Bizonytalan léptekkel haladtam keresztül az utcán, és próbáltam megtalálni a házat, amit néhány nappal ezelőtt láttam először, és tulajdonosa valószínűleg úgy remélte, hogy utoljára. Elég világosan a tudtomra adta, egyáltalán nem kér a további segítságből, és köszöni szépen, felnőtt ember, megold mindent egymaga. Szerettem volna hinni benne, és Merlinre, én tényleg nem vontam kétségbe, hogy immár mindent meg tud csinálni, csupán látogatóba jöttem, meg sütöttem pár szem süteményt. Ártatlan baráti vizit, semmi ellenőrzés, vagy ilyesmi.
A fülem mögé söpörtem egy kósza tincset, a könnyű nyári ruhában egészen kellemes volt az idő, napok teltek el, hogy hosszabb időt a szabadban töltöttem volna. Persze nincs ezzel semmi baj, a medimágus szakma már csak ilyen volt, jobb előbb megszokni, mint utóbb rádöbbenni, mibe is csöppen az ember. Nekem Cissy miatt eleve volt némi rálátásom, ez mennyi időt vesz igénybe, így amikor végül emelett a pálya mellett döntöttem, túl sok meglepetés már nem ért. Aztán a szemem megakadt az ismerős épületen. A kertes házakat mindig is olyan kis kedvesnek éreztem itt, Angliában, teljesen máshogy néztek ki, mint Amerikában, sajátos bájuk volt. Nem, mintha azok nem tetszettek volna, sajnáltam, hogy én sose lakhattam a régi farmon, ahol Cissy és anya is felnőtt. De annak örültem, hogy legalább megismertem, őszintén, néhány pillanatig tartottam tőle, hogy elveszek az ismeretlen utcák sokasága között. Sokat nem gondolkoztam, az ajtóhoz léptem, és határozott mozdulattal bekopogtam. A férfi azt hiszem kicsit apára emlékezetett, talán ezért voltam képtelen arra, hogy ne jöjjek vissza újra, őt is sokan félreértik. Meglehet, hogy hagy némi kivetnivalót maga után a modora, de mindig jót akar, és szerintem nagyon is örül annak, ha foglalkoznak vele, bármit mondjon is. Most viszont úgy tűnt, egyáltalán nem kíván velem beszélgetni a bent tartózkodó, mert abban majdnem teljes mértékben bizonyos voltam, hogy otthon van. Sóhajtottam, a megismerkedésünk nem nevezhető tökéletesnek, tisztában voltam vele, hogy a felnőtt férfiak a legkevésbé sem szeretik, ha gyengének látják őket, főleg, ha a másik fél épp egy nő. De ez csacsiság, egyáltalán nem feltételeztem róla semmi rosszat azért, mert épp a telihold után elég rossz passzban volt, és összeesett az utcán. Ismertem a tüneteket, talán túl jók is, számomra egyértelmű volt, hogy segítenem kell, elvégre ez lett volna a hivatásom! Szóval nemes egyszerűséggel újra kopogtattam az ajtón. - Tudom, hogy bent van! Láttam a mozgolódást! - Kiabáltam az ajtón keresztül, bár csak éppenhogy megemeltem a hangom. - Nem megyek el, amíg nem nyit ajtót, akár napokig is képes vagyok itt ülni, és várni! - Volt benne tapasztalatom, hiába, vannak igazán hosszú műszakok. Persze, igazából azért nem értem volna rá, hogy napokat itt töltsek, de úgy véltem, elég ennek csak a látszata, hogy előcsaljam.
Úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom, a mai nap során semmire sem voltam képes, pontosabban mondva semmi hasznosra. Az év minden hónapjában van egy bizonyos időszak, amikor Connor-ból hirtelen Connie a boci leszek, csak annyi különbséggel, hogy én nem hihetetlenül kedves leszek, hanem az ellenkezője. Mindenkit kerülök akit lehet és nem szeretnék bajba sodorni, esetleg megsebesíteni, mert semmi kedvem sincs elmagyarázni neki olyasmit, amit még én magam sem tudok rendesen és teljesen kezelni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem a varázslótársadalom és az emberiség díszpéldányaként tartanak számon, ezért se nagyon reklámozom magam, hogy ilyesmit vagy olyasmit lehet kérni tőlem, mert az illető iszonyat erőssé válik, ugyanakkor nagyon gyengévé is. Főleg most. Ezen a gyönyörű napon. Amikor legtöbbször odakint lehetne tevékenykedni, barkácsolni valamit az unokaöcséimnek, Annelie biztos örülne, ha összeeszkábálnék végre egy pöpec kis faházat a lurkóknak, hogy legyen honnan leessenek vagy lássák ha közeledek. Bármi, ami esetleg az ő gyerekeit lefoglalja és nem lógnak annyit a nyakán, mert lefoglalná őket. De már nem vagyok valami jó nagybácsi, Annelie mindig akkor kér meg, hogy ennek eleget tegyek, amikor nem biztonságos a közelükben lennem, ezért mindig kitalálok valami vagány kifogást, amit ő el is hisz, mert kénytelen elhinnie… Pedig ha tudná az igazságot. Citromfüves teát kortyolgattam és takaróba burkolóztam, mint valami hegyi remete, aki megcsömörölte az életet s, elvonult egymagában éldegélni. Ez persze Roxmortsban lehetetlen volt, a Mézesfalás közelében éltem, szinte nem telt el úgy hétvége, hogy ne halljam a Roxfortos diákok kevésbé lehengerlő, inkább untató és kissé idegesítő beszélgetéseinek a zaját. Most szerencsére nem volt hétvége, ha az lett volna, talán még hangtalanító bűbájjal is megpróbálkoztam volna, ha ért volna ugyan valamit a csend fokozása érdekében. De most inkább kihagytam. Elesettnek éreztem magam és valójában az is voltam, hogyha a minapi összeesésemet veszem példának, amikor úgy kellett felvenni a macskaköves útról, mint a kidobott csámpás macskát. Pedig esküszöm semmi közöm sincs a macskákhoz. Kopogtatást hallottam az ajtó irányából, először eszem ágában sem volt megmozdulni a kanapéról, hiszen nem olyan rég telepedtem oda le, amikor még meg is hallottam, hogy ki van itt, semmi kedvem sem volt így mutatkozni neki. A legrosszabbkor jött, amikor vendég jöhet hozzám. Nyilván meg sem hatottak volna a szavai, ha azt nem ejti ki a száján, hogy képes lenne az ajtóm előtt ücsörögni napokig is. Még csak az hiányozna! A szomszédok így is összesúgnak a hátam mögött. Ki tudja milyen hír kerekedne abból, hogyha meglátnák Primrose Jackson-t a házam ajtaja előtt. Mit gondolnának akkor? Inkább a szomszédok véleménye miatt, mintsem Primrose kijelentése miatt ledobtam magamról a takarót, a citromfűteát pedig letettem a kis asztalra, hogy mégse ázott kutyaképét mutassam neki, még ha úgy éreztem magam, ahogy. – Maga sosem nyugszik meg addig, amíg nem teljesül az akarata? – nyitom ki végül az ajtót Miss Jackson előtt, ha már volt olyan kedves és felhívta magára a figyelmemet. – Mit akar tőlem? Nem a betegei mellett lenne a helye? – megbillentem kíváncsian a fejem, mintha így akarnám válaszra kényszeríteni őt, pedig sejtem, hogy miért van itt, mert ő tudja…
You only live once, but if you do it right, once is enough.
