Nem bírtam tovább a négy fal között. Csupán pár napja, hogy eltemettük Astoriát, majd nem sokkal később Scorpius vissza is ment a Roxfortba, és egyedül hagyott engem a kihalt, komor kastélyban, ahol nem maradt más társaságom, mint a házimanók, és a pókok a sarokban. Én pedig úgy érzem, hogy lassan, de biztosan fulladok meg a sok emléktől, a magánytól, a veszteségtől, ha nem mozdulok ki, és foglalom le magamat valamivel. Mert odahaza bármerre nézek, minden Rá emlékeztet: a dolgok, amiket szeretett, vagy épp ellenkezőleg. Amiket saját kezűleg készített, amiket vásárolt, azok az apróságok, amelyekkel otthont varázsolt több évszázad után a sötét Malfoy kúriából. A kedvenc helyei, a fotel, ahol olvasni szokott, vagy a rózsakert, ahol a délutánjait töltötte. Minden... MINDEN arra emlékeztet, hogy nincs már, hogy itt hagyott bennünket. Hogy nem tudtam megmenteni.
Alig pár hete még egy újabb nyomot követve reménykedtem, hogy megtaláltam... hogy ezúttal végre tényleg megtaláltam számára a gyógymódot. Egy régi, négyszáz éves levél miatt egészen Törökországig utaztam, a Boszporusz partjára, hogy a nyomára bukkanjak egy rég elveszett ereklyének, ami TALÁN megtörhette volna a vérátkot. Egy furcsa mugli ásatás közepébe csöppentem, és napokat pazaroltam el a semmire, aztán pedig majdnem túl későn értem vissza. Ha hamarabb hazatérek, ha el sem megyek... Ha itt lettem volna azokban a hetekben, valószínűleg feltűnt volna, hogy egyre közeleg Astoria számára a vég, segíthettem volna neki kényelmesebbé, boldogabbá tenni azt az időszakot. Vagy mondjuk ha időben kerítek neki egy jó gyógyítót, akár el is húzhattuk volna, több időt nyerhettünk volna... Talán még ma is élne, még lenne esélyünk.
Tudom, túl sok a “ha” és a “talán”. Ezt teszi velem a bezártság, és a hiánya. Szóval muszáj volt kiszabadulnom, muszáj volt visszatérnem a Minisztériumba, hogy valami valóban hasznossal lefoglalhassam magam. Astoria biztatott, hogy hallgassak a szívemre, és segítsek az auroroknak a Magic is Might ellen harcolni, úgyhogy ebbe is komolyabban belevehetném már magamat végre. Azt hiszem, a legokosabb lenne, ha személyesen Potterrel beszélhetnék erről. Megvan a magunk problémás múltja, de ha valakiben valóban megbízom a parancsnokságról, az ő. Így hát mielőtt az irodámba vonulnék, és elhalmoznám magamat munkával, érkezésem után a csarnokon át határozottan, célirányosan a liftekhez indulok. Már csak jó tíz lépés választ el, amikor kinyílik a legközelebbi ajtaja, és olyan valaki lép ki rajta, akire most egyáltalán nem számítok. Néhány másodpercre kicsit meg is zavarodok, mert olyan, mintha Astoriát látnám magam előtt. Megtorpanok, teszek egy lépést hátra, és az arcomra kirajzolódik a tipikus “mintha szellemet látna” ábrázat. De hamar kapcsolok, hogy az elmém szórakozik velem egy kicsit, és valójában a testvére áll előttem. Ettől a megvilágosodástól azonban gondolkodás nélkül sarkon fordulok, és azzal a lendülettel neki is ütközöm valakinek.
- Merlinre! Nézz már a lábad elé! - förmedek rá az illetőre mogorván, aki először csak meglepődik, majd épp felháborodva nyitná a száját, de amint meglátja, kivel is van dolga, inkább csak megrázza a fejét, és faképnél hagy. Egy pillanatra el is gondolkodtat, hogy a felismerés vajon félelmet szült benne, mert rangban felette állok, vagy szánalmat, mert valószínűleg itt már mindenki tudja, hogy meghalt a feleségem? Ám ettől valahogy csak még dühösebbé válok. Már legszívesebben mégis csak inkább csendben visszavonulnék az irodába, de mielőtt ténylegesen megindulnék a másik irányba, sóhajtok, és visszafordulok a sógornőm felé. Már egyértelműen késő volna úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, nem igaz?
Félreértés ne essék, nincs semmi bajom Daphne-val. Csak épp azt szeretném elkerülni, hogy lehetősége legyen bájcsevejt, vagy ami még rosszabb: érzelmes beszélgetést kezdeményeznie. Nem véletlenül kerültem őt, és mindenki mást is a temetésen, akinek esetleg eszébe juthatott volna a hogylétem felől érdeklődni. Vagy sírós nosztalgiázásba kezdeni. Így is épp eléggé megviselt, lelkileg és szellemileg is egyaránt, a másnapi beszélgetés Scorpival. De azt nem kerülhettem el. A fiamnak már nem maradt más, szüksége volt rám. Most viszont... valahogy újra vonzóbbá vált az üresen kongó, magányos otthonom gondolata.
- Helló, Daphne! - biccentek a nőnek. - Látom, te sem tudtad sokáig kerülni a munkát... - jegyzem meg, viszonylag biztonságos irányt adva ezzel ennek az elkerülhetetlen csevegésnek.
Daphne && Draco
Vendég
Szomb. Júl. 10, 2021 12:14 pm
Draco && Daphne
► A little bit of my sister will always live in me.◄
Az utóbbi napok hatása még mindig kísért, én, a mindig precíz és alapos kutatások híve, immár sokadik napja vagyok szinte teljesen használhatatlan a belső ellenőrzés élén. A munkámra még így sincs panasz és a legtöbben azt is megértették, miért vonultam el egy kis időre szabadság gyanánt, de attól, hogy a húgom megpihen, az élet megy tovább. Főleg a politikában nincs megállás, ezt nagyon is jól tudom. Csupán nem megy minden olyan gördülékenyen, mint azt szeretném és ha ezt mások is meglátják, akkor összedől minden, amiért az elmúlt hetekben küzdöttem. Az ilyen pillanatokat használom ki arra a napokban, hogy szünetet tartsak a munkában - jóval többet is, mint az indokolt volna napközben, hogy aztán éjszakába nyúlóan folytathassam. Most is ez a terv körvonalazódik a fejemben, mikor felkapom a táskámat és korai ebédszünetre indulok. Csak járnom kell egyet, mielőtt meghallgatnék még egy osztályvezetőt arról, hogy szerinte az ő munkája mennyivel fontosabb az összes többinél a minisztériumban. A liftből kilépve azonban, ahogy felpillantok a táskámról az előtérre, hogy megbizonyosodjak arról, hogy senki nem áll az utamban, szinte azonnal összeakad a pillantásom Dracoéval és egy pillanatra mindketten lefagyunk. Hogy azért történik, mert kölcsönösen szembesülünk azzal, hogy a másik nem tud otthon ülni a történtek után vagy valami egészen más okból, azt nem tudom meghatározni kimondott szavak hiányában, de egészen biztos, hogy egyikünk sem gondolt arra, hogy összefuthatunk, főleg nem ebben az időben. - Draco? - biccentek felé üdvözlésképp, de inkább kérdésnek hangzik ez az egy szó, ami nem csupán a meglepettségemet hivatott tanúsítani. A falfehér arca viszont elég válasz ahhoz, hogy értsem a reakcióját és hagyjam, hogy ha menni akar. Nem szándékozom visszatartani és nem is rónám fel, ha szó nélkül faképnél hagyna. Úgy gondolom egy ilyen reakció még sokkal rosszabb lenne neki is és a környezetének is, akik természetesen már mind értesültek arról, hogy milyen tragédia történt a Malfoy családban. Az ilyen híreket, főleg a nagy múltú családok köreiben, nem lehet elhallgatni. Bocsánatkérő pillantást vetek a nőre, akire a sógorom az imént úgy ráförmedt, majd mély levegőt véve folytatni tervezem az utamat, de végül az zökkent ki, hogy Draco meggondolja magát. Vagy csak menekül és jelen pillanatban bennem látja a mentsvárat. Nem tudom eldönteni. - Segít lekötni a gondolatokat, mostanában nagy szükség van rá.. - ismerem el. Nem játszom el, hogy a történtek után én jól vagyok. Bár a temetés óta nem volt alkalmam beszélni vele, nagyon is tudom, hogy őt is megrázta a húgom halála. Persze nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy Scorpiust mennyire rosszul érinti a tudat, ahogy az apja a helyzethez áll, ugyanakkor Dracot sem tudom hibáztatni. Nem csak Carol is Alex életéből maradtam ki az elmúlt hat évben, mellettük sem voltam ott és bár leveleztem a húgommal, nekem sem említette, hogy ekkora a baj. Csak akkor tudatosult bennem, mikor sokadszori bátorítására végül hazaköltöztem Angliába. Már nem volt alkalmam megkérdezni őt, hogy vajon azért intézte-e így, hogy a családja ne maradjon teljesen magára a gyászban, de ha az utolsó pillanatig hasonlított arra az önmagára, akit én ismerek, nagyon is azt hiszem, hogy ez volt a szándéka. - Megértem, hogy itt szeretnél lenni, de őszintén kétlem, hogy el tudnád látni a munkádat, Draco. Én sem tudom.. - szembesítem vele, hogy bármilyen indíttatás is vezérli, ez nem a jó megoldás a gyász feldolgozására. A munka nem fogja kevésbé fájdalmassá tenni ezt az időszakot.
Nem vagyok jól. Egyértelmű, hogy még nem vagyok elég jól ahhoz, hogy dolgozni menjek. De ha nem mozdulok ki, ha nem csinálhatok valamit, akkor talán soha nem is leszek. Muszáj elterelnem a figyelmemet, muszáj hasznosnak éreznem magamat. Ez otthonról nem megy. Muszáj kicsit elengednem, nem gondolnom rá, mielőtt...
Megrázom a fejem. Az elmúlt két hétben, mióta elveszítettük őt, a sötét gondolatok jönnek és mennek a fejemben. Még mindig úgy érzem, hogy tehettem volna többet. Megmenthettem volna. Ha kicsit több időm lett volna... Ha több időt áldozok a kutatásra... Ugyanakkor tudom jól, hogy Astoriának többet ért minden pillanat, amikor mellette voltam a gyógymód keresése helyett. Főleg azt figyelembe véve, ahogy az egész végződött. Ezért azt is bánom, hogy nem voltam ott többet. A betegséges ellenére is annyi szép és jó pillanatunk volt. Időnként meg is feledkeztünk az átokról. Voltak időszakok, amikor minden normálisnak tűnt. Még a vége felé is. Volt pár hét, amikor jobban volt, erősebb volt, javulni kezdett, amikor azt hittük, talán magától is képes lesz ezt legyőzni. Annyira hinni akartam benne. De túlságosan előre örültem és bizakodtam, nem sejtve, hogy ez valami még rosszabbnak az előjele volt. Az élet nem igazságos. A múltunk sötét felhőként lebeg felettünk folyamatosan, kísér bennünket mindenhová. Erre jó példa az ő családja. Astoriának valami olyasmi miatt kellett szenvednie és meghalnia, amit valamikor régen egy őse követett el. És most ennek a következményeivel együtt kell élni nekünk is Scorpiusszal.
De példának felhozhatom magamat is, mert az én múltam is töretlenül követ engem mindenhová. Tettem dolgokat, amelyekre nem vagyok büszke, amiket visszafordítanék, megváltoztatnék, de kitörölhetetlenül a lényem részévé váltak. Új életet kezdtem, családom lett, ám a sötét felhő most is kísért. Ezért kell elvegyülnöm a Magic is Might tagjai között. Ezért kell ezentúl még jobban, még többet dolgoznom. Akkor pedig miért ne kezdhetném ezt éppen ma, nem igaz?
Az elszántságom azonban csak addig visz előre, amíg azt egy női alak felbukkanása meg nem töri. Furcsa érzés látni Daphnet. A furcsa nem is elég jó szó. Kísérteties. És valamiképpen fájdalmas is. Nem akarok vele beszélni. De levegőnek sem kellene néznem. A bunkóságom végül jelenleg annyiban ki is merül, hogy ráförmedek egy ártatlan boszorkányra.
- Igen, valóban. Néha nem árt lefoglalni magunkat valamivel... - értek egyet vele. A következő kijelentése azonban irracionális frusztrációt kelt bennem. - Én nem te vagyok, Daphne! - csattanok fel, de aztán szerencsére valamelyest észhez is térek, és lehalkítom a hangomat. Mindenesetre, sajnos úgy tűnik, a harapós énem még nem csillapodott. - Nem vagyunk egyformák. Tudod, én nem mentem el. Én itt voltam, végig itt voltam... Mellette. És te hol voltál? Miért nem jöttél vissza hamarabb? Szüksége lett volna rád, tudod? Hiányoztál neki. Egyáltalán minek jöttél vissza? - halkan, de haraggal zúdítom a nőre a szavaimat. És legbelül tisztában vagyok vele, hogy borzasztó értelmetlen és igazságtalan, amit teszek, és egyébként sem itt és most kellene ezt. Mégis jó érzés végre valaki mást hibáztatni magam helyett, legalább egy pár pillanat erejéig másra terelni a felelősséget, valaki másra nézni megvetően a saját tükörképem helyett.
- Sajnálom. Nagyon igazságtalan vagyok. Nem is úgy gondoltam... - veszek mély levegőt, ahogy felszáll a köd az agyamról. - Úgy tűnik, igazad van. Még nem állok rá készen, hogy visszatérjek dolgozni. De a kúriába sem tudok visszamenni - ingatom a fejem, és tehetetlenül beletúrok a hajamba. Mindegy. Ha magamra zárom az irodám ajtaját, és meghagyom, hogy ne zavarjanak, talán le tudom magam kötni úgy valami hasznossal, hogy közben ne tiporjak senki lelki világába. - Bocsáss meg! - pillantok még egyszer sajnálkozva a nőre, egyben búcsút intve, mielőtt megindulnék a miniszeri hivatal felé.
Daphne && Draco
Vendég
Szomb. Júl. 10, 2021 8:20 pm
Draco && Daphne
► A little bit of my sister will always live in me.◄
A koncentráció azóta nehezemre esik, hogy visszatértem Londonba és felvettem a kapcsolatot a szeretteimmel, akik valószínűleg mind egytől egyig abban a hiszemben éltek, hogy én boldogan élem a mindennapjaimat anélkül, hogy egy pillanatig is eszembe jutna, hogy magam mögött hagytam a családomat. A férjemet, a két gyerekemet, a keresztfiamat, a húgomat. Mindenkit magam mögött hagytam, de apámék halála után én nem tudtam olyan erős maradni, mint Astoria. Mellettem nem volt ott egy szerető férfi, akire támaszkodhattam volna, hisz lássuk be Levin sosem volt mintaférj. Akkor nehezteltem rá emiatt, de a dühöm mára sokat csillapodott. Amit most érzek, leginkább a tehetetlenség. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen kevés időm van, abban sem vagyok biztos, hogy Astoria megbocsátott nekem, amiért nem voltam mellette a nehéz időkben. A papírok fölött görnyedve is folyton eszembe jut a sápadt arca, nem tudok huzamosabb ideig a dolgomra figyelni. Azt hiszem a helyemben senki sem tudna. Mégis, mikor megpillantom Dracot, ahogy hozzám hasonlóan megviselt állapotban ténfereg a minisztériumban, feltehetőleg azért, mert épp két héttel ezelőtt húzták ki a lába alól a talajt és a házukban minden Astoriára emlékezteti, akit a családi kriptában temettünk el néhány napja, nem hibáztatom azért a döntéséért, hogy idejött. Ugyanakkor ez még mindig egy rossz döntés és ezt nem is vagyok rest közölni vele. Bevallom nem számítok rá, hogy ilyen gyorsan fordul ki önmagából, pedig kellene. Mindannyiunk érdekében a lehető legfinomabban kell kezelnem a helyzetet, főleg akkor, mikor mindenki árgus szemekkel figyelhet minket, aki az átriumban megfordul. Szívesen elhajtanám őket azzal a címszóval, hogy nincs itt semmiféle látnivaló, de nem szeretnék a legújabb pletykahullám okozója lenni, így kordában tartom a feltörni vágyó indulataimat. Annál is inkább, minthogy Draco megjegyzésére is épp annyira nincs szükségem, mint mondvacsinált szóbeszédekre, ami a húgom halálát illeti. Ha most nem tudnám kontrollálni magam, olyan lendülettel vágnám pofon őt a kérdőre vonása után, hogy a saját vére ízét is érezhetné a szájában. Talán azért nem teszem, mert én is ostorozom magam azért, mert későn érkeztem. Nem is sejtettem, hogy ekkora a baj. - Azt hiszem nem ez a legjobb hely, hogy ezt megvitassuk.. - mondom csak fojtott hangon, mert nehezemre esik fenntartani a látszatot. Ezt a hangnemet nem viselem el tőle azután, hogy Carol már közölte velem, hogy én vagyok az utolsó ember a világon, akire kíváncsi lenne. Többektől nem viselem el ezt a stílust. Draco viszont címeres idióta, ha azt hiszi, hogy hagyom neki, hogy szégyent hozzon a családunkra - igen, a mi családunkra, mert akár tetszik, akár nem, azzal, hogy elvette a húgomat a családunk életében is szerepet vállalt. Astoria biztosan nem örülne ennek, de tőle már nem tudok tanácsot kérni Dracot illetően. Pedig ő mindig jól kezelte a férjét, nem véletlenül nem fulladt olyan csúfos kudarcba a házasságuk, mint az enyém. Most viszont nem csak ő gyászol, nem csak ő vesztette el a szerettét, hanem én is és a munkahelyünk nem arra való, hogy önmagából kifordulva jelenetet rendezzen majd a halott felesége emlékével takarózzon. Ha ezt nem látja be magától, úgy felhatalmazom magam, hogy a szemére olvassam. - Tudom, hogy értetted.. - sóhajtok fel végül, mert úgy tűnik ő maga is szembesül vele, hogy a fel-feltörő dühe a bizonyíték, hogy nem kellene még emberek közé mennie, ha már azon is elpattan az agya, ha valaki véletlenül az útjába kerül. Mondjuk én. Leráznia viszont nem lesz ilyen könnyű. - Ez a helyzet senkinek sem könnyű.. - teszem hozzá halkan, és már bánom, hogy a temetés estéjén hagytam csak úgy elvonulni, mikor a tor után a vendégek is szépen lassan felszívódtak a birtokról. Akkor kellett volna beszélnem vele, de félő, hogy csak süket fülekre találtak volna szavaim. - De higgy nekem, nem az a megoldás, hogy lehordod a titkárnőket és beletemetkezel a papírmunkába.. Azzal senkinek nem teszel jót, ha romba döntöd az irodádat.. - figyelmeztetem előre, mert őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy a nap végén még egyben lenne, ha most útjára engedném. Márpedig ez nem áll szándékomban. Helyette a baljába karolok és még mielőtt a folyosóra érhetne, visszahúzom őt. Nem kényszerítem, hogy kövessen, gyengéd vagyok, mégis határozottan szeretném, ha most felül tudnám bírálni a terveit. - Ebédelni indultam. Velem tarthatnál. Beszélgethetnénk, azt hiszem mindkettőnkre ráférne.. Vagy ülhetünk is egymással szemben egy whiskey felett... - teszem hozzá, hátha az előbbi ajánlatom nem nyeri el a tetszését. Azt már csak magamban jegyzem meg, hogy láthatóan nincsen túl jó bőrben és nem csak a kialvatlanság miatt. Egy kiadós ebéd is ráférne.
Astoria halála óta a kedélyállapotom enyhén szólva is kiszámíthatatlan, bár ez otthon, ugyebár, a négy fal között, kevésbé mutatkozik meg, mint mikor emberek közé megyek. És az eszemmel tudom, hogy ez normális, hiszen még csak kettő hete, hogy elveszítettem a nőt, akit szerettem, aki mellett megöregedni szerettem volna. Közben ugyanakkor azt mondogatom magamnak, hogy össze kell szednem magam, meg kell erősödnöm. Gyászolok, igen, de nem akarok gyengének, elveszettnek tűnni. Még mindig apa vagyok, és a minisztériumi pozícióm sem engedi meg, hogy sokáig vergődjek otthon. Nyilván, ha arról lenne szó, kivehetnék még pár napot, egy-két hetet is talán, de nem akarok. Nem erre van szükségem. Nem tehetem. Tenni akarok valamit, valami hasznosat, amitől érezhetem, hogy én még itt vagyok, én még élek, és szükség van rám. Hogy az élet megy tovább.
Ám csak a Minisztériumba érve tudatosul bennem, hogy ez sem lesz sokkal egyszerűbb. Hogy a gyász megélése emberek között, vagy munkába temetkezve sem lesz könnyebb. Ettől függetlenül még kitartanék az elhatározásom mellett, ha nem akadnék egészen véletlenül össze éppen a sógornőmmel a csarnok kellős közepén. A jelenléte, a látványa - amely egyrészt már elsőre is az elhunyt kedvesemre emlékeztet, másrészt arra, hogy az idő nagy részében ő nem volt itt a testvére mellett -, egyaránt heves érzéseket vált ki belőlem. Nem vagyok arra büszke, ahogyan a szituációt kezelem. Mindkettőnket kínos helyzetbe hozom, pedig ezt egy percig sem akartam. Magam sem tudom már, mit akarok. Legalább kettőnk közül ő észnél van, és a bántó megjegyzéseim ellenére is higgadtan tudja kezelni a szituációt. Csodálom is őt érte.
- Tudom, igazad van... - nézek körül. Ez határozottan az egyik legrosszabb hely az efféle jelenetekre. Per pillanat is legalább tíz-húsz félig lesütött, de kíváncsi szempár szegeződik ránk. Nyomasztó. Mélyet sóhajtok. Régen elszoktam már az ilyen jellegű figyelemtől. Meg lehet ezt egyáltalán szokni?
- Nem állt szándékomban lehordani senkit, sem romba dönteni az irodát, csak... - kezdenék magyarázkodásba, de aztán csak vállat vonok. Nyilván nemigen van arra jó magyarázat, ha egyszer bunkón és meggondolatlanul viselkedem. - Akkor mégis mi a megoldás? Mert már egy percet sem bírok tovább... egyedül... otthon a kúriában... - tárom szét a karomat, aztán a tehetetlen, elfojtott érzésektől egy pillanatra ökölbe szorul a kezem. Úgy döntök, a legjobb, ha egy gyors bocsánatkéréssel inkább csendben elvonulok, és a nap végéig bezárkózom az irodába. Jól hangzik, nem? Itt legalább nincsenek közös emlékek, és volna mivel lefoglalni is magam. Talán két lépést tehetek csupán a minisztériumi hivatalra vezető folyosó felé, amikor Daphne utánam lép, belém karol, és visszahúz. Homlokráncolva, de kíváncsian pillantok le rá, hogy vajon mit szeretne még?
- Én... nem is tudom... Igazából tényleg volna egy halom jelentés... - Tűnődöm el a hangosan. Az elmúlt hetekben azért valóban felhalmozódott némi munka, amivel ma el tudnék bíbelődni. - Oké, legyen! De csak ha én fizethetek - teszem hozzá aztán egy igencsak vérszegény, alig észrevehető, de őszinte félmosollyal. Daphne-ban is egyértelműen megvan a Greengrass nők meggyőzőképessége. Azt hiszem, tényleg szükségem volna egy beszélgetésre. Senkivel sem beszélgettem őszintén, mióta Astoria elment. Scorpiust kivéve, de az más volt. Akkor azon volt a hangsúly, hogy őt meghallgassam, lehetőség szerint megnyugtassam, megvigasztaljam. Az előbbi kirohanásom után azonban az a minimum, hogy én állom majd a számlát.
- Az ital is jól hangzik, de őszintén szólva azt sem tudom már, mikor ettem utoljára normálisan - jegyzem meg csak úgy mellékesen. A tenyeremet futólag, finoman Daphne kézfejére simítom azon az oldalon, ahol belém karolt. Aztán fordítok egyet rajta, és megindulok vele a kijáratok felé. - Csak annyi kikötésem lenne még, hogy olyan helyre menjünk, ami nem túl zajos, és ahol nincsenek túl sokan - fűzöm még hozzá, aztán magam elé engedem, hogy menjen csak előre.
Daphne && Draco
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 9:08 am
Draco && Daphne
► A little bit of my sister will always live in me.◄
Kellett idő, mire elfogadtam, hogy az ember életében bármikor eljöhet az a pont, ami után már nem bírja tovább ép ésszel. Nálam ez idejekorán bekövetkezett, s bár igyekeztem tartani magam, az idegösszeroppanás sosem akkor érkezik, mikor alkalmas rá az időpont. Természetesen csak később jöttem rá arra, hogy nem a menekülés lett volna az elsődleges megoldás, de Levin mellett nem számíthattam túl sok támogatásra, mikor mindig a karrierje volt az első a családja helyett. A húgom ellenben végig ott volt, talán a gyerekeimmel is többet foglalkozott, mint amennyit én tehettem néhány levéllel, amiknek a nagy részére még csak választ sem kaptam, így abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán olvasták. Nem igazán volt alkalmam megköszönni a húgomnak azt, hogy a távollétemben is helytállt, mikor pedig visszatértem, nem ez volt az elsődleges. A gyász feldolgozása még akkor is hosszadalmas folyamat, ha az ember nem vádolja magát a szerette haláláért. Esetünkben viszont - elég csak ránk nézni ahhoz, hogy bárki meg tudja állapítani - sajnos az is közrejátszik, hogy mindketten hibáztatjuk magunkat a történtekért. Mindketten másért, de hasonlóan gyűlölködve gondolunk arra, hogy nem tudtunk megtenni mindent Astoriáért. Ezt már korábban is láttam Dracon, és mit sem változott az évek alatt. Megérdemeltek volna egy hosszú és boldog életet. Mindketten. - Nem azt mondtam, hogy zárkózz el a világ elől, Draco.. Egyszerűen csak nem az a megoldás, hogy beletemetkezel a munkába és megpróbálsz úgy csinálni, mintha... - Astoria még most is élne... Teszem hozzá, de csupán gondolatban, bár talán enélkül is pontosan tudja, mit akartam mondani. Természetesen megértem, hogy Scorpius hiányában a kúria nyomasztó, főleg mert az ember a gondolataival és emlékeivel nehezen tud mit csinálni. De már most látom rajta, hogy nincs felkészülve arra, hogy szembenézzen azzal, mi vár rá a minisztériumban. Kétlem, hogy dühkitörés nélkül tudná fogadni, ha valaki részvétet nyilvánítana neki. Márpedig ez a jövőben elég gyakori lesz, akár szereti, akár nem. Az emberek olykor azzal a legtapintatlanabbak, ha együttérzően akarnak viselkedni. Szerencsére Draco is érzi, hogy van még néhány érvem amellett, hogy ne térjen még vissza az íróasztala mögé, és nem kell sokáig győzködnöm őt arról, hogy sokkal jobb lesz neki, ha hallgat rám. Persze nem tudhatom, de nekem is jól esne, ha tudnék valakivel beszélgetni nyíltan és őszintén. Márpedig egy családtagok között sem mindig lehetséges. - Legyen, ezt a feltételt el tudom viselni... - mosolyodom el halványan, mintha csak viccnek szánta volna, bár nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz van legkevésbé kedve, hogy egy ebéden tréfálkozzon. De ha ezzel enyhítem benne valamelyest a munka iránti vágyát, nem fogom magam alatt vágni a fát a rosszallásommal. Nem mellesleg a sógorom ízig-vérig úriember. Az évek őt igazolják. - Ebben az esetben az ebéd tökéletes választásnak hangzik.. - jegyzem meg és szúrós pillantást vetnék rá, ha épp nem azzal lennék elfoglalva, hogy belé karolva az ellenkező irányba húzzam őt. Nem kell sokáig noszogatni, hamar beadja a derekát, és immár egymásba karolva távozunk az Átrium egyik kandallója irányába. - A helyismeretem nem változott, bár azt hiszem a távol töltött idő alatt az általam ismert helyek száma, nos csekély... Rád bíznám magam, ha csendesebb helyre vágysz.. - adom meg neki végül a választás lehetőségét, ha már azt elvettem tőle, hogy dolgozhasson. Maga is rájönne, hogy nem megy az olyan könnyen, mint ahogy szeretné. Az pedig sem neki, sem a kollégáinak nem tenne jót.
Hálás vagyok Daphnénak, amiért helyén kezeli a helyzetet, a kirohanásomat... engem. Nem egyszerű most velem. Belátom. Lehet, sosem volt igazán az. Astoriának sem. És nélküle most még elveszettebb vagyok, mint valaha. El akartam menekülni otthonról, az emléke elől, lefoglalni magamat pár órára valami hasznossal. Vagy legalább látszólag hasznossal. Valamivel, ami által azt érezhetem, hogy én még élek, és még érek valamit. Hogy oka van annak, hogy Ő ment el, és nem én. Mert egyelőre nem látom ennek értelmét. Nem így kellett volna történnie. Másfél évtizedem lett volna erre felkészülni, elfogadni. De erre nem lehetett felkészülni. Csak a megoldást kerestem szüntelenül, mert hittem, hinni akartam, hogy lesz megoldás. Lesz gyógyír. Hogy nem kell így végződnie. Annál is inkább összetörtem, amikor megtörtént, és most fogalmam sincs, hogy rakjam magam újra össze.
“... úgy csinálni, mintha... “ Mintha... Visszhangzik a fejemben Daphne befejezetlen mondata. Tudom, mit akart mondani. És bárcsak...! Bárcsak létezne bármi a világon, amitől rövid időre elhihetném, hogy minden rendben van. Hogy Astoria nem ment el. Nem halt meg. Talán, ha elég whisky-t innék. Vagy valaki szemközt átkoznak konfúziós bűbájjal. De tudom, ezek közül egyik sem megoldás.
- Inkább nem szeretnék úgy csinálni, mintha... Én csak.... - megvonom a vállam. Némi tűnődés és habozás után aztán mégis, óvatosan, de felteszem a kérdést. - Az ebéd során esetleg elmesélhetnéd, neked hogyan sikerült... ha egyáltalán sikerült...? Mármint... tovább tudtál lépni végül a szüleitek... elvesztésén? - Tényleg próbálok tapintatosan fogalmazni, remélem, nem lépek át ezzel semmilyen határt. Úgy tűnik, emiatt menekült el anno. Vajon a távolság segített neki? És vajon hajlandó beszélni róla? Végül is mindketten ugyanazon megyünk át most. Egy közeli szerettünk elvesztése mindig nehéz. És neki sajnos már van ebben tapasztalata. Bár én is veszítettem már el barátokat, rokonokat, egykori tanárokat és iskolatársakat a második varázslóháború során is, amikor nem csak a gyásszal, de a bűntudattal is meg kellett birkóznom. De ez most más. Ez most sokkal fájdalmasabb. Úgy érzem, egyedül maradtam.
- Valójában én sem túl gyakran járok ki ebédelni, és nem is túl változatos helyekre. De azt hiszem, ismerek egy jó éttermet. Még elég új, nagyjából fél éve nyitott, magam is csupán két-három alkalommal tértem be... “Mágikus ezüstbabok” a neve, nincs is messze. Hallottál már róla? - Választok célirányt az ebédhez, miután Daphne rám hárítja ezt a feladatot. - Gyere! - fogom meg a karját, és magammal húzva őt is, lépek be a legközelebbi szabad kandallóba, hogy áthopponáljam magunkat a választott vendéglőbe. És amint megérkezünk, már sietve érkezik is elénk az egyik felszolgáló. - Mr. Malfoy! Megtisztelő újra itt látni! Hallottuk, mi történt, őszintén... - Egy asztalt szeretnék, két főre! - vágok a szavába, mielőtt befejezhetné a mondatát. Komolyan a legkevésbé sem hiányzik ez, hogy úton útfélen megállítsanak, és a veszteségemre, a fájdalmamra emlékeztessenek. - Hogyne! Igen, igen, persze... Erre tessék, kérem! - És már mutatja is az utat a legjobb szabad asztaluk felé. Szerencsére nincsenek túl sokan, bár ennek egyik legfőbb oka, - azon túl, hogy a hivatalos ebédszünetig még van legalább húsz perc az átlag minisztériumi dolgozók számára, - hogy nem éppen egy olcsó hely. De igazán kellemes, kissé talán a régi ír kocsmák és vendéglők hangulatát idézi. A lebegő gyertyák, illetve a dekorációban leginkább domináns zöld és ezüst szín pedig a nosztalgikusan roxforti évekre emlékeztetnek. Gramofonról halk zene szól, nyugodt beszélgetéssel egybeszőtt kellemes ebédhez éppen alkalmas hangerőn. Kihúzom egy pálcasuhintással a széket a sógornőm előtt, mielőtt magam is helyet foglalnék.
- Máris hozom az étlapot. Esetleg inni hozhatok valamit? - Daphne felé fordulok a tekintetemmel, megadva neki az esélyt, hogy ő rendeljen először, ha szeretne.
Daphne && Draco
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 2:37 am
Draco && Daphne
► A little bit of my sister will always live in me.◄
Mivel egészen eddig nem sok alkalmam nyílt arra, hogy beszéljek Dracoval, így csak sejteni tudom, hogy min megy keresztül. Mert bár én is elveszítettem a húgomat, egészen biztos, hogy mindketten mást gondolunk a történtekről. A kapcsolatom a sógorommal sosem volt szoros, a tragédia pillanatában azonban mindez teljesen mellékes tényezővé vált, hiszen ennek ellenére hosszú évek óta egy család vagyunk. Bár őszintén megvallva, elsősorban nem Draco miatt aggódtam. Én idősebb voltam Scorpiusnál, mikor a húgommal leveszítettük az édesanyánkat, ez mégis egy olyan trauma, ami örök bélyeget tesz az ember életére. Kereshetem a hibát magamban, a családomban, az univerzumban, hitegethetem magam azzal, hogy nem törtem el teljesen abban a pillanatban, mikor tudatosult bennem a veszteség, de ennyi idő elteltével kár volna tagadni. Egy felnőtt embert ugyanúgy megvisel a szerettei elvesztése, mint egy gyereket. A különbség épp csak annyi, hogy a felnőttekről - talán tévesen - azt feltételezik, hogy mindent kibírnak. - Tudom... Tudom... - nyugtatom meg, mielőtt még kikényszerítene magában olyan szavakat, amikre nincs felkészülve, hogy kimondja. Sem pedig én arra, hogy halljam őket. Annyira közelinek tűnik az emlék most, hogy a húgom mosollyal az arcán fogadott, mikor hosszú évek után végre személyesen is meglátogattam. Ép ésszel fel sem fogható, hogy távozott el belőle a lélek ilyen korán. Jobb ötletnek tűnik nem belegondolni, mennyi időt vesztegettem el a saját életemből. - Úgy gondolod, hogy az segítene? - pillantok fel rá, persze inkább költőinek szánom a kérdést. Érzem rajta, hogy óvatosan kezeli a szituációt és értékelem, hogy választás elé állít és nem belekényszerít egy kényelmetlen beszélgetésbe. Bár szívesen terelném a beszélgetést könnyedebb vizekre, tudom, hogy jelen pillanatban egyikünk sem lenne hálás érte, ha úgy tennénk, mintha nem történt volna meg az iménti jelenet és csak egy munkaebédre vonulnánk ki a minisztériumból. Végül csak bólintok egyet, jelezve, hogy hajlandó vagyok megosztani vele a tapasztalataimat. Leginkább segítő szándékkal persze és nem a múlton keseregve. Az én helyzetem évekkel ezelőtt ugyanis elég más volt és nem láttam más kiutat a menekülésen kívül. Draco viszont nem hagyhatja hátra az életét, neki muszáj megbirkóznia a neje elvesztésével. - Talán hallottam róla, mintha valamelyik kolléga futólag említette volna, de ebben nem vagyok biztos. Bízom az ízlésedben.. - fordítom felé az arcom egy egészen halvány mosollyal. Igazából ezt egy kifejezetten jó kezdetnek könyvelhetem el, hisz ő maga is tudhatja, hogy semmi sem tereli el a figyelmét az emberek részvétnyilvánító pillantásáról, csak az ha... Ha nincs a közelükben és nem emlékeztetik úton-útfélen a veszteségre. Követem Dracot, jobban mondva vele együtt lépek a kandallóba, majd néhány másodperc elteltével ki onnan egy egészen más helyen. Csak arra van időm, hogy futólag körbevezessem a tekintetem a berendezésen, de a bámészkodásomat egy pincér szakítja félbe. Ebben a pillanatban hálás vagyok, amiért sógorom szava úgy dörren a felszolgáló mondata közepébe, hogy eszébe sem jut folytatni a gondolatmenetet. Én csak egy szúrós pillantást vetek rá, s mivel úgy tapasztalom, hogy Draco kézben tartja a helyzetet, a magam részéről nem óhajtom kioktatni az alkalmazottat az illemről. Bár őszintén szólva szívesen megtenném. - Takarok kis hely... - jegyzem meg aztán, amikor már mindketten helyet foglaltunk az asztalnál. Szándékosan nem teszek megjegyzést arra, hogy a fogadtatást persze nem találom megfelelőnek. Nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy tudjam, ezzel nem vagyok egyedül. Bár egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy vajon felismernek-e engem az itteniek ennyi év után vagy máris útjára kelt az első pletyka, miszerint Draco Malfoy alig temette el hőn szeretett nejét, máris más nővel randizgat. Ráadásul nyilvánosan. - A klubhelyiség jut róla eszembe... - folytatom a korábbi gondolatmenetet, mielőtt még felfesteném az ördögöt a falra. A gyertyafény és a zöld árnyalatok kettőse ugyanis egy az egyben megidézi a roxforti éveink alfáját és omegáját, a mardekár ház közösségi terét. Ha már visszatérő vendég, akkor talán nem én vagyok az egyetlen, aki a boldog békeidőkre asszociál ebből a dekorációból. - Köszönöm, egy körtelevet kérek.. - bólintok a pincér kérdésére és csak későn jut eszembe, hogy talán nem túl okos döntés ugyanazt rendelni, amit a húgom is kérne, ha ebédelni hozta volna őt a férje. Csak abban reménykedek, hogy Draconak nem tűnik fel ez a hasonlóság, kettőnk közül ugyanis ő az, aki labilisabb. - És talán majd egy pohár bort az ebédhez.. Van esetleg valami, amit kifejezetten ajánlasz? - pillantok fel a szürke szempárra. Nyilvánvalóan jártasabb itt mint én, de inkább figyelemelterelésnek szánom a kérdést. Habár nagyon szeretném a húgomat nem tabuként kezelni, jelenleg nem tudom mennyire kell tartanom Draco kiborulásától.
Érzem Daphne felől, hogy a kimondatlan szavak ellenére is megért. És hálás vagyok neki ezért, mert nehezen találom a szavakat. Ha az érzéseimről van szó, akkor egyébként is, de most meg főleg. Nehéz beszélni róla, még gondolatban is, épp elég megbirkózni ezzel az állandó, fullasztó, feszítő fájdalommal a mellkasom közepén. A hozzá társuló mardosó bűntudattal, és a félelemmel, amit amiatt érzek, hogy nem fogom tudni megállni a helyemet apaként Nélküle.
- Nem tudom... Talán... - vállat vonok. Segíthet ezen bármi is? Kétlem. És mégis reménykedem. Mégis szeretnék adni ennek egy esélyt. Erősen viszolygok attól, hogy ezekről a dolgokról beszéljek, de ezzel csak a régi, jól berögződött szokásaimat követem, a belém nevelt alapokat erősítem, mert azt tanultam, hogy az érzések kimutatása gyengeség. Kivételesen azonban talán... talán segítene beszélni valakivel... Nem valakivel. Daphne-val, mert ő áll a legközelebb ahhoz, hogy megérthesse, min megyek keresztül. Ő is veszített el hozzá közel álló, fontos személyeket az életben. És most elveszítette a húgát. Mindketten elveszítettük Astoriát. Én pedig... azt hiszem, ezen a ponton már megtennék bármit, amitől akár csak egy kicsit is könnyebb lenne cipelni ezt a terhet. Ezt a fájdalmat. Ha csak a töredékével is könnyebb lenne ez a mázsás súly, talán már megérte.
Persze nyilván nem itt és most fogunk belemélyedni ebbe a társalgásba, a Minisztérium átriumának közepén. Szerencsére ismerek egy egészen kellemes helyet, ami véleményem szerint Daphne tetszését is könnyedén elnyerheti majd, és ahol nyugodtan megebédelhetünk. Miután már belém karolt, már vezetem is az egyik közeli kandallóhoz, ahonnan egyenesen a választott étterembe hopponálok vele. A fogadtatás sajnos nem olyan, mint amit várnánk. Az ismerős színek, és a barátságos légkör az, amiért a legtöbbször szívesen megfordulok itt, de van az a pont, amit nem kellene átlépniük a barátságosággal. Senki sem szereti, ha lépten-nyomon a fájdalmára, gyászára emlékeztetik, fakadjon ez akármilyen jóindulatból vagy együttérzésből. Bár látszólag ez egyelőre nem szegte kedvét egyikünknek sem.
- Sejtettem, hogy tetszeni fog. Igen, egészen nosztalgikus élmény ide betérni - bólintok, miután helyet foglalva szembe kerülök a nővel. Az utolsó roxforti évek alatt sok nehézséggel kellett megbirkóznunk, sokunknak. Ugyanakkor azt megelőzően eltelt ott sok egészen szép évünk is, amire szívesen emlékszem vissza. És a sógornőm arcáról is ezt olvasom le jelenleg. A pincér nem habozik felvenni a rendelésünket, miután kényelembe helyeztük magunkat, ám ahogy Daphne közli, mit szeretne, egy pillanatra lefagyok. A levegő a tüdőmbe szorul, és fájdalmas pillantást vetek rá, míg próbálom újra megtalálni a hangomat. Miért... Miért éppen ezt kellett rendelnie? Miért kell ennyire RÁ emlékeztetnie? A két kezem ökölbe szorul az ölemben az asztal alatt, majd lassan újra kienged, ahogy sikerül ismét mély levegőt vennem.
- Én... egy jeges teát kérek - futtatom fel végre a pillantásomat a még mindig türelmesen várakozó felszolgálóra. Valószínűleg egy pohár whiskey most sokkal jobban esne, de nem vagyok az a típus, aki már délelőtt alkoholizálni kezd, és nem most szeretnék ezen változtatni. Remélhetőleg egy csésze hideg Earl Grey is hatásosan kezelésbe veszi majd az idegeimet.
- Hogy én mit ajánlok? - kérdezek vissza még kissé zavartan. Hirtelen nem is tudom értelmezni a kérdést, kell még egy-két röpke másodperc, hogy rendezzem a gondolataimat. A pincér azonban segít menteni a helyzetet azzal, hogy időközben a kezembe adja az étlapot. - Nos... a Maryland-i csirke szalmakrumplival mindig jó választás, vagy a tésztában sült marhahús. Ma azonban én inkább yorkshire pudinggal készített marhasültet kérnék - intézem az utóbbi szavakat már egyesen a pincérnek. - És ha engem kérdezel, bármelyikhez megfelelne egy fűszeresebb, testesebb fehérbor, olaszrizling vagy furmint. Desszertnek pedig almás crumble lesz - szolgáltatom is vissza az étlapot. - De az epres sajttortájuk is kiváló - fűzöm hozzá Daphne felé biztatásul.
- Az ő kedvence is a körtelé volt. De ezt már tudtad, igaz? - kérdezek rá némi habozás után, amikor ismét kettesben maradunk. - Olyan mintha... a világon minden... minden pillanatban... rá emlékeztetne. - A szavak nehézkesen, szinte már összefüggéstelenül hagyják el a számat. Két tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, aztán leejtem a kezeimet az ölembe. - Tudom, hogy idővel majd könnyebb lesz, de jelenleg olyan érzés, mintha... - Nem, erre nincsenek szavak. Csak annyit tudok biztosan, hogy... - Cserben hagytam őt.
Az utóbbi napok hatása még mindig kísért, én, a mindig precíz és alapos kutatások híve, immár sokadik napja vagyok szinte teljesen használhatatlan a belső ellenőrzés élén. A munkámra még így sincs panasz és a legtöbben azt is megértették, miért vonultam el egy kis időre szabadság gyanánt, de attól, hogy a húgom megpihen, az élet megy tovább. Főleg a politikában nincs megállás, ezt nagyon is jól tudom. Csupán nem megy minden olyan gördülékenyen, mint azt szeretném és ha ezt mások is meglátják, akkor összedől minden, amiért az elmúlt hetekben küzdöttem. Az ilyen pillanatokat használom ki arra a napokban, hogy szünetet tartsak a munkában - jóval többet is, mint az indokolt volna napközben, hogy aztán éjszakába nyúlóan folytathassam. Most is ez a terv körvonalazódik a fejemben, mikor felkapom a táskámat és korai ebédszünetre indulok. Csak járnom kell egyet, mielőtt meghallgatnék még egy osztályvezetőt arról, hogy szerinte az ő munkája mennyivel fontosabb az összes többinél a minisztériumban.
