Yuma Littlebear

Vajon a külső, vagy a belső tulajdonságaim a vonzóbbak? Ezt még magam sem tudom. Szerintem mindkettő mesze túlhaladja az átlagot...

Lassan a negyvenes éveimet taposom, kaptam néhány nagyobb pofont az élettől, ennél fogva nyugodtan kijelenthetem, hogy van némi élettapasztalatom. Megtanultam becsülni bizonyos dolgokat, mások felett átsiklani, figyelmen kívül hagyni. Általánosságban nyugalom, higgadtság, megfontoltság jellemez. Kimért és türelmes vagyok, már ha akarok. Minden csak akarás kérdése. De nem sietek sehova, nem okozok magamnak felesleges fejfájást azzal, hogy feleslegesen felidegesítem magam. Abban az esetben viszont ha ez megtörtént, könyörtelen és kérlelhetetlen vagyok. Ha valamit mégis most akarnék, akkor azt tényleg azonnal akarom, és meg is teszek mindent annak érdekében, hogy megkapjam, elérjem a célomat. Nem félek bemocskolni a kezem, már régen felhagytam azzal, hogy a lelkem sorsa miatt izguljak. Csak a jelen számít. Szigorú és keménykezű vagyok, ha arra van szükség, de nem kegyetlen. Számít a családom véleménye, fontosnak tartom az összetartást, az egyetértést, harmóniát, és ugyanígy a rendet is. No meg az épségüket is. Mindenem a család, s mivel vér szerint nem rendelkezek olyannal, választottjaimat védelmezem erőn felül.
Nem szorulok védelemre, megállom a helyemet egyedül is a világban, bár ettől függetlenül szükségem van magamkörül olyanokra, akik kedvelnek. Jól megvagyok, de mégis csak akkor vagyok igazán boldog, ha van társaságom is, aminek a hasznos tagja lehetek. Ezért is kedvelem Corban Yaxley-t és annak családját. Nem riadok vissza a kalandoktól, vagy a rázósabb helyzetektől, képes vagyok akár az életemet is kockáztatni, ha valaki Byrnék közül bajba kerül. Elég nagy a felelősségtudatom is, igyekszek reálisan látni az adott szituációkat, még akkor is, ha én is részese vagyok. Véleményem nem mindig sikerül szép köntösbe bújtatnom, de nagyon igyekszek, hogy feleslegesen senkinek ne okozzak fájdalmat. Aki fontos számomra, az bármikor számíthat rám, és próbálom támogatni a körülöttem élőket.

Egy barát:
Szokatlan erő sugárzik belőle, határozottság és büszkeség, minden önhittségtől mentesen. Tudja mit akar, mikor és hogyan. Ehhez az akaráshoz persze társul a megfelelő türelem; egy medve nem siet sehová.
A fal, mely köré tornyosul valaha elsírt könnyekből épült, s kapuját keményen őrzik. A távolság, melyet szemében érzel ebből fakad. Bizalmát elnyerheted, de csak ha megmásztad a falat...

A törzs ifjai eltűntek. Ezúttal nem a törzs taszította ki őket magukból. Az élet fojt tovább, ahogyan előtte is, az elkövetkezendő öt tél hava alatt nem történt figyelemre méltó esemény az életemben. Egészen addig a napig, amíg vissza nem tértek. És ekkor változott meg minden. Mondhatni itt kezdődik az én történetem is.
Állattá válásuk látványa egyszerre volt lenyűgöző, megdöbbentő, ijesztő és érdekes. Azt hiszem, azon az éjszakán a Szellemek is közöttünk jártak, jelenlétük behálózta a bennünket körülölelő levegőt.
Lélegzetvisszafojtva vártam mi fog történni, mit mutatnak még és igen, bevallom, megfordult a fejemben, vajon hogyan érhetném el ezt én is?! A csodálat és vágyakozás mindez felé!
Elérhetjük mind. Gyakorolni kell, hiszen varázslók vagyunk! Hét éves voltam, nekem kellett a sorban következőnek lennem. Ha nincs meg a bennem szunnyadó állat, a törzs többé csak átnéz rajtam. Akartam! A magamévá akartam tenni. A sámánunk szerint hozzám egy medve csatlakozott, ott szunnyad a bensőmben, csak meg kell találnom, s felébresztenem.
Egy újabb tél telt el, mikor én is bemutathattam a bensőm vadját.
Tisztán és élesen emlékszem, hogy milyen büszkeség és boldogság öntött el a sámán szavai hallatán.
- Az erő, a nyugalom, a befelé fordulás, a visszatekintés, a továbblépés előtti elgondolkodás, a védekezés, az öntudatlan akarat, a hajtóerő szimbóluma. Hozzátartozik a ciklusok ereje, a spirálok és a körök, a belső és a külső világ, a természetes védelem, saját erőnk használata és a természettel való összhang. Közvetíti a megfelelő időpont érzetét, valamint az élet körforgásának és a természettel való kapcsolatnak a megérzését, és önmagunk felfedezésének erejét. Arra emlékeztet, hogy meg kell keresnünk és élveznünk kell az élet örömeit. A medve védelmet, tartást, és tájékozódást nyújt, tanácsa hasznos, mert létének egyik része szilárdan, megrendíthetetlenül gyökerezik a másvilágban. Tanítóként a belső világba, a sámánok világába vezet. Tőlük mindent megtanulhatunk a föld erőiről, a teljességről, és a gondoskodásról, gyermekeink védelméről, az évszakok táncán keresztül történő erőharmonizálásról. Bensőnk gyógyító folyamataiban védelmet, erőt, tetteket biztosít.
Kiváltság. Ajándék. Csoda. Akartam. Persze, hogy akartam.
Ekkor mehettem az Ilvermorny nevezetű varázsló iskolába is.
Minden érdekelt. A tanulás könnyen ment, a barátkozás annyira nem. Indián voltam, s ez meglátszott rajtam, nem csak külsőleg. Nem bántam semmit sem meg az ott eltöltött évek alatt. Varázslást tanultam, mely úgy tűnt a törzsnek is számított. De leginkább a medve formák izgatott sokkal jobban.
Hosszú évek alatt tanultam meg mindazt, ami a saját négy mancsomra állásomhoz kellett. Gyakran esztelenül belelovalva magamat a gyorsabb és gyorsabb tanulásba, vérrel, fájdalommal, törésekkel kísérve az édes-keserves folyamatot. De mindvégig tudtam, ez áldás, amely valóra fog váltani mindent. Mindannyian máshogyan éltük meg, mindannyiunknak más segített. Emberi alakomban is  fontos volt, Hát még így. Futni, előre haladni, lehagyni, gyorsabbnak lenni. Érezni és élvezni, ahogy a levegő az orrnyílásaimba, a tüdőmbe tolul, ahogyan a szél a bundámba kap vagy a bőrömet cirógatja.




Heten döntöttek úgy, hogy ma tartják a heti fürdést, ruháiktól lassan szabadulnak meg, mert az idő még hűvös, a bőrük bizony érzékenyen reagál erre.
Alig várom, hogy lássam az arcukat, amikor a vízből kilépkedve észre vegyék, minden egyes ruhájuk eltűnt. Naná.
Mindegyik leányt jól ismerem, a törzsem tagjai, mind eladó sorban. Még nem próbálkoztam egyiknél sem, nem volt még itt az ideje. Hangosan nevetnek, forgolódnak, fröcskölik egymást.
Még mindig csak figyelem őket, nem teszek semmit, csupán iszom látványukat. Félig meggörnyedve, hogy azért ne legyek olyan feltűnő, majd lopakodva közelítem meg a kősziklát, fától fáig haladva. Ahogy odaérek, lehúzódok, vetek még egy pillantást rájuk, majd a ruháikat elemelve szaladok vissza az előző rejtekhelyem felé, hogy ott aztán gondosan berejthessem a zsákmányomat az öreg fa törzsének odvába.
Vissza guggolok a bokor mögé, ahonnan eddig is leskelődtem és várom a reakciót, ami hamarosan be is fog következni...
Ekkor egy újabb lány tűnik fel, nem várt és a legkevésbé sem olyan, akit szívesen elnézegetnék és nem csak azért, mert még kis tökmag a lány, hanem, mert  a tulajdon húgom az! Elfordítom sóhajtva a fejem is...
Játszanak. És ekkor sikoltozás hangjaira leszek figyelmes, nem maradok tovább a bokrok mögött elrejtőzve, mert a félelem szinte tapinthatóvá válik. A húgom nevét visítják és erre úgy robbanok ki a növényzet takarásából, mint a szabadjára eresztett nyílvessző.
A lányt elsodorja az ár, könnyű testével nem akad a természetnek nehéz dolga, a lányok pedig képtelenek őt megfogni vagy visszahúzni.
Gyors vagyok, mindannyiunk közül a leggyorsabb, de most valahogy elesetnek érzem magam. A vízbe gázolok, a sodrás engem is lelassít. Kétségbeesés és félelem szorul a mellkasomra, ezt pedig tetézi a hideg víz. Mindkettőnket elkap a víz.
Magamhoz ölelem a kistestvérem testét és felrúgom magunkat a felszínre.
Az iszapos szárazföldre érek, kihúzom a testét, próbálom felébreszteni, de nem mozdul. Ajkai kékek, szemei lehunyva, nem reagál a szólongatásra. Rémülten próbálok tenni valamit, akármit, levegőt is fújok a szájába, üvöltve rázom, de mindhiába.

Azt hiszem, soha nem fogom igazán túltenni magam az elvesztésén, de az élet nem állt meg. Megy tovább, bármennyire is nem akarjuk. Az évek telnek, de a fájdalom, ami szívtájékon hasít belém, semmit se fakult azóta se, ha rá gondolok.



- Yuma... - a hang a hátam mögül jön, reménykedés csendül ki belőle. Felkelek az ágyból, ridegen tekintek rá. Az Aranyvérű leány pár hónappal ezelőttről...
- Mi van?! - nem vagyok kedves vagy épp türelmes. Csecsemő hangja hallatszik és kellemetlen érzés szalad végig a gerincemen, a víz is kivert azonnal.
Az asszony velem szemben áll, újszülött a karján takaróba bugyolálva. Nem értem, hogy mit akar, nem a törzs tagja, minek jön hozzám?
- A gyermeked. - hangja remeg, ahogyan az ajka is. Megrökönyödök, de ezzel együtt harag szikrája izzik fel bennem. Közelebb lépek és rémleni kezd valami az asszonyról, jó pár holddal ezelőttről. Na meg a hangos sóhajairól és sikoltásairól a folyóparton.
- Nem!  - jelentem ki határozottan. Nem az enyém és kész.
- De a tiéd, esküszöm, hogy az! - a hangja most már egyértelműen kétségbeesett, hirtelen lép egyet közelebb. Maradok a helyemen. Nem hiszek neki. Miért kellene, hogy elhiggyem az enyém a poronty a kezében?! Akárkié lehet!
- Ha jól rémlik nem kellett sokáig fűzzelek, hogy szét tedd a lábaidat. Hord el innen magad! - nem tűrök ellenvetést, nem hagyom, hogy rám sózzon valamit. Nem érdekel, hogy mit gondolt, nem érdekel, hogy mit akar....


A sátrainkat felégették, kifosztották a tábort, halottaink is voltak szép számmal, de köztük volt az asszonyom, akiért tűzbe mentem volna, ahogyan a többiekért is.
Egy barát ajánlotta fel, hogy hagyjam itt a múltam, kezdjek el egy jővőt mellette. Méltó vagyok az életre.

“A Szellemek megörzik a múltadat, Yu. Megszolgáltad az idődet. Ha úgy érzed, menned kell - hát menj, Medve. Ne feledd, mi örökké visszavárunk Ide. Itt mindig lesz Otthonod.”

Kikupáltam magam, megtanultam franciául, latinul írni, olvasni. Új élet kezdődött a számomra, Angliában, új családot kaptam. Zavart? Nem. Szenvedtem az elején, nem találtam a helyemet, semmi nem úgy ment, ahogy akartam, ráadásul meg akarták mondani, mit csináljak. Barát türelmesen elmagyarázott mindent, segített, hogy minél előbb átjussak a kezdeti nehézségeken, fejlődjek, haladjak... bátyként tekintettem rá, ő lett a legjobb barátom. Maradt a fejlődés és a tanulás szakasza, innentől kezdve pedig csak az érdekelt, hogy előrébb jussak.
2005. Októberében kerültem a Bryne családba.
Semmi egyebet nem vártak tőlem, mint amit egyébként is meg tudtam tenni: védelmezzek árulás nélkül.
Corban Yaxley, pardon Brendan Byrne szerint elég rátermett és megbízható voltam ahhoz, hogy Testőr legyek. Kedvelt, ez pedig kölcsönös volt....

Százkilencvenöt centiméter feletti tekintélyt és figyelmet követelő magasságomhoz, erőteljes, továbbá szilárd testfelépítés párosul, amelyet feszülő izmok, valamint erőtől duzzadó inak alkotnak. Arcomnak határozott vonásai, orcám körbeölelő sötét színű szőrzet teszi még durvábbá, ridegebbé. Zöld szemeimmel metszően, dühvel, pimaszsággal méregetem a világot. Sötétbarna hajam jóval hosszabb, mint néhány centiméter, nem különösebben foglalkozok vele, ahogy áll, úgy jó. Öltözködésem egyszerű, hétköznapi, laza. Ha kell, kiöltözöm, nem okoz gondot. Nem törekszek a feltűnésre, de élvezem, ha megnéznek.

A Medve:
A rövidfejű medvék a medvefélék családjának egy mára kihalt, Amerikában élt nemét (Arctodus) alkották. Az utolsó jégkorszak végével tűntek el, mintegy 10 000 évvel ezelőtt.

Marmagassága 1,7 méter, a hátsó lábain állva feje 3 méter magasságba kerül, súlya 600 kg körüli. Karmai 11 cm.