A közhiedelemmel ellentétben az aurori munkám és a fivéreim politikai karrierje nagyon ritkán keresztezték egymást. Legalábbis ez nagyon sokáig így volt... Miután Maurice-t megválasztották mágiaügyi miniszternek, még engem is meglepett ez a helyzet, mert nem erre számítottam. Az utóbbi időben azonban meggyarapodtak a szívességek: nézzek utána ennek-annak, testőrködjek ekkor és ekkor, sikáljak el ezt-azt, öljek meg valakit Russel kedvéért, bassza meg. Abban a percben, amikor Russel szinte kész tényként közölte velem, hogy egyszerűen, mintha mi sem lenne természetesebb, meg kéne gyilkolnom egy tizenhét éves lányt, aki útban volt neki, be kellett volna intenem. Nem tettem, természetesen, mert sosem voltam rá képes - és rajtam kívül valószínűleg bárki más tanult volna az álmatlanul forgolódással töltött, bűntudatban úszó éjszakákból, a teljes lelki összeomlásból, ami követte az esetet. A Cassie Blackkel folytatott hajnali lélekbúvárkodásom után megfogadtam magamnak, hogy bármit kérnek legközelebb a bátyáim, közölni fogom velük, hogy oldják meg egyedül. Nyilván nem ez történt. Mikor Maurice egy mágiaügyi miniszter minden felsőbbrendűségével besétált az Auguránvadász Projekt magánirodájába és közölte velem, hogy beszélünk kéne, úgy pattantam azonnal, mint egy engedelmes kutya - meg sem kérdeztem, miben kéne neki segítség, csak loholtam utána a lifthez, majd egyenesen a tágas miniszteri irodájába. Rengeteg munkám lett volna, így is minden nap túlóráztam a Projekt miatt, mostanság az életem tényleg a Minisztériumra korlátozódott, csak aludni jártam haza pár órát. Nem panaszkodtam, jobb volt így, mint az utóbbi hetek és hónapok eseményein kattogni, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak még egy padlóra kerülést. Nem maradt időm semmi másra a szokásos kommandós teendőim ellátásán és a Projekten kívül. Tulajdonképpen most sem értem rá arra, hogy Maurice több mint fél órát raboljon el a napomból, mégis türelmesen végighallgattam a monológját az új vérfarkasokra vonatkozó törvénytervezetükről, amit másnap akartak benyújtani a parlamentnek - és csak ezután tért rá a tárgyra, hogy tulajdonképpen miért is érezte fontosnak ezt megosztani velem, mert nyilvánvalóan nem a véleményem érdekelte. Aggódott a gyerekek miatt, és ebben igazat kellett adnom neki. A tervezet nagy port fog kavarni, akkorát, ami után mindenki céltáblát visel majd a hátán, akinek Briggs a neve. Maurice-nak és Russelnek voltak természetesen saját testőreik, hiszen nem kísérgethettem őket mindenhova én, és bármennyire is hittem a saját képességeimben, egymagamban én sem válthattam meg a világot. A gyerekek azonban eddig nem szorultak rá ekkora védelemre, még a Kyle-al történtek után is viszonylag szabadon mozoghattak, de most nem kockáztathattunk. Félretettem minden - amúgy elég sürgős teendőmet -, hogy megszervezzem a következő hetekre a védelmüket. Ezzel együtt pedig rám hárult az a megtisztelő feladat is, hogy közöljem négy hisztis tinédzserrel, hogy még a vécére is csak egy aurorral kézenfogva mehetnek ki az elkövetkezendő időszakban. Kösz, Russ és Moe, tényleg, már csak ez hiányzott az életemből... Annyi segítséget legalább kaptam tőlük, hogy berendelték a gyerekeiket a Minisztériumba, a Miniszteri Hivatal egyik kisebb, használaton kívüli tárgyalótermébe. Őszintén szólva, az Azkabanba is szívesebben tettem volna most egy kiruccanást, mint a két unokaöcsém és két unokahúgom közé, bármennyire is imádtam őket. Tudtam, hogy nem lesznek elragadtatva a hírtől és nem sok energiám vagy éppen türelmem maradt beleverni az elkényeztetett fejükbe, hogy az izgalmakkal teli nyári terveiknél talán egy hangyafasznyit fontosabb a testi épségük és Merlin bassza meg, az életük. Mert ilyen tétekről beszéltünk, bármennyire is kerülgettük a nagy családi összejöveteleken az efféle súlyos témákat. Kyle után kétségük sem lehetett afelől, hogy akadnak az országban emberek, akik nem riadnak vissza a gyerekek meggyilkolásától sem, ha ezzel érvényesíthetik a politikai akaratukat. - Üdvözlet a Szőke Különítménynek - futtattam végig a tekintetem rajtuk, amint beléptem a szobába, majd becsuktam magam után az ajtót, hogy véletlenül se szűrődjön ki a folyosóra, amiről most beszélni készültem velük. - Remélem, nem vártatok rám sokat. Ha pedig mégis, akkor utáljatok valaki mást miatta, mert kurvára nincs most időm a hisztire. Ledobtam magam a legközelebbi székre és már ösztönösen nyúltam volna az egyenruhám zsebe felé, hogy előhúzzak egy szál cigarettát, de félúton elakadtam a mozdulatban. Itt volt Harper is, nem tehettem meg. Idegesen feltámaszkodtam a hosszú konferenciaasztalra, hiányzott a cigi a kezemből. - Maurice-ék holnap benyújtanak egy új törvénytervezetet a vérfarkasok jogainak korlátozásáról. - Küldtem Harper felé egy szigorúnak szánt "kérlek, ne most kezdj el papolni az emberi jogokról" pillantást. - Valószínűleg heves reakciót fog kiváltani az ellenzékből, emiatt Maurice és Russel aggódnak, hogy talán a család összes tagja a haragjuk célpontjává válhat. És bevallom, én is félek ettől, mert reális esély van rá. Szeretnének, vagyis szeretnénk néhány óvintézkedést tenni, ami rátok is vonatkozik. Ebbe pedig beletartozna a következő néhány hétben vagy akár hónapban, a helyzet súlyosságától függően, a napi huszonnégy órás felügyeletetek. Igen, ez mindenkire vonatkozik, rád is, Eric, el se kezdd játszani a keménycsávót. Nyilván a védelmetekhez én egyedül kevés vagyok, bármennyire is szeretnék, nem tudok egyszerre négy helyen lenni és még a munkámat is végezni, de én fogom kiválogatni azokat az aurorokat, akik vigyázni fognak rátok.
Mason Briggs and Harper Briggs varázslatosnak találta
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Júl. 23, 2021 4:14 pm
Briggs család
The lone wolf dies but the pack survives
Az öregemnek hatalmas szerencséje volt, hogy nem húzta keresztül a nyaralási szándékomat, és volt olyan rendes, hogy legalább megvárta, amíg hazaérek Franciaországból. Ha másképp cselekedett volna, akkor bizony csúnya világot rendeztem volna, így is csupán egy hajszál választ el attól, hogy kiteregessem a szennyest az összes mocskos titkával kapcsolatban. Ettől függetlenül nem repestem az örömtől, hogy egy tárgyalóteremben kellett dekkolnom az unokatestvéreimmel, amikor mindannyiunknak jobb programja is akadt éppen. Arról nem is beszélve, hogy utáltam a Minisztériumban lenni, már csak azért is, mert minden egyes szeglete a helynek az arcomba röhögve hirdette a tényt, miszerint elvesztettem a csatát apámmal szemben. Az egyik asztalnak dőlve kattogtattam az öngyújtómat, és bár jólesett volna egy cigaretta, biztosra vettem, hogy Harper nem csak a kezemből, de még a számból is kiverte volna. A feszültséget elkerülve pedig inkább csak azzal szórakoztam, hogy a tenyeremet az apró láng felé helyeztem, és próbálgattam, hogy meddig bírom a kezemet ott tartani felette. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, és oda se kellett néznem, hogy tudjam, Holden az. Mindig ő volt apa csicskása. Már meg sem lepődtem azon, hogy most is őt nevezték ki hírvivőnek. Azonban a megszólításunkra enyhén megemelkedett a szemöldököm, és nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy szörnyülködő pillantást a nagybátyámra. − Értem én, hogy szereted a katonásdit, de azért, ha már elnevezel minket, akkor adhatnál valami kreatívabb nevet is nekünk – löktem el magam az asztaltól vigyorogva, miközben eloltottam az öngyújtómat. Közelebb léptem Holdenhez, hogy kezet rázhassunk. Közben pedig a többiekre sandítottam, hogy ők milyen véleménnyel voltak a megszólításunkról. − Teljesen mindegy, hogy vártunk-e, vagy sem, hiszen választásunk nem volt – ragadtam magamhoz a szót, és a mondatom végén ott csengett a levegőben a „Mint mindig” gondolat lezárásképpen. Ettől függetlenül nem voltam ma vevő én sem a „hisztizésre”, bár továbbra sem fűlt a fogam ahhoz, hogy itt lebzseljek. Vigyorogva figyeltem a mozdulatát, ahogy nyúlt volna a cigarettájáért. Átéreztem a szenvedését, de Harperre való tekintettel neki is meg kellett emberelnie magát. Kihúztam az egyik széket, miközben Holden az asztalra támaszkodott, és fordítva helyet foglaltam az ülésen. − Még mindig ezen lovagolnak? Azt hittem, idén kicsit változatosabbak lesznek – sóhajtottam fel, miközben ismét az öngyújtómmal kezdtem szórakozni. Röhejes volt az egész. Úgy akarták korlátozni a vérfarkasokat, hogy a családunk egyik tagja is az volt. Mi volt ez, ha nem képmutatás? Ezek után pedig Holden lenyomott egy olyan monológot, hogy esélyem se lett volna közbevágni. Egy darabig csendben farkasszemet néztem vele, és hagytam, hogy a többiek elsőkörben rázúdítsák a problémáikat, amíg én azzal foglalatoskodtam, hogy megpörköljem a tárgyalóasztalt. − Arra esetleg nem gondoltak, hogy egyszer nem kellene a félvilágot maguk ellen hangolni, és akkor az aurorokat nem kellene a személyes testőreinknek alkalmazni? – pillantottam fel Holdenre, bár szerintem ebben a teremben mindannyian tudtuk erre a kérdésemre a választ. Én magam is tisztában volt a kockázatokkal és a következményekkel, és abszolút jogosnak éreztem Naomi, Harper és Mason kapcsán. – Egyébként anyáinkkal mit csinálnak majd? Ők is kapnak védelmet, vagy rájuk úgyis szobanövényként tekintenek? – érdeklődtem, s bár nem volt szép dolog ezt mondani egyikőjükről sem, sajnos sem apám, sem Russel bácsikám nem becsülték meg őket eléggé. − Apropó, huszonnégy órás védelem… Remélem, ezúttal olyat választasz, aki tényleg képes ellátni a feladatát – jegyeztem meg vigyorogva, bár a korábbi levelemben már elmeséltem neki, hogy bizonyos emberei mennyire nem állták meg a helyüket a terepen, és jobb lett volna, ha visszatette volna őket aktákat tologatni. − Mert ha nem tudsz olyat találni, akkor „játszani fogom a keménycsávót”, és megvédem saját magamat. Az is lehet, hogy átiratkozok aurorképzésre, és akkor kiadhatod feladat gyanánt, hogy vigyázzak magamra − ugrattam, bár ettől függetlenül nem akartam a viccemmel elütni a helyzet élét. − Hát, remélem, felkészültetek, hogy egy újabb csodálatos időszak elébe nézünk – pillantottam ezek után elsőkörben a húgomra, majd az unokatestvéreimre. S bár hangosan nem ellenkeztem, Holden biztosra vehette, hogy pokollá fogom tenni azoknak az auroroknak az életét, akiket mellém tervezett beosztani.
