leköpi a fejfát, meg is érdemelte volna az a kis görény, de végül nem tettem meg. Egyrészt nem voltam olyan állapotban, másrészt meg nem alacsonyodhattam le idáig. Dolohov voltam, úgy is kellett viselkednem, mint egynek. - Könyörgöm, csak ne hívj Caroline-nak. Nem vagy a nagyanyám. -A hideg futkosott a hátamon ettől a megszólítástól, soha, senki nem is használta apám kretén anyját leszámítva. Ő soha nem fogta fel, hogy gyűlölöm, ha így neveznek és sokkal jobban szeretem a Carolt. Meg hát Eric… Már a Roxfortban sem tudta igazán megérteni, hogy ne húzza fel ilyenekkel az agyamat, de hát nem tehetett róla. Az összes Briggs tökéletes példa volt arra, hogy a vér nem válik vízzé. - Azt mondod? Hát akkor kibaszottul beszoptam, nem igaz? -Apa sem szerette túlzottan, amikor káromkodtam, de nem tehettem róla - meg nem is akartam. Jólesett, segített lerázni magamról a stresszt, a feszültséget, a szorongást. Nagyon sokat ért, többet, mint amennyit a közvetlen környezetem elismerő pillantásai jelentették volna, ha úgy viselkedek, mint évekkel ezelőtt tettem volna. Azt hiszem, szomorú, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, mint akkor voltam. Az a Carol határozottan kellemesebb társaság volt, nem csak másoknak, de önmagának is. - Jobban, mint a káromkodás? De ezt most sértésnek vettem, annyira nem voltam csapnivaló hajtó. Ne vegyél komolyan, tudom, hogy ez sokkal inkább az én világom, mint a sportok. -Most már valószínűleg egy edzést sem bírnék ki, mert egyrészt tunya lettem, másrészt meg a cigaretta nem tesz jót a sportemberek tüdejének. Felvontam a szemöldököm, de rövid hezitálás után elvettem tőle egy szálat, a sajátomat pedig visszatettem a dobozába. - Felkapaszkodott félvér létedre nagyobb sznob vagy mint én vagy apám. Ezt vedd, aminek akarod. -Nem szántam sem elismerésnek, sem pedig sértésnek, csak egy egyszerű ténymegállapítás volt. Kelletlenül elindultam vele együtt a művészbejáró felé, bár be kell vallanom, feszélyezett a jelenléte. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy már teljesen túltettem magam a történteken, de nem lett volna igaz. Képtelen voltam eltekinteni a ténytől, hogy egy Briggs állt most is mellettem és ha kiérünk az utcára, éppen olyan egyedül leszek vele, mint azon az estén. Persze most már meg tudnám védeni magam, akár akaratlanul is. Fene a gyújtogatós fajtámat. Kiérve a friss levegőre a számba vettem a cigarettát, ami már égett, amikor elhúztam a kezemet onnan. Az egyetlen előnye ennek az elementalista mizériának. - Gondolom nem csak azért jöttél, hogy megkínálj cigivel.
Mondhatnám, hogy teljes mértékben meghatott Caroline Dolohov felszólítása, de ez korántsem volt így. Nem álltunk olyan közel egymáshoz, hogy becézzem, és nem éreztem, hogy ez a felállás valaha is változni fog. − Hála Merlinnek, hogy nem vagyok a nagyanyád. Úgy érzem, hogy eléggé meggyűlne a bajom veled, Caroline – mosolyodtam el, hiszen emlékeztem még azokra az edzésekre, amikor visszabeszélt másoknak. Nehezen lehetett megfékezni az indulatokat a pályán, bár nekem nem esett rendre intenem azokat a kis hülyéket. − Igazából nekem édesmindegy hogyan beszélsz. Drága jó apádat meg a leendő párodat jobban fogja érdekelni – vontam meg a vállamat, bár személy szerint én sem díjaztam, ha egy nő így beszélt. Nem véletlenül nem álltam össze senkivel, aki egy kicsit is rossz fényt vethetett volna a családomra, akár a múltjával, akár a megjelenésével, akár a stílusával kapcsolatban. − Valahogy úgy – vigyorodtam el. Magamban jól szórakoztam azon, hogy megsértődött a megjegyzésemen. Pedig nem bántásnak szántam, csupán megállapítottam, hogy jobban állt neki a színpadon való szereplés. − Vedd nyugodtan, attól még valóban jobban festesz jelmezekben, mint kviddicstalárban. Ezzel pedig színészi képességeid akartam méltatni, de igazából rajtad múlik, hogy ez miként csapódik le rajtad. – Engem az sem hatott volna meg, ha ezzel Caroline lelki világába gázoltam volna, hiszen egyáltalán nem ez volt a célom, de ha ő annak vette… Hát, nem tudtam sajnálni érte. Ellenben nagylelkűen megosztottam vele a cigarettámat, amely mégis csak jobb minőségű dohány volt, mint az az olcsó szar, amit ő, vagy Holden szokott szívni. Mindentéren ügyeltem az igényességre, még az ilyen apróságoknak is sok figyelmet szenteltem. − Ezt bóknak veszem – nevettem fel kurtán, ahogy kiszélesedett a vigyorom. Nagyon jól tudtam, hogy a bennem tengő sznobizmus miatt csoda, hogy nem omlott rám a Helios mennyezete, mégsem volt lehetőségem másképp cselekednem. Ilyennek kellett lennem. Apám így akart látni, s nem feleltem meg az elvárásainak, akkor annak hatalmas feneket kerített. Én pedig nem szerettem volna felbolygatni az otthonunk viszonylagos békéjét, így csendben tűrtem. Tűrtem, de már magam se tudtam, hogy meddig fogom húzni. Valamivel jobb kedvvel hagytam mögött a folyosót, ahol az emberek jöttek-mentek, ugyanis a gyűlöletet sugárzó tekintetük egy idő után kellemetlenné vált. Legfőképpen azért, mert nem akartam balhét, nem is ezzel a szándékkal jöttem ide. Meggyújtottam a cigarettámat, majd amikor nyújtottam volna felé az öngyújtómat, akkor vettem észre, hogy Caroline-nek nem csak képletesen volt tüzes természete, hanem valóban egy piromán veszett el benne. − Nem is tudtam, hogy előléptél ügyeletes gyújtogatóvá – céloztam a kezében tartott cigarettának, ahogy óvatosan a hátamat a falnak döntöttem. Nekem is jól esett a levegőn lenni, mélyen szívni egyet a cigarettámból, és csak fürkészni Caroline arcát. − Elsősorban gratulálni akartam a darabhoz – vettem ki a számból a cigit, majd a füstöt a másik irányba fújtam. A bal lábamat a falnak támasztottam, szinte biztos voltam benne, hogy lesz egy kis időnk, amíg nem zavarnak meg minket. − Másrészt érdekelt, hogy hogy érzed magad, mert rég találkoztunk – tettem hozzá valamivel csendesebben, nem emlegetve fel azt az ominózus esetet, amit az unokatestvérem művelt vele. Tudtam, hogy ez kényes téma volt a számára, és teljesen megértettem, ahogy azt is, hogy vélhetően fenntartásai voltak a családommal szemben. Ellenben én nem Kyle voltam. Csináltam hasonló hülyeséget, és rég megbántam azt, amit műveltem. Azóta igyekeztem mindig úriemberként viselkedni, továbbá Kyle halála rádöbbentett arra, hogy voltak emberek, akikkel nem bántam túl kedvesen a múltban. Ha pedig egy véletlen folytán meghalnék, akkor pedig szerettem volna úgy elmenni, hogy legalább bocsánatot kértem azoktól, akikkel seggfej voltam. Mostanában túl sok negatív gondolat és érzés uralkodott el rajtam. Sokszor, amikor egyedül voltam, egyszerűen képtelen voltam elfelejteni azt, hogy mennyire esendőek is voltunk mi emberek.
Megrándult az arcom, ahogy megint a teljes nevemen szólított. Nem gyűlöltem a Caroline-t, szerintem szép volt, és ahhoz képest, hogy arisztokratának születtem, még egyszerű is. De azt gyűlöltem, ha valaki a teljeset használta, amikor velem beszélt, mert az egyetlen ember, aki ezt tette, az a nagyanyám volt. És Merlin a tanúm rá, hogy mennyire gyűlölöm a nagyanyámat. - Kezd az az érzésem támadni, hogy direkt akarsz kiborítani -jegyeztem meg, de nem fűztem hozzá ennél többet. Hiszen fennállt a lehetősége annak is, hogy csak azért csinálja, hogy valami reakciót húzzon ki belőlem és azzal elszórakoztassa magát. Ha ezen múlik, többet nem adom meg neki ezt az örömet, hívjon csak úgy, ahogy akar. -Egyébként nem nagyanyámnak gyűlik meg a baja velem, hanem fordítva. De mindegy. Megvontam a vállamat. A legkevésbé sem érdekelt apa és Fiona véleménye… jó, ez hazugság. Érdekelt a véleményük, éppen csak szerettem lázadni ellenük és szerettem olyan ember lenni, amilyen akartam. - Telibe szarom. Lehet, hogy ez egy Briggsnek megdöbbentő lehet, de nem mindenki nyalogatja úgy a feljebbvalója seggét, mint ti csináljátok azzal a pacsuliszagú, ápolatlan apáddal. -Engem sosem érdekelt a rang, a kor, semmi ilyesmi. Persze régebben úgy tettem, mintha így lenne, szebben is viselkedtem, azt meg kell hagyni, de a lelkem mélyén akkor sem foglalkoztatott. Csak az számított, hogy a velem szemben álló hogyan viselkedik és mennyire tiszteli a körülötte lévőket. Ő is éppen annyi tiszteletet kapott tőlem, amit másoknak megadott. Profin tudtam tükrözni mások stílusát, és elmondhatom, hogy a büdösbunkók, akikkel szemben én is úgy viselkedtem, mélységesen megsértődtek rajta. Szánalmasak voltak, de legalább vicces nézni a vergődésüket. - Látom, életedben nem találkoztál még iróniával. -Ezzel le is zártam a kviddics-színház diskurzust. Mélyet szívtam a cigarettából, majd kifújtam a füstöt. Mennyire kellett már ez nekem, Merlinre… Hosszúak tudnak lenni az előkészületek és az azt követő előadások cigiszünet nélkül. - Valami ilyesmi. Csak azt bánom, hogy nem történt meg korábban, megspóroltam volna nektek egy hamvasztást. -Megbánthatom vele? Hol érdekel az engem? A szavaira olyan magasra szökött a szemöldököm, hogy azt hittem, átköltöznek a tarkómra. Nem számítottam tőle ilyesmire, ahogy egyik rokonától sem. Persze Ericet ismertem a Roxfortból, jól megvoltunk, amikor kviddicsről volt szó, de nagyjából ennyiben ki is merült az ismeretségünk. - Nem mondom, ezzel azért megleptél. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekel annak a lánynak a hogyléte, akit olyan nagy igyekezettel próbáltatok tönkretenni. Ha érdekel, voltam már jobban is, de határozottan jobb most, mint akkor volt. Azt hiszem, éppen felfelé megyek, nem lefelé, de majd idővel kiderül.
Elfojtottam a vigyoromat, ahogy megrándult az arca. Nem kifejezetten állt szándékomban bosszantani őt, mégis a Caroline nevet jobban preferáltam, mint bármelyik becézését. Sajnos, el kellett fogadnia, hogy ennyi után nem voltam hajlandó változtatni ezen a szokásomon. − Ha ki akarnálak borítani, azt már rég megtettem volna, ezt te is tudod – mosolyogtam rá, hiszen ismert akkoriban, amikor előszeretettel kötöttem bele másokba, és táncoltam az idegeiken. Mára már mondhatni, kinőttem ezt a viselkedést, bár szerettem néha ugratni a beszélgetőpartneremet. Azonban, most nem azért kerestem fel, hogy az agyára menjek, sokkal komolyabb témáról szerettem volna beszélni vele. − Nehéz az aranyvérű arisztokrata élet, ugye? Ne aggódj, a nagyanyád még mindig jobb arc lehet, mint az én családom. – Félreértés ne essék, imádtam anyámat és a húgomat, semmi bajom nem volt Lydiával és az ikrekkel, vagy éppen Holdennel, de kifejezetten utáltam azt a két személyt, akik a családfői szerepben tisztelegtek. Egyáltalán nem volt nekik való a szerep, és minél többet gondolkoztam rajta, annál több harag gyűlt fel bennem velük kapcsolatban. − Igen harapós kedvedben vagy, Caroline. Pedig örülhetnél, hogy a milyen jól sikerült az előadás – mosolyodtam el elnézően, s bár lett volna rá válaszom, nem terveztem felesleges vitákba belemenni. Egyszerűen nem volt hangulatom vitatkozni, máskor talán kapnék az alkalmon, de hosszú volt a mai nap, és továbbra sem az a célom, hogy megkeserítsem az életét. − Látom, életedben nem tanultad meg helyesen kezelni a dicséretet – feleltem nyugodtan, majd ezzel én is lezártnak tekintettem a témát. A következő megjegyzése után azonban ezernyi érzelem csapott át rajtam, de mindezek olyan gyorsan bukkantak fel és tűntek el a süllyesztőben, hogy csupán mosolyogva a következőt feleltem: − Valóban, rengeteg pénzt megspóroltál volna a temetéssel kapcsolatban. Nem akartam gyengeséget mutatni, vagy éreztetni, hogy Kyle akármilyen kretén is volt néha, attól még fontos volt nekem, és hiányzott az idióta feje. Mert hiányzott. Ez tagadhatatlan volt. Mégis úgy viselkedtem, mintha nem érintett volna érzékenyen a dolog, sőt a szavaimat is szándékosan úgy válogattam meg, hogy ismét csak a „köcsög Briggset” lássák bennem, és nem azt a személyt, aki elvesztette egy szerettét. − Tudom, hogy nehéz elhinni, de én sem vagyok szívtelen. – Ezúttal én szívtam bele a cigarettámba, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy kiürítsem az elmémet. Zsongott a gondolatoktól, az érzésektől, amelyeket minél hamarabb el kellett zárnom, hogy még véletlenül se legyen nyoma a valós érzelmeimnek. − Annak viszont, hogy örülök, hogy jobban vagy. Bízok benne, hogy ennél már csak feljebb vezet majd az utad – pillantottam rá, majd néhány percnyi beszélgetés után elköszöntem tőle, a legjobbakat kívántam neki, majd visszatértem anyámhoz, mielőtt még túlságosan is keresni kezdtek volna engem.
