Otto & Lynette ~ the expert in anything was once a beginner

Butaság lennem bárki előtt is tagadnom, hogy izgulok. Sose volt még részem ilyesmiben, eddig mindig csak a túloldalról szemléltem az ő munkájukat, mégis úgy éreztem, ez egy olyan lépés, amelyet meg kellett tennem. Nem csak a saját érdekemben, hanem a családoméban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy apát kínozzuk azzal, vagy kényszerítsük arra, hogy lemondjon dolgokról csak azért, hogy Tristannal az akadémiára járhassunk. Ez nem lenne helyes, így a maradék szabadidőmet arra használom, hogy némi pénzt keressek.
Megtorpanok, amikor megmozdul a közeli bárszék, engedem, hogy elhaladjon mellettem, miközben viszonzom Otto mosolyát. Kicsit félénkek még a mozdulataim, de próbálom bátorítani magamat. Ha más képes elvégezni ezt a munkát, akkor nekem is menni fog.
− Igazából, szeretek pontos lenni. Ha korán érkezem, akkor több időm van rendet tenni – kulcsolom össze az ujjaimat egy apró mosoly kíséretében. Nem ismerem még túlságosan Ottót, de úgy vélem, ő is hasonló személy lehet, mint én: időben megjelenik mindenhol, hogy kényelmes tempóban elkészülhessen. Emlékszem még azokra a napokra, amikor apát őrületbe kergettem a tollászkodásommal, arról már valamelyest leszoktam, de most Celia csinálja ugyanezt. Végre megértem apa és Trist álláspontját erről az egészről.
− Igazán nincs mit – felelem miután segítek neki, hiszen tényleg nem tesz semmit ez az apró varázslat. Követem őt a pultig, de ott automatikusan megtorpanok, mintha nekem nem lenne szabad belépnem oda. Pedig talán ideje lenne megszoknom, hogy ebben az esetben bizony engedélyem lesz rá.
Kinyújtom a kezem, hogy átvehessem a finom anyagot. Szinte azonnal belebújok, és szorosan magamra kötöm. Majdnem olyan érzés, mintha az otthonit venném magamra.
− Nem terveztem meghátrálni – felelem nagyjából egyidőben azzal, hogy átveszem a kötényemet. A hangom halk, mégis határozottan cseng. Habár vannak kétségeim, mégsem vagyok az a személy, aki könnyen elmenekül, ha nehézségekbe ütközik. Az intésére engedelmeskedek, óvatosan lépek be mellé a pult mögé.
− Az tökéletes lenne. Bevallom, egyelőre magam sem tudom, hogy melyik passzolna hozzám a legjobban. Még nincs ilyen tapasztalatom – ismerem el, hogy tényleg elképzelésem sincs arról melyik feladat lenne testhez állóbb, de végtére is azért vagyok itt, hogy mindez kiderüljön.
− Rendben. Majd megmutatod azokat is? Mármint, hogy mit hová kell tenni, mit merre találok… Kell papírokat intézni, amikor megérkezik a pékáru? Gondolom, van valami számla, vagy hasonló – teszem fel sorra a kérdéseimet, bár azonnal az alsó ajkamba harapok, amikor ráébredek, hogy lehet egyszerűbb lenne engedni, hogy Otto mindent sorban végig mutasson. Bocsánatkérően elmosolyodok, és kicsit feszengve ugyan, de megkérem, hogy folytassa.

Nem is lehetnék hálásabb azért, hogy egy olyan ember lesz a munkaadóm, mint amilyen Otto is. Melegszívű, kedves embernek tűnik, már akkor ez az érzésem támadt, amikor a szerződés részleteit beszéltük át, és megemlítette, hogy a beosztásom alkalmazkodik majd az órarendemhez. Igazán figyelmes lépés a részéről, bár a magam oldaláról úgyis mindent úgy intézek, hogy hétvégente jelen tudjak lenni, amikor szüksége van rám. Ha pedig mégis közbe jönne valami, mindenképpen értesítem róla. Én is szeretem a rendszereket, a rendet, a szabályokat, ahogy azt is, hogy a Diákönkormányzat tevékenységeinél mikor és kire számíthatok. Ugyan, ez a két dolog csak nyomokban tartalmaz hasonlóságat, mégis rendelkezem némi vezetői tapasztalattal.
Ma pedig azzal a mentalitással érkezem hozzá, hogy újabb gyakorlattal leszek gazdagabb. Szeretnék hasznos lenni a számára, így remélem, hogy a kezdeti ügyetlenkedésen hamar túl tudok majd lendülni. Túl kell lendülnöm. Némileg határozottabban is kötöm meg a kötényemet, amelyben már jóval komolyabban veszem a feladatomat.
− Nem vagyok az a személy, aki egy kis nehézségtől meghátrál – mosolyodom el halványan, hiszen volt kitől örökölnöm a makacsságot és a küzdeni akarást. A testvéreimmel hamar megtapasztaltuk, hogy semmi nem hullik az ölünkbe, hanem mindenért meg kell dolgozni. Valamelyest megmosolyogtat, hogy mindig anyához hasonlítanak az emberek, pedig ha elég mélyre ásnak, akkor fellelhetőek bennem apa tulajdonságai is. A pozitívabbak természetesen, ugyanis továbbra is tartom magam ahhoz, hogy minden rossz gént a két kisebb testvérem örökölt.
− Ettől függetlenül igyekezni fogok – pillantok Ottora határozottan. Azt hiszem, megtalálta a világ legambiciózusabb munkaerejét a személyemben, bár ezt talán egyikünk se bánta kifejezetten. Az ő üzletének jót tesz egy lelkiismeretes munkaerő, nekem pedig mindig nyújthat valami újdonságot ez a hely.
− Ó, ne aggódj. Biztos lehetsz benne, hogy bőven akad majd kérdésem – kuncogok halkan, elvégre a tudásszomjam még úgy is kielégíthetetlen ezzel a munkakörrel kapcsolatban, hogy egész héten készültem rá szabadidőmben. Mármint, elméletben, a gyakorlati dolgokat Otto mellett terveztem átélni, mielőtt még valami rossz szokás, vagy mozdulat rögzülne bennem.
− Elvégre, egy vérbeli egy hollóhátast alkalmaztál – teszem hozzá szelíden, miközben eltöprengek azon, hogy vajon ez a megjegyzésem felért-e apu bármelyik pocsék apás viccéhez. Nem szeretnék túlságosan félénknek tűnni, csupán megszokásból tartom a tisztes távolságot attól a résztől, amely az alkalmazottak sajátos kis világát képzi. Otto noszogatása és mosolya pedig emlékeztet rá, hogy most már én is közéjük tartoztam. Aprót bólintok, ahogy átlépem a képzeletbeli határt az üzlet két része között.
Elkerekedett szemekkel csodálkozok el azon, hogy mennyire más nem csak a pult, de tényleg az egész kávézó ebből a perspektívából. Kicsit közelebb hajolok a csészékhez, hogy megcsodálhassam őket, aztán megszemlélem a csillogó kávégépet. Most még minden olyan tiszta és ragyogó, bár a megérzéseim azt súgják, hogy a nap végére tele lesz minden apró kávéfoltokkal. Miután abbahagyom a bámészkodást, szinte azonnal visszafordulok Otto felé, mintha csak az iskolában figyelnék az órákon.
− Rendben – biccentek ismét, miközben az ujjaimat óvatosan végighúzom a füzeten. Eltöprengve figyelem a benne szereplő képeket, majd egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy felidézzem a héten tanultakat.
− Az eszpresszó – siklik a mutatóujjam a képére. – Másnéven rövid fekete, nincs a tetején semmi, csupán egy egyszerű fekete kávé.
Itt felsandítok Ottora, hogy a korábban készített és betanult jegyzeteim a kávéfélékről helyesek-e. Megvárom a reakcióját, aztán ha ki kell javítania, ha nem, kicsit felbátorodva mutatok a következő képre.
− Doppio, dupla eszpresszó, vagy dupla fekete néven is ismert. Az eszpresszónak a duplája, egy igen erős kávéfajta. A cappucino nem túl erős, habos kávé, amely eléggé népszerű az emberek körében. Sajnos az nem jut eszembe, hogy az eszpresszót és a tejet milyen arányban keverik, de azt tudom, hogy ennek a tetejére nagyon szép képeket szoktak alkotni a hozzáértő baristák. Viszont nagyon sok fajta akad még ezeken kívül, de gondolom, először tényleg a legalapvetőbbeket kellene elsajátítanom – lesek Ottora, és akaratlanul is eszembe jut apa hasonlata vele kapcsolatban. Talán nem kellett volna tegnap este kisregényt küldenem haza, mert azóta folyamatosan azon jár az eszem, hogy apu mire miként fog reagálni. Össze kell szednem magam. Már csak azért is, mert nem vagyok elégedett a válaszaimmal, és ha tehetném, akkor sokkal határozottabban és részletesebben felelnék neki.