-Nem mondom, hogy nem félek, mert valójában egyenesen rettegek attól, ami ma vár rám. Ugyanis használatba veszem végre a csodakarkötőt, amit meglepetésként kaptam, és kiderítem, hogy ki viseli a párját. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert él egy kép a fejemben, hogy kivel szeretnék itt és most találkozni. Ugyanakkor tudom, hogy egyrészről kicsi rá az esély, hogy bekövetkezzen az, amit szeretnék, másrészről ha mégis megtörténne a csoda, akkor is el kellene küldenem ismét, és véglegesen. Nem tarthatok valakit magam mellett úgy, hogy tudom, egyikőnk sem fog jól kijönni belőle. Mindketten sérülünk, és fájdalmat okozunk egymásnak, és én ezt nem akarom. Jobb olyan fázisban elengedni ezt az egészet, amiben kevesebb a szenvedés. Épp ezért abban bízok, hogy egy reménytelenül szerelmes lány áll a háttérben. Mert volt már, hogy kaptam ilyen titkos szerlemes leveleket, amiket a kicsilány alá is írt nagy lelkesen. Olyan is volt, hogy két-három lány követett a folyosón, csak hogy megtudják az órarendem. Így hát nem lenne meglepő, ha most is egyikükkel találnám szembe magam. Nem hiszem, hogy azért tetszem nekik, mert olyan jóképű vagyok, délceg és vagány. Szerintem épp azt értékelik bennem, hogy kicsit törékeny, nagyon érzékeny és kedves fiú vagyok, aki nem hisz magáról többet, mint ami valójában. Sosem vágtam fel a származásommal, vagy azzal, hogy bármit megkaphatnék, amit akarnék. Nem kerestem az előnyöket és a kiskapukat, mindent amit elértem és megszereztem azt a saját jogomon tettem. Ugyanakkor az is lehetséges, csak egy újabb szivatás az egész. Ezzel most szépen tőrbe csalnak, aztán egész estig kedvükre szórakoznak velem azok, akik mindenre képesek, csak hogy szenvedni lássanak. Nem tudom mi az igazság, de hamarosan kiderül. És én rettegek tőle.
Egy kicsit átgondolatlan lépés volt azt a karkötőt elküldeni neki. Benne volt a pakliban, hogy nem tetszett neki; nem érdekelte; kidobta; azt se tudja már, hogy hol van. Mégis, mikor megjelent egy dátum és egy helyszín a sajátomon, egyszerre fogott egy az öröm, az izgatottság és a félelem. Megtartotta és most kíváncsi, hogy ki is a másik tulajdonosa. A helyében én is ugyanígy cselekedtem volna, mégis bennem van a félelem, hogy nem rám számít. Az az este kellemes volt a toronyban, és jó lenne többször megtenni ugyanazokat a dolgokat, mint akkor. Az alkohol nélkül, mert az csak alkalmanként lenne, nem minden találkozásnál. Alkeszok még nem voltunk. Amennyire izgatott voltam, úgy éreztem, hogy még nem álltam készen arra, hogy feledjem a titkot. Habár kicsit rendbe szedtem magam a találkozóhoz, kiegészítőnek azonban csak a sapkámat tettem fel. Jó gyerek módjára fordítva, mert úgy a jó. A karkötőt a zsebembe süllyesztettem. Jobbnak láttam még nem felfedni az egészet. Kezembe vettem egy könyvet és jóval a megbeszélt idő előtt érkeztem az udvarra. Alexet nem láttam sehol, ez jó volt, mert így nem bukhattam le azonnal. Kiszemeltem magamnak az egyik padot, ahol senki nem ült. Természetesen befoglaltam az egészet, mert hanyatt feküdtem rajta és kinyitottam a könyvet a valahanyadik oldalon. Sapkámat megfordítottam, így a fejemet sem nyomta és a nap sem égette ki a retináimat. Sokkal könnyebb volt így olvasnom a bűbájtan tankönyvet. A terepet persze figyeltem, mert kíváncsi voltam, hogy valóban Alex jön majd el és nem valaki, aki tréfálkozni akart velünk. Mondjuk az illető megkeserülné a dolgot egy életre, de erre nem került most sor. Láttam, hogy érkezik a karkötő birtokosa, de úgy csináltam, mint aki nem vette észre. Inkább belefeledkeztem a könyvembe.
Nem tudom, mit kellene kezdenem magammal. Mármint itt állok, mint valami idióta, senki sehol, vagyis az, akit várok úgy tűnik, vagy késik, vagy csúnyán átvert. Itt-ott a közelben vannak emberek, nem messze, a padon fekszik egy srác, a másik oldalamon két lány heherészik, mögöttem egy párocska bújik mélyen egymásba. De a megadott helyen, a magadott időben, csak én vagyok, egyedül. Olyan hülyének érzem magam, egy igazi, istenverte idiótának. De komolyan, hogy is gondolhattam komolyan, hogy ez így jó lesz? Hogy nem lesz semmi baj, hogy szépen találkozok valakivel, aztán megbeszéljük a dolgokat. Hát persze, hogy átvertek, mert olyan ostoba, naiv és rászedhető vagyok, hogy meg is érdemlem, hogy mások a nyomoromon élvezkedjenek. Biztosan most is figyelnek, látnak engem. Csalódottan fordulok körbe, hátha meglátom, ki találta ki ezt az egészet, hogy ki ültetett fel, de nem látok mást, csak az előbb már említetteket, és senki, egyikük sem figyel rá. A sapkás fiú annyira elmélyed a könyvébe, hogy szerintem azt sem venné észre, ha kitörne mellette egy csata. A párocska egymásba van feledkezve, ki sem látnak egymás szájából. A két kislányt meg lefoglalja valami szaftos pletyka, gondolom az éppen aktuális szépfiúról. Nem is tudom, ki most a menő, olyan gyakran változik a trend a csajok körében. Egy ideig, amíg hozzám jártak kisírni a lelküket, na addig lépést tudtam tartani azzal, hogy épp ki a sláger. Egyszer a szőkék, másszor a barnák, egyszer az alacsonyak, máskor a magasak. Nem tudom én követni és számon tartani, de lehet, hogy nem is igazán akarom. Nem az én dolgom. Az viszont igen, hogy cserben hagytak, és átvertek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek, mielőtt végleg úgy érzem magam, hogy egy csődtömeg vagyok.
Hogy én mit fogok kapni azért, amiért megint átvertem. Holott megígértem neki, hogy soha többet nem fogok csínyeket elkövetni ellene. Bár, ha jobban belegondoltam, ebben semmi átverés nem volt. Hiszen itt voltam, a megadott helyen a megadott időben. Csak egy icipicit máshol, de mégis az udvaron és nem is fedtem fel magam. Féltem, mert a toronyban elhangzottak miatt, talán tényleg nem volt jó ötlet az, hogy mi együtt legyünk. Mármint, hogy egy párt alkossunk. Úgy meg még inkább kellemetlen egymás társaságában lenni, hogy tudtuk mit éreztünk egymás iránt, mégse közeledhettünk jobban. Kellemetlen helyzet volt. Mégis, mikor könyvem mögül kinéztem, láttam, hogy készül lelépni. Megunhatta a várakozást és most minden bizonnyal átkozni kezdett magában. Ám én sem voltam rest. Amint hátat fordított, már pattantam is fel a helyemről. Nem hagyhattam, hogy lelépjen, mert szükségem volt a társaságára még akkor is, ha csak kínos csendben ülünk majd egymás mellett. Így hát a lehető leghalkabban és leggyorsabban szaporáztam felé a lépteimet. Az utolsó pillanatban meg vigyorogva ugrottam is rá a hátára és csimpaszkodtam belé, mint egy majom. – A kisebbet már észre sem veszed? Na szép vagy ám –kuncogtam bele a fülébe. Bíztam abban, hogy meg tudott állni a lábán, de ha a meglepetés ereje miatt a földön kötöttünk ki, az sem volt baj. Mind a két esetben, alig észrevehetően nyomtam egy puszit az arcára és egyet a nyakára is. Lemásztam a hátáról, ha a földön voltunk, felkeltem és felé nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki. Így vagy úgy, de végül a pad felé invitáltam, ahol az előbb feküdtem. Lassan a nap is tovább állt, és fa szép árnyékot vetett az ülőalkalmatosságra. – Minden oké? Nem esett bajod, ugye? –Azért aggódtam miatta, mert hát na. Mondjuk szívesen ápolgatnám a kis hülyét, de inkább megjátszottam most magam, mintha mit sem tudnék arról, hogy miért is volt az udvaron. – Nagyon elveszettnek láttalak…
Keserű érzés, hogy még most sem jön össze semmi, mikor egyébként is padlón vagyok. Minden eddiginél jobban szorongok, úgy érzem hamarosan felrobbanok a titoktól, amit cipelnem kell, a tudattól, hogy nem lehet velem, a gondolattól, hogy anya ismét az anyám akar lenni. Túl sok ez nekem egyszerre, külön-külön is az lenne, de így... az is csoda, hogy még élek. Mire összeszedem magam, hogy akkor visszaindulok a kastélyba már tényleg pocsék a kedvem. Most két napig biztosan magam alatt leszek ettől is. Megteszek néhány bizonytalan lépést, mikor lépteket hallok közeledni, de mire hátrafordulhatnék valaki már a hátamon lóg. - Bazdmeg - szalad ki számon, ahogy a hirtelen jött lendülettől és plusz súlytól előre billenek, majd egy nem túl elegáns csattanással a földön kötök ki. Talán ha figyelek, ez nem történik meg, elvégre az edzéseken és meccseken ennél durvább helyzetekből is kiszoktam vágni magam, de fejben valahogy ma nem vagyok a toppon. Egész addig, míg meg nem hallom a hangját, fogalmam sincs ki lehet az. Persze, utána már egyértelmű, hiszen Giddyn kívül legfeljebb Riley csinálna ilyet, de neki épp valami nagyon sürgős-fontos dolga van. Épp csak icipicit félreérthető a helyzet, ahogy én ott fekszek, arccal a föld felé, ő meg rajtam, a hátamon. És még puszit is ad. Kettőt. Ha ebből nem lesz iskola szintű pletyka akkor semmiből. - Fogd már vissza magad, még a végén valaki olyan látja meg akinek nem kéne - szűröm fogaim közt alig halhatóan, hogy biztosan csak hozzá jussanak el szavaim. Na nem mintha nem örülnék, ne essék félreértés. Nem mintha nem lennék tiszta libabőr, és nem mintha nem ébrednének fel azok az idétlen pillangók, ahogy ajka bőrömhöz ér. De megmondtam neki, hogy ez így nem mehet, hogy nem találkozhatunk, hogy ebből nem lesz semmi. Nyilvánosan meg aztán végképp nem csinálhat ilyesmit. - Jól vagyok, ne aggódj. - Amint lemászik rólam, átfordulok a hátamra, és elfogadom felém nyújtott segítő kezét. a bal alkarom mondjuk sikerült istenesen lehorzsolni földet éréskor, de annyi baj legyen. Majd bekenem az a csodakencével, helyrejön. - Vártam valakit, de úgy néz ki, nem jött el - adok rövidmagyarázatot arra, hogy miért láthatott olyan elveszettnek. Azt sikerül összeraknom, hogy Giddy volt a sapkás fiú, aki a padon olvasgatott, hiszen fején ott a sapka, és csak ő hiányzik a létszámból. Biztos ő is épp indulni készült, mikor meglátott. Milyen szerencsés véletlenek vannak!
A szitokszó kuncogást váltott ki belőlem. Alex továbbra is képes meglepetéseket okozni, de emiatt is kedvelem Őt nagyon is. Persze, amit utána sziszeg a fogai között, mint egy kígyó, kicsit visszább vett a kedvemből. Érthető volt, hogy félt a lebukástól, de direkt figyeltem arra, hogy ne lehessen észrevenni a kis akciómat. – Jól van már na. –Zártam is rövidre a dolgot és inkább felsegítettem a földről. Hiába mondta, hogy jól van és ne aggódjak, nem tudtam hinni neki. Figyelmemet nem kerülte el a sérülése, ahhoz pedig túlságosan is fontos volt számomra, hogy ne fejezzem ki irányába aggodalmam. Persze ezt most én okoztam neki a lesből jövő támadásommal, de majd igyekezni fogok a kiengesztelésében. Úgy is valamivel elő kell rukkolnom, ha már a karkötős dologgal kicsit átvágtam. – Akárki is az illető, már nem élvezhető a társaságodat. Ellenben velem, aki szerencsésnek mondhatja most magát. Persze csak akkor, ha benne vagy egy kis beszélgetésbe. –Magam ellen beszéltem, mert így is úgy is élvezhettem volna Alex jelenlétét. A kérdés csupán az, ha karkötősként jelentem volna meg előtte, hogyan reagál. Most még sokkal jobb volt anonimitásban maradni… és talán soha nem felfedni a titkot. A vásárlás pillanatában az egész jó ötletnek tűnt, de azóta történtek dolgok. Jó dolgok és kicsit rosszak is. Soha nem felejtem el a vigyorát, a felszabadulását, érintésének puhaságát. Ahogyan azt sem, mikor másnap reggel felkeltem és arcát csodálhattam, még aludt. Több olyan pillanatot akarok, de milyen áron? Inkább okoztam magamnak fájdalmat, mint neki. – Mutasd a karod és ne ellenkezz. Nem szeretem, ha meg vagy sérülve. Bár macsós, de azért jobban szeretem, ha nem díszíti sérülés a tested. –A lehető leghalkabban mondtam neki az első mondaton kívül az összes többit. Óvatosan húztam végig az ujjam a sérülésén, ha hagyta azt megnézni. Tényleg imponált, de most inkább legyen meggyógyítva. Ezt pedig csak egy bűbájjal lehetett megoldani, amit el is mormoltam gyorsan, miközben a pálcám elhúztam párszor a sérülés felett. – Így máris szebb…
- Nem, nincs jól. – Ez az egész nincs jól. Az sincs jól, hogy amikor meglátom hevesebben kezd verni a szívem, hát még mikor hozzám ér. Kettőnk közt ez az egész dolog abszolút nincs jól, sőt, helyette inkább kimondottan rossz. De nem tudok mit tenni, mert nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Ennyire még sosem vágytam semmire és senkire és ez megrémiszt. Megrémiszt, mert elhiszem, hogy nem tudom tovább visszafogni magam, hogy nekem ezzel végem, meszeltek az álcámnak és minden másnak is, le fogok bukni és végem lesz. Bassza meg, már végem van mert szükségem van rá, és még több olyan éjszakára, mint a múltkori volt. Bánatomra és örömömre egyaránt, semmit nem felejtettem el, minden apró érintésre, szóra és csókra emlékszem, és ez nem jó, mert így meg akarom ismételni, újra és újra vágyom rá. A vágy pedig rossz. Én is rossz vagyok. - Úgyis meg kellene beszélnünk, hogy… mi legyen - sóhajtok mélyet, ezzel egyúttal beleegyezve abba, hogy a társaságát élvezzem. Le kell állítanom, valahogy meg kell oldanom, hogy ennek vége legyen. Nem tudom, hogyan és miként, de sikerülnie kell, különben mindkettőnknek vége lesz, és nem tudom, melyikünk bukik majd nagyobbat. Ha az apám megtudja… - Macsós – rázom a fejem halkan ismételve utána ezt az egyetlen szót. Ettől talán keményebb gyereknek tűnök, mint amilyen vagyok? Őszintén nem hiszem, de ki tudja. Mindenesetre a karom engedelmesen odanyújtom, és hagyom, hogy megérintse, majd meggyógyítsa. Nem nagy dolog, tényleg, de azért végül is jobb így. – Köszönöm – biccentek aprót, mielőtt megindulnék afelé a pad fel, ahol korábban ült. Azt hiszem, jobb lesz, ha most leülünk egy kicsit. - Figyelj, ami a múltkor történt a toronyban… igen, tudom, hogy már megbeszéltük, de azt hiszem nem voltam elég világos. Tényleg soha többet nem ismétlődhet meg, érted? Ahogy az előbbi sem. Nem ugorhatsz csak úgy a nyakamba nyilvános helyen – hozom tudtára ismét, hogy nincs ez így rendjén. Nem tudom, hányszor kell elmondanom, hogy megértse, de ha kell, a kedvéért százszor is megteszem.
Dehogynem, jól van ez így… vagyis igaza van, nem volt az. Csupán azt nem értettem meg, hogy miért kellett ilyen elutasítóan viselkednie folyamatosan. Nekem ez így nem ment. Vele akartam lenni. Fogni a kezét bárhol a suliban, vagy éppenséggel megcsókolni ott és akkor, ahol és amikor csak akarta vagy akartam. Mégis úgy éreztem, hogy ez nem fog megtörténni addig, ameddig Alex ezt az egész álcát fenntartja. S miért? Az apja miatt. Megértem, de tényleg… és nem kényszeríthettem rá semmit sem. A szavai viszont elkeserítettek, miután meggyógyítottam a kezét. – Igazad van, sajnálom… –kezdtem bele mondandómba egy sóhajt követően. – De tudod mit? Elegem van ebből a színjátékból Alex –keltem fel mellőle a padról. Levettem a sapkám egy pillanatra és a hajamba túrva fújtam ki a levegőt. Mérges voltam rá, hiába értettem meg a helyzetét. Talán jobb lesz mind a kettőnknek, ha nem mérgezzük egymás életét a továbbiakban. – Nem szeretnék tovább bujkálni vagy elrejteni az érzéseimet. Ez így viszont tényleg nem működhet. Teljesen megértem a helyzetedet, hogy félsz ettől az egésztől. Sosem fogom megérteni a helyzeted, mert én nem vagyok nemes családi sarj, hogy ez befolyásolja az életem. Viszont állj végre a sarkadra, beszélj apáddal vagy bánom is én mivel kezded. De ameddig nem tisztázod magadban a saját érzéseidet és a tetteiddel ellent mondasz a cselekedeteidnek, addig rám ne számíts. Nem leszek hirtelen fellángolás okozta kaland részese. Elegem van, befejeztem. –Düh? Harag? Mindkettő keveréke, ami szólt belőlem? Lehet. Mielőtt azonban sarkon fordulva otthagytam volna, a zsebembe nyúltam. Kivettem belőle a karkötőt, amit mérgemben vágtam hozzá Alex mellkasához, aztán fordultam sarkon és indultam meg… tudom is én hova. Abban meg egy pillanatig se reménykedtem, hogy utánam fog jönni. Ahhoz gyáva volt szerintem az elhangzottak után.
Sajnálja. Ez jó, mert akkor ő is belátja, hogy nekem van igazam. Nem sokszor van, hogy ki merek, vagy éppen ki akarok állni azért, amit gondolok, hogy érvényesítsem az akaratom, de ez éppen egy ilyen téma. Elvégre nem csak az én jövőmről van szó, mert ha csak azt tennénk tönkre nem érdekelne. De itt a családom jövője, jóhíre és fennmaradása a tét, nem lehetek idióta, csak mert épp valaki elcsavarta a fejem. Apám nem lenne rám büszke, ha nem őrizném meg a hidegvérem. De aztán folytatja. Édes Merlin, bár ne folytatná. A szavai fájón égetik mellkasom, erősebb fájdalom ez, mint amit egy kentaur okoz. Nem az fáj, amit mond, vagy az, ahogy mondja, hanem az, hogy tudom, hogy igaza van. Hogy gyáva vagyok, hogy nem becsülöm őt annyira, amennyire kellene. Áldozata vagyok a saját félelmemnek, csapdába ejtett és nem ereszt a kétségbeesés súlyos béklyója. Szólnék, de nem tudok, minden szó a torkomon akad, csak tátogok, mint partra vetett hal halála előtt. Kicsit azt hiszem, tényleg meghalok legbelül. Tekintetem azonban mindennél többet elárul: könyörög, kér, szeret. Tényleg szeretem őt, ha akarnám sem tudnám tagadni, és őszintén, lehet, hogy nem is akarom tovább tagadni. Lépni azonban sem bátorságom, sem lehetőségem, mert Giddynél itt telik be a pohár, és dönt úgy, hogy inkább ott hagy. Nem lep meg, megérdemlem. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy valami, nem is akármi koppan a mellkasomon. Nem mondom, kicsit fáj az ütés helye, mert elég szép lendülettel vágja hozzám, de mikor meglátom mi az, a fájdalom fokozódik - odabent. A karkötőm párja. Hát persze, hogy lehettem ilyen hülye hogy nem esett le elsőre és rögtön? Persze, a kósza gondolat mindvégig ott motoszkált az agyam egyik hátsó traktusában, de nem gondoltam, hogy komolyan kellene vennem. Mint ahogy őt magát sem vettem eddig komolyan. Súlyos hiba. Ideje a változásnak. Nem megyek utána, nem lenne értelme. Most meggyőzni úgysem tudnám. De talán... egyszer. Egyszer még bizonyíthatok.
