Madison Corsi

Laza, sokszor veszek félvállról dolgokat. A diákjaim is azt mondják, hogy jó fej vagyok. Azt hiszem örülnek, ha nem mindig szigorú tekintetekkel találkoznak az órákon.
Ragaszkodónak is mondanám magam, ha valakit megszeretek nehezen engedem el.
Sosem tudok egyhelyben megülni, valamit mindig csinálnom kell.
Határozott és nehezen fogadom el, ha valaki nem tudja mit kezdjen magával.
Szenvedélyes.

Rendkívül makacs tudok lenni és csak ritkán engedek az igazamból.
Imádok játszadozni a férfiakkal, jól esik, ha bókolnak, így hagyom hadd tegyék, de sokszor nem érik el a céljukat. Nem adom olyan könnyedén magam, csak ha az én érdeklődésemet is valóban felkelti a másik személy.
Temperamentumos, kell ezt magyarázni? Olasz vagyok.

A testvéreim közül, valahogy mindig Miguelt éreztem magamhoz a legközelebb. Ő mindig meghallgatott és figyelt rám. Nem mintha a többiek ne tették volna, de az ő tanácsai bizonyultak a leghasznosabbnak. Ezért is tartottam olyan fontosnak beszélni vele, mielőtt végleges döntést hoznék az ügyben. Kíváncsi vagyok a véleményére még akkor is, ha legbelül már rég tudom, hogy mit fogok tenni. A hoppanálást követően, most tehát itt ülök a műhelyében és nézem, ahogy dolgozik.
-Minek köszönhetem a látogatást? – érdeklődik, miközben le sem veszi a szemét, a legújabb pálcáról, amit megszületett a keze alatt. Forgatja jobbra-balra, majd közelebbről is megvizsgálja.
-Szükségem lenne a segítségedre – húzom el a szám. Ő végre rám néz és próbálja leolvasni az arcomról, hogy miről is lehet szó. A bátyám kiváló legilimentor, de velem és a családunk többi tagjával szemben, sosem használja. Ezért most különösen hálás vagyok, mert biztos nem tetszene neki, amit a gondolataimban találna.
-Hallgatlak húgi, ne kelljen már mindent kihúzni belőled – türelmetlenkedik. Megértem, sosem a türelméről volt híres, most is itt vagyok már vagy tíz perce, de még csak most szólaltam meg.
-Tudod, McGonagall megkeresett, hogy mi lenne, ha ősztől a Roxfortban oktatnám a Bűbájtant – tartok egy hatásszünetet.
-Egyrészt szívesen visszatérnék oda, ahol a tanulmányaimat folytattam, de már Amerikában is meg van a magam élete. Nem olyan egyszerű mindent lezárni – szerintem ennyiből is érti, hogy mire akarok kilyukadni.
-Mady, ne csináld már – ingatja a fejét. Számítottam erre a reakcióra, de azért titkon reméltem, hogy ennél azért jobban fogja fogadni.
-Ugye nem azért akarsz Amerikában maradni, amire gondolok? Itt van végre egy tökéletes lehetőség arra, hogy végre új életet kezdhess és lezárd a múltat – felsóhajt és keresi a szemkontaktust. De én inkább elfordítom a fejem.
-Nem gondolod, hogy ideje lenne már?– most pontosan úgy beszél, ahogy az apánk szokott. Persze, valahol tudom, hogy igaza van, de olyan nehéz ezt elfogadni. Ő nem érzi azt, amit én, nem ment keresztül olyan dolgokon, amiken én. Azt hittem legalább egy kicsit megértőbb lesz.
-Te is tudod, hogy az az állapot nem maradhat úgy örökké. Meddig akarsz még arra várni, hogy megváltozzon? Nem okozott neked még elég csalódást és bánatot? Te ennél sokkal többet érsz – persze, tudom. Már annyiszor hallottam ezt tőle.
-Tudod mit? Pontosan tudom – csattanok fel, mert már nem bírom tovább türtőztetni magam.
-De van neki egy másik oldala is. Olyan kedves és mindig figyel arra, hogy nekem jó legyen. Te nem ismered úgy, mint én – felállok a székről és körbejárok a műhelyben. Az egyik polcon lévő pálcáért nyúlok és a kezembe fogva nézegetem pár percig. Majd visszarakom és ismét Miguel felé fordulok.
-Figyelj Mads, tudom, hogy nem ismerem annyira, de téged igen. Amit érzel az csupán ragaszkodás…- folytatná, de belefolytom a szót.
-Nem, ez nem igaz – tiltakozom azonnal.
-Csak azt ne mondd, hogy szereted…úgy igazán – felhúzza a szemöldökét és a válaszomat várja.
-Mady? – kezd ismét türelmetlenné válni, amikor még jó pár perc elteltével sem kap választ a kérdésére.
-Nem, azt hiszem igazad van – szólalok meg végre. Tényleg nem szeretem, sőt, sosem szerettem senkit eddig, úgy igazán. Voltak férfiak az életemben, de komoly érzéseim egyik iránt sem alakult ki. Viszont egy idő után, már nehezen engedtem el őket. Ezért nem is szoktam igazán közel engedni senkit. Meg amúgy is jobban szeretem húzni a pasik agyát.
-Akkor nem gondolod, hogy magad mögött hagyhatnád már őt? Szerintem esélyt adhatnál magadnak, hogy találj valaki olyat, aki boldogabbá tesz, akivel valóban jól érzed magad és talán még szeretni is tudod – ismét a szemeimet fürkészi.
-Bár ismerlek annyira, hogy most úgyis megint csak élvezni akarod az életet – felnevet. Igaza van. Ha ezt lezárom, akkor nem fogok egy újabba bonyolódni.
-Azt hiszem, ezen még gondolkoznom kell, de azért köszönöm – mosolyodom el és odasétálok mellé. Szorosan magamhoz ölelem.
-Mads, ígérd meg, hogy legalább elgondolkozol rajta. Szeptemberig még van fél éved – látom rajta, hogy jobban örülne, ha a Roxfortban kötnék ki. Bólintok. Azt még meg tudom ígérni, hogy elgondolkozom rajta.


Elfekszem az ágyamon. Hosszú napom volt és holnap még hosszabb lesz. De boldogan és közben izgatottan is érzem magam. Furcsa érzés visszatérni oda, ahol a kamaszkoromat töltöttem. Mióta átléptem az iskola kapuját, annyi emlék tért vissza.
Remélem, hogy valóban a legjobb döntést hoztam meg. A családom szerint, igen. Ők most boldogok, hogy végre lezártam egy mérgező kapcsolatot. Amiben visszagondolva, igazat is adok nekik. Négy hónappal ezelőtt sikerült végre pontot tennem a kapcsolatom végére. Egy hatalmas veszekedés kellett hozzá, ahol már majdnem a pálcáink is előkerültek. Ki tudja, hogy mi lett volna abból, ha a szomszéd pont akkor nem állít be hozzánk? Mindenesetre másnap összepakoltam és hazaköltöztem a szülői házba. Határozott és végleges döntés volt. Azóta nem is akarok gondolni, arra az emberre. Minden, amit éreztem köddé vált és már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy mi lehet vele. Ahogy a bátyám mondta, csak élvezni akarom az életet. Bár nem hiszem, hogy majd pont a kastély falai között lesz rá lehetőségem. Igaz, még nem ismerem a kollégáimat, de meglepődnék, ha lennének az én korosztályomból is. Amikor még itt tanultam, akkor az összes tanár olyan idős volt. Most pedig még csak Minervával találkoztam. De kíváncsi leszek, hogy milyen lesz a tanárikar.

Pár nappal később

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem, hogy a kollégáim nagy része azonos korosztály, de még egy férfi is akad köztük, aki különösen beindítja a fantáziám. Na de már az első találkozásunk sem volt semmi. Őszintén szólva eltévedtem az épületben és pont az ő szobájába sikerült bekopogtatnom. Amikor megláttam, azokat a meleg, barna szemeket, teljesen ledöbbentem. Nem számítottam rá, hogy az ajtó másik oldalán ott találom a férfit, aki kinézetre pont az ideálom. Azt hiszem, mégsem lesz hiány élvezetből, még itt az iskolában sem. Ráadásul, ha az ösztöneim nem tévednek, akkor egy igazi szoknyapecér. Ami pedig azt jelenti, hogy minden kötöttség nélkül élvezhetjük egymás társaságát. Én legalábbis ennél többre, nem igazán vágyom…jelenleg. Viszont a játszadozásra annál inkább vevő vagyok és még sosem okozott gondot, megkapni azt, akit akartam.

Az olaszokról azt tartják, hogy nagyon elegánsak. Ez rólam is elmondható. Ha valahol meg kell jelennem, annak meg is adom a módját. Viszont laza ruhákban is jól érzem magam.
Nem vagyok túl magas, de alacsonynak sem tartom magam, a testalkatomra pedig azt mondanám, hogy számomra pont tökéletes. Kevés nőt ismerek, aki meg van elégedve, önmagával, de én pont úgy fogadom el magam, ahogy vagyok.
Szőke, hullámos hajkoronám van, amit leginkább feltűzve hordok. Gyerekkoromban szükségem volt szemüvegre, amit nagyon nem szerettem, mert eltakarta, a ragyogó kék szemem.