Elena Graziana Borgin

Az hogy én ki vagyok, jelentősen függ attól, hogy te ki vagy.
Az elmúlt néhány év megedzett és nagyapám gondos irányítása alatt álmodozó, érzékeny, naiv kislányból felnőtt nővé értem, aki tudja hogyan kell bánni az emberekkel, hogy hogyan kell váltania a különböző szerepek között. Társaságban magabiztos, intelligens kis pillangóként rebegtetem a szárnyaim és tudom hogyan kell szép szavakból várakat építeni, beflörtölni magam egy-egy vevő szívébe, szemrebbenés nélkül hazudni, ha kell, de ez mind csak a felszín, a show része.
Üzletasszonyként mindenekelőtt precíz vagyok, egyenes, gyakorlatias és megbízható. Amit elvállalok, azt teljesítem, de azért nem bólintok rá mindenre és nem tűröm a hanyag vagy beszámíthatatlan alakokat a partnereim között. Könnyen alkalmazkodok és megtalálom a közös hangot mindenkivel a varázslóelittől kezdve az alvilági alakokig. Ha pedig mégis nézeteltérésbe kerülök valakivel… nem kenyerem az erőszak, de nem riadok vissza minden eszközt és követ megmozgatni, hogy igazságot tegyek.
A magánéletemben jóval visszafogottabb vagyok, nehezen engedek be bárkit a falaim mögé, talán ezért is nem talált még rám az a bizonyos Nagybetűs… Kevés igazi barátom van, de értük tűzbe mennék és kétségem sincs felőle, hogy az érzés kölcsönös. Az őszinteség, hűség és kölcsönösség a legfontosabbak számomra, viszont kerülöm a konfliktusokat, utálok veszekedni, haragban lenni a számomra fontos emberekkel, inkább megfutamodok vagy behódolok, de legyen béke.

- Sokat jár ide? - hangzik a szórakozott kérdés egy ismerős hangon, én pedig elnevetem magam, ahogy a mellém szegődő gyűjtőre fordítom a tekintetem.
- Olyan ötéves korom óta, ha jól emlékszem? - felelem és nem is hazudok. Nagyapám hozott el ide az első aukciómra és azóta is a lakásom éke a theszrálszobor, amit én választhattam ki akkor. Borgin papának a vérében volt az adok-veszek, az alku, a szépérzék és bizonyára ugyanez a vér csörgedezik az én ereimben is, hiszen azóta ez lett a hivatásom.
- Csak? - replikázik partnerem vigyorogva, ahogy felém nyújt egy pohár pezsgőt. Önkéntelenül húzódik szélesebbre a mosolyom, hiszen nem ez az első alkalom, hogy évődésen kapom a férfit, aki nyilván tudja, hogy jó pénzt akaszthat le rólam, ha jól forgatja a szavait, de nem bánom. A kellemes modora, kék szemeinek játékos villanása, diszkrét figyelme üdítő váltás a piaci kufárokat idéző érdesség után, amit mondjuk a Zsebpiszok közben tapasztalok.
- Maga talán itt született a galériában, Mr. Buonarrotti? - veszem el az italt, majd szemeimet újra az előttem mozgolódó képre függesztem. Az aprólékosan megfestett lények és minták egymásba tekeredve alkotnak hullámzó, pulzáló, szinte fojtó köteléket. Minél tovább nézem, annál több részletet látok, annál mélyebbre engedi a tekintetem a festmény és a mélyén…
- Hányszor kérjem még, hogy szólítson Michelangelónak, Signorina Colonna?
- Ahányszor én fogom kérni, hogy változtassa meg az álnevem a könyvecskéjében, Buonarrotti - öltöm ki a nyelvem rá a poharam pereme felett mielőtt belekortyolok a tartalmába.
- Fair, mint mindig - biccent némileg lemondóan, de azért látom rajta, hogy élvezi a helyzetet. Míg a Magic is Might keretein belül saját választásom szerint Nyx nevét viselem, néhány alvilági körben az eladó joga volt elnevezni a vevőt és itt épp ez történt. Évek óta próbálom rávenni Michelangelót, hogy ne nevezzen az egykori polihisztor festő múzsájának nevén, de ezen a ponton már inkább csak megszokásból teszem és ő dacból nem hajlandó engedelmeskedni. - De… talán kereshetünk egy megfelelőbb nevet, ha mesél nekem kicsit magáról - ajánlja, tekintetében őszinte kíváncsisággal.
- Ugyan… nem vagyok fele olyan érdekes sem, mint Donna Colonna - legyintek szórakozottan, ahogy összefonom magam előtt a karjaim és kissé zavartan újra a festmény mélységeibe bámulok, hogy ne kelljen a varázsló vizslató tekintetét állnom. Tényleg nem fontos konkrétan ki vagyok, nem is ildomos személyeskedni az alvilági körökben, legyenek azok bármilyen kifinomultak - ez íratlan aranyszabály.
- Cserébe megkapja a képet - érkezik az ajánlat egy pár másodperc hallgatás után. - Grátiszba.
A férfi hangjából némileg kikopik a korábbi játékosság, helyét pedig egy olyan határozott él veszi át, hogy rá sem kell néznem, hogy tudjam teljesen komolyan gondolja az üzletet.
- Azt hittem maga egy tehetséges kereskedő - élcelődök, de továbbra sem fordulok felé, nem akarom hogy esetleg leolvassa az arcomról a meglepettségemet. - De úgy tűnik nekem kell figyelmeztetnem, hogy rossz üzletet készül kötni…
- Az legyen az én dolgom - érinti a poharát az enyémhez egy pillanatra, majd kortyol egyet belőle. -, maga csak csicseregjen.
Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy elküldjem a fenébe vagy beadjam a derekam. Egyrészről már megvan a vevőm a képre, sőt, pár másik tárgyat is láttam a galériában böngészve, amit szívesen tudnék a portfólióm részének és némi bájcsevely mindig segít kicsit csillapítani a piaci árak égetverő pofátlanságát, de bízok annyira Michelangelóban, hogy magamat adjam az üzletért?

- Mit akar tudni? - fordulok végül teljes testtel a férfi felé, aki szélesen elmosolyodik és felajánlja a karját, fejével pedig a közeli kanapék irányába int.
- Kezdjük valami könnyebbel… - ajánlja elégedetten, ahogy belé karolok egy pár lépésre, mielőtt leülünk. - Például a gyermekkorával? Honnan származik, hogy nőtt fel, Roxfortos volt?
- Plymouthban születtem - felelem egyszerűen, ahogy a poharam az antik dohányzóasztalra helyezem. Akár hazudhatnék is, de inkább megmaradok annál az elképzelésnél, hogy a lehető legáltalánosabb, de legalább őszinte válasszal enyhítsem a kíváncsiságát. Még a végén utánam nyomoz és elveszítem az egyik megbízható beszerzőm. - Aranyvérű családban nőttem fel, az ehhez méltó körülmények között: volt dadám, franciatanárnőm, három törpegolymókom, stb. - legyintek drámaian. - Mesébe illő volt a gyermekkorom. Az anyukám imádott, apukám elkényeztetett, a nagyszüleim olvadtak minden szavamtól…
- Elsőszülött vagy egyke?
- Elsőszülött - felelem. - Van egy húgom, akit ugyanúgy imádnak otthon. Talán jobban. Én némileg kikerkültem a kegykörből mióta kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó hozzámenni valamelyik Nott örököshöz… - sóhajtom, ahogy visszaemlékszek arra a borzalmas estére, amikor jópár évvel ezelőtt Apa felvezette, hogy talált nekem valakit a baráti körből. Szerencsére Elis nem volt otthon és nem látta mennyire elveszítettem a fejem, mert ott aztán minden volt: kiabálás, sírás, pálcarántás, kitagadással fenyegetőzés.
Végül el is költöztem otthonról, de pár héttel később kibékültünk Apával, azzal a feltétellel, hogy akárkivel is kötöm össze majd egyszer az életem, annak tiszta kell legyen a családfája. Ez persze újabb problémákat kreálhat még, de majd átmegyünk ezen a hídon, ha odaérünk…
- Egyébként a Hollóhátba jártam - teszem hozzá rövid elrévedésemből felocsúdva, majd vallatómra pillantok. - Maga?
- Hugrabug, de most nem rólam van szó - vigyorog rám. - Szóval a Nottok nem az esetei?
- Azért okosabb vagyok annál, hogy ezt így kijelentsem - rázom meg a fejem somolyogva. - A kényszerházasság nem az esetem. És erősen kétlem, hogy maga a Hugrabugot erősítette…
- Benne van az évkönyvben, nézzen utána nyugodtan, ha mer - von vállat egykedvűen és újabbat kortyol a feneketlen pezsgőspohárból. - Soha nem láttam még gyűrűvel az ujján. Szóval… nem házas?

Vártam a kérdést, de reméltem, hogy nem hangzik el. Elég egyértelmű rá a válasz, ahogy ki is mondta: nincs rajtam gyűrű, de tudom, hogy csak azt próbálja kitapogatni van-e egyáltalán valakim. Néha van, de inkább nincs - ezt viszont nem akarom elmondani neki, nem akarom közelebb engedni, nem akarom, hogy megváltoztassa azt a jól működő munkakapcsolatot, ami most van közöttünk. Talán már így is túl sokat mondtam, túl sokat engedtem meg magamnak. Nem ez lenne az első alkalom...
- De - döntöm oldalra a fejem kissé és felkuncogok, amikor elkerekednek a szemei. - A munkám a férjem - kortyolok én is, míg ő halkan nevet egy keveset a válaszomon.
- Hogyan ismerkedtek meg?
- Áh… Szerelem volt első látásra - sóhajtom visszagondolva. - A nagyapám imádta a varázstárgyakat, műkincseket, valamennyit restaurátorkodott is kedvtelésből, igazi mecénásnak tekintette magát és engem is sokszor magával vitt egy-egy aukcióra, kiállításra, múzeumba. Amikor elvégeztem a Roxfortot és apámmal összevesztünk, akkor is hozzá menekültem és sok időt töltöttünk együtt akkoriban. Katalogizáltuk a könyvtárát, a gyűjteményeit, elküldött ide-oda, hogy csomagokat hozzak-vigyek a nevében és mire észrevettem, már kiismertem a piacot, a szakmát, a csalókat, a gyűjtőket… - sorolom nosztalgikus mosollyal az arcomon. Akkor még nem tudtam, hogy Papa milyen alvilági körökbe járatott be épp, de nem kellett sokáig titkolnia, nem voltam hülye, csak fiatal. Ő pedig megbízott bennem és szépen lassan átadta nekem a kapcsolatokat, a tudását, a portfóliót, amivel nem kevés pénzt termelt a családi kasszába. Így jutottunk Elisszel a részesedéshez a Borgin&Burke-ben is, amiről előtte nem is tudtunk. Mármint nyilván ki-be jártam az üzletben anélkül, hogy tudtam volna, hogy a cégéren a mi nevünk díszeleg. - Aztán amikor Olaszországban akadt egy lehetőség, Papa segített, hogy eljussak a “forráshoz”. A családunk egy ága kint él és ők tényleg műkincs kereskedelemből élnek - na meg persze orvkereskedelemből, de azt azért nem kötöm mindenki orrára, hogy mennyi közünk van a “maffiához” -, ott mélyült el igazán a szakmai tudásom, újabb kapcsolatokra tettem szert és azóta folyamatosan úton vagyok, hogy a megfelelő alkotás megtalálja a megfelelő embert, a megfelelő helyet, ahol értékelni tudják és nem csak lóg egy sötét szobában vagy porosodik egy padláson…
- Milyen nemes cél, Signorina… - mosolyognak rám azok az idegesítően átható kék szemek. - És… ennyi utazás közepette, hol az otthona? - érdeklődik némiképp szomorúan, mintha úgy gondolná nem állapot ilyen vándoréletet élni az én koromban és ez némiképp Apa hozzáállását juttatja eszembe.
- Egy szobornak hol az otthona? Egy festménynek hol van a helye? - teszem fel a kérdést válasz helyett. - Ott, ahova viszik, ahol kell, ahol értékelni tudják. Én is így vagyok: mikor hol… - vonok vállat. - Legtöbbször egy lakosztály a Whintrop Hotelben, néha egy villa Toszkánában vagy egy csinos garzon Párizsban… Ma épp a családom egyik londoni lakása.
- És maga imádja ezt… - szélesedik ki a mosolya, az előbbi szánalomnak pedig nyoma vész a hangjából, de továbbra sem teljesen tudja megérteni a válaszom.
- Miért ne imádnám? Hát nem a legjobb dolog szabadnak lenni és csak… élni? - teszem fel a kérdést mosolyogva, de a poharamba bámulva, hogy ne lássa a homályt ami a tekintetemre telepszik.

A szabadság szép dolog, a szabadság csodálatos, az anyagi biztonság, a családi védőháló, a végtelen lehetőségek, az elegáns ruhák, a siker, a soha véget nem érő munka, a rengeteg ismerős mind szép és jó, de… van bármi ezen túl? Van valami több, mint csak lenni és élvezni az életet? Mi a következő lépés?
Ahogy oldalra fordítom a fejemet újra elkapja a pillantásom a korábban bámult festmény az összefonódó lények gubancos ábrájával, ami mintha hipnotikus erővel bírna, most mégis inkább kizökkent az elmélkedésből.
- Szóval, eleget megtudott rólam ahhoz, hogy kibiggyessze az “elkelt” jelzést a festményemre? - teszem fel a kérdést, ahogy visszafordulok Michelangelohoz, aki úgy tűnik szintén elgondolkodott a szavaimon.
- Tudnám még hallgatni, de tudom milyen elfoglalt Signorina Vittoria - mosolyodik el és megemeli a poharát, mielőtt előhúzná a zakója ujjából a pálcáját és egy néma kis bűbájjal eleget tenne a felkérésnek. - Igazán nem akarom feltartani az indokolatlan kíváncsiságommal…
- Ugyan - legyintek felé, majd felállok mellőle és egy utolsót kortyolok a pezsgőből, mielőtt a poharat letenném az asztalra. - Öröm volt Önnel üzletelni.

Amikor megjelenek valahol, akarva-akaratlanul, de minden szem rám szegeződik: ez van, ha az ember magasabbra nőtt az áltagnál, nem is kevéssel. “Hogy fogsz így férjet találni?” csóválja a fejét rám mindig nagyanyám, amikor meglát magas sarkúban a majd' 190 centimmel, de nem érdekel. Azt viselek, amit akarok és ha ettől bárki kevesebbnek érzi magát, az már nem az én problémám.
Termetem ellenére azonban karcsú és kecses maradtam a balettóráknak hála, öltözködésemben pedig általában az elegancia és az extravagancia keverednek. Szeretem gyakran változtatni a hajam fazonát, néha a színét is, de leginkább az eredeti vélaszőke áll közel hozzám.