Let's train a quidditch

Szer. Júl. 07, 2021 11:23 pm

René & Harper

Magam sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan miért is mentem a pályára. Nosztalgiázni? Búcsúzkodni? Egyszerűen csak körülnézni? Mindet egyszerre?
Fogalmam sem volt, lehet igazából egyik sem, egyszerűen csak látni akartam az üres lelátókat, a füvet és karikákat. Felidézni a történteket és elfogadni, hogy az életem ezen fejezetének még azelőtt vége szakadt, hogy egyáltalán elkezdődött volna, mert hát lássuk be: öt évnyi kviddicset, meg egy darab meccset - aminek nem lett szép vége - lehetetlen volt nagy karriernek nevezni. Még akkor sem, ha jó hajtó voltam és lőttem szép gólokat.
Egy szó mint száz, nem tudtam volna megmondani, hogy miért is mentem ki a pályára, de azt bizonyosan tudtam, hogy egyedül akartam lenni, leginkább a gondolataimmal. Erre vonatkozóan azonban abban a pillanatban szálltak el a reményeim, hogy beléptem a pályára. Még nem is láttam, de már hallottam, hogy valaki repked és próbálkozik… valamivel. Hangok alapján azt azonban nem tudtam volna megmondani, hogy ki - mármint, hogy melyik pozíció - lehet a pályán.
Óvatosan lestem ki az állvány mögül, elsőre nem láttam semmit, másodjára azonban már megpillantottam a gyakorlót és még ismertem is. Mármint, nem csak nevét, mintha már játszottunk volna egymás mellett, hanem úgy rendesen. Hiszen ház-, korábban pedig még évfolyam társak is voltunk, úgy öt évig, csak azóta megváltozott pár dolog. Nem akartam megzavarni René-t, láthatóan megvolt ő nélkülem is, arról nem beszélve, hogy akadt neki dolga magával, mármint a technikájával. Ha pedig jól hallottam, akkor már nem csak az esetleges beállásra készült, hanem a konkrét játékra. Azt rebesgették, hogy Ziggy a kis Dursley lány helyére tette be, vagy csak fogja betenni. Annyira azért nem figyeltem az ilyen szóbeszédekre.
Szóval igen, Merlin rá a tanúm, hogy tényleg nem akartam őt megzavarni a gyakorlásban, de amikor az egyik manővernél - amit egyszerűen képtelen voltam értelmezni -, majdnem felkenődött a falra muszáj voltam beleszólni. Már csak a csapat érdekében is.
- Legközelebb hamarabb húzd feljebb, már a seprűt és akkor talán nem kenődsz fel a falra, még majdnem se. Bár, ha ennyire csak egy dologra összpontosítasz - mert elég nehéz lett volna nem észre venni, hogy mennyire rá koncentrált arra a… valamire, amit csinálni készült -, a következő meccsen Longbottom gurkója olyan könnyedén fog lelökni a seprűről, hogy mire észbe kapsz, már bekötött fejjel ébredsz a gyengélkedőn és örülsz, hogy nem mamunak mondod a hamut - közöltem vele a tényeket, a talárom zsebébe dugott kézzel, elfelejtkezve az olyan dolgokról, mint a köszönés.
Azt hiszem, hogy öt évnyi közös órán ülés után ennyit már megengedhettem magamnak.

Csüt. Júl. 08, 2021 9:56 pm

Harper & René

Szeretem a társaságot, de a két Alexet nem sikerült befognom ma egy kis edzésre, így jóformán szerény személyem társaságában kell karikára lődöznöm. Ami annyira unalmas, hogy időnként sikerült felgyújtanom a füvet, pedig esküszöm Merlin rojtos sityakjára, hogy csak arra használtam a varázspálcámat, hogy begyűjtsem a messzire repülő kvaffokat! Az már mellékkérdés, hogy a gyakorlóidőm fele általában arra ment rá, hogy a magasból Aguamentit szórok a keletkező lángokra.
A maradék időben pedig a dobótechnikámon csiszolok, amit kicsit nehéz úgy, hogy a hajtótársaim valahová máshová vonszolták a seggüket. Ziggyovics azt mondta, hogy esetleg több szerepet kaphatok a csapatban – amit eleve meg kellett volna adnia, de hát ez az én véleményem −, ezért még keményebben edzek, hogy ha a következő meccsen úgy adódna, beállítanak, akkor ne legyek berozsdásodva. Akkor a végén a tesóimnak igaza lenne abban, hogy szarul játszok, ami nem igaz, mert a lövések és a passzok egész jól mennek, a másik csapatra való figyelés már kevésbé. Meg igazából szerintem Ziggyóval együtt versenyezhetnénk azon, hogy ki tud bravúrosabban felkenődni a falra. De abban is én nyernék, mert mindenben jobb vagyok.
Ismét elhajítom a labdát, de valahogy megcsavarom dobás közben, és megint úgy süvít el a francba, mint Mavis rózsaszín szőrös papucsa, amikor rendetlenséget csinálok a lakásában. Az amúgy elég veszélyes jelenség szokott lenni, mert ha elbambulok, akkor igen jól képen tud verni vele.
Szitkozódva repülök a skarlát színű labda után, mert attól félek, hogy ha még egy begyűjtő bűbájt használok, akkor a pálcám meg fogja makacsolni magát, és a végén leégetem a lelátót. Azt pedig nem kellene, mert oké, hogy jókat nevetek anya rivallóin, de biztos drága mulatság lenne helyreállítani a károkat.
Menetközben elkapom a kvaffot, és egy saját manőverre készülök, de olyan rosszul veszem be a kanyart, hogy tényleg majdnem követtem a cséká példáját, és majdnem találkozott a csodálatos arcom a csodás palánkkal. Épp időben húzom el a seprűmet. Lefékezek a levegőben, és megtörlöm a homlokomat, mintha valami borzasztóan izzasztó dolgot csináltam volna éppen, pedig nem is görnyedtem az üstöm felé. A múltkori esetből tanultam, és azóta a szemöldökömre is jobban vigyáztam, mert kénytelen voltam elcsórni az egyik lány szemceruzáját, hogy visszarajzoljam, amikor a bal oldalit teljesen kiirtottam.
Elmélázva pillantok végig a pályán, olyan elképesztő, hogy mennyi minden történt ez idő alatt. A csapatunk remekelt, de Harper nem volt a helyzet magaslatán. Ahogy elmerengek, úgy szinte látom magam előtt, ahogy fulladozni kezdett, és leesett a seprűjéről, szegény lány.
Aznap mindenki megijedt egy kicsit, bennem legalább is megállt a szar, ahogy a lelátón állva láttam, ahogy zuhanni kezdett. Szerettem volna meglátogatni őt, de úgy eltűnt két hétre, mint a huzat. Mi pedig itt voltunk a haverokkal, és találgattunk, hogy vajon hogy van és mikor jön vissza. Attól függetlenül, hogy nagy az arcom, igenis aggódok másokért, az más kérdés, hogy nem mutatom ki.
Így hát eléggé meglep, amikor meghallom a hangját, és egyből az irányába fordulok. Ezzel persze azt is elérem, hogy kicsúszik a labda a kezemből, és úgy kapok utána, mint egy idióta.
−Ó, szia Harper! – vigyorogva integetek neki a másik kezemmel, mert tényleg örülök annak, hogy látom őt, bár arra nem számítottam, hogy mostanában a pálya közelében látom majd. A kapott tanácsra bólintok, és meg kezdem az ereszkedést, hogy ne kelljen átkiabálnom a fél pályát. Persze, képes lennék rá – itt halkan megsúgom, hogy baromi jó kommentátor lennék, jobb, mint Mr Szemöldök −, de ez nem egy olyan helyzet, ahol az én hangomnak kellene visszhangot vernie a környező hegyekben.
Közelebb repülök Harperhez, és olyan büszkén húzom ki magam, mintha maga Merlin feszítene a seprűjén ülve.
− Longbottom csak addig tud játszani, amíg haragból játszik. A Mardekárnak nem kellett volna múltkor felhúznia. Amúgy meg az, hogy leküld egy gyereket meg eltalál engem, teljesen más – horkantok fel, hiszen erősen kételkedek benne, hogy Franklin le tudna verni a magasból. Ahhoz túlságosan is mázlisnak érzem magam, bár tény, néha ez a szerencse átcsap balszerencsébe.
− Amúgy is elpusztíthatlan vagyok – nevetek fel, hiszen szerintem ő is ismeri azokat a sztorikat, amikor majdnem kicsináltam magam, és tessék, még mindig éltem. A Yates-Newman gének ugyebár. Hülye leszel tőle, de megölhetetlen. Ez az örök élet titka.
− Viszont, ha a gyengélkedőre kerülök, akkor meglátogatsz majd? – dőlök előrébb a seprűmön, felvéve a szokásos flörtölő mosolyomat. Nem tehetek róla, Harper csinos lány, a csinos lányoknak pedig szeretem csapni a szelet. Még akkor is, ha utána elhajtanak érte.
− De természetesen, ha akad egyéb meglátásod, akkor szívesen meghallgatlak – érek földet mellette, és a kvaffot a hónom alá csapom, a másik kezemmel pedig a seprűmre támaszkodok.
− Egyébként hogy érzed magad? – váltok kissé komolyabb témára, és látszik az arcomon, hogy most egyáltalán nem bolondozok. Nem kamuztam, amikor azt mondtam, hogy befostam, amikor láttam a balesetét.

Csüt. Júl. 15, 2021 10:26 pm

René & Harper

René egy olyasvalaki, akire az ember mindig számíthat, noha itt nem feltétlen a fiú józan eszére gondolok, sokkal inkább a lelkesedésére és a vehemenciájára. Noha nem sok mindenre emlékeztem az ominózus Hugrabug-Hollóhát meccsről, René hogy is bátorításai megmaradtak, ahogy a remény is, hogy talán - de csak talán - nem verte meg őt miattuk a kékek komplett csapta. Az ő szemszögükből lehet - de csak lehet - megérdemelte volna. Pontosan ezért nem tudtam megállni, hogy széles vigyorra ne húzódjon a szám, a szavainak nyomában.
- Amennyiben Longbottom csak idegből tud játszani, úgy te vagy számára a tökéletes ellenfél. Téged és a Roxfort méretű szád ismerve a feldobástól számítva öt, maximum hat másodperc és elég lesz ahhoz, hogy magadra haragítsd nem csak őt, hanem az egész Griffendélt. Már pedig lehet Longbottom gutkójánál kellemetlenebb A… Aki… na szóval az afrikai lány átka - akinek nem tudtam kimondani a nevét. Merlin bocsássa meg, hogy nem voltam ismertes az urduban, vagy hogy máshogy beszéltek ott, a sivatagok világában. A lényeg ebben a történetben nem is ez volt, hanem az, hogy a suli folyosóin azt rebesgették, hogy közvetlen azelőtt, hogy a Griffendél fogója - akinek szintén gőzöm se volt a nevéről, mert a pirosak csapatának jórésze láthatóan külföldi import volt - elkapta volna a cikeszt átkot szórt Reagulusra, aki a gurkó mellé még ezt is benyelte. Erre Holden azt mondta volna, hogy biztosan az a fene arany vére a hibás, szerintem egyszerűen csak rossz csillagazatról nevezték el, már ha követték nála is ezt az ostobán furcsa szokásukat.
- Voldemort is ezt hitte magáról, aztán látod mi lett belőle. Először az orra, majd ő maga pusztult el. Mond csak René, hogy is van az orrod? Kellően a helyén? Tudod, hogy tudjam melyik fázisban is vagy éppen - hajoltam némileg közelebb hozzá, sokkal inkább az említett testrészéhez, mintha szemügyre akarnám venni, hogy megvan-e még. Főleg így, hogy Potter, Granger-Weasley, Weasley és Longbottom ellen is menni készült a csapat. Jobb volt félni és megijedni. Még akkor is, ha a mondás azt is tartotta, hogy hülyéké a szerencse. Ilyen alapon René szerencse milliárdos kellett volna legyen, minimum.
- Ha több marad belőled, mint a szintén elpusztíthatatlan Nagyúrból, akkor mindenképpen. Ha lesz pár találatod, lehet, de csak lehet, még valami ajándékot is kapsz - kacsintottam rá hamiskás mosollyal, tükrözve tulajdonképpen az ő viselkedését. Persze, nem volt ez több, mint egy kis baráti játék, hiszen ismertem Renét, tulajdonképpen mindenkivel leállt flörtölni, aki nem volt túl idős, túl fiatal vagy éppen túl csúnya. Bár úgy hiszem, rosszabb napjain talán még ez utóbbi se jelentett akadályt.
Nem válaszoltam egyből, összevontam a szemöldököm és próbáltam felidézni a pár perce kilesett mozdulatait. Alapvetően nem volt velük baj. Kicsit még suta volt ugyan, a tapasztalatlanság hiánya miatt, de nem javíthatatlan. Azt hiszem, hogy én se voltam - olyan nagyon sokkal - jobb az első meccseken. Noha akkor elsős voltam, nem pedig hatodikos.
- A figyelem amire talán a legjobban összpontosítani kell és a csapatmunka. Talán az a legnehezebb része. Nagy dicsőség gólt dobni, de nem is lehetsz önző és hagynod kell másokat is érvényesülni, úgy az esély is nagyobb a sikerre. Bár… általában minden a fogón múlik - fintorodtam el, mert ezt a részét őszintén utáltam ennek a sportnak. Hiába güriztünk a pályán, tulajdonképpen minden mindegy volt, ha a fogónk nem kapta el azt a hisztis, arany cuccot. Ahogy az bármennyire is szerettem volna, nekem sem sikerült, noha nem tudom mit vártam… vártunk, életemben akkor csináltam először ilyet, ellenben az ikertestvéremmel, akinek már a negyedik szezonja volt. - De ha akarod valahogy segítek neked edzeni - ajánlottam fel, hiába nem tudom hogy fogom pontosan kivitelezni ezt seprű és sportolás nélkül.
Meglepett a kérdése, hiába nem volt ez olyan váratlan, meglehetősen sokan tették fel ezt az utóbbi napokban. Annyian, hogy már betanult válaszaim voltak, majdhogynem post-iteket írtam már, hiába volt ez bunkóság. Hiába kellett volna értékelnem az aggodalmuk, ami sokaknál inkább volt formális, mint sem valódi.
- Megmaradok, bár nehéz menet volt - válaszoltam végül. - Ennyire könnyen csak a pályán szabadultok tőlem. Bagman azt mondta, hogy ha még egyszer csak seprűre nézek, betiltja az egész játékot a suliban. Megijedt apám ügyvédeitől - akik inkább a látszatot szolgálták, mint a valódi érzelmeit. Kétlem, hogy igazából egy pillanatig is érdekelte volna, hogy valójában mi történik velem. - Nem tudja, hogy Russel Briggsnek csak két dolga nagy. A neve és a szája. Tudod olyan mint Alina Scamander golymókja, sokat képzel magáról, de valójában csak egy könnyen elsöpörhető ízé - írtam körül a lehető legtalálóbb hasonlattal az apámat, ami létezett és ami még kellően szofisztikált volt.

Vas. Júl. 18, 2021 1:11 am

Harper & René

Hangosan felröhögök, amikor Harper említi, hogy mekkora szám van, de természetesen most nem azzal az édes kacagással, hanem azzal a malacvisítással vegyült nyerítéssel, amely szintén elég jellegzetesnek számít tőlem.
− Ugyan Harper, ha Longbottom el is talál, és levág a seprűről, akkor olasz futballistákat megszégyenítő színészkedést tolok le, és Longbottom meg kapni fog szabálytalankodás miatt. Mindenre is van válaszom – kacsintok rá, hiszen nem hiába vagyok a színjátszókör tagja. Ha bizony el kellett volna adnom magam, akkor szerintem nem csak focista szinten, de még a Malfoy-okat megszégyenítő drámaisággal visítottam volna, hogy „Apám még hallani fog erről!” Viszont az Imanival kapcsolatos szavakra csak még szélesebben vigyorgok.
− Imaninak hívják, és egyébként a spanom, szóval nem hiszem, hogy engem megátkozna. Sok időt szívunk együtt büntetőmunkán, arról nem is beszélve, hogy én nem egy takony Black vagyok, akinek még a tojáshéj sem pottyant le a fenekéről, de már is a csapat tagjává vált. Őszintén, én nem akarnék Black lenni, mert egy belterjes kettyós népség.
Még mindig a seprűmön lebegek, miközben hallgatom Harper eszmefuttatását az öreg Voldi-moldiról, aki idestova húsz éve dobta fel a bakancsát, és azóta se lépett még a színre akkora pszichopata, mint ő maga volt, bár egyes híresztelések szerint kedvenc Szörnyellám valójában Voldimoldi és a randa béka szerelemgyereke volt.
− Ja, de ő mit csinált? Darabokra cincálta a lelkét, megtámadott egy csecsemőt és unikornisvért ivott… − horkantok fel megvetően, majd az az egyetlen apró horkantás ütemes röfögéssé csap át. Még az egyensúlyomat is elvesztem egy pillanatra, és majdnem lefordulok a seprűmről, de még épp időben kapaszkodok a seprűnyélbe, mert a végén én zuhantam volna Harper nyakába.
− Szóval, visszatérve. Én kajak elpusztíthatatlan vagyok, ahogyan az orrom is. De ha szeretnéd, akkor gyere még közelebb, megnézheted magadnak – hajolok én is még előrébb incselkedve, miközben még lejjebb ereszkedek. – Amúgy ja. A Yates-Newman gének miatt nem lehet engem kicsinálni. Tudod, hogy hozzám jönnél feleségül, akkor mindketten olyan örökéletűek lehetnénk, mint anno Flamelék voltak – vigyorgok rá a lányra. Szerintem az örök élet teljesen jó üzlet volt ahhoz képest, hogy csak a feleségemnek kellett lennie.
− Ugyan, ebcsont beforr – legyintek, hiszen annyiszor zúztam már össze magam, hogy egyszerűen már számon se tudom tartani, de azért bevallom, imádom, hogy húzza az agyam. – Milyen ajándékot? – kíváncsiskodok, hiszen imádom az ajándékokat, néha adni is, de a legeslegjobb, amikor te kapod őket. Harper pedig kezd felcsigázni, bár sejtem, hogy úgyse árulja el, de azért belemegyek a játékába.
Azonban az is megmozgatja a fantáziámat, hogy mégis milyen kivetnivalót talál az amúgy hibátlan technikámban, így türelmesen figyelem őt, ahogy összeszedi a gondolatait. Ebből is gondolom azt, hogy tényleg hibátlan vagyok, mert gondolkoznia kell.
− Attól, hogy szeretek szerepelni, nem jelenti azt, hogy ne ismerném a csapatmunka fogalmát, Harper. De abban igazad van, hogy tényleg gondjaim vannak azzal, hogy odafigyeljek… − sandítok a hátam mögötti karikákra. – Főleg egy ilyen csinos lány társaságában – teszem hozzá bók gyanánt, majd az utolsó megjegyzésére már sokkal komolyabb arccal fordulok felé.
− Ha a meccsre gondolsz, akkor az egyáltalán nem a te hibád volt, ezt sürgősen verd ki a fejedből! Meg amúgy se érdekel senkit. Az a lényeg, hogy te jól legyél – meredek rá komolyan. Ritkán láthat ilyennek, azonban ez egyáltalán nem színjáték és nem is produkálom önmagam. Ez a színtiszta igazság. Amikor láttam, hogy lezuhan, nem érdekelt már az elveszített meccs, csak az volt a fontos, hogy ő biztonságban földet érjen, és hála Merlinnek Meggenya meg a többi tanár időben kapcsolt, így őt és a testvérét is megmentették.
− Ha van valami ötleted, akkor benne vagyok. De nem engedlek seprűre, ezt verd is ki a fejedből – ingatom meg a fejemet, egyrészt, mert aggódok érte, másrészt tudom, hogy ön- és közveszélyes vagyok, harmadrészt meg mert nem akarom, hogy Juniszdruszilla magyar mennydörgőként berepüljön a pályára, és leszakítsa a fejemet a helyéről. Bocs Harper, de most a földön kell maradnod.
Magam is meglepődök azon, hogy a komolyságom nem csupán egy percig tart, hanem talán már három is eltelt azóta, viszont az események, amikről beszélgetünk egyáltalán nem olyan dolgok, amikkel trollkodni kellene. Ennyire tapintatlan én sem vagyok.
− Reméltem is, hogy megmaradsz. Mi lenne velünk nélküled? Te is a csapat tagja vagy, és nem csak a kviddicsre értem, hanem az egész Hugrára. Nélküled nem ugyanaz – teszem le a lábaimat a földre, és a kezembe veszem a seprűmet. Nincs kedvem most a levegőben üldögélve dumálni. – Érthető amúgy Szörnyella reakciója, és most neked is kímélned kellene magadat.
Tartom magam ahhoz, hogy bármennyire is fog hiányozni a lány a pályáról, neki jelenleg az volt az elsődleges, hogy felépüljön, utána pedig úgy sorozhatta az ellenfél karikáit, ahogy csak akarta.
− Hé, hé! – emelem fel a szabad kezemet, hiszen azért találok némi kivetnivalót Harper szavaiban. – Alina golymókja életveszélyes! Múltkor seggbe harapott, mert majdnem ráültem! Tudod, hogy fájt?! Ráadásul, mehettem a gyengélkedőre vele megkérdezni a javasasszonyt, hogy amúgy ezért nem kéne-e nekem tetanusz vagy valami. Szóval ne viccelődj Alina golymókjával, mert szerintem megszállta egy sorozatgyilkos lelke, és csak arra vár, hogy mikor csinálhat ki mindenkit! – rázom meg a fejemet, és még a tomporom is megfájdul az emlék hatására. Nem volt egy kellemes élmény, na.
− Amúgy, ha bármikor bármiről akarsz dumálni, akkor itt vagyok – bököm oldalba játékosan, de elég gyengéden ahhoz, hogy ne essen bántódása, viszont szeretném, ha érezné, akármilyen hülye is vagyok, attól függetlenül számíthat rám.

Szer. Szept. 22, 2021 3:54 pm

René & Harper

Amilyen jól szórakozott René a saját nyomorán, vagyis azon a nyomoron, amely a legnagyobb valószínűség szerint érni fogja, én pontosan olyan szkeptikusan álltam hozzá a véleményéhez.
- Ugyan nem tudom, hogy mit csinálnak az olasz focisták - mert bár alapvetően szerettem a muglis sportokat, a futballt mindig is unalmas időpocsékolásnak tartottam -, de abban biztos vagyok, hogy csak azért, mert eljátszod a hattyú halálát, nem fognak Longbottamnak büntetőt fújni. Maximum rászólnak, hogy ne legyen annyira durva.
A kviddics nem kislányoknak való sport volt. Mindenki, aki akárcsak egy meccsen is seprűre szállt, az tudta: veszélyes hazárdjáék ez, ahol esélyes, hogy eltalál egy vaslabda. Tény és való, az iskolai meccsek nem voltak annyira durvák, mint a profi ligában, de itt is megesett már egy-egy csont eltört vagy komolyabb fejsérülés.
- Ezek alapján szerintem kellően kettyós vagy ahhoz, hogy közéjük tartozz. Még a hajad színe is megvan hozzá. Szinte minden kritérium stimmel - billentettem oldalra a fejem gondolkodást mímelve. - Mondd csak, nem lehet, hogy elcseréltek születésedkor? - érdeklődtem elegánsan ejtve az afrikai lányt, mint témát. Nem volt vele problémám, de annyira se érdekelt, hogy hosszú diskurzusokat folytassak róla. - Téged meg Leo Blacket. Ő csak egy karótnyelt jégcsap, de nem tűnik annyira bolondnak, mint a beltenyészetekben lenni szoktak - fűztem még kicsit tovább a gondolatmenetet, ami… fogalmam sincs, hogy mennyire állta meg a helyét. Mindenesetre rettentően komikus volt, már csak a kósza gondolat is, hogy René a Black család tagja legyen.
- És sérthetetlennek hitte magát, mint egyes, most seprűn lebegő Hugrabugosok - incselkedtem vele továbbra is, mint sem törődve a korábbi, malacokat idéző röffentésével… pardon, horkantásával. - Szóval ez egy ajánlat, hogy tépjem le az orrod és tartsam meg szuvenírnek? - mosolyodtam el a lehető legbájosabban, miközben én magam is közelebb léptem hozzá, mintha valóban az emlegetett ellenőrzés, esetleg a letépés lenne a célom. A valóságban persze, ha képes lettem volna ilyesmire, akkor sem teszem meg. Nem csak, mert képtelen lettem volna neki akkora fájdalmat okozni, hanem mert nem gyűjtöttem az orrokat. Ha voltak is számomra eddig ismeretlen fétiseim, az bizonyosan nem a test ezen részének irányába.
- Szóval most megkérted a kezem? - vontam fel már-már kihívóan a szemöldököm. Nem mintha ~~most vagy a jövőben bármikor~~ René felesége kívántam volna lenni, noha a nyakamat tettem volna rá, hogy ő sem gondolta komolyan ezt a kijelentését. Mégis, volt valami üdítően szórakoztató ebben a gondoltan játékos évődésben, amit nos… szerintem minden lány csinált, ha a fiúval beszélt.
- Amíg nem éled túl, felesleges gondolkodnom rajta. Nem igaz? - hiszen minek törjem magam, ha a végén nem marad belőle más, csak por és hamu. - Vágysz valamire, úgy mellesleg? - kérdeztem óvatosan, ismerve már annyira Renét, hogy tudjam, ezel most magamat vezettem be egy csapdába. Ugyan nem tudtam mit fog kitalálni, de sejtéseim voltak és a szokásos, rá jellemző mindenkivel flörtölős stílusa nyomot hagyott az összesgondolaton.
- Azt hiszem, félreértettél - csováltam meg a fejem. - Tudom, hogy ismered a csapatmunka fogalmát. Inkább csak arra akartam utalni, hogy hajtóként nem minden ígéretesnek tűnő helyzet az, és néha jobban megéri passzolni, mint kockáztatni - próbáltam árnyalni a korábbi szavaimat és átadni Renének azt, amit eredetileg szerettem volna, nem pedig valami teljesen mást. - Akkor a meccsen leszel majd igazán nagy slamasztikában. Flora Travers, Roxane Weasley, Rose Granger-Weasley és Alina, csak hogy párat említsek azok közül, akik pályára forgnak lépni és potenciálisan szinglik. Szóval vagy kvaffsexuális leszel arra az időre, amíg a játék tart, vagy nagyon csúnyán fejbe fognak vágni egy gurkóval… vagy kettővel - húztam el a számat. Félig vicceskedtem csak, a mondandomnak azon része, hogy ha nem lesz résen, akkor legel egy kis Roxforti füvet, az komoly volt.
Még a kórházban, közvetlen azelőtt, hogy visszaengedtek az iskolába, tettem egy fogadalmat, mi szerint nem grimaszolok majd, ha a történtek vagy a betegségem kerül szóba. Egyszer se voltam képes betartani ezt. Pedig tényleg próbálkoztam, de nehéz volt nem őszintén véleményt nyilvánítani erről és arról, hogy mindenki olyan vehemnciával próbált védeni, mintha csak valami porcelánból készült baba lettem volna hús-vér ember helyett. René is már-már ijesztően komoly lett mindennapi, gondtalan önmagához képest.
- Ez nem viccelek, úgy hangzott, mintha a bátyám mondta volna és nem, még mielőtt azt hinnéd, ebben a kontextusban nem bóknak szántam - sóhajtottam. Néha úgy éreztem, Masont jobban megrázták a történtek, mint engem. - De megnyugtatlak: nem áll szándékomban seprűre ülni, ennyire azért nem vagyok saját magam ellensége. Viszont egyelőre még igazán hatékony ötletem sincs. Hirtelenjében csak annyit tudok felajánlani, hogy nézem a gyakorlásod, utána pedig megbeszélem veled a javítani valókat - tártam szét tanácstalanul a karjaim, hiszen seprű nélkül csak ennyim volt. A szám, a szemem és a tapasztalatom, valamint az a tudás, amelyet az utóbbi években összeszedtem a kviddics elméletéről és gyakorlatáról vegyesen.
- Ez kedves, de korántsem vagyok én olyan központi ember a Hugrabugban, hogy az elvesztésem ilyen nagy horderejű legyen. Persze, szomorú lenne meg minden, de érted… az élet mene tovább - vontam meg a vállam, noha könnyű volt ezt a kijelentést megtennem úgy, hogy csak teoretikusan beszélgettük, elméleti síkon, hiszen nem haltam bele a zuhanásba.
- Kímélem is, nyugi - grimaszoltam ismét, lássa csak, hogy bármennyire is igaza van, nem tetszik a véleménye. - A legmegerőltetőbb dolog, amit csinálhatok az a lépcsőzés, de azt se futva, szigorúan csak sétatempóban - változtattam el a hangom, kifigurázva kicsit az orvosom, aki nehezen hitte el, hogy valóban annyi lépcső van az iskolámban, mint amennyit állítottam. Atz pedig még csak nem is sejtette, hogy ezek izgő-mozgó darabok voltak, amelyek saját kényük és kedvük szerint változtatták a helyüket, nem pedig a hagyományosak. Ha ezt előadom neki, biztosan beutaltat a zárt osztályra is, nem csak a tüdőgondozóba, egy alapos kivizsgálásra.
- Mondanám, hogy az is fájna, ha apám harapna seggbe, de azt hiszem, egyikünk se vágyik arra, hogy ezt akárcsak elképzelje, nem hogy átélje - borzongtam meg már csak a gondolatra is. Főleg, mert apám viselt dolgai alapján csak azért nem feltételeztem soha, hogy tini fiúkkal kezdene, mert ahhoz túlságosan homofób volt - vagy ahogy ő nevezte: konzervatív hagyománytisztelő -, más különben… - Szóval a hasonlat teljesen jogos volt. Annyi különbséggel, hogy apámban nem sorozatgyilkos, inkább egy hivatásos strici lelke veszhetett el - vontam vállat. Szerettem apám, azt aki egykor volt, nem pedig az, aki későn részegen állított haza és idegen nők parfümtől bűzlött. Tagadni pedig kár lett volna, hiszen a Próféta, ha nem is gondos részletességgel, de rendszeresen beszámolt a stiklijeinek egy részéről, ami nyilvánosságra került. Az örömlányokról és a vöröslámpás negyedről.
- Köszi - löktem meg én is óvatosan, kissé meghatódva. Az ölelkezés nem a mi stílusunk volt, még ha René tippjeim szerint nagyon élete volna, akkor sem. - De ha mindent elmondanék, a végére pszichológusra lenne szükséged vagy egy papara. Meghallgatni végülis mind a kettő meghallgat. Talán a papot javasolnám inkább, az ingyen van, csak kényelmetlen, ha muglimód térdelni kell.

Szomb. Okt. 09, 2021 7:20 pm

Harper & René

− Most nem szeretném bemutatni, de hidd el, ha arra kerül sor, akkor látni fogod – vigyorogtam rá, és nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek Harper további szavain. Nem is én lettem volna, ha Longbottomot komoly fenyegetésnek vélném.
− Ugyan már, ha bejátszom, hogy eltörte a bordáimat, akkor tuti kapni fog érte – vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, mert valljuk be, értek már durvább sérülések is. Nem hittem, hogy pont a kviddics fog majd ki rajtam, hiszen megannyi dolgot csináltam, ami ennél sokkal, de sokkal rizikósabb volt. Meg tűzveszélyesebb. Meg robbanékony. Á, inkább hagyjuk is.
− Nem-nem. Ez minőségi kettyósság, egyedi és utánozhatatlan. Yates-Newman gének, kérlek. Semmi közöm a Black-ekhez, különben is tök más értékeket képviselünk, és akar a halál odatartozni, jó nekem a saját őrült családom. – Mert lehet, hogy nem voltunk olyan gazdagék, mint a Black-ek, de legalább nem is rendelkeztem megnyomorodott lelkivilággal, mint azok. Megvolt a maguk hülyesége, nekem is a sajátom, legfeljebb akkor keveredtem volna velük, ha Harper Black lett volna, de hát ő Briggsnek született, így aztán esélyem se volt arra, hogy bekerüljek abba a családba, mert Leo meg Regu Blackkel nem igazán volt kedvem randizni.
− Igen, de Voldi nem rendelkezett olyan csótány-DNS-sel, mint én. Csórónak senki nem mondta el, hogy unikornisokat szopkodni nem vezet semmi jóra, de hát én akkor nem éltem még, hogy közbe léphessek – vontam meg a vállamat vidáman, hiszen nekem aztán édesmindegy volt, hogy Voldi mibe pusztult bele, az volt a lényeg, hogy egy rohadékkal kevesebb járkált a világunkban, és jelenleg egyetlen pszichopata sem tört még uralomra. Még. Aztán ki tudja, hogy mit hoz a jövő, elvégre nem jártam én Jóslástanra, hogy mindezt tudjam.
− Ha annyira szeretnéd, tiéd lehet az orrom, vagy minden másom is. – Hogy miként voltam képes Voldemort létezését elterelni flörtölő irányba… Ne kérdezze senki, oké? Rohadtul tehetséges voltam, maradjunk ennyiben, köszi.
− Nos, ha igent mondasz, akkor veheted leánykérésnek. De szigorúan csak akkor! – mosolyodtam el, mert amúgy én simán feleségül vettem volna akár őt most azonnal, kár, hogy Harper a friendzone-on kívül nem ismert nagyon mást. Pedig nem tudja, hogy miről maradt le, mert amúgy tök figyelmes tudtam lenni, ha barátnőm volt. Az más kérdés, hogy mostanában nem volt alkalmam megmutatni ezt az oldalamat.
− Miért gondolod azt, hogy nem élném túl? Az imént mondtam, hogy a Yates-Newman gének elpusztíthatatlanná tesznek – húztam ki magamat, elvégre rohadtul büszke voltam arra, hogy bár felrobbantak és felgyulladtak a közelemben dolgok, mégis életben maradtam. Pedig egyszer még megrázó élményben is volt részem!
− Csak egy csókra – szelídült meg a mosolyom, bár a tekintetem csillogásából egyértelmű volt, hogy bizony ezt komolyan gondoltam. Bár nem voltam erőszakos, ha nem akarta, akkor nem erőltettem rá semmit. Soha nem csináltam ilyesmit, de kérdezett, így hát őszinte választ adtam neki.
Eskü próbáltam amúgy odafigyelni a kviddiccsel kapcsolatos szavaira, de valahogy nem tudtak meghatni, amikor itt állt előttem, és elkalandozott rajta a tekintetem, mert olyan csinos volt.
− Vagy én nem leszek szingli, akkor nem fogják tudni elterelni a figyelmemet, és egyben maradok – vettem ismét flörtölősre a figurát, hiszen továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy mindkettőnknek könnyebb lett volna az élete, ha Harper végre elfogadta volna a tényt, hogy ő és én…
− Ha nem lenne ilyen betegséged, akkor is aggódnék érted, akár bóknak szánod, akár nem – vakartam meg a tarkómat, hiszen lehet, hogy ő nem hitte el, de attól még fontos volt nekem. Akik pedig fontosak nekem, azokat félteni is szoktam. Hihetetlennek tűnhetett, de így volt.
− Nekem viszont van egy jobb ötletem – mosolyodtam el, hiszen nem szerettem úgy bármit is csinálni, hogy a másik fél nem tudta kivenni belőle a részét, így hajlandó voltam ejteni az egész edzéses dolgot. Azonban még nem hozakodtam elő vele, hiszen gyorsan témát váltottunk. Harper is kezdett olyan csapongó lenni, mint én voltam, vagy csak jól követett engem ebben.
− Szerintem hülyeségeket beszélsz amúgy. Lehet, hogy egyeseknek az élet menne tovább, de nekem biztosan más lenne – feleltem valamivel komolyabban, hiszen akármilyen érzelemmentesen is próbált beszélni a betegségéről és a halálról, én nem tudtam így kezelni. Nekem igenis hiányzott volna a nevetése, a mosolya, vagy csupán látni őt a kedvenc helyén üldögélni.
Épp ezért csak egy halvány mosolyra futotta, amikor valakit éppen kifigurázott. Nem volt eléggé meggyőző, de nem akartam most prezentálni a mesteri trükkjeimet, pedig olyan zseniálisan utánoztam már Juniszt, hogy Nobel-díjat érdemeltem volna érte.
− Látom, te is elképzelted – horkantottam fel, ami hamar nevetésbe csapott át, bár őszintén megvallva, tényleg nem vágytam arra, hogy Russel Briggs seggbe harapjon. Ez valahogy sose akart felkerülni a bakancslistámra.
− Ohó, akkor meg pláne nem szeretnék vele találkozni. Én nem olyan fiú vagyok – próbáltam viccel elütni Harper kijelentésének az élét, mert azt hiszem, hogy most bepillantást nyertem a Családi titkok következő részébe, amelyet inkább szerettem volna kiverni a fejemből.
− Szerintem igazán próbára tehetnél, ha úgy van. Nem olyan érzékeny a lelki világom, és isteni forró csokit csinálok, szóval… Mi lenne, ha félretenné a seprűmet, csinálnék forró csokit magunknak, majd meglátogatnál a szobámban, ahol megmutatnám a megbütykölt zsebtévémet, ami csakis egyetlen adót tud fogni mindenféle szar vetélkedő műsorral? És miközben a műsort nézzük, akár mesélhetnél arról is, hogy miért gondolod azt, hogy pszichológusra, vagy papbácsira lenne szükségem. – Kicsit megbillentem, amikor meglökött, és ha nem figyeltem volna oda, akkor talán el is vágódtam volna, de szerencsére most még éppen magamnál voltam, így nem taknyoltam el. Sőt, összekaptam magam annyira, hogy egy sokkal értelmesebb tevékenységet javasoljak Harpernek, és még semmiféle hátsószándékom se volt közben. Csupán úgy éreztem, hogy jólesett volna neki, ha valaki meghallgatta volna.