Karena & Pixie ~ hey darling, i'm a better compass than anything else

Ismét galambként ücsörgök Stu ablakpárkányán, és arra várok, hogy mikor jön már ki a fürdőszobából, mert… Látni szeretném. S bizony-bizony, ha nem lennék galamb, akkor belepirulnék a gondolatba, hogy Stu-t esetleg félmeztelenül láthatom, de hát a tollaim nem tudnak elvörösödni, így hát ha nem is látszana rajtam. Egy kicsit topogok a párkányon, és próbálok belesni, de mintha a szokásosnál is jobban összehúzná a függönyeit, így vajmi keveset látok a lakásából.
Kicsit felfújom magam, összeborzolom a tollaimat, mert nem hiszem el, hogy ez a srác elveszi az egyetlen örömömet is, de sebaj, majd találok egy másik helyet, ahonnan bámulhatom. Duzzogva fordítok hátat az ablaknak, és inkább a járókelőket kezdem szemlélni, ha már Stuart ennyire takargatja ma magát. Nagyjából két perc múlva azonban kiszúrok egy ismeretlen alakot, egy üde színfoltot, akire szinte azonnal lecsapok, már csak azért is, mert olyan elveszettnek tűnik.
Példának okáért feltűnik, hogy folyton a kezét bámulja, de nem tudom miért, és azt sem tudom eldönteni, hogy merre tarthat, ugyanis körbe-körbe mászkál.
Vetek egy utolsó pillantást Stu lakására, majd elrugaszkodok a párkánytól, és kitárom a szárnyaimat. Az egyik mellékutcában érek földet, és veszem fel ismét az emberi alakomat, bár annyi változtatással, hogy a mai hangulatom miatt rózsaszín és kék csíkok vegyülnek az amúgy szőke hajamba.
Ezek után kivetődök a sikátorból, hogy pár pillanattal később a lány arcába vigyoroghassak.
− Szia! – köszönök rá vidáman, miközben alaposan végigmérem őt. Szerintem mindkettőnkről süt, hogy egyáltalán nem ebbe a sötét hangulatú környezetbe illünk. Én legalább is biztos nem.
− Segíthetek valamiben? Vagy keresel valakit? Ha bármire szükséged van, akkor szívesen elkalauzollak, csak óvatosan a helyiekkel, mert némelyikük kicsit enyveskezű, páran pedig szimplán barátságtalanok… − zúdítom rá a kérdéseimet, hiszen olyan kis cukinak tűnik, hogy a szívem megszakad, amiért ennyire tanácstalannak látom.  Ezért is ajánlom fel a szolgálataimat, hiszen ne legyen a nevem Pixie White, ha nem segítek egy bajbajutottan!

Látom a bizonytalanságot az arcán. Mármint, hogy a viharba nem látnám? Épp annyira süt róla, mint Stu arcáról a rémület, amikor galambként megjelenek előtte. Nem is értem egyébként, hiszen a galambok cukik. Én is cuki vagyok.
Mindenesetre nem vagyok vak, hiszen minden rezdülése azt sugallja, hogy ideges. Az ökölrázása, a kukarugdalása mind-mind azt érezteti, hogy tényleg nem okés vele. Én pedig vagyok annyira aranyos, hogy a galambtollaimat levetve felajánljam neki a segítségemet.
Odalépek hozzá, és amikor felkapja a fejét, akaratlanul is a tenyerembe kuncogok. Mások talán fennakadnának ezen a stíluson, de Stu mellett volt időm megedzőni.
− Na-na, nem kell ennyire modortalannak lenni – ingatom meg a mutatóujjamat előtte, miközben a másik kezemet a csípőmre vágom. Igyekszem szigorúnak tűnni, de egyáltalán nem vagyok az. A mosolyom továbbra is levakarhatatlan az arcomról, és talán kicsit jobban is belemászok az aurájába, mint kellene.
Az ismeretlen akcentusa megüti a füleimet, bár nem tudom hová tenni, de az tuti, hogy köze sincs az amerikaiakhoz. A lendületemet és a lelkesedésemet nem tudja semmivel se letörni.
− Vannak olyanok, akik néha nem látnak tovább az orruk hegyénél – bökök a saját orromra játékosan, mert ha ezzel a lánnyal csináltam volna, akkor lehet, hogy a csatornában landolnak a darabkáim. Márpedig bolond nem vagyok, fel tudom mérni, ha az életem veszélyben van, és ez a lány sem volt a legkedvesebb természettel megáldva.
− Persze-persze, csak nézelődsz – nevetek fel édesen, miközben a fejemet ingatom. – Ugye tudod, hogy nem szégyen segítséget kérni? Szóval, ha valahová szeretnél menni, akkor egyszerűbb engem kérdezni, ugyanis én mindent tudok erről a környékről – kulcsolom össze az ujjaimat a hátam mögött, és kezdem ringatni magam. Nem akarok amúgy gonosz lenni, és nem szándékosan nevetem ki, csupán az én csalhatatlan szemeimet nem tudja átverni semmilyen dumával.

Nem értem miért olyan mogorva. Mármint, hozzászoktam már, hogy az itt élők javarésze igencsak karót nyelt, de mertem remélni, hogy ez a lány különb lesz náluk. Na, nem mintha annyira a szívemre venném a reakcióit. Ha így tennék, akkor már nagyon-nagyon sokszor bántottak volna meg, helyette megtanultam, hogy mindez leperegjen rólam, és mosolyogva haladjak előre az életemben. Egyébként is, ha valaki bosszantani akart volna ezzel, akkor csak az illető jár rosszabbul, amiért kedvesen válaszolok mindenre.
− Egy szóval se mondtam, hogy nem tetszene. Csupán azt, hogy a viselkedésed alapján rengeteg dolgot fojthatsz magadba, és csak jelezni akartam, hogy velem nem kell ilyennek lenned – vonom meg a vállamat egykedvűen, bár látom rajta, hogy kicsit frusztrálhatja a jelenlétem. Erre a gondolatra megint csak megvonom a vállamat, hiszen tudom, idővel belátja, hogy szüksége van valakire, aki nem hagyja elveszni.
− Pontosan tudom, hogy mikor kell elhallgatnom, de attól, hogy kígyóként sziszegsz rám, még nem fogok megijedni. Tudom, hogy félsz, hogy tanácstalan vagy – mosolygok rá, miközben összekulcsolom magam előtt az ujjaimat, és a sarkaimon kezdek billegni. Az arcát fürkészem, továbbra sem hagyom abba az elemzését, amit még Stu párkányán gubbasztva kezdtem el. Egész jó emberismerőnek tartom magam, épp ezért van egy olyan sugallatom, hogy jelenleg nincs mitől tartanom.
− Engedd, hogy segítsek – teszem hozzá szelíden, elvégre azért vagyok itt, hogy a bajbajutottak mellé álljak. Persze, nem akarom ráerőltetni a jelenlétemet, de úgy érzem, igazából csak azért tartózkodó, mert nem ismer igazán. Ha tudná milyen ember vagyok, akkor nem így állna hozzám.
− Nos, a nevem Pixie White. Most már nem vagyok teljesen idegen – készítem elő az újabb válaszomat az újabb kifogására még mindig a tőlem megszokott, édes mosollyal. Továbbra is folytatom a billegést, és amikor elhalad mellettünk egy csuklyás fickó, akkor széles vigyorral integetve köszöntöm őt. Pontosan tudom kicsoda ő, hol lakik, mit dolgozik, és persze kifigyeltem az összes kis titkát, amelyet gondosan a külvilágtól elzárva őrzök.
− Szóval, mi lenne, ha kimennénk az Abszol útra, meghívnálak egy kávéra, és elmesélnéd, hogy mit keresel? – javaslom neki. Ellentmondani nekem úgysem lehet, főleg akkor, amikor hatalmas szemekkel nézek valakire. Meg hát, neki is sokkal jobb lenne, ha kiönthetné valakinek a lelkét, és nem tekeregne még további három órát egy olyan környéken, ahol a nagyon veszélyes, vagy nagyon bolond emberek élnek csak túl.

Azt hiszem, ez a lány túlságosan is magas lovon ült, vagy pedig annyira szomorú élete lehetett, hogy bizony túl sok keserűség gyűlt össze a szívében. Ettől függetlenül a stílusa nem hat meg különösebben, sőt teljesen lepereg rólam minden bántónak szánt szava.
− Épp olyan emberi lény, mint amilyen te is vagy, csajszi. Tudom-tudom, manapság pár ember szereti sokkal többnek képzelni magát másoknál, csakhogy az ilyenek elég hamar rádöbbennek arra, hogy bizony ez nem teljesen van így. Én nem szeretném, hogy egyszer arra ébredj, hogy bilibe lóg a kezed, ráadásul csupán segíteni akarok neked – vonom meg széles mosollyal az arcomat, hiszen én sose gondoltam magam többnek annál, ami vagyok. Ráadásul, pár napomba telne kifürkészni minden kis titkát, ha igazán akarnám. Csakhogy, ő meg sem közelítette Stu-t, ráadásul a lányok egyébként sem érdekelnek annyira, de valamiért mégis kíváncsivá tesz, hogy mégis ki ő és honnan jön, ha ennyire arrogánsak viselkedik.
− Ó, nagyon tévedsz – kacagok fel édesen, ahogy arról magyaráz, hogy kotnyeles lennék. Aranyos. Ellenben semmit nem tud rólam, így a feltételezése akkor lenne helytálló, ha már mindent tudnék róla.
− Én is pontosan tudom, hogy mikor kell elhallgatnom, ahogy azt is tudom, hogy bizonyos emberek szeretik kéretni magukat, vagy mindenkinél okosabbnak tartják magukat, aztán szép lassan rádöbbennek, hogy bizony-bizony szükségük van a segítségre… Mint azok az ismeretlen lányok, akik egy iránytűvel járkálnak ebben az utcában – pillantok rá a kezében lévő iránytűre, és igazán hálás lehet azért, hogy még nem lopták ki a kezéből. Engem nem mernek bántani. Ismernek, tudják milyen vagyok, és talán páran azzal is tisztában vannak, hogy mennyire pletykaéhes vagyok. Elvégre, azt is tudom, hogy Stu ma milyen alsónadrágot húzott magára… Ez egyébként egy roppant fontos információ, bár az sokkal lényegesebb, hogy az a srác álmaim hercege. Igaz, ő nem osztja a véleményemet. Még.
− Trükk? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy kérdőn pillantok rá. Én csak próbálom kipuhatolni, hogy miként lehetne őt egy kicsit együttműködőbbé tenni.
− Nem szokásom trükközni – mosolygok rá szelíden, bár ez apró füllentés a részemről, hiszen, ha mások megfigyeléséről van szó, akkor előszeretettel alkalmazok különféle eszközöket a céljaim elérésében.
− Az a te dolgod, hogy érdekel-e, vagy sem – vonom meg a vállamat, miközben elnézően mosolygok rá. Igen, azt hiszem, ő az a fajta ember, aki nem tud mit kezdeni a kedvességgel, ezért agresszív támadásba lendül. Szerencsére, már sok hasonló esettel találkoztam, így meg sem lepődtem rajta.
− Én eddig se tartottalak fel, a te döntésed volt, hogy leálltál velem beszélni – világosítom fel jótékonyan arról, hogy semmiféle eszközzel nem kényszerítem és nem is kényszerítettem arra, hogy maradjon. Ráadásul, ha pedig tényleg annyira sietne valahová, akkor tudná az irányt, amelybe tart, vagy pedig valóban lerázott volna.
− Igazán szomorú – biggyesztem le az ajkaimat, majd lesöpröm magamról az elutasítást, és jótékonyan kijavítom az Abszol út elnevezéssel kapcsolatban. Látom, hogy mozdul a keze, érzékelem a hangjában lévő feszültséget, mégsem rémít meg. Nem tud megijeszteni.
− Komolyan szeretnél rám támadni? – billentem oldalra a fejemet, mintha egy apró madár lennék. Mosoly táncol az ajkaimon, hiszen ismerem annyira a terepet, hogy tudjam, nyert ügyem van.
− Pontosan két perc múlva egy járőröző auror fordul be a sarkon. Én a helyedben a zsebemben tartanám a pálcámat, ugyanis, ha a járókelők közt átkokat kezdesz szórni, akkor csúnyán megütheted a bokádat – teszem hozzá teljes nyugalommal, s még az órámra is sandítok, ugyanis a menetrend szerinti járőrnek valóban hamarosan fel kell bukkannia.
Nem vagyok ostoba. Attól, hogy szeretek kedves lenni másokkal, kár lenne lebecsülni engem. London ezen szegletét kevesen ismerik nálam jobban, és ez a lány is jobban tenné, ha egy fokkal kedvesebb lenne velem, ugyanis nélkülem biztosan nem talál el oda, ahova menni szeretne.