Red lights, stop signs, i still see your face in the white cars,
front yards, can't drive past the places we used to go to.
Legújabb kávékeverékét féldecis papírpoharakba öntözgeti ki – nagy műgonddal, egyetlen félregördülő csepp sok, annyit sem engedhet meg magának. Precíz hozzáállása legalább eltereli a gondolatait (mikor is olvasta a cikket? tegnap este vagy ma reggel?), addig sem kószál akaratlanul a jellegzetes mozdulatsort újra és újra lejátszó fénykép veszedelmes emlékének közelébe. Így is rengeteg dolga akad, egyrészt jó lenne a kóstolókat időben kitenni rombuszra vágott, falatnyi ciabatták társaságában, másrészt hozzá kell látnia barátainak közelgő esküvőjére írásban és hosszas könyörgést követően szóban is megígért íz-kombinációjához. Pálcasuhintással melegen tartja a kiporciózott, szigorúan két kortynyi mennyiségben meghatározott kávékülönlegességet, ezúttal vajkaramellával próbálkoznak, a Három Seprű nagylelkű támogatásával – egymást reklámozzák, kedvezményre jogosító kuponokat osztogatnak. Mindkettejük üzlete jól megy, sőt, kiválóan, elvégre a mai világban lerészegedni és koffeinnel felpörögni a két legmenőbb elfoglaltság, azonban társulásuk minden kétséget kizáróan megduzzasztja a vevőkört. Kétségtelenül átfedést vélnek felfedezni, amióta kidolgozták a két boltnak is jövedelmező és költséghatékony együttműködést. Tizenegy óra múlt néhány perccel, vagyis hivatalosan beléptek a holtidőszakba, ebéd utánig csupán néhány vevőre számíthatnak (plusz arra a fél tucat riporterre, akik reggel óta a kávézó körül lebzselnek, nem, semmiről sem tudok, hagyjanak békén, nincs kommentár, kérem, fáradjanak ki, ez magánterület, kérem, nem jöhetnek be, nem, később sem adok interjút), a reggeli tömeg már elpárolgott, mindenki megy a maga dolgára. Mindenesetre hátraszól gyorsan, elfogytak a fahéjas tekercsek, muszáj, hogy a délutáni dömpingre feltölthesse a rekeszeket. Tiszta, nedves ronggyal áttörli a pultot, majd leszed két asztalt, a tálcára halmozott edények lebegve követik egészen a hátsó helyiségben található mosogatóig, ahol a megbűvölt szivacs lázas munkába kezd. Visszatér jól megszokott közegéhez, eltakarítja maradék zaccot, miközben elkalandozik, mert persze a hajának mindig ilyen jól kell kinéznie, egészen Basilig az emberek azt hitték, James és Harry Potter tökéletesítette a szélfútta frizura fogalmát, de megszületett Mr. Világkupa nyertes, és újradefiniálta az egészet. Minden egyebet is újradefiniált. Nem lenne szabad rágondolnia, nagyon nem, ha túlságosan mélyre ereszkedik érzelmeinek sötét kráterében, a nap kárba vész. (Annyi mindenre gondolt előtte, annyiféle verziót pörgetett le, annyiszor kérdőjelezte meg személyiségének, társalgási szokásainak alapköveit, a homofóbia ott lappangott alattomosan, ott gennyedzett minden árnyéktalan teóriában.) Márpedig elő kell rukkolnia valami újjal és ütőssel. Esküvőre lesz, egy pár nagy napjára, ahol közel kétszáz ember kóstolja majd, amit ő most – vagy az elkövetkezendő napokban – összekotyvaszt. Mindenki nyakra-főre házasodik, bár ezen nem lehet csodálkozni, boldog békeidőket élnek, gyerekek születnek, partnerkapcsolatok köttetnek. Oldalra pillant a telefonjára, a felugrott értesítés szerint Grindr-ön valakivel egymásra találtak. Izgatott mosolyra húzza a száját, futólag megnézi, ki jelölte vissza – előző este látta a képet, most már tisztán emlékszik, és dühében végigpörgette a Londonban tartózkodókat, kissé alább adva az igényeit, nem figyelve, értelmes emberbe botlik-e. Nem beszélgetni akart. Késő éjjel óta kapja sorban az értesítéseket. Amint lejár a műszakja, valamelyiket találomra kiválasztja, és találkozót kér.
Ha valaki – feltehetőleg egy riporter, szerepének anonimitása mögé rejtőzve – megkérdezné mi motiválta, hogy elvállalja az utánpótlás mentori pozíciót, azt válaszolná, hogy neki magának is rengeteget jelentett amatőrként egy professzionális pozitív megerősítés, azután pedig egy tükör előtt jól begyakorolt, egyértelmű hatást kiváltó félmosoly kíséretében, mintegy mellékesen, a riporterhez teátrálisan közel húzódva megjegyezné: ”Hamar le kell csapni a fiatalokra, nehogy az írek ellopják őket az orrunk elől.” Betanult évődés, forgatókönyvszerű, könnyed flört az egész, a PR és a sajtóreferensek által tökéletesen megkomponált opera. Baz Hayhurst TM, A játékos, A hajtó, A szívtipró, A Baz Hayhurst. De valójában, ha szándékozna bármilyen komoly, őszinte és személyes választ adni, habozna egy pillanatig. Miért is csinálja? Határozottan nem azért, mert annyira kézenfekvő lenne. Valódi időrendi rémálom volt megtalálni azt a havi három szabad órát, amit bűntudat nélkül a Roxfortban tölthet. Így sem járt teljesen sikerrel: a csapattársai épp erőnléti edzést tartanak, ami épp annyira fontos a vázizomzatok szempontjából, mint a csapat vérkeringésének esszenciális működéséhez. Nyolc tinédzser után rohangálni önmagában is fizikai megerőltetés – ezzel nyugtatja magát. Nem mintha szükséges lenne, vagy akár elférne még egy kocka a hasán. Azért csinálja – és ez a válasz túl kézenfekvő, nem is nyugszik bele könnyen, de egyelőre nem tud más alternatívát felmutatni – mert önigazolást vár tőle. Validitást. Hiába a szukolók, a sikítozó tömegek, a mosolyával és légbukfencével kitapétázott szobafalak. Jó játékos, talán a legjobb; nem pazarolta el az életét, érdemes volt kiállnia magáért és az álmaiért; nem züllött el, nézd Apa, nem csak fiatalkori szédelgés volt, karriert épített, nem is akármilyet. Senki más nem olyan őszintén lelkes, mint egy csapat gyerek, akik szinte istenként tekintenek rá. Ebben találja a nyugalmat, a megerősítést. A Tiffin fiú ötlete volt az egész. Baz még emlékszik az első roxmortsi kirándulás eufóriájára. A Mézesfalás ajtaján kilépve azonnal szájba kerülő, a fogai alatt nyiszorgó gumicsiga émelyítő ízére; a Zongó falai között kergetett izgalomra és a rettegésre a Szellemszállás rozsdás kapui előtt. Iskolai éveinek egyik legtisztább és legcsodálatosabb emlékei fűzik a falucskához. Ki ő hát, hogy nemet mondjon a gyerekek kérésére. Most nyílt. Még sosem voltam. Annyira menő. Légyszi, légyszi. Nem kell őt sokáig puhítani, még csak érzelmi zsarolásra sincsen szükség. Nem kell róla senkinek tudni – állítják gyermeki naivitással, de Baz jobban tudja, járt már McGalagony igazgatónő irodájában eleget, hogy tudja, célszerűbb megkímélni a srácokat egy csoportos büntetésről. Nem akarja elveszíteni a jófejség-pontjait, nem akar besavanyodott felnőttnek tűnni, ezért úgy tesz, mintha kicsempészné őket a kapun – valójában elküldi a patrónusát egy üzenettel az igazgatóasszonyhoz, amiben biztosítja arról, hogy a gyerekek tökéletes biztonságban vannak és egy órán belül ismét a birtokon lesznek. Persze ez még mindig nem garancia arra, hogy utólagos engedelmet is kapnak, de legalább az övé lesz a felelősség. A kávézó szinte üres. Jó is így, nincsen szüksége sem tömegre, sem kíváncsiskodó szempárokra. Ma nem akar semmivel sem több lenni, mint Baz. Egy ablak melletti boxba tereli a gyerekeket, összeszedi a rendelésüket – egy másik életben csodálatos tanár vált volna belőle, ha az akadémiai előmenetelére feleannyi időt fordított volna, mint a seprűfényezésre. Mindenki valami ragadósat és édeset kér. Már a gondolattól is felszökik az inzulinszintje és eszébe jutnak a ledolgozandó kalóriák meg az egyensúlyukból kibillent makrók. Elmagyarázhatná, hogy miért fontos tökéletes formában tartaniuk a testüket, de ezek még csak gyerekek. Még nem érte el őket az önkép és a tömegindexek mételye, a hivatásos sport megszorításai és elvárásai. A kviddics nekik még csak játék, és Baz előbb alszik egy durrfarkú szurcsókkal, mint, hogy ő legyen az, aki lerombolja az illúzióikat. Tehát marad a hat folyékony nutella és a két fehércsokis frappucino, meg az egyetlen árva fekete kávé magának. Már nyitná a száját, automatikusan rendelni, tolmácsolni a kéréseket, a speciális diéta megszorításait (laktózérzékeny vagyok, nem, a kókusztej sem jó, arra meg allergiás vagyok, legyen szója ha van, de ha az nincs akkor elbűvölt sárkánytej is megteszi), a nyelve hegyén van egy „helló”, amikor felpillant a pult mögött álló férfira. Sosem néz körbe, ha belép egy új helyre. Rossz beidegződés ez, eleinte azonnal kamerákba és kíváncsi szemekbe botlott, meztelennek érezte magát a pásztázó tekintetek alatt, így idővel megtanulta csak a padlót figyelni és kerülni a szemkontaktust minden áron. Mindig tudta, hogy egyszer majd pórul jár. Ismerős szempár néz rá vissza egy idegen keretbe foglalt lencse mögül. Nem volt felkészülve rá, valószínűleg sosem lenne felkészülve rá. Annyi minden történt közöttük, annyi minden nem történt közöttük és ő annyiszor akart bocsánatot kérni – de a nyelve, épp ahogy ebben a pillanatban is, önmaga köré csavarodott, mintha valaki megátkozta volna, pedig az egyetlen elmormogott varázsige épp az ő ajkait hagyta el. Esetlenül bámulja Ottot három perccel hosszabb ideig, mint az szociálisan elfogadott lenne. A szokásos könnyű csevely, a betanult formulák cserben hagyják, és Otto nem is egy riporter, aki beérné a sablonos megnyilvánulásaival. "Otto?" Tökéletes a látása, lehetett volna akár fogó is, most mégsem hisz a szemeinek. Toporog egyik lábáról a másikra, mondania kellene valamit, a csend kezd roppant kínossá válni, de nem tudja mivel törhetné meg? Bocsánatkéréssel? Túl banális lenne. Tegyen úgy mintha nem is létezne a közöttük lévő múlt? Nem lenne méltó Ottohoz. Egyedül az az ostoba cikk jut az eszébe. Amit a reggeliasztal fölött olvasott, ami miatt három éjszakán keresztül csak forgolódott álmatlanul. Végtelenül faragatlan és a helyzethez a legkevésbé sem illik, de az egyetlen angol nyelven – bármilyen nyelven – megfogalmazható mondat, ami az eszébe jut: ”Nem vagyok homofób, ugye tudod?” És utána a vízözön.
Red lights, stop signs, i still see your face in the white cars,
front yards, can't drive past the places we used to go to.
Sablonos udvarlási frázisoknál leheletnyivel frappánsabb beköszönéssel találja szemben magát, akaratlanul elmosolyodik a háttérben megízlelt és végül kikukázott verziók gondolatára, persze az is lehet – márpedig Ottónak nincsenek illúziói sem önmagával, sem az általa belakott kisebbséggel kapcsolatban –, mindenkinek ugyanezt küldi, másol és beilleszt, a túloldalon pedig mindenki elhiszi egy másodpercre, hogy liezonjuk különlegességére garanciát vállal a spontánnak tűnő kreativitásával. Ettől függetlenül – genetikailag kódolt naivitása pár másodperc erejéig működésbe lép, léteznie kell egy világnak, ahol valaki csak úgy, önmagáért akarja, és nincs semmiféle hátsó szándéka vagy ürügye, miért nincs szüksége éppen a randizással járó nyűgre – maximálisan értékeli a másik fél találkozókérésbe fektetett energiáját, szégyenlősen mosolyogó hangulatjelet választ, majd sietősen megkérdezi, mikor tudnának összefutni. Kulcsfontosságúnak érzi még ma este megejteni, teljesen mindegy, végül melyikükre fanyalodik rá – legrosszabb esetben elég lehunynia a szemét, és elképzelni, hogy valahol máshol és valaki mással van –, muszáj szavak nélkül kiventilálnia magából, ami napok óta gyűlik benne, a dühöt, csalódottságot, kétségbeesést, a kapcsolatfelvétel lehetetlenségét – hiába próbálná, úgysem érné el, soha nem érné el, és lehet, alattomos gondolat, de lehet, soha nem is érte el, talán Basil egész végig csupán megtűrte, elviselte a lelkesedését és ragaszkodását, amint azonban feltételhez kötődött az iránta érzett szeretet, barátság, nevezzük akárminek, azt már nem vállalta. Futólag felpillant a belépő társaságra – diákok kísérővel, néhány perc előnyt szereznek neki, mire összeszedik, mit szeretnének, addig megvárhatja, fixálásra alkalmas válasz érkezik-e az utolsó és egyben feltételezett elérhetőség alapján befutó aspiránstól –, mellőzi a fontoskodást, a túláradó figyelmet, inkább két könyökkel megtámaszkodik a pulton, és kissé előredőlve le-fel görgeti belső levelezési listáját. Amint felpillant a közeledő léptek zajára – multifunkcionálisra csiszolódott alapvetően maszkulin beállítottságú agya, megtanult egyszerre fejben számolni, papírra írni, kávégépkezelés mellett is rendelést felvenni, szerteágazó képességekre tett szert, párhuzamosan beszél, ellenőriz, kalkulál és végzi a finommotorikus feladatokat –, úgy érzi, jelenetet tévesztett, most kellene felriadnia, mert mindig ilyenkor ébred meg, Basil arcát látva, aki sosem igyekszik megszólalni a jelenlétében, mindig csak nézi, vagy távolodik tőle, öröktől ismert, tekintettel ezerszer bejárt hátát Otto felé mutatva, mint egy falat, az elutasítás nevetségesen egyértelmű szimbólumaként, de néha, néha közeledik, akárcsak most, felé lép, és épp amikor elfogyhatna közöttük az idegenekre jellemző távolság, az ágyában találja magát, szapora szívdobogás és hiányérzettől összeránduló gyomor kíséretében. Csakhogy Basil nem tűnik el, a kávézó kávézó marad, Otto pedig enyhén elnyílt szájjal, lassított felvételként nézi végig, ahogyan a férfi pillantása megtalálja az arcát, és belemerevedik a viszontlátás hirtelenségébe – és gondolja, vágyja, reméli, annak intenzitásába. Pislog néhányat, butának, zavarodottnak tűnhet, Otto skálán is meglepő mértéket elérően suta mozdulattal rakja félre a telefonját, amelyet elfelejt lezárni, így kettejük között világít halványan, de nyomorultul felismerhetően a Grindr profilja – Merlinre, annyira nem így akarta, persze fogalma sincs, pontosan hogy akarta, mondjuk örült volna, ha a megnyitón botlik belé, amikor az emberek örülnek neki, büszkék rá, amikor mások értéket tulajdonítanak a létezésének, hátha attól Basil is rádöbben, hogy hét éven keresztül valamiért nem bánta Otto társaságát. Nevének hallatára idegesen lefordítja a pulton hagyott telefont, továbbra sem zárja le, nevetségesen esetlen most, és haragszik, magára és Basilre és a sakkra, amely zárt rendszert és szabályokat tanított neki, hogy mindig előre gondolkodhat, számításba veheti partnere következő lépéseit, az eshetőségeket és cseleket – nem érheti váratlanul semmi, hiszen minden logikus és értelemszerűen következik az aktuális állástól. Legalább abba kapaszkodhatna, amit eddig tudott róla, utolsó találkozásuk fogódzóit keresi, valami szilárdat és biztosat, de hiába kutat – egyre kétségbeesettebben –, folyton visszatér Basil vonásaihoz, pillantásával tapogatja, ismerkedik vele, a címlapon és cikkekben látott képek majdnem pontos másával, amely nyomokban hasonlít csupán tizenhét évesen viselt szelíden (pofátlanul) jóképű és markáns arccal. Közelségére kienged, nem tudja, honnan szerezte ezt a képességét, és miért Basil társaságában aktiválódik – kész lenne megbocsájtani, még most is, még így is, pár jó szóra lenne szüksége, a megbánás nehezen felkutatható jeleire, egyáltalán nincs benne mohóság, nem akar sokat, de adna, Merlinre, annyit adna cserébe. Basil azonban tudja, mitől kövesedjen meg, mitől fagyjon és húzódjon vissza, önmagába. – Neked is szia, Basil – nyakán pír fut fel, egészen az arccsontjáig, a sértettség vörös sávjai és foltjai. Eszébe sem jutott az az ostoba cikk, mióta megpillantotta, most viszont fullasztó erővel gyűri maga alá. Ennyi érdekli az egészből? Tényleg ennyi? – Ha sokat lebzselsz a környéken, biztos belefutsz majd egy riporterbe, aki boldogan megírja, hogy nem vagy homofób. Bármi egyébben segíthetek? Adhatok is valamit? – Szeretne dacos lenni, kiállni magáért, elmondani, mennyire aljas, undorító húzás emiatt megkeresni, nézni rá kihívóan az érinthetetlenek magabiztossággal, szeretné, mégsem képes rá, csak a pír és a lefelé ívelő pillantás marad vele, hogy így is bocsánatot kérne, amiért az egész ilyen szerencsétlenül alakult.
Valójában egészen csodálatos, ahogyan az évek alatt összegyűjtött gyakorlat és a nyomatékos média tréning egyszerre hagyja cserben. Összeakadt nyelvű kisiskolássá vedlik ismét – kivéve talán, hogy a jelenlegi állapotánál már tizenkét évesen is sokkal simábban vette az akadályokat. Az gondolatai és a hangképző szervei közötti kapcsolatban valamilyen különös rendszerhiba állt be. Szeretne valami igazán szívhez szólót mondani, valami, ami pár szóban tolmácsolja az elmúlt hét év megbánását és sajnálatát, de nem csak nem jut eszébe semmi, abban is bizonytalan, hogy egyáltalán bármilyen joga lenne a bocsánatkéréshez. Mindegy ki vagy, mindegy milyen szoros a napirended, és legfőképp édes mindegy milyen szexuális krízisben szenvedsz éppen, nem hagyod hátra a barátaidat úgy, ahogyan ő tette Ottóval. Meg sem próbál magyarázkodni. Minden kifogása gyerekes és logikátlan lenne. Villámsebességgel fut át a fején a gondolat, hogy vajon mitől tűnne nagyobb tahónak: ha úgy tenne, mintha semmi nem történt volna és a hatodik év könnyed szellemében venné fel a társalgás fonalát; vagy ha elnézést kérne Ottótól, amiért ellopta tőle az emlékeit, és sűrűn szabadkozna, amiért nem hajlandó megosztani, milyen emlékekről is van szó. Végül egyiket sem csinálja, mégis, az ajkai között kibukó mondat talán ostobább, mint bámelyik korábbi futó gondolata. Otto hűvös-kimért reakciója teljesen megalapozott, őt mégis meglepi egy pillanatra. Idegesen túr a hajába, egyébként is mindegy egy délelőttnyi repülés után, nem sokat ronthat már rajta. „Szia.” Szia? Ennyi? Tényleg ennyire futja tőled? Hol van az aranynyelvű hajtó, aki a kommentátorok szívébe lopta magát? Hol az elegánsan laza Griffendéles, aki még McGalagony kegyeibe is beférkőzött? Megköszörüli a torkát, de nem segít. Ha Ottóra pillant – és Merlinre csak egy kicsit hal bele az ismerős vörös fürtök látványába, a megszokott mosoly szellemébe és az űrt betöltő ajak-sarki morcos rándulásába – nem csak az egész gyerekkora pörög le előtte. A kastély udvarán céltalan lebzselés, a vizsgák előtti kötelező szorongás (az ő részéről, Ottó már akkor is zseniális volt) és az éjszakai klubhelyiségek közötti rejtőzködések. Nem, az édes ártatlanság csak egy másodlagos, mára keserű utóízzel fűszerezett nosztalgia a számára. A képek, amik betöltik az elméjét jóval későbbről származnak. Egy apró lakás, zsúfolt nappalijából, lángnyelv whisky homályos filterén keresztül szemlélve, a kandallóban ropogó tűz ritmusos aláfestésére. Ottó ajkai az övén – vajon mit várt, mennyiben lesz másabb egy férfi csókja egy nőétől -, bizonytalanul remegő kéz a szokatlanul rövid hajban, és fogaknak koccanó fogak; első csókok ügyetlensége. Amire nem számított az a gyomra alján megmozduló görcs, a fülében zúgó vér zaja és a megmagyarázhatatlan akarat izzása. Ma már ebből a leginkább a döbbent elhúzódásra emlékszik, az elmormogott bűbájra és a sebtében hátrahagyott félig teli poharakra. Hogyan is magyarázhatná meg ezt mindet Ottónak? Hogyan mer egyáltalán a szemébe nézni? „Ne haragudj, ez nagyon hülyén jött ki. Csak volt az a cikk… mindegy, biztos nem olvastad,” Mert egy pillanatra, véletlenül sem feltételezi, hogy Ottó bármilyen formában is nyomon követné az életét. Minden oka meg lenne Baz nevét is elátkozni. „Nem fontos.” De, nagyon is fontos. Legszívesebben addig rázná Ottó vállát még végérvényesen meg nem érteti vele, hogy sosem ő volt a baj, szó sincsen arról, hogy Baz viszolyogna a preferenciáitól, sőt… De persze nem teszi, és valószínűleg jobb is így, mert nem biztos benne, hogy nem éppen ellenkező hatást váltana ki. A válla fölött visszapillant az asztal körül egyre inkább türelmetlenkedő gyerekekre. Ha jól saccol van még nagyjából öt perce, mielőtt valaki végleg feladja és unaloműzésként valamilyen meggondolatlan katasztrófát idézne elő. „Hat folyékony nutellát, két fehércsokis frappucinot és egy dupla eszpresszót szeretnék.” Esetlenül motyogja a rendelést. Mégiscsak illene legalább tettetni a látszatát, hogy nem épp újra éli a fiatalkori válságát. „Legyen tripla.” Helyesbít, mert bár elvileg nem ihatna kávét felkészülési szezonban (vízhajtó, feleslegesen megterheli a szervezetet, a koffein nem tesz jót, bla bla), még mindig jobb alternatíva, mint berendelni két feles töményt, amit a szelf-destruktív ösztönei diktálnak. Egyik lábáról a másikra toporog, kényelmetlenül. Nem tudja – de igen, nagyon is jól tudja -, hogy illik-e egyáltalán szóba elegyednie, vagy jobb lenne elengedni a szituációt és kellemetlen összefutásként elkönyvelnie az egészet. „Szóval te most itt dolgozol? Mi történt a sakkal?” Azt érzi, hogy nem tud megfelelő kérdéseket feltenni, hogy minden kibukó szóval csak egyre mélyebbre ássa magát egy gödörben. Legszívesebben visszamenekülne a gyerekekhez és Ottóra sem pillantana többet. Valami primitív ösztön, valami mélyről feltörő vágy azonban nem engedi mozdulni, földbe gyökerezet lábakkal, szinte testen kívülről figyeli, ahogy éppen hülyét csinál magából.
