Martin Weasley

Azt tartják, felettébb szórakoztató személyiség vagyok. Ami ha úgy vesszük, igaz is, mert elég sokat szoktam tréfálkozni. A humorom elég fanyar, tele iróniával és gúnnyal, de ez nem szokta zavarni az embereket, sőt, kifejezetten kedvelik, hogy ilyen. Aranyosnak találják a számból ezeket a szavakat, mert amúgy olyan kis édesnek nézek ki.
Szeretem a kalandokat, minden csacskaságban, csínytevésben benne vagyok. Élvezem az ártatlan tréfákat, hogyha borsot törhetek mások orra alá, persze csak addig, amíg mindezzel nem ártok. Mert alapjában véve elég békés természet vagyok és nem szeretek ártani másoknak.
Állítólag elég karizmatikus vagyok, merthogy jó a beszélőkém és magabiztos a kisugárzásom. Kérlek, ez ilyen művészi ártalom. Anélkül nem tudnék színpadra állni,  kommunikálni a közönséggel. Na nem mintha amúgy olyan gyakran állnék színpadon.
Ha szeretek, akkor nagyon szeretek. Feltételek nélkül szeretek, és akiket szeretek, azokért képes lennék az életemet adni. Eléggé önfeláldozó természet vagyok, legtöbbször magamra vállalom a piszkos munkát és nehéz feladatokat is.

Azt mondják, hogy nagyon elvarázsolt vagyok, és nem a szó valódi, mágikus értelmében. Tudjátok, az a tipikus művészlélek fiú, aki gyakran bambul, azt sem tudja mit miért csinált, rendszert elfelejti bezárni a lakásajtót, kihúzni a vasalót és megetetni a macskát. Mondjuk, nekünk nincs macskánk.
Aztán ott van az, hogy hajlamos vagyok arra, hogy elvicceljem még a komoly helyzeteket is. Na nem azért, hogy ne tudnék komoly lenni, szimplán olyankor úgy érzem, hogy oldanom kell a feszültséget, és ilyenkor mindig elsütök egy-két béna poént, amivel elrontom az egészet.
Az egyik legrosszabb bennem, hogy bosszúálló típus vagyok. Tudjátok, mindig megfizetem az adósságom. Persze, ha valaki csak tréfál, vagy éppen ugyanúgy játszik velem, mint ahogy én szoktam másokkal az nem ez a kategória. Ahhoz azért elég komoly dolognak kell történnie, hogy úgy felhúzzam magam, hogy utána bosszút akarjak állni.
Semmiben nem vagyok elég kitartó. Vagyis majdnem semmiben, a zene az egyetlen, amit nem adok, adtam fel. Egyébként ha elsőre nem sikerül, akkor legtöbbször nem futok neki még egyszer, inkább annyiban hagyom, és elkönyvelem, hogy hát ez nekem nem megy.  

Két nővér mellett Weasleyként felnőni nem egyszerű feladat, hát még ha nem vörös a hajad. Szerencsére vagyunk egy páran ezzel így, mint például a kedves nővérem. Mármint a fiatalabbik, az a bolond nőszemély. Mondjuk ez nálunk genetika, hogy senki nem normális, és mi ezzel tökéletesen tisztában vagyunk, és kimondottan élvezzük is.
Na de mire akartam ezzel kilyukadni? Ja igen, a gyerekkoromra. Szóval amúgy nem volt gázos, én élveztem hogy a két nővérem elbabusgatott - legalábbis egy ideig, amíg nem lettem elég nagy ahhoz, hogy állandóan bosszantsam őket. A viták egyre gyakoribbak lettek, anya őszülni kezdett, apa haja hullani. Nem tudom hányszor hallgattam végig apám szájából a "Mit csináltál már megint, hülye gyerek?" vagy az "Édes kisfiam, hányszor mondjam még el?" kezdetű hegyibeszédeket.
Tíz körül lehettem, mikor egy rendbontássorozat után apám hazaállított egy gitárral, abban bízva, hogyha beleszeretek a zenébe, akkor kicsit lenyugszom. Valahol egyébként igaza lett, mert sokat tompított és tompít rajtam manapság is a zene, és ráadásul közelebb hozott apához is, aki addig kicsit tartotta a távoslágot - mondjuk megértem, amilyen gyerek voltam én is tartottam volna magamtól a távolságot.
Aztán jött a szokásos, roxfortos lettem, griffendéles, a tanárok már félve néztek rám, mikor megmondtam kiknek a kisöcsikéje vagyok én. Őket is értem, Trudie és Tris után szerintem már nyugtató főzettel indultak neki azoknak az óráknak, amiken én is részt vettem. Mert lássuk be, beváltottam mindent, amiben bíztak, hiszen tizennégy éves koromig több időt töltöttem büntetőmunkán, mint bárhol máshol. Azóta azért megjavultam, vagy legalábbis finomodtam egy keveset, és legalább az órai munkát nem akadályozom a hülyeségemmel.
Lehet, hogy ki kéne térnem a nemlétező szerelmi életemre is, ha már az életem nagyon unalmas és semmilyen, de valójában a szerelmi életem is pont ilyen. Voltak lányok, aztán nem tudom, végül nem lett semmi komolyabb egyikből sem, de hát ráérek még megtalálni életem párját. Bár apa már rágja a fülem, hogy igazán hazavihetnék valami csajt végre.

Szerintem tök átlagos vagyok. Mármint ez a száznyolcvan körüli magasság, nem tudom pontosan menyi lehetek, tökéletesen átlagos kezek, lábak, törzs, fenék. Vagyis nem egészen, mert a fenekemre egész sokan irigyek, szerintem a sok roxforti lépcsőzés teszi olyan kerekké, mint amilyen most éppen. Nincs kockahasam, vagy vaskos  bicepszem, de hát valami éppen nekem is jár szerintem.
Az arcom is olyan átlagos, közepesen hosszú barna haj, amit mint szerintem a legtöbb fiú, nem túl gyakran szoktam fésülgetni, ezért aztán áll ahogy áll, nem izgat különösebben. Anyám a fodrászom, szerintem ez sok mindent megmagyaráz. A szemem ugyanolyan színű mint a hajam. A szám ugyanolyan, mint a Trudié, az orrom meg inkább Trisé re hasonlít, így legalább van bennünk valami közös. Kicsit olyan, mintha én mindkettejük lennék egyszerre, csak közben meg amúgy tök más vagyok.
Az öltözékem sem kifejezetten kirívó, pont ugyanúgy öltözködöm és ugyanott vásárolok, mint ahogy és ahol a többi korombeli is. Néha szoktam a barátaimmal vásárolni, na nem úgy mint a csajok, hogy csak így az élvezet kedvéért. Ilyenkor mindig nagyon célirányosak vagyunk.