Cato Axel Cantore

Szeretek rendet tartani magam körül. Személy szerint én itt ki is fogytam, de anyám mindig azt mondja, jószívem van (nyilván nem látta még, hogy viselkedek a Roxfortban), és hogy láthatóan szeretek segíteni másokon, amire nagyon büszke. Ezt nem én mondom, szerintem se nem jósszívű, se nem segítőkész nem vagyok. A tantárgyakra, amik érdekelnek – mint például a Mágiatörténet – jóformán tanulnom sem kell, mindent megjegyzek az órán, és előszeretettel kutatok a témában a könyvtárban akkor is, ha nincs elvárva, bár ezt elsősorban éjszaka művelem, mert napközben hagyom, hogy ismertebb nagyszájú mardekárosként a közvélemény formálja a viselkedésemet. Állítólag törekvő, ambiciózus vagyok, mert ha egy célt kitűzök a szemem elé, azt meg is csinálom; ezt én még csak abban láttam megnyilvánulni, hogy ha le akarok szökni a konyhába kakaóért, nem ijeszt el a felügyelőtanár járőrözése, de mindenesetre ha apám ezt mondja, akkor biztos úgy van. Otthon érzem magam a figyelem középpontjában, és csoportokban gyakran veszem fel a vezetői szerepet, nem szándékosan, de hiperdomináns egyedek gyakran fenyegetőnek érzik már a kisugárzásomat és magabiztosságomat is, ezért sokan nem kedvelnek. Gondolom, két vezetői pozícióban lévő szülővel evidens volt, hogy örökölni fogok valami ilyesmit, mindketten eljutottak a jelenlegi helyzetükbe valahogy.

Fogalmam sincs, ki vagyok, úgyhogy nem érzem úgy, hogy lenne valódi személyiségem. Ezt szeretem azzal leplezni, hogy a klisé mardekáros álca mögé bújok, de ha mélyen magamba nézek, az az igazság, hogy… jó érzés, ha bánthatok másokat. Szeretem látni, ahogy az önbizalmuk összetörik a puszta szavaim hatására, ebből kiindulva kifejezetten érzékem van megtalálni azokat, akiknél ez nem kerül sokba. Szeretem, amikor valakit a szarkasztikus humorommal döngölhetek földbe, mert jó érzés, ahogy a többiek nevetnek rajta.
Gyakran dühös vagyok bármilyen ok nélkül, talán magára a világra, és ilyenkor a fent említett személyiségjegyeim még inkább előjönnek, nem tudok uralkodni az érzéseimen, pedig egész életemben azt tanították, hogy uralkodnom kell az érzéseimen. Ez is frusztrál. Ettől dühös leszek. Ebben az ördögi körben élem az életem.
Jónéhány tantárgy nem érdekel, és meggyőződésem, hogy ezen tantárgyak professzorai egész egyszerűen azt hiszik, hülye vagyok, mert nem tudom rávenni magam a tanulásra, az óra anyaga meg az egyik fülemen be, a másikon ki.

Durhamban születtem, első és azóta is egyetlen gyerekként egy félig olasz, félig angol aranyvérű családba. Szívesen mesélnék az izgalmas életemről, ha lett volna olyanom. Gyerekként szívesen csavarogtam a városban, szerettem utazgatni a környéken és a római romokat nézegetni, szerettem Skóciába járni a nyaralónkba hétvégente, és szerettem mugli módon átvonatozni Newcastle-be egy mugli barátomhoz a dadámmal.
Aztán ahogy idősebb lettem, és a szüleim úgy vélték, már meg fogom érteni, elmondták, hogy előkelő családból származom, úgyhogy talán ideje lenni abbahagyni a vonatozgatást meg a muglilátogatást, és olyan fontos dolgokra koncentrálni, mint az etikett. Ez szomorú volt meg ilyesmi, de legalább vártak, amíg nyolcéves lettem, addig lehettem gyerek. Azóta sem voltam Newcastle-ben.
A szüleim szerettek, a maguk módján, ők is sok időt töltöttek velem, akárcsak a dadáim, és sokat jártunk túrázni is. Teljesen átlagos aranyvérű életet éltem addig a pontig, amíg tizenkét-tizenhárom éves korom környékén elkezdtem rájönni, hogy az aranyvérű normák elmaradottak, én meg nem feltétlenül értek egyet velük, és egyáltalán nem biztos, hogy én az akarok lenni, akinek a szüleim akarnak.
Azóta el vagyok veszve, fogalmam sincs, ki vagyok, hova tartozom, ki akarok lenni, hova akarok tartozni. A szüleimmel elhidegültünk egymástól, mert gyakran mérges vagyok rájuk ok nélkül, pedig az égvilágon nem ártottak nekem soha semmit, mégsem tudok már a közelükben maradni hosszútávon. Nagyon szeretnék jóban lenni velük, de nem tudok, ezt mindig csak akkor érzem, amikor már távol vagyok tőlük egy ideje, amikor találkozunk, menekülni akarok vissza a Roxfortba.
Ez minden, amit el tudok mondani az életemről. Soha nem történik velem semmi, nem ért valami hatalmas trauma sem, ezért pedig bűntudatom van, amiért mégsem vagyok boldog. Másoknak, különösen más aranyvérűeknek sokkal rosszabb dolga van, és mégis jobb emberek lettek, mint én.

Sápadt bőrszínem anyámtól, sötét szemem és kezelhetetlen, göndör fekete hajamat meg apámtól örököltem, így néha meg is kapom a kérdést, vannak-e mediterrán gyökereim. Még a kinézetem is egy klisé.
178 centi vagyok, de anyám mindig azt mondja, ne aggódjak, még nőni fogok, de én nem aggódok, úgyhogy ebből arra következtetek, ő aggódik, ami érthető, mert még ő is magasabb nálam egy centivel, az apám meg több, mint tízzel. Gondolom, nem nyertem meg a genetikai lottót, ami aggasztja őket, mert én vagyok az egyetlen gyerekük.
Otthon muszáj makulátlanul kinéznem, lezselézett hajjal és elegáns ruhákkal, így a Roxfortban mindig kiélem magam, a hajamat még csak megfésülni sem próbálom, a ruháim gyakran csillognak az egyenruha alatt, és mindenféle ékszert hordok mint több nyaklánc, karkötő (mindezt természetesen egyszerre), idén még a fél fülemet is kilyukasztottam, amibe egy kereszt alakú, lógó fülbevalót tettem; fogalmam sincs, tudat alatt lázadok-e vagy ez a valódi stílusom, mindenesetre ha valami boldoggá tesz, akkor az az, hogy így nézhetek ki. Szívesen mennék el egy mugli tetoválóhoz is, de nem merek ilyen maradandó dolgokat csinálni, amíg a szüleim biztosítják a lakhatásomat.
A testalkatomra egyébként azt lehetne mondani, nyúlánk vagy egyenesen sovány, nem sok izom van rajtam, hiába próbálkozom, de majd csak akkor fogok aggódni, ha ez pár év múlva is így marad.