A Roxfortban töltött hónapok alatt szinte minden diák ábrándozva várja a nyarat, a szabadságot, a vizsgák és tanítás végét, amikor végre újra a családjával lehet. Kétségtelenül én is így vagyok ezzel év közben, várom ezt az időszakot, legfőképpen azért, mert gyakran hiányoznak a szüleim. Aztán elmúlik egy-két hét itthon, megszokottá válik, hogy anya és apa nap közben általában dolgoznak, a fivéreim elfoglaltak, és a ház néha kicsit egyhangúvá válik. Persze én is el tudom ütni az időt sok mindennel, de mégis van, hogy hiányoznak a barátaim, a szobatársaim, az iskolai élet, a mindennapos nyüzsgés. Kivéve amikor James és Albus civakodnak valamin. Vagy mondjuk amikor átjönnek az unokatesóink, és például Ron bácsi vitázik anyával valamin. Azok a pillanatok ritkán unalmasak. Kár, hogy itthon nem varázsolhatunk, mert azokra az alkalmakra könnyebb volna gyorsan elővarázsolni egy tál popcornt, vagy egy tasak Bagoly Berti féle mindenízű drazsét, hogy még élvezhetőbb legyen a műsor. Bár egy ilyen húzás anyát valószínűleg csak még inkább felhúzná, azt meg senki sem akarhatja.
Nos, a lényeg, hogy a mai nap is kissé egyhangúan telik, pedig a délelőtt folyamán már leírtam az elmúlt két hetet is a naplómba. Nyilván nem tartott sokáig, nem volt túl sok mesélni valóm. Aztán ebéd után a tévé előtt találtam magam, egy olyan dokumentumfilmet nézve a tengerek állatvilágáról, amilyenen sikeresen el is szunnyadtam egy-két órára. Ilyen melegekben amúgy sem sok kedve van bármihez is egy boszinak. Talán a tóra lemennék fürdeni, ha lenne kivel. Vagy elmennék Londonba vásárolni meg fagyizni. De egyedül semmi sem olyan izgalmas, mint társaságban. És a szüleim amúgy sem engednek sehová egyedül. Pedig már mindjárt tizennégy éves vagyok. Ők ebben a korban már Voldemorttal és a halálfalókkal küzdöttek, meg minden...
Abban reménykedem, hogy talán James kapható lesz rá, hogy valamilyen programot csináljon velem. Albust valószínűleg jobban lefoglalja, hogy Scorpiusszal levelezzen, vagy épp apára duzzogjon egyedül a szobájában, úgyhogy az idősebb bátyám jelenleg az egyetlen reményem. Mivel az otthonunk meg sem közelíti a Roxfort örök kiismerhetetlenségét, nem is tart sokáig megtalálnom őt. Annak ellenére sem, hogy épp odafent tartózkodik a levegőben egy seprűn, a hátsó kertünkben. Nem szeretném őt egyelőre megzavarni, mindig izgatottan figyelem őt meccsek és edzés közben is, úgyhogy csak leülök a nagy diófa tövébe az árnyékba, ahonnan jól láthatom, és egy almát rágcsálva követem őt a szememmel. Aztán az egyik pillanatban olyan hirtelen zuhanásba kezd, hogy ijedtemben felpattanok, teleszívva a tüdőmet, hogy visítva kérjek segítséget, mert komolyan azt hiszem, hogy mindjárt összetöri majd magát. Ám ehelyett éles kanyarral ismét felfelé veszi az irányt.
- Merlin szakállára, James! Majdnem elájultam az ijedtségtől! - Tényleg szinte kiugrott a szívem a helyéről, de hihetetlenül szuper manőver volt. - Sosem fogom megérteni, hogy csinálod. Nem félsz ilyenkor? - pislogok fel rá aggodalmasan. Nekem már attól tériszonyom van, ha csak ránézek egy seprűre. Persze kivéve, ha a konyhát kell kitakarítanom vele. És ezerszer inkább takarítok, mint a repülés.
James && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Csüt. Szept. 02, 2021 9:11 am
Lily & James
Egy darabig csendben ücsörögtem a szobámban, túl meleg volt ahhoz, hogy odakint létezni legyen kedvem ezért a délelőttöt és az ebéd időt is inkább a házban töltöttem. A délután enyhítő körülményeire várva a jegyzeteimet lapozgattam, mert mondjuk egy könyvet elolvasni már nem volt nagy kedvem. Amint végre egy kicsit élhetővé vált a környezet és a kinti levegő sem volt fullasztó kaptam az alkalmon és kimentem a hátsó udvarunkra repülni egy kicsit. Nem vettem fel a védő szerelésem, hanem egyszerűen csak felpattantam a seprűre és odalent hagytam minden egyes cókmókot amit magamra kellett volna vennem, hogy anya szíve ne üssön duplán ha meglát, de már nem vagyok bébi, akinek szüksége van ilyesmire. Most amúgy sem kell attól félnem, hogy eltalál egy labda és ki kell kerülnöm, vagy ha nem akkor úgy végzem, mint az apám és az én csontjaimat is össze kell majd forrasztani, de azt a pillanatot inkább nem várnám meg. Amúgy sem az volt most a célom, hogy ártsak magamnak, csak repülni akartam a seprűn, ennyi az egész.
Az már csak hab a tortán, hogy hajmeresztő látványt nyújthattam volna anyának ha kinéz az ablakon, mert nem egyszerűen csak a hajtós trükköket gyakoroltam, hanem a Vronszkij-műbukást is, ami szerintem apa specialitása lehetett az ő idejében. Ha ezt például én meg tudom tenni, akkor a mi fogónk is meg tudja csinálni alapon már életem során sokadjára próbálom ezt ki. Jó magasra felszálltam, mintha csak arra lennék kíváncsi, hogy mi történik a tőlünk 20. házra lakó szomszédoknál, pedig dehogy. Minél több távolság kellett a földtől ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. A Roxfortban nem vagyok ennyire körültekintő, kevésbé figyelek oda, hogy ki lát meg és ki nem. Most mégis úgy teszek, mint egy félős elsős, aki először ül a seprűjén. Nem mintha félnék a szomszédoktól, de a hírekbe nem akarok bekerülni...még. Amikor kellően magasan vagyok, akkor jól megkapaszkodom a seprűmben, jól megülöm azt, hogy még véletlenül se essek le róla, majd zuhanásba kezdek. Pontosan úgy, ahogy kell, meredeken a föld felé repülök, de csak a látszat miatt, ám mielőtt földet érnék és megcsókolnám földanyánk keblét kihúzom a seprűt a bukórepülésből és szépen haladok tovább felfele.
Vagyis csak haladnék, ha meg nem hallom az odalent visibáló húgomat. Nem vagyok annyira magasan, így inkább irányt változtatva fölé repülök. Nagy kár, hogy a seprűre nem szereltek fel egy ülést vagy valamit, de úgy gondolom, hogy az túl nagy luxus lenne és csak hátráltatná a seprűt a repülésben, nehéz lenne. Őszintén nem tudom mi jár a seprűkészítők fejében ilyenkor. Nem is fontos most. Kíváncsian figyelem a kis Lily-t, amint értem aggódik. Olyan kis aranyos, Albus tanulhatna tőle egy kis testvéri aggodalmat. – Nem kell ijedezned, csak ha meccsen vagyok a Roxfortban. De még akkor is vigyázni szoktam magamra, kivéve amikor nem tudok, de legtöbbször igyekszem. – kicsit lentebb ereszkedem, hogy még közelebb legyek a húgomhoz és a földhöz is. – Én félni? Olyannak ismersz engem aki fél a seprűn? Igazából elszántság kérdése az egész. Szereted a repüléstant Lily? – kérdezem csak úgy mellékesen és ha már itt tartunk, akkor le is ereszkedem teljesen a földre, hogy a lábaim érhessék a talajt. – De neked még nem kell ezeket egyedül kipróbálnod, amúgy, anya valószínűleg kicsinálna ha hagynám. Ám mutathatok még pár trükköt ha szeretnéd. Van kedved hozzá? Ha akarsz felülhetsz elém vagy mögém. Tudok vigyázni rád is, szóval nem kell félned. Elbír mindkettőnket ez a seprű. – nyugtatgatom a húgom.
A kviddics szerves részét képezi a családi életünknek, nagyjából amióta az eszemet tudom, és valószínűleg már jóval azelőtt is így volt. Apa is kviddicsezett, a Roxfortban legalábbis, anya is, ő később is, most Jamesnek is az a mindene. Szó szerint a MINDENE. Komolyan, néha úgy tűnik, mintha épp olyan fontos volna neki, akárcsak a levegő. Csak Albus és én vagyunk a kakukktojás. Bár szerintem én sokkal inkább az vagyok, mert amíg a fiatalabb bátyámat egyszerűen csak nem érdekli ez a sport, én egyenesen félek a seprűn. Babakoromban lehet leejtettek valami magas helyről, vagy anya velem a pocakjában próbálhatott Vronszkij-féle műbukást csinálni, amitől ilyen félresikerült lettem, nem tudom. Ettől függetlenül érdekel a téma, szívesen olvasok róla, megnézem a meccseket, főleg, amikor James játszik, szívesen figyelem őket itthon is, ha seprűre ülnek apával. Csak nekem ne kelljen. Szerencsére senki sem kötelezhet rá.
Most is szívesen ücsörgök a nagy diófa tövében az almámat rágcsálva, és követem tekintetemmel a legidősebb Potter gyerek útját a levegőben. Jelenleg úgysincs jobb dolgom. A Roxfortban is néha kimegyek az edzéseiket is megnézni, nem csak, amikor összecsapás van a többi házzal. Ha nekem épp nincs is kedvem kimenni a pályához, az évfolyamomban a lányok úgyis kirángatnak. Többen közülük totál oda vannak a bátyámért, és én tökéletes ürügy vagyok arra, hogy az oldalamon kizarándokoljanak oda megbámulni. De mindegy mennyi időt töltök a pálya szélén ámuldozva, még mindig nem tudom megszokni a veszélyesebb manőverek látványát. Valószínűleg mert túlságosan beleélem magam, és a gyomrom liftezik már a látványtól is. Egy mini-szívroham után most is rémülten pattanok fel, és sétálok közelebb, amikor James közelebb kerül a talajhoz.
- Ugye tudod, hogy ezzel nem nyugtattál meg? - emelem meg felé egy szemöldökömet. - Tudom, hogy vigyázol magadra, meg minden, de azért néha tényleg baromi ijesztő látni, amit odafent a seprűn műveltek - mutogatok felfelé hatalmasra kerekedő szemekkel.
- Nézni... nézni szeretem. Jobbik esetben. Mintha nem tudnád, hogy félek a magasban, James - sóhajtok, és érzem, hogy kicsit el is pirulok, mert ebben a családban ezt azért elég ciki bevallani. Valószínűleg ezért is feledkezett meg erről a bátyám. Mert nem hangoztatom túl gyakran. Simán csak kerülöm az alkalmakat, amikor próbára kellene tenni a tériszonyomat.
- Gondolom ezért is van görcsben a gyomrom, valahányszor ilyeneket csinálsz. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy le fogsz zuhanni - görbül le kissé a szám sarka. Még mindig nagyon ver a szívem az előbbitől. - Úgy kábé... eddig a magasságig vagyok hajlandó repülni - nyújtom ki a mellkasom előtt a kezem, nyitott tenyérrel, mutatva, hogy mire gondolok. Ez kábé az a magasság, ameddig egy három-négy éveseknek készült seprű fel tud emelkedni. Na nekem az épp elég is. - Ha nem mész ennél magasabbra, felülök mögéd... bár kétlem, hogy ez neked elég kihívás lenne... - nézek rá bocsánatkérőn.
James && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 9:26 pm
Lily & James
Elég bátornak és felnőttesnek éreztem magam ahhoz, hogy megpróbáljam megnyugtatni Lily-t és egy próbát tegyek a tériszonyának a leküzdésében. Csak nem akar mindig szárazföldi patkány lenni! Tudom, hogy ezt teljesen másra értik, de körülbelül ugyanaz az az eredménye, hogyha valaki nem akar elszabadulni a talajtól. Kezdetben én is féltem, mert azt hittem leesem és kampec lesz nekem – szerintem Albus nagy örömére kár, hogy ez nem történt meg akkor – de apa mellett volt mindig, ha túlságosan féltem. Nem akartam egyik testvéremtől sem elvenni a lehetőséget, hogy hozzám hasonlóan szeresse a kviddicst és még játsszon is esetleg a házuk csapatában, ha eljön az ideje, de mind Albus-tól, mind pedig Lily-től távol állt a repülés még. Lehet, hogy Lily-t meg tudtam volna győzni, hogy játsszon velünk ne csak nézze az edzéseket és a repülésről álmodozzon a földön, a lelátón vagy most jelen esetben a tölgyfa tövében, mert szerintem elég unalmas lehet most neki. Bezzeg ha együtt repkedhetnénk! Albus-t megölné az irigység amiért a húgunk velem is ugyanolyan jól szórakozik, mint vele, sőt talán még sokkal jobban! – Tudom, de néha neked is el kellene vonatkoztatnod attól, hogy mi az amitől félsz. Képzeld azt, hogy a lábad éri a földet. – javaslom Lily-nek, bár nem tudom, őszintén megmondani ez mennyire fog segíteni rajta. Azt se mondhatom, hogy hunyja be a szemét, mert akkor semmit sem fog látni és oda mindennek a varázsa. – Azok csak trükkök, elterelés a többi csapat tagjai számára, ami van, hogy bejön, néha meg átlátnak a szitán. Mindenki másképp játszik, más a stratégiája. Van aki kidobósat szeret játszani, van aki inkább a pontszerzésen ügyködik. Most csak azt próbáltam, hogy mennyire nehéz megmutatni a műbukást a jövendőbeli fogónknak. Tudod két fogó jelölt is van a csapatban és mindig azt választom aki meg tudja tenni amit kérek tőle. – nem hiszem, hogy van értelme elmagyarázni a taktikámat Lily-nek, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a tudást esetleg felhasználhatná valahol az iskola újságban. Ha ő nem akkor a sport rovat felelős, akire kíváncsi lennék, hogy ki az, mert irtó pocsék cikkeket ír, nála még ha megerőltetem magam, akkor én is jobbakat írok, nagyobb beleéléssel és felkeltve az olvasók érdeklődését, de komolyan. – Mindketten tudjuk, hogy ez csak egy kifogás. Nekem bevallhatod, hogy azért van, mert bizonytalan vagy, nem pedig a magas miatt van. Ha úszni megtanultál, akkor ez is menni fog. Képzeld azt, hogy úszol és odalent apró halak úszkálnak körülötted és ha lenézel nem a földet látod, hanem a homokot a lábaid alatt. – nem tudtam jobban elterelni a húgom gondolatait arról, hogy most felül a seprűre és egy picivel elrugaszkodik a földtől velem. – Tényleg nem kell féltened engem, nem fogok leesni a seprűmről. Én vagyok a Griffendéles csapatkapitány, nem engedhetek meg magamnak ilyen luxust Lily. – persze, ha egy jól irányított és a megfelelő erővel megütött gurkó elől fele fele az arány, hogy ki is tudjak előle térni időben. Ezt azonban nem mondtam el az én amúgy is félős kis húgomnak. – Nem Lily, valóban nem nagy kihívás. De előre fogsz ülni. Nem vagyok hajlandó hátra passzírozni téged a seprű végébe. Különben tudom fogni a seprűt is, irányítani is tudom, meg rád is tudok így vigyázni. Ha hátra ülsz akkor neked kell kapaszkodnod. – és semmit sem fog látni a hátamon kívül, de ezt nem tettem hozzá, inkább megvártam, hogy cselekedjen s, ha végre felült akkor kezdetben annyira emelkedtem fel, amennyire kérte. – Lenézhetsz, ha szeretnél. – javaslom neki, nem tudom mennyire lesz hozzá bátorsága, de azért reménykedem, hogy mégis ad egy kis biztonságot az, hogy itt vagyok mellette.
Nos, amikor társaságot keresve kibattyogtam az udvarra az uzsonnámmal, hogy a nagy diófa alatt falatozzak, azt koránt sem úgy gondoltam, hogy James végül majd meginvitál a seprűjére, hogy vele repüljek. Komolyan gondolja egyáltalán? Hát nem tudja, hogy mennyire parázok a magasban. Nyilvánvalóan tudja, csak valószínűleg nem fér a fejébe a dolog. Szerintem az ő kviddics-mániájával elképzelni sem tudja, hogy milyen az, amikor valaki tényleg fél a repüléstől.
Azonban van még egy dolog, amit még elmondhatunk a családomról - az általános sportrajongást leszámítva: nem vagyunk gyávák. Többségünk griffendéles, úgyhogy ez, gondolom, nem meglepő. A lényeg, hogy úgy tekintek most erre, mint egy kihívásra, ami elől nem hátrálnék meg, szóval nem tart sokáig beadnom a derekamat, hogy tegyünk egy próbát. De azért még időben kikötöm a saját feltételeimet. Csak hogy véletlenül se jusson eszébe túl magasra repülni velem. Én tuti ott halnék szörnyet ijedtemben a levegőben. Persze azért igyekszem megfogadni a jótanácsait is... bár, ismerjük el, némelyik egy kicsit fura. Egyik szemöldökömet megemelve, enyhe gyanakvással és értetlenséggel meredek a bátyámra, és próbálom elképzelni a dolgot, ahogy odafenn repkedve én el is hiszem, hogy leér a lábam... Nem tudom, beválhat-e? Majd élesben kiderül.
- Öö... Oké... - bólintok, de őszintén szólva nem igazán értem, mit próbál elmagyarázni a meccses stratégiáiról. De hiszek neki. Mármint attól, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, még tudom, hogy ő szuper csapatkapitány, és nagyon jó ebben, és tagadhatatlanul büszke vagyok rá. - Ne már, Jamie! Most komolyan nem hiszed el, hogy félek a magasban? Ez nem csak bizonytalanság. Én... Amíg nem nézek le, még egész elviselhető, de amint lepillantok, és meglátom a távolságot, hogy mekkorát zuhanhatok, a gyomrom összeszorul, a szívem a torkomban dobog, és alig kapok levegőt, szinte lebénulok... - próbálom elmagyarázni. - Biztos most legszívesebben kinevetnél emiatt – fintorodom el, aztán sóhajtok. - Te még sosem féltél semmitől? - kérdezek rá, hisz ha ebben nem is ért meg, biztos van valami, amitől ő is fél. Mindenki fél valamitől, nem? - De... Griffendéles vagyok, szóval... tudod... tényleg próbálom legyőzni a félelmemet - vonom meg a vállam, majd bátorságot gyűjtve, elszánt tekintettel pillantok fel a szemeibe, csak hogy lássa, hogy komolyan gondolom. Én csalódnék magamban a leginkább, ha nem élnék a lehetőséggel, és meg sem próbálnám. Bízom a bátyámban, hogy vigyázni fog rám. - Na jó... - lendítem át a lábam a seprűjén, felszállásra készen. - Ne írjak mégis csak egy búcsúlevelet előbb, hogy anya tudja, önként vállaltam ezt, és nehogy kinyírjon téged is, miután lezuhantunk, és meghaltam? - cukkolom még előbb tréfálkozva. Legalábbis azt hiszem, hogy csak tréfálok. Vagy mégsem?
- Leér a lábam, leér a lábam, leér... - mantrázom magamnak, és próbálom el is hinni, elképzelni, hogy nem is vagyunk annyira magasan, hogy még mindig a földön vagyunk. Végig összeszorított szemekkel. De aztán James tanácsára lepillantok, majd azonnal fel is sikkantok. Nem is annyira a félelemtől, mint az izgatottságtól. - Ó, Merlinre! A levegőben vagyunk - dőlök egy kicsit oldalra, hogy jobban lássam, mennyit emelkedtünk, ám ettől kicsit oldalra billenünk, ez pedig a frászt hozza rám. - Jaj, basszus! Bocsi! - lesek kicsit hátra, aztán újra le. Szerintem mégis csak jobb lett volna, ha mögé ülök fel, és nem kell mindent látnom. Csak csimpaszkodnék belé, mint egy kismajom, az arcomat a hátába fúrva, és véletlenül sem nyitnám ki a szemem. - Oké-oké. Nem is olyan vészes - szívom tele végül a tüdőmet levegővel. Innen legfeljebb egy-két csontom törne csak, de még simán túlélném. - Mehetünk még kicsit magasabbra. - A szívem most is a torkomban dobog, de izgatott is vagyok, és a seprűt szorosan markolva várom, hogy feljebb kerüljünk. Egyszer élünk, vagy mi a fene!
James && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
