Suzette MacNamara

Kislányként mindig anyára és a nővéreimre akartam hasonlítani, aztán rájöttem, hogy a babák, a teapartik és a csillogó ruhaköltemények nem az én világom. Régen sokat küzdöttem azért, hogy megtaláljam önmagam: milyen dolgok érdekelnek, milyen a stílusom, vagy hogy milyen ember is vagyok valójában. Be kell vallanom, fiatalon befolyásolható voltam, és mindenben a testvéreimet követtem, ezért is fordulhat elő, hogy szegény Zac piszkálásába én is gyakran beszálltam. Másokat amúgy sose pécéztem ki, őt is csak azért, mert a kistesóm, és ez volt az otthoni bevett szokás.
A Roxfortban eltöltött éveim során volt időm kitombolni magam: megjelentem néhány illegális bulin, párbajoztam másokkal, ha feltolták az agyam, és nem utolsósorban hajtóként tagja voltam a Griffendél kviddics-csapatának. A kviddicsnek hála ismertem meg Shawn-t, ő pedig rengeteget segített abban jobban érezzem magam a bőrömben.
Ugyanis mindig olyan dolgok vonzottak igazán, amik a nővéreimet nem. Például jobban érdekelt az, hogy magamhoz csaljak egy sérült kiskutyát – kockáztatva, hogy mindenen átmászva elszakítom, vagy bepiszkolom a ruhámat −, és meggyógyítsam, mint az, hogy én hogy nézek ki. Szerintem a kutyamentő kalandom után Alva sikítva futott volna el, ha láttam volna milyen mocskos-véres volt a felsőm. De másik példa, hogy én nem tudok nyugton megülni egy kávézóban, és rajzolni is egy ötéves szintjén vagyok képes. Az előbbi tevékenység nem érdekel, hiszen szeretek folyton mozgásban lenni, tenni-venni – bár említettem már Shawnnak, hogy én is kezdek megöregedni −, az utóbbi pedig szintén nem izgat, hiszen firkálással nem megyek semmire a jövőbeli terveimet illetően.
Ha belelkesedek, talán kicsit túlbuzgóvá válok, ez leginkább akkor jellemző, ha Shawnnal elutazunk valahová, mert ő a megmondhatója, hogy olyankor állandóan képeket készítek magunkról és a környezetünkről. Egyébként, lehet, hogy ciki, de bizony a muglik által használt Instán is fent vagyok. Nem zárkózom el az ő világuktól sem.
Érdekel minden, ami ismeretlen, és remélem, hogy amíg eljutok a pontig, hogy saját rendelőm lehessen az Abszol úton, addigra már kihúzhatok pár országot a bakancslistámról. Bízok benne, hogy Shawnnal minden álmunkat valóra válhatjuk, és ha ennyi év után nem sikerült még kiidegelnem, akkor talán nem is tudok.
Ugyanis, mint minden tipikus nő, ha megsértődök, akkor hajlamos vagyok hallgatásba merülve duzzogni, de ha eljutok egy szintre, akkor viszont ami a szívemen, az a számon alapon a páromra, vagy az illetőre, akire haragszom épp, zúdítom minden problémámat. Szerencsére, mostanában kevés dolog miatt vagyok feszült, és azok sem annyira eget rengető dolgok.
Meg aztán az idő elteltével valamelyest az én természetem is csillapodni látszik, legalább is, mióta megházasodtam, azóta kevésbé vágyom a nyüzsgésre és a partikra, sokkal jobban próbálok befelé koncentrálni, és a kuckónkat építgetni.

Shawn épp edzésen van, nekem pedig bár tanulnom kellene, mégsem visz rá a lélek, hogy a jegyzeteimhez nyúljak. Este a családommal álmodtam – talán nem kellett volna múlt héten Alva gyerekeire vigyázni, és akkor nem álmodnék ilyen szamárságokat −, és a reggeli óta nosztalgikus hangulatban ténfergek a lakásban.
Eleinte mosogatással és pakolással próbáltam elterelni a figyelmemet, de a gondolataim csak nem hagynak nyugodni, így a kutyával a nyomomban lépek be a hálószobába. Az éjjeliszekrényem fiókjából előhúzok egy fényképalbumot, és lehuppanok az ágyra.
Felemelem az album fedelét, az ujjaimat végigsimítom az első fényképen, amit megpillantok. A nővéreim és a szüleim szerepelnek rajta, anya a pocakján pihenteti a kezét. A szüleim mosolyognak a képen, a nővéreim viszont egymás haját húzzák.
Andre megböködi a lábamat, hiszen szeretne feljutni mellém az ágyra, de kicsit magas neki, így lehajolok érte, hogy felemeljem a hájas fenekét takaróra. Akkor már elégedetten horkantgat párat, majd szorosan az oldalamhoz bújva elfekszik. Finoman megpaskolom a fejét, majd visszafordulok a képeimhez.
Rengeteg fotóm halmozódott fel az évek során, és ahogy átpörgetem őket, látszik, hogy a beauxbatons-os egyenruhám mikor cserélődik le griffendéles talárra. Hogy apa helyét hogyan váltja fel Ake, anya új párja a fényképeken, és persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy mi négyen miként változtunk az évek során. Szülinapok, karácsonyok, nyaralás… Nagyon sok helyről őrzök emlékeket, és majdnem mindhez kötődik egy vicces sztorim is, hiszen Zac-et szerettük akkoriban ugratni.
Andre horkolni kezd, én pedig törökülésbe helyezkedek, miközben átpörgetem az albumot. A vége felé már a barátaimmal és Shawnnal kapcsolatos képek is megtalálhatóak, de ezek még az iskolás éveink alatt. Kihúzom a védőfólia takarásából azt a képet, amin egy kisebb baráti társasággal vagyunk. Életem egyik legjobb estéje volt, hiszen azon az éjszaka kérdezte meg Shawn, hogy lennék-e a barátnője.
Félrerakom azt a képet, mert szeretném neki megmutatni, ha hazaért, aztán néhány oldal múlva már elfogynak a fotók. Utána ismerkedtem meg a mugli technológia csodáival és az Instagrammal, így az összes többi emlékem ott tárolódik. Ilyenek például, amikor Alva gyerekeit vittük egyszer kalandparkba, vagy a nővéreimet leptem meg egy-egy szülinapi bulival, vagy csak egy közös kiruccanás Zac-kel, ahol idióta sapkákat aggattam rá. Szegény gyerek, utólag belegondolva, elég sok mindent elszenved általunk.
És persze ott lehet megtekinteni a menyegzőnkről készült fényképeket is, no meg mióta magamhoz vettem Andre-t, azóta vele is tele van a profilom. Bár szerintem Shawn és Andre versenyezbe szállhatnak azért, hogy ki szerepel többet az Instámon, bár attól tartok, jelenleg Andre áll nyerésre, mert Shawn gyakrabban van távol tőlem, így őt kevesebb lehetőségem van terrorban tartani, miközben az arcába nyomom a telefonomat.
Leteszem az albumot, végigsimítok Andre hátán, aki már az igazak álmát alussza azóta, és óvatosan megpróbálok feltápászkodni mellőle, ami szinte lehetetlenség, de azért teszek egy próbát.
Természetesen az egésznek az lesz a vége, hogy a kutya nyüszögni kezd, én pedig nem mozdulhatok, így jobb híján elfekszek mellette. Órákkal később arra ébredek, hogy Shawn gyengéden felkelt, és egy csókot nyom a homlokomra.

A testvéreim mindig azt szajkózzák, hogy sokkal csinosabb lehetnék, ha egy kicsit többet adnék magamra. Gondolom, ez alatt azt érhetik, hogy még alváshoz is tegyek fel húsz rétegnyi sminket az arcomra, de ezt elfelejthetik. Félreértés ne essék, nem vagyok én ezeknek a dolgoknak az ellenére, csupán nem szeretem a túlzásba vitt használatukat. Természetesen, ha egy étterembe, vagy egy fogadásra, partira, esküvőre megyek, akkor gondoskodok arról, hogy ne érje szó a ház elejét, és szépen kiöltözök – még akkor is, ha belül zokogok, mert tudom, hogy kényelmetlen lesz a ruha, és a cipő megint feltöri a sarkamat −, de megteszem, mert ez az elvárás.
Viszont ha nem kötnek elvárások, akkor sokkal sportosabb ruhákat választok magamnak. Arról nem is beszélve, hogy egy lapostalpú cipő mennyivel, de mennyivel kényelmesebb tud lenni azoknál a vackoknál, amikben gólyaként imbolyogsz körbe-körbe. Nem tudom ki találta ki azokat a cipőket, de remélem, forog a sírjában.
Ahogy az öltözködésemben, úgy minden másban is az egyszerűségre törekszem: a hajamat vagy feltűzve, befonva, vagy kibontva hordom. Ha esetleg sminkelni van kedvem, akkor sem mázolom ki magamat túlságosan, ezzel ellentétben körmöt szeretek festeni, de azok is mindig egyszínűek. Nekem nincs türelmem ahhoz, hogy órákat üljek pedikűr-manikűrösnél, ahogy a fodrászatban sem bírok ott ülni és a végtelenségig csacsogni.
Én szerintem egy egyszerűbb, visszafogottabb példája vagyok a női nemnek, és elborzaszt néha, hogy mások nőtársaimból miféle szörnyetegeket tud kinevelni a társadalom.