Karena Aksakov

Soha nem voltam jó abban, hogy leírjam magamat, nem is szerettem nagyon belegondolni, hogy pontosan milyen is vagyok. Egyszer a Koldovstoretz-ben egy elég nagy balhéba keveredtem bele, ami miatt később konzultációra kellett járnom egy pszichológushoz, és egyszerűen utáltam, amit ott megtanultam magamról... Bár tény, hogy emiatt sokat fejlődött a személyiségem és a világról alkotott elképzeléseim, egyszerűen csak le akartam tagadni mindent. Nem akartam volna szembenézni a saját gyengeségeimmel, talán tényleg gyenge vagyok. Valamint önző, ezt még én magam is elismerem, eléggé el voltam kényeztetve gyerekként. A nagyapa kedvenc unokája voltam, mindent megkaptam, ha tőle kértem, néha már nem is próbálkoztam anyáékkal, hanem egyenesen hozzá mentem. Sokszor hazudtam azt, hogy anya és apa nem engedték meg, sírást tettettem, hogy megsajnáljanak. Anya és apa is rendkívül szerettek, egyke gyerekként pedig minden figyelem rám irányult. Kislányként erősen vágytam is rá, hogy folyton rám figyeljenek és velem foglalkozzanak, ezt viszont kinőttem a kamaszkorral. Hála az égnek. Őszintén szólva a mai napig zavarba jövök, amikor az unokatestvéreim ezzel cukkolnak. Mostanra már nem az önteltségem és állandó figyelem hiányom miatt utálnak, sokkal inkább mert rideg vagyok. Nem igazán érdekel mások véleménye vagy jólléte. Szívfájdalom nélkül rúgok bele a földön fekvőbe, ha azt úgy látom jónak. Mindezért a nagyapámat és apát okolom, ha visszagondolok, mindezeket tőlük láttam és tanultam el. Még meg is dicsértek érte, ha követtem a példájukat. Mostanra meg már nehéz túllépni ezeken a régi szokásokon, akármennyire is látom, hogy helytelen. Egyszerűen csak jön, reflexből... Arról nem is beszélve, hogy rendkívül hirtelen haragú vagyok, már kislányként is hamar hisztit csaptam, ha nem kaptam meg, amit akartam. Az iskolában is voltak velem problémák, kamaszként és így felnőtt fejjel is leginkább erőszakhoz folyamadom. Senki nem hiszi el, de egész jó vagyok pálca nélkül is, apa megtanított boxolni, és hogy hova is érdemes ütni vagy szúrni egy kétkezes küzdelem folyamán, de mondjuk úgy, hogy addig nincs gond, amíg nem húzzák fel az agyamat. Már csak az a gond, hogy ezt én nem teszem egyszerűvé. Alapjáraton egész nyugis vagyok, nem szeretek annyira beszélgetni, azt pedig pláne utálom, ha valaki a személyes terembe próbál meg belemászni. Van, akinek megengedem, de azok csakis a barátaim. Nem szeretek kekeckedni, de általában elég nehezen tartom meg magamnak, amit gondolok. Ha pedig kicsúszik, akkor az általában minden filter nélkül. Bár vannak, akik ezért a nyers őszinteségemért még szeretnek is. Azt mondják jobb, mintha folyton jópofiznék... Csak sajnos kevés ilyen ember van, az ilyen embereket viszont nagyon is megbecsülöm. A barátaim szinte már a családom részét képezik, így ha velük szórakozol, akkor az Aksakov családdal szórakozol. Mi ugyanis elég komolyan vesszük a hűség és a bosszú fogalmát.

Kedves naplóm,

apa ma magához hívott a lakrészébe. Nagyon izgatott voltam, hiszem amióta lebetegedett, alig láttam őt. Mindössze a közös vacsoráink során, vagy ritka alkalmakkor a kertben, a rózsákat gondozva találkozhattam vele. Mindig egyre csak soványabban, gyengébben. Most is, ahogy megpillantottam őt a kanapén, összeszorult a szívem. Apa, aki bármikor, minden kérés, kérdés nélkül a porba taposta azokat, akik az útjába álltak. Apa, akit egyszer se láttam varázspárbaj során veszíteni, most már sokáig járni is képtelen… Andrei némán állt mellette, szinte levegőt venni is nehéz volt, olyan fojtogató volt a hangulat.
- Karena… Édes kislányom, Karen, gyere ide. - A szája mosolyra húzódott, amint meglátott, de a szemében már nem csillant meg az a régi fény. Mégis, automatikusan indultam meg és ültem le mellé, szorosan, mint amikor még kislány voltam. Régen egy pillanatra sem akartam elszakadni mellőle, ahogy most se, sose… Abban a pillanatban, hogy a vállam az övéhez simult, könnyek gyűltek a szemembe, ő pedig csak némán mosolyogva simogatta meg a fejemet. - Karen, elég idős vagy már, így szeretnék veled megosztani valamit, amit még édesanyádnak sem meséltem el soha… - Éreztem, hogy mondani szeretne még valamit, mégsem kíváncsiskodtam, csak hagytam, hogy ez a mondat befejezetlen maradjon. Andrei elindult a hálószoba felé, de apa nem mozdult. Szorosan kulcsoltam össze az ujjaimat. A szívem csak úgy kalapált, nem tudtam, hogy mire számítsak. Azt hittem végre elmondja, hogy miért beteg, hogy esetleg meg fog halni… Nem akartam hallani, ezt semmiképpen. Ezért is lepődtem meg igazán, amikor belekezdett. - Réges-régen, egy messzi földön élt egy fiú. Egy nagy, boldog családba született. Nem voltak gazdagok, nem volt olyan kastélyuk, mint az Aksakov családnak, mindössze egy pár szobás házuk. Viszont mégis nagyon boldogok voltak. Még akkor is, amikor el kellett hagyniuk szülőhazájukat, és itt, Oroszországban újraépíteniük mindent. - Nem értettem, mégsem vitt rá a lélek, hogy közbe szóljak. Apa arcán nosztalgikus mosoly játszott, a szeme a távolba révedt, tudtam, hogy magáról beszélt. A nagyapám már régen elmondta, hogy még a második varázslóháború után menekítették ide, és a védelem érdekében házasították be a családba. Apa történetét viszont még sosem hallottam. Nem tudtam, miért mondja el nekem pont most, ahogy viszont a szülők halálához ért, kirázott a hideg. Alig mertem pislogni, visszagondolva, öntudatlanul még a levegőt is visszatartom, ahogy viszont folytatta, egy kő esett le a szívemről. - … és akkor úgy döntöttek, hogy visszatérnek a szülőföldjükre. A Roxfortba íratták át őket, a Süveg viszont egy igen csak kegyetlen döntést hozott… Karen, kövess engem. - a hangja ugyanolyan kedves volt, mint előtte, mégis volt benne egy él, amit az elmúlt évek során kezdtem kihallani belőle. Követtem őt a szobájába, Andrei pedig már ott várt minket, egy nagy, függönnyel eltakart kép mellett állva. - A fiú a Griffendélbe került, amíg az ikertestvére a Mardekárba. A fiú rettenetesen nehezen tette túl magát rajta, hiszen mindig együtt voltak, ahogy a fiú szülei is mondták ’’Jing és Jang’’. Az ő világában semmi nem választhatta el a nővérétől. - Próbáltam nem értetlenül nézni rá, néha segítségkérő pillantást vetve Andrei-re, ám ő továbbra is olyan volt, mint egy szobor. Némán, egyhelyben állt, amíg apa tekintete egy pillanatra sem szakadt el az elfedett festményről. A szemei csillogtak, úgy, mint régen, amikor még kislányként együtt játszottunk. - Féltékenység, verekedés, hazudozás és szenvedés. Egy keserű, lenyelhetetlen gombolyaggá vált a kettejük kapcsolata. Pedig rendkívül szerették egymást, nem csak szerették, ez szerelem volt. A legtisztább és legbecsesebb érzés... - Riadtan néztem rá, az első szó, ami eszembe ötlött: ’’vérfertőzés’’. Minden, a szoros kapcsolatuk, az elválaszthatatlanság, apa intésére Andrei megrántotta a zsinórt, és a függöny félrecsúszott. Az a festmény a falon, a nő a képen… A lábaim remegtek, a tekintetemet le sem tudtam róla venni. Hosszú, fekete haj, rideg, szürkéskék szemek. Egyszerűen a hideg rázott ettől a tekintettől, csak akkor vettem észre, hogy libabőrös a kezem, amikor ráeszméltem, hogy öntudatlanul az ingujjába kapaszkodtam. Apa viszont egy pillanatra sem nézett rám, hanem csak folytatta a történetet, a tekintetét egyenesen a képen lévő nőre szegezve. - Karena, nagy lány vagy már és felettébb okos, így érted. Ő az a nő, a nagynénéd, Karen Nott. - Amikor kiejtette a nevét, a hideg futott végig a hátamon. Amikor én megszülettem, még bőven nem tört meg az átok, még nem szabadott volna emlékeznie semmire, de még így is... Az ő ötlete volt, hogy Karenának nevezzenek el. Mindig Karennek hívott, én pedig olyan boldog voltam. Észre sem vettem, hogy mégis meddig álltunk ott egymás mellett a néma csendben. Azt sem fogtam fel, hogy mikor kezdtek el potyogni a könnyeim, mindössze arra riadtam fel, ahogy az ujjai végigsimítanak az arcomon. Egy szomorú mosoly játszott az ajkain. - Sajnálom... Tudom, hogy nem erre számítottál, de szerettem volna, ha legalább te tudsz róla. - Pedig én nem akartam tudni róla. Legszívesebben a képébe ordítottam volna, de látva, hogy milyen ingatag lábakon áll, hogy mennyire gyenge, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy bármit is számomnkérjek rajta. Különben is, ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette. A nagyapám elrabolta és kihasználta az emlékezetvesztését...
- Apa... Utálsz minket? - Némán néztünk egymás szemébe, láttam rajta, hogy erősen gondolkozik, mit is mondjon. Talán túl érzéketlen dolog volt tőle ezt kérdeznem. Hiszen mindezek után, hallva az őszinte érzéseit, már egyértelmű kell, hogy legyen a válasz.
- Karen, soha nem bántam meg, hogy megszülettél. Édesanyádra sem haragszom, bár tény, hogy sosem tudtam igazán szeretni, attól még hálás voltam neki. Azért, amit értem tett, és amiért életet adott neked. - Ahogy megsimogatta a fejem tetejét, az ugrott be, ahogy 3 éve, amikor összesett az átok megtörése után, rögtön anyát hívta, és mindössze utána hívott engem. Lehet, hogy nem szerették egymást, de megbízhattak a másikban. Talán tényleg nem utál minket, de akkor is túl sok mindent vettünk el tőle.




Kedves naplóm,

ma apát mesterséges kómába helyezték. Nem tudjuk, hogy meddig fog tartani, hogy kiderítsék,  pontosan miért is romlik az állapota, majd gyógymódot találjanak rá. Az Aksakov család minden költséget fedez, az ispotályból pedig a legjobb orvosok dolgoznak az ügyön. Szerinted tudta előre? Pont azelőtt hívott pár nappal, hogy összesett volna... Andrei, hiába kérdezem, nem akar semmit elárulni nekem. Sem azt, hogy mikortól rosszabbodott ennyit az állapota, sem pedig azt, hogy miért nem szólt apa előbb. Még mindig úgy kezel, mintha egy kisgyerek lennék, pedig mostanra már hivatalosan át is vehettem a nagyapám helyét. Mint pedig a család feje, amit mondok, arra hallgatnia is kéne, nem? Nos, nem úgy néz ki. Bár az is igaz, hogy nem érzem úgy, hogy igazán hallani akarnám az igazságot. Undorító, de kicsit örültem, amikor nem ébredt Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Ez az egész ügy a testvérével, a vérfertőzés, az elrablása... Napló, lehet őrült vagyok, de mi lenne, ha megkeresném ezt a nőt? Szerinted, ha találkoznék vele, akkor megérteném, hogy mit érzett apa? Van egyáltalán logikus magyarázat arra, hogy hogyan vonzódhattak egymáshoz? Írtam egy levelet Aloyshának. Kivételesen egy napon belül válaszolt, azt írta, hogy ha megérkeztem Londonba, akkor szívesen leül velem megbeszélni, hogy mi a probléma. Bár nem tudom, mégis hogyan közöljem vele, hogy "Éppenséggel nem tudom túltenni magamat apám vérfertőző múltján, mielőtt pedig újra beszélhettem volna vele, már kómában van, szóval azon gondolkozom, hogy megkeresem az ikertestvérét, aki azt se tudom, hogy merre él"... Viszont ő az egyetlen, akiben megbízhatok. Ő mindig meghallgatott és jó tanácsokat adott. Talán most is tud majd valamit mondani. Nekem mindenesetre még ötletem sincs, hogy mit is kellene csinálnom, az időpont pedig egyre inkább közeledik a beköltözéshez. Ha már úgy is amellett döntöttem, hogy elmenekülök egy kis időre az Aksakov család és annak kötelességei elől, akkor legalább használjam ki rendesen a rendelkezésemre álló időt, nem? Ki tudja, lehet, hogy még a végén egy indokot is találok, hogy miért ne jöjjek vissza (tudod, amikor egy hónapja arról írtam neked listát, hogy vajon mi lenne a legjobb megoldás rá, hogy átadhassam a család vezetését valakinek). Bár fogalmam sincs, hogy ki lenne a legalkalmasabb erre. Elvégre valaki olyat kellene választani, aki tudja is majd vezetni a családot. Akármennyire is alávaló egy-két ügyletünk, attól még nem akarom, hogy romba dőljön a család. Egyszerre utálom és szeretem az Aksakov nevet. Érted te ezt a dilemmát?

Apám kiköpött mása vagyok. Nyurga alkat, 178 centiméter, a hajam világosbarna, hol növesztem, hol éppen rövidre vágatom. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy melyiket is szeretem, ezért rendszeres vásárlója vagyok a hajnövesztő bájitaloknak. Még kamaszkoromban szőkére festettem a hajamat, akármennyire is felnéztem apámra, irigy voltam anyám platina szőke hajára. Vagy úgy általánosságban a szépségére és nőiességére. Én soha nem tudtam olyan elegáns lenni, mint anya, a könnyed, nőies járás helyett majdnem inkább trappolok, és mindenki arra panaszkodik, hogy túl gyorsan sétálok. Az arcomat se feltétlenül lehet szépnek nevezni, talán megvan a maga bája, hiszen akadtak udvarlóim a suliban, de nem vagyok az az átlagos szépség. Már csak azért sem, mert nem fektetek túl sok energiát a kinézetembe, sokszor, ha kócos a hajam, éppen csak végigfuttatom rajta az ujjaimat reggel, amíg a sminket egyenesen ki nem állhatom. Amit igazán szépnek találok magamon, és soha nem cserélném el, még anya gyönyörű, platina szőke hajára sem, az a szürkéskék szemem, amit apámtól örököltem. Rendkívül büszke vagyok rá, ha éppen nem vágok mogorva pofát, akkor még csábítónak is hathat, de mivel az esetek többségében el szoktam ijeszteni az embereket a tekintetemmel, így csak ridegnek és rémisztőnek hat.