Gabrielle Lila Delacour

Könnyen barátkozom és teremtek kapcsolatokat. Remek a kezdeményező képességem, a legtöbb emberrel, legyen az fiatal vagy idősebb, gyorsan megtalálom a közös hangot. Szeretek és nagyon sokat tudok beszélni, bármiről. Már-már olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. Az élet napsütötte oldalán élek, legalábbis próbálkozom mindig pozitív lenni.

Rendkívül türelmetlen tudok lenni, ha valamit nagyon akarok és nem valósulhat meg azonnal, akkor az kikészít. Illetve, ha valamiért úgy adódik, akkor hajlandó vagyok a hazugságra, de csak ha valóban szükségét érzem.

Az íróasztalom előtt ülök, egy fehér lap van előttem, néhány ecset és festékek.
Becsukom a szemem és elképzelem, hogy mit is szeretnék festeni. A legelső kép sejlik fel az emlékezetemben. Még egészen kicsi voltam, talán öt- vagy hatéves lehettem, amikor először fogtam a kezemben ecsetet. Nem mondhatnám, hogy akkor már kész Picasso voltam, mert nem így volt. De anyának mégis tetszett az alkotásom és ez buzdított arra, hogy tovább próbálkozzak vele.
Azt mesélték, hogy gyerekként még annyira boldog és vidám voltam, na meg eleven is. Ha valamire a szüleim azt mondták, hogy nem szabad, én annál inkább azt csináltam. Mindig valami rosszaságon törtem a kobakom és alig lehetett leállítani. Mindig Fleur-rel példálóztak, hogy ő mennyire nyugodt, hozzá képest én úgy pörgők, mint egy búgócsiga.



Kinyitom a szemem, és először kiválasztom a kék festéket, a lap jobb alsó sarkában kezdek el dolgozni vele.
A kékről eszembe jut a diákkorom, a Beauxsbatonsban. Örültem, amikor felvettek az iskolába, hiszen a nővérem akkora már ott tanult. Reméltem, hogy azáltal, hogy nem leszünk már messze egymástól sok időt tölthetünk együtt. Ez valóban így is volt, viszont mellette még sok barátra is tettem szert. Bár a felük az idő múlásával megfakult, majd végleg megszakadt, maradtak olyan gyerekkori barátaim, akik a mai napig mellettem vannak.
De persze az iskolai életből is kivettem a részem. A tanulmányaimra, sosem lehetett panasz, mindig a tőlem várható legjobbat hoztam ki magamból. Emellett még festés szakkörre is jártam. Sok mindent ott tanultam meg csak igazán és akkor jöttem rá arra is, hogy ez a hobbi nem csak szórakoztat, de nyugtatólag is hat rám. Ha valami nagyon bántott, vagy feszült voltam, csak leültem egy lap mellé és szabadjára engedtem a fantáziám, hagyva, hogy ez egy képen elevenedjen meg.



Egy másik ecsetet a kezembe véve, húzok néhány szürke vonalat a lap közepére.
Volt egy nehezebb időszakom, amikor Fleur elköltözött otthonról. Nagyon nehezen éltem meg, iszonyúan hiányzott nekem és nehéz volt, hogy nem oszthattam már meg vele mindent. Persze a boldogságának örültem. Már amennyire azokban az időkben boldog lehetett. Mert az akkori történések az egész varázslóvilágra hatással voltak. Hatalmas káosz és fejetlenség uralkodott és már elveszni látszott minden, amikor mégis kisütött a nap és ránk köszöntött a béke időszaka.
Utána én sikeresen levizsgáztam a Beauxsbatonsban és ezt követően felvettek az Akadémiára. Boldog voltam, hogy így egy lépéssel még közelebb kerültem ahhoz, hogy elérjem a célom.



Most a jobb felső sarkot célzom meg és rózsaszínnel apró virágokat festek.
Alig kezdtem el a professzori pályafutásomat, amikor megismerkedtem Dorian-nal. Néhány kollégámmal kiruccantunk a városba, egy kicsit iszogatni. Az egyikük jó barátja volt, ő mutatott be minket egymásnak. Már az első pillanatban lenyűgözött, hogy mennyire intelligens és milyen sokat tud a világról. Sokat utazott, szinte már a világ minden részén megfordult. Mesélt a kalandjairól, én pedig ámulattal hallgattam. Még aznap este lebeszéltük a következő randevút, az azt követő hétre. Utána pedig minden hétre egyet, ez így ment hónapokig. Fülig szerelmes lettem belé és el sem tudtam képzelni, hogy valaha is bármi közénk álljon.



Végül a vörös színnel befejezem a képet. Ami egy kastélyt ábrázol, előtérben egy folyóval és a jobb felső sarokban, cseresznyefa virágokkal.
Az életem az elmúlt időszakban eléggé megváltozott. Dorian megkérte a kezem, természetesen igent mondtam, viszont akkor még nem tudtam, hogy lesz valaki, aki miatt elbizonytalanodom majd a kapcsolatomban. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az illető a diákom lesz. Én nem is akartam ebbe belefolyni, de egyszer csak ott volt, én pedig akkor, abban a pillanatban nem tudtam neki nemet mondani. Elgyengültem, a sok kedvesség és meglepetések meghozták a hatásukat. Szörnyen érzem magam, de vágyom rá és úgy érzem nem tudok szabadulni a bűvköréből. A vőlegényemnek pedig kénytelen vagyok hazudni és elhitetni vele, hogy minden rendben van. De nem tudom mit és kit is akarok valójában. Olyan jó lenne, ha legalább a nővéremmel meg tudnám beszélni, vagy valamelyik barátnőmmel, de egyelőre nem állok készen senkit sem beavatni életem ezen részébe.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a sors igazán kegyes volt velem a külsőmet tekintve. Na jó, ehhez biztosan az is hozzá tartozik, hogy negyedrészt véla vagyok. A szőke hajamat és a csodás kék tekintetemet is ennek köszönhetem.
Stílusomat tekintve, előnyben részesítem a laza, kényelmes ruházatot. Ha nem muszáj nem viselek kisestélyit. Viszont mindig gondosan odafigyelek arra, hogy az összhatás harmonikus legyen. A sminkelést sem viszem túlzásba, legtöbbször csak a szemeimet szeretem kihangsúlyozni, szem ceruza és szempillaspirál kombóval.