Shane Dean MacNamara

lvileg olyasvalaki vagyok, akire mindig lehet számítani, akin nem mennek át a titkok és aki a legrosszabb napokon is képes felvidítani az embert. Ez valószínűleg az empátiámnak köszönhető, amit utálok, mert néha túl mélyen érzem át más emberek problémáit, ezzel elrontva a saját napomat. Szeretik a kreativitásomat, a végtelenül hülye ötleteimet és azt, hogy mindig én vagyok az a személy, aki kimondja vagy megteszi azt, amit a többiek is szeretnének, csak ilyen-olyan okból nem teszik. Számomra nagyon kevés dolog gusztustalan, ezért gyakran az én segítségemet kérik, ha valaki egy csúnyább rontás áldozata lett, nem mintha én tudnék segíteni, de legalább lelkileg tudom őket támogatni, amíg elkísérem őket a gyengélkedőre.
Ha valamit stresszesnek találok, nem mutatom ki, ezért a többiek azt hiszik, én vagyok a nyugalom mintapéldánya, és a közelségemet keresik megnyugvás után, de ez nem igaz, valójában azt is túlaggódom, milyen színű alsónadrágot vegyek fel reggel. Azt hiszik, lazán veszem az életet, és ennek okán olyasvalaki vagyok, akihez mindig lehet jönni tanácsért, pedig mindent túlgondolok, mindent túlaggódok, és néha legszívesebben sikítanék, annyi kusza gondolat van a fejemben, de ez nem valami férfias dolog, úgyhogy véletlenül sem hangoztatom. Nem mintha engem kéne kérdezni arról, hogyan legyünk férfiasak, mert azt hiszem, ezt a melléknevet már azzal előttem, hogy néha véletlenszerűen nyávogok, ráadásul nem csak akkor, ha egy macskával próbálok kommunikálni.
Bármilyen nemű emberrel kijövök, anélkül, hogy arról hisztiznék, a barátzónába tettek, vagy titkon arról fantáziálnék, hogy néznek ki ruha nélkül. Lehet, hogy ez fura dolog – mostanában kezd ilyen érzésem lenni, ahogy a többieket hallgatom beszélgetni –, de nem érzem úgy, hogy ez valaha változni fog. Ha valaki a barátom, arra nem is tudok másképp tekinteni, hiába érzek nagyon szoros kötődést.
Terelő vagyok a házam kviddicscsapatában, ez eleve segít az átlagnál feljebb lenni a népszerűségi ranglistán, a megkérdőjelezhető húzásaimról nem is beszélve, amit a diákok a legtöbb esetben értékelnek, a tanárokkal ellentétben.

Makacs vagyok, kötekszem, mindenbe belekötök amibe bele lehet kötni, csúnyán beszélek, szemtelen vagyok, szégyenérzet nélkül kimondom azt, amit gondolok, és empátiám ellenére néha nyilvánosan megalázom azokat, akik nincsenek olyan szerencsés szociális helyzetben, mint én. Én sem értem, hogy lehetek egyszerre ennyire segítőkész és ennyire… hát, gonosz?
Hajlamos vagyok a semmiből jövő dühömet azokon levezetni, akik nem érdemlik meg, és néha óriási kísértést érzek arra, hogy összeverekedjek bizonyos diákokkal, vagy csak megverjek valakit, ezt a kviddicsben igyekszem levezetni. Röviden, saját érzelmeim kezelését illetően mondhatni nem vagyok nyeregben. A saját hangulatingadozásaimmal is nehezen bírok, egyáltalán milyen logika alapján leszek a semmiből boldog, hogy aztán ugyanígy a semmiből realizáljam, hogy az élet szar, és essek egész nap tartó depresszióba?
Szeretek dolgokat csinálni, amik az elején jó ötletnek tűnnek. Például dolgokat festeni a falra a folyosón. Vagy gördeszkázni a folyosón. Vagy futni a folyosón. A tanárok már a szüleimet is megkérték, hogy beszélgessenek el velem, amit lelkiismeretesen meg is tettek, de nekem senki ne próbálja meg megmagyarázni, hogy nincs valami kellemes adrenalinlöket abban, hogy vajon elütsz-e valakit, és hogy melyikőtök húzza a rövidebbet. Mindenesetre most egy rövid időre befejeztem eme elfoglaltságomat, mert kezdett olyan érzésem lenni, közelebb állok a kicsapáshoz, mint szeretném. Már így is végigpróbáltam a létező összes büntetőmunkát (valamelyiket kétszer is), és azokat is kezdem unni.
Előbb-utóbb mindent megunok. Ha épp nem rajzolok vagy festek, nagyon nehezen maradok meg egyhelyben, minden órán jár a lábam, de még így sem tudok koncentrálni rendesen, ebből adódóan a legtöbb tantárgyból kritikán aluli a teljesítményem. Harmadév óta már nem is próbálom igazán odatenni magam, megtanultam, hogy csak még rosszabbul fogom érezni magam, amikor rájövök, hogy nem megy. A tanárokkal való feleselés is egy nagyon rossz szokásom, néha rettenetesen dühös vagyok rájuk, pedig próbálom megbeszélni magammal, hogy ez nem az ő hibájuk.

Az életemnek nincs valami izgalmas története. Én vagyok a legfiatalabb a családban, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva a szüleim arra jutottak, négy gyerek nem elég. Szerető családban nőttem fel, senki nem molesztált, nem bántottak a suliban, az égvilágon nem történt velem semmi. Néha azt kívánom, bár történt volna, hogy legalább attól más lehessek, mint a többiek, de nem.
Már kiskoromban elkezdtem érdeklődni a kviddics iránt, ami a mai napig kitart, de a tudat, hogy az egész családom professzionális kviddicsezőkből áll, néha annyira elveszi a lelkesedésemet, hogy legszívesebben az ágyamból se kelnék ki. Rendesen rajzolni akkor kezdtem el, amikor a Roxfortba kerültem, és hamar kiderült, hogy nagyon gyorsan tanulok, ma már nem kell referencia sem ahhoz, hogy papírra vessek dolgokat; erről soha senkinek nem szóltam, mert nem akarom tudni, ha valamelyik testvérem is tehetséges benne. Nem akarok ötleteket sem adni nekik hobbira, mert ha kiderül, hogy valamelyik ebben is jobb nálam, én elbujdosok a Tiltott Rengetegbe, és megetetem magam egy thesztrállal.
Az egész életem az ő árnyékukban telt, egyszer még azt is megkérdezte tőlem valaki, ráadásul rosszindulat nélkül, szerintem leszek-e valaha olyan jó, mint Brian. Akkor egy hétig nem jártam edzésekre sem, meg úgy igazából nem is csináltam semmi mást az ágyamban fekvésen kívül, az órákat is kihagytam. Az egésznek semmi értelme.
Szerintem utcaseprő leszek. Vagy hajléktalan.

Az utóbbi évben nagyon megnyúltam, kár, hogy semmilyen más testrészem nem követte, úgyhogy most úgy nézek ki, mint egy félóriás nyolcéves. Anya meg van győződve róla, hogy egy szép napon nagyon helyes leszek, de ez senkit ne tévesszen meg, ez csak annyit jelent, jelenleg szerinte is közelebb állok egy hegyi trollhoz, mint egy átlagos kamaszhoz. Ha ez önmagában nem lenne elég, néha még a saját hangom is cserbenhagy, annyira, hogy ha egy gyerekkórusban énekelnék, azt mondanák, „igen, ennek a kislánynak van a legszebb hangja”. Szalmaszőke hajam – ami állítólag arra van ítélve, hogy bebarnul, ha idősebb leszek – félhosszú, szemem pedig szürke, egy enyhe zöld árnyalattal, de azt csak nagyon közelről lehet látni, úgyhogy ezt a békámon kívül senki nem tudja. Öltözködésileg bármit felveszek, amit elég színesnek találok, amihez a roxforti talár nem tartozik hozzá, emiatt nem egyszer meg lettem fenyítve, és már anyáék is elbeszélgettek velem párszor, sikertelenül.