Thales & Lynette ~ never waste your feelings on people who don't value them

Nem tudom már sokáig tagadni, hogy egy kissé mufurc vagyok a családomban történtek miatt. Először azt gondoltam, hogy az egész csak egy nagy vicc, amin szépen elröhögjük magunkat, de nem így lett. Semmi bajom sincs alapjáraton a kislánnyal, csak az, hogy a féltestvérem. Ez csupán egy emlékeztető arra, hogy a családom mégsem él olyan boldog életet, mint amilyet eddig láthattunk és mutattunk másoknak. Szerintem mára már mindenki tudhatja, hogy van egy új családtagunk és nem azért mert anya titokban terhes lett és most szült egy új testvért nekünk, hanem… Hagyjuk is. Jobb lenne, hogyha a többiekkel együtt elfogadnám a történteket, amíg apa velünk is törődik és ettől függetlenül szereti anyát és anya megbocsát neki, nem szájalhatunk igazán. Különben sem Leta hibája, hogy a létezését eddig titkolták szegénynek. Ezekhez hasonló gondolatokkal tartottam a társaimmal, végig csendben Roxmorts felé. Mire a jól ismert faluba értünk, már nem érdekeltek az otthoni családi gondok, a barátaimnak sikerült elvonni a figyelmemet szinte mindenről.
Ha kérdeztek válaszoltam, ha nevettek akkor én is nevettem velük, még akkor is, ha lélekben valahol máshol jártam. Nem olyan rég tért vissza a régi iskolájába az egyik kedves ismerősöm is, szóval most egy kicsit duplán szükségem volt kitisztítani az agyam, ha nem triplán, bár most a Mardekár és Griffendél meccset inkább fel sem akarom emlegetni. A vereség nyomát még egy kicsit magamon érzem, ahogyan azt is, ami azután Leo-val történt, a vállamra borulása egy kicsit azt is mutatta, hogy mennyire csalódott. Ha valaki akkor ő tényleg apait-anyait beletett abba, hogy eleget gyakoroljon a csapat. Lehet, hogy nem rajtunk múlott a dolog, de én azt mondom, hogy nincsen minden veszve.
Amint egyre távolabb és távolabb kerültünk a barátaimmal a Roxfort-ból úgy a problémák egyre inkább a háttérbe szorultak. Őszintén szólva már az se nagyon érdekelt, hogy a japán cserediáklány visszament a Mahoutokoro-ba. Még a farkas is azt mondta, hogy van elég lány a világon, akivel beszélgetni szoktam. Azóta nem igazán lógatom emiatt az orrom, semmi értelme.
A sétánk végén a barátaimmal úgy döntünk, hogy a… valójában nem tudtunk dönteni, ők máshová akartak menni, én meg farkaséhes voltam, ezért inkább a FooDejóba néztem be. Itt váltam el a többiektől és tértem be a modern külsejű étterem-kávézóba.
Ahogy számítottam, annyian vannak, mint a Weasley-k idebent, alig van hely idebent, de komolyan. Csak egy üres hely volt, de az asztalnál már ült valaki, a hatalmas menütől amit maga elé tartott nem igazán láttam, hogy ki lehet az. Nem is igazán számított, komolyan. Ezért tök nyugodtan odasétáltam hozzá.
– Ne haragudj, szabad ez a hely melletted? –kérdeztem meg tőle továbbra is halál nyugodtan, amíg a lap mögül ki nem kandikált Lynette Weasley arca. Mondtam én, hogy annyian vannak itt, mint a Weasley-k, bár arra nem számítottam, hogy megint egy ilyen helyzetbe kerülök Vele.
– Persze Weasley, a történelem megismétli önmagát, csak máshol és másik helyzetben. Látom ugyanolyan csípős hangulatodban vagy most is, mint akkor. – okkal nem nevetem el a mondatom végét és még nem is ülök le mellé, egészen addig amíg meg nem mondja, hogy vár-e valakire vagy egyedül van itt.
– Szóval, foglalod valakinek ezt a helyet vagy megengeded, hogy megint a társaságodban sütkérezzek? – körbepillantok azért, a biztonság kedvéért, hogy megbizonyosodjak arról nem közeledik-e véletlenül az egyik barátnője, akivel idejöhetett vagy potenciális barátjelöltje, sose lehet tudni alapon ugyebár. Persze a jobb kezem már rátettem a székre, hogyha úgy adódik, akkor kihúzhassam a helyéről és leülhessek rá. Ez a szék úgyis az enyém lesz, akármit mondjon Lynette Weasley. Csak még nem tudja, hogy bármilyen válasz esetén is itt maradok.

Szerencsére vagy sem, de már hozzászoktam ehhez a bánásmódhoz, azt hiszem valamit Aurelius nagyon jól csinált, mert nem igazán érint meg ha ennyire lekezelően viselkednek velem. Inkább figyelmen kívül hagyom, hogy Lynette Weasley nem tart most a szíve csücskének, az időre bízva mindent is, hogy esetleg majd elmúlik. Nyilván nem fog elmúlni semmi sem, őt ismerve és a makacsságát. Bár inkább Lynette Weasley barátságával, mint az ellenségeskedésével tartok, csak most pont nem ez látszik rajtam és a viselkedésemből sem. Van elég bajom, mintsem azon filozofáljak milyen baja lehet most éppen Lynette-nek, mert valószínűleg iszonyatosan megszúrta valami a szívét azon a fertályon ahol az én nevem van a barát listáján. Már ha egyáltalán a barát listáján voltam. Most mindegy is ezen filozofálni. Az otthoni és az iskolai dolgok miatt egy kicsit befásult vagyok, túl sokáig tartom magamban azokat a dolgokat amikkel nem értek teljesen egyet, mert még mindig hihetetlen az egész dolog és ez egy kicsit fáj. Nagyon is fáj. Eredetileg semmi kedvem sem lenne most Lynette-t piszkálni, hiszen szemmel láthatóan neki is megvan a maga baja, és történetesen ez a bajforrás pontosan én vagyok. Meg tudnám oldani a dolgot úgy is, hogy valami frappáns kifogással jövök, de még ahhoz sincs ingerem.
– Jaj persze, el is felejtettem, hogy felkerültem a nagy Lynette Weasley fekete listájára. – a homlokomra ütők, mintha csak most világosodnék meg, hogy mire fel ez a nagy változás a személyem irányába, pedig nagyon is sejtettem én eddig is.
– Nem kell mindenhová velük mennem és nekik se kell velem jönniük. – adom meg az egyszerű választ neki, hogy miért nincsenek most a közvetlen közelemben a barátaim. Persze egyszerűbb lett volna most azt mondani, hogy velük ellentétben én éhes voltam és nem édességre fájt a fogam, hanem valami normális étel után, amit itt tuti fix, hogy megkapok, az már csak bónusz, hogy ő is pont most van itt.
Amikor közli, hogy nem foglalja senkinek egy kicsit elvigyorodom, függetlenül attól, hogy közli velem engem nem lát itt szívesen. Ezek szerint még mindig ugyanaz a Lynette Weasley akit megismertem, csak egy kicsivel több harag irányul az irányomba, mint kezdetben. A megjegyzésére miszerint engedjem el a széket csak szemet forgatok, még hogy koszos mancsaim vannak…
– Nem szeretem a találós kérdéseket és a rejtvényeket se… – szemet forgatok, de továbbra se veszem le a kezem a székről és a tekintetemet sem róla. Ettől függetlenül azonban elkezdek gondolkodni azon, hogy most milyen baja lehet. Nők… bárcsak olyan egyszerű lenne ugyebár!
– Mostanában eléggé elhanyagoltam a számmisztika korrepetálásokat, csak nem amiatt aggódsz, hogy esetleg megbukok ebből a tantárgyból? – bárcsak ilyen egyszerű lenne, tudom, hogy ennél sokkal többről van szó, végtére is Lynette Weasley az aki haragszik rám, nem pedig valaki más.

Csak pislogok egyet-kettőt Lynette kissé negatív reakciójára, mintha kicserélték volna azt a kedves és iszonyatosan türelmes lányt akivel még fél évvel ezelőtt beszélgettem is. Talán pont azzal lehetett a gondja, hogy fél éve nem zaklattam őt? Ugyan, én annak örültem volna az ő helyében! Kevesebb Thales Simon Lestrange az életemben, több idő mindenki másra! Bár lehetséges, hogy Lynette nem így gondolkodik – még ha gondolkodhatna nyugodtan így is – aminek egy kicsit talán örülök is. Nem azt mondom, hogy egész idő alatt csak szívni akartam szerencsétlen lány vérét és határozottan azért hergelem fel őt, mert szeretem látni amikor ilyen, szó sem volt erről.
– Te már csak tudod, hogy mi van a fejemben… – vagy inkább mi nincs. Őszintén, hiába volt ennyire elutasító és harcias kedvében még mindig velejéig cukinak tűnt, a ráeszmélésre pedig csak felsóhajtottam.
– Nehéz elhinni? – lehet, hogy nem egyszerű kérdéssel válaszolni a kérdésére és talán még tüzelem is őt ezzel egy kicsit, de minden percért megéri, esküszöm.
– Tudod, én is éhes vagyok és nem különösebben csak ez az egy üres hely van itt szóval… – mondanám, hogy megpróbáltam nagy boci szemekkel nézni rá, de kétlem, hogy bármit is használna most rajta a próbálkozásom. Túlságosan kívül estem Lynette Weasley várából és a falak szinte bevehetetlenekké váltak. De minden várnak van valami gyenge pontja amitől védtelenné és bevehetővé válik. Már csak ki kellett találnom, hogy mi volt a gond velem. Nyilván a puszta létezésem és az, hogy mellette rontom a levegőt, amikor ronthatnám pár asztallal odébb is, tudomás sem véve arról, hogy ő itt szeretne enni valamit, nem pedig vitatkozni velem.
– Ne félj, nem kérek tőled ilyesmit. – vállat vonok, lehet, hogy ezt nyugtatásnak szánom, de abban már nem vagyok biztos, hogy ő ettől mennyire fog megnyugodni. Talán el kellene csórom Leo jegyzeteit, végül is, hamarosan úgysem lesz rá szüksége. Csak tartsa meg a jegyzeteit ugyebár. Figyelem ahogy elhalad a pincér mellettünk, most kérhettem volna egy menüt magamnak én is, csak elszalasztottam a lehetőséget. Szuggerálva nézek utána, hátha megfordul és visszahívhatom, de valamit csak jelenthetett Lynette fejbiccentése is az imént.
– Miért ebédelnél egyedül? – azzal a lendülettel helyet foglaltam a széken amikor ő a táskája után nyúlt. Egy picit elhúzom a szám, nézem még egy kicsit, majd mielőtt rám boríthatná az asztalt mindenestől – kinézem belőle – újra megszólalok.
– Nézd, tudom, hogy kapcsolattartásból béna vagyok és feleannyira szeretek az emberekkel beszélgetni, kommunikálni, mint a bátyám például. Neki jobban is megy. – a mentegetőzés is a kimagyarázás egyaránt ha azt vesszük.
– De nem akarom, hogy haragudj rám és ilyen gyilkos tekintettel néz rám mindig. Meg tudsz nekem bocsátani, csak egy icipicit? – azt az icipicit még az ujjaimmal is megmutattam neki. Kétlem, hogy hatni fogok rá, tekintve, hogy nem adom meg neki amit tőlem kért, hanem szépen helyet foglaltam ennél az asztalnál és még mindig hozom a formámat.

Nem igazán értettem, hogy miért ilyen fura és felháborodott, pedig én csak egy kicsit nagy teret adtam neki. Végül is, tudom, hogy sose bírta igazán a fejem és csak azért segített, mert erre kértem, és mert egyikünknek sem volt más választása. Legalábbis, mindig ezzel nyugtatom magam és kerülöm el a konfliktust vagy a problémamegoldást. Egyszerűen csak túl ráérős vagyok, lehet ez most még nem olyan nagy bűn, de idő kérdése és az lesz. Persze megint csak a bátyám jön ki jobb fejnek, ami egyáltalán nem zavar, én inkább most még annak örülök, hogy nem vagyok túlságosan belekeveredve ebbe az egész diákönkormányzatos dolgokba. Perpillanat elég nekem a prefektusos tennivalóim, néha még az is sok, de komolyan. Nem kötöttem bele abba, hogy én nem a bátyám vagyok, ne keverjen össze és ne is hasonlítson hozzá, mert nem ő vagyok.
– Miért jön ide a bátyám? Miért pont vele példálózol? Csak nem jóban vagy vele? – kíváncsiskodtam, mindenféle gyanúsítgatás nélkül. Nyilván nem szoktam figyelni, hogy a bátyám kivel beszélget, ahogy Sophie lépteit sem követem mindenhová. Végtére is van életünk az én pesztrálásomon kívül.
Bár utánzás képen én is az asztalra könyökölök, egy cseppet sem bevett szokás ez nálam, de most szándékosan viselkedem úgy, mint egy kis majom, aki csak az utánzásra képes. Biztosan nem ezzel fogom belopni magam a szívébe, de ha az is lenne a célom, hogy megkedveljen, akkor valószínűleg már rég tettem volna érte valamit. Lehet, hogy még túl vak vagyok az ilyesmihez, vagy még nem nőttem eléggé fel a koromhoz, mindig találok egy megfelelő kifogást, ha arról van szó…
– Ha nem akarsz hinni nekem az a te döntésed, én nem erőltetem. – az a szúrós nézés egy kicsit elgondolkodtat. Az arcomra biztosan ki is ül egy kicsit az, hogy elgondolkodom ezen. De csak két pillanat erejéig, kezdem fontolóra venni, hogy mióta lehet ilyen mufurc és vajon miért. Persze, hogy az én hibám, ha nem az volna, akkor valószínűleg most nem verne a szemével.
– Figyelj Lynette… Nincs kedvem most átmenni egy másik helyre és azt sem akarom, hogy te átmenj valahová máshová. – kezdek bele végül egy kicsivel nyugodtabban, most már nem is támasztom a fejem mindkét kezemmel és nem is nagyon utánozom.
– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megakarjalak fejteni téged és a kismillió hibám közül kiválasszam, mi miatt haragszol rám. Nem vagyok ahhoz elég Hollóhátas típusú, hogy rájöjjek erre a rejtvényre, még ha pofon egyszerű is lenne. – még mindig csak üresen szövegelek neki, de egyszerűen nem tudom mi a baja, ha nem mondja el, mégis mit vár tőlem, akkor honnan kellene tudnom, hogy mi a legnagyobb baja velem kapcsolatban. Persze találgathatnék, és ő békésen rábólintana, hogy igen Thales egy kőbunkó vagy és azért utállak most ebben a percben is. Nem, Lynette Weasley-nek rejtvényeket kell elém állítania, csodás. Nem is tudtam, hogy a mai napomból mi hiányzik egészen mostanáig.
– Nem is kell elfogadnod tőle semmit sem. Megadom következő bájital előtt. Nem járkálok egy vagyonnal Roxmortsban. – sóhajtok fel, amikor a tartozásomat emlegeti fel. Valószínűleg tényleg rendeznem kellett volna már és nem majd megadni, mert biztosan elfelejtem és ez lesz a következménye.
– Mi hasznod származik abból, hogy semmi szabadidőd nincs? Egy kicsit sem hiányzik, hogy megállj és pihenj két percet mondjuk? – azt mondta elég szoros a napirendje, kíváncsi vagyok miért és mitől… mi olyan halaszthatatlan, hogy ne tudjon, mondjuk lazítani egy kicsit. Ja, várjunk! Lynette Weasley-ről van szó!
Csak végig hallgatom a bátyám fényezését, de inkább magamban tartom a megjegyzést, hogy ne hasonlítson már hozzá. Hiszen külön egyén és egyéniségek is vagyunk, talán pont ezért gyűlik meg a szüleink dolga velünk és másoknak is. Amit a bátyám csinál az biztos, hogy engem nem fog lekötni, mert azt ő szereti nem én és ugyanez a helyzet minden mással is. Neki nem kell mások elvárásait figyelni és úgy tenni, ahogy várják tőle, mert elég határozott ahhoz, hogy ő legyen a vezető nem pedig a követő.
Aztán belekezd, nem kertel, egy az egybe kitárja előttem a lapjait és az orrom alá dörgöli, hogy mire is kellett volna figyelnem. Pofon egyszerű, csak még mindig nem értem, hogy most a nélkülözés vagy mi egyéb fáj neki.
– Bármit is mondanék, most úgysem hinnél nekem. – mert ha valóban olyan nagyra tartanám őt és fontosnak, akkor minden bizonnyal megállás nélkül zaklattam volna őt a jelenlétemmel, de nem így tettem. Soha sem így teszek. Mindig is ráérős voltam, legyintettem, hogy majd aki beszélni akar, velem az keres, ha az eszébe jutok. Nem erőltettem én senkire sem rá a barátságomat, bizonyára ez az aprócska dolog nem eshetett le neki sem, mert nem ismert eléggé ahhoz, hogy tudja én a fontos emberekkel is így teszek. Gideon is keres, ha eszébe jutok, bár vele egy szobában is vagyunk szóval biztosan lesz alkalmam találkozni vele, ha akar, ha nem.
– Haragudj rám, ha az jobban esik. – vonom meg a vállam, végül is, ő mondta, hogy nem fog egyhamar megbocsátani nekem, akkor áldásom rá. Őt fogja enni a méreg nem pedig engem. Én nem tudom érezni az ő utálatát, talán azért is nem, mert én tisztában vagyok azzal, hogy kapcsolattartásból sosem voltam jeles.
– Nem tudlak követni. Te most azt gondolod magadról, hogy nem vagy elég érdekes... a számomra? – pislogok egy kicsikét hitetlenkedve. Komolyan ennyire… Nem nevetem ki, amiért ennyire félre ismert. Mármint ami az emberekben lévő figyelemfelkeltést és érdekességet jelenti a számomra.

A bátyám így megbízható, a bátyám úgy kedves, a bátyámra mindig lehet számítani, a bátyám mindig mindenhol ott van. Ott is ahol nem kell. Már kezdtem azt érezni, hogy egy Leo Lestrange kultusz kellős közepén vagyok, mert akkor teljesen rossz helyre érkeztem. Tény, hogy szeretem a bátyámat és néha – mondom néha – teljesen jogosan szívja a véremet, azért volt olyan pillanat, amiben nem akartam róla hallani. Miért nem beszél valaki Sophie-ról? Komolyan, ha valaki vele példálózna, akkor lehet, hogy még meg is lepődnék, de nagyon baszki. Erre fel, a folyóson, a kviddics edzéseken, a prefektusi gyűléseken, a Mardekár klubhelyiségben, a hálószobákban, a Nagy teremben az étkező asztalnál, a bagolyházba, a fekete tó előtti parkban, a Tiltott rengeteg szélén, mindenhol a bátyám, még a levegőben is. Őszintén semmi bajom sem lenne, és nem is nagyon érdekelne, hogy mit csinál és hogyan csinálja, ha nem mindig mindenhol a képembe nyomnák, hogy így nem vagy olyan, mint a bátyád, vagy úgy nem vagy olyan, mint a bátyád. Eszemben sincs Aurelius Leonard Lestrange 2.0-nak lenni! Ezt Lynette-nek is tudnia kellene. Hogy én nem ő vagyok, nem is kell hozzá hasonlítania, mert egy külön egyéniség vagyok és van saját nevem is, igaz még nem kezdtem vele sok pozitív dolgot, de ami késik az nem múlik vagy hogy is van a mondás.
– Lenyugszol egy kicsit, hogy normálisan tudjak beszélni veled? Elég stresszes vagy most, nem szándékosan okoznék neked most bármilyen rossz érzést azon kívül ami most ott tombol benned az irányomba. – megpróbáltam magamat is lenyugtatni egyidejűleg azzal, hogy őt is abba a hangulatba hozom, ahol nem veszekedni fogunk, hanem nyugodtan beszélni. Hogy mennyire szokott beválni amikor egy haragos embernek azt mondjuk, hogy nyugodjon le, amikor mi szeretnénk? Elég kevés esélyt látok rá, de egy próbát mindenképp megért. Ha mást nem, akkor legalább a szándékot végre látni fogja bennem.
– Rendben, megértettem, hogy neheztelsz rám, hogy végre fel kéne nőnöm a koromhoz is és úgy kellene viselkednem, mint bárki más és azzal is tisztában vagyok, hogy neked is vannak hibáid. – például mindenkin segít, olyanon is aki nem érdemli meg igazán, de ezt nem teszem szóvá. Hiszen ennek a tulajdonságának köszönhetően volt szerencsém időt tölteni vele, meg némi rásegítéssel a tanártól, de az részletkérdés ami semmit sem jelent.
Abba hagytam a mozdulatainak a lemásolását, egyrészt uncsi volt, másrészt tudom, hogy nem volt a részemről szép dolog. Figyelmesen hallgattam, amikor a terveiről beszélt és tényleg igyekeztem arra koncentrálni amit mondott, nem pedig elkalandozni. Most, hogy egy kicsit tisztábban láttam és elég nyilvánvaló volt, hogy Lynette Weasley válaszokat vár tőlem, méghozzá most azonnal, belefáradtam a színészkedésbe. Én azt is megértettem, hogy nem dúskálnak pénzben és ezért mindent megtesz, hogy könnyebb legyen a számára.
Az is elért a tudatomig végre, hogy mi a baja velem és miért neheztel rám, pontosabban mi a problémája velem és nem utolsósorban arra is rájött, hogy hogyan és miért bánok mindenkivel. Mintha nyitott könyv lennék a számára, kicsit elgondolkodom azon, hogy most mit mondjak neki, mert újat nem tudok az tuti fix.
– Tényleg az igazat akarod hallani? Még akkor is ha kiakasztó lesz? – nyeltem egy nagyot. Tisztában voltam azzal, hogy ilyet égbekiáltó bűn elmondani egy lánynak, de hát ő volt rá kíváncsi nemde?
– Kíváncsi voltam, hogy honnan jött és milyen ott élni. Én valószínűleg sosem járnék oda, de érdekelt a kultúra és azt hittem, hogy a lány is érdekel. De nem, nem küldtem neki levelet, ő sem küldött. Egy kicsit fontosnak éreztem tőle magam, mert én vezethettem körbe amikor jött a Roxfortban. Sokat dobott az önbizalmamon, hogy valaki figyel rám. Mármint tényleg rám figyel, nem a családtagjaimra, sőt azt se tudja mit jelent az, hogy Lestrange-nek születtem. Te talán nem örülnél annak, hogyha egy nap valaki jönne és elvonatkoztatna téged a családodtól? De rájöttem, hogy ezek az emberek akikkel így próbálom rendbe tenni az önbizalmamat ki és be lépnek az életemben, nincs egy stabil pont amire támaszkodhatnék. Mindenki éli a saját életét a családomban is, Leo hamarosan elmegy, Sophie-nak megvannak a maga bajai és kétlem, hogy Leta-val lelkizni fogok a közel jövőben. – ez messze menően édes kevés volt, de nem tudtam mi az amire kíváncsi volt, hogy miféle megerősítést kért, mert látszólag túl kiszámíthatóak voltak a lépéseim.
– Ha most sem vagy hajlandó hinni nekem, akkor nem tudom mit vársz tőlem.

Nem éreztem a leghelyesebb dolognak az életemben beszélni arról, hogy fél évvel ezelőtt hogyan is éreztem magam és nap, mint nap hogyan érzem magam, de úgy gondolom, enélkül most Lynette nem értene meg egy kicsit jobban. Persze igaza van, lehet, hogy más is meghallgatott volna és más is figyelt volna rám, de ugyan ki? Talán ő? Aki elfoglalt és minden idejét azzal tölti, hogy jobb és jobb legyen? Van aki számára ez inspiráló és példa értékű, de a feje tetejére állt történtek miatt nem hiszem, hogy nem irigykedtem volna rá egy kicsit is. A sikerére. Arra egyáltalán nem, hogy egy cseppnyi szabadideje sincs. Kár, hogy a siker útja és a szabadidő csak ritkán járnak kéz a kézben. Egy pillanatig sem csodálkoztam rajta, hogy végig hallgatott, vagyis de nem gondoltam volna tényleg ennyire érdekli őt a lelki állapotom és az, mi van bennem néha túl a Mardekáros külsőn. Semmi. Gondolhatná bárki, aki csak Benedict és Amelie Lestrange elkényeztetett fiaként gondol rám. A legtöbben pedig ebben a hitben vannak rólam. Hogy ezt jól teszik? Lényegtelen. Engem ugyanis annyira nem érdekel. De ha valaki olyanról van szó, mint Lynette, akkor persze, hogy elkezd zavarni. Bárkinek szívesebben hagynám, hogy utáljon és gondoljon rólam amit csak akar, de neki nem. Ezért kellett megnyílnom neki, még ha eléggé szánalmasnak is éreztem tőle magam, ha ez az ára, hogy higgyen nekem, akkor megéri. Nem állítom azt, hogy egyik napról a másikra vagy akár most néhány perc alatt fel fogok nőni, mert nem fogok, de beszélni ezekről a dolgokról, már könnyebben fogok. Amíg nem röhög ki! Ha elkezdi, akkor valószínűleg többé nem mondok neki semmi ilyesmit sem.
– Egy olyan embert mondj aki figyelne rám és nem a családnevem miatt tenné ezt. – nem hiszem, hogy kérlelnem kellett volna őt sokáig azért, hogy neveket soroljon fel, szerintem inkább előbb agyon csapna, mert nem látok magam körül senkit sem.
– Látod, én pont emiatt sosem leszek olyan, mint te. Valószínűleg pont ezért lesz nehezebb megtartani a barátaimat az életben. – elhúztam egy kicsit a számat, mert ez most olyan igazság volt, amit nem szívesen vallottam be másnak.
– Akkor megértesz? – kíváncsiskodtam és még előre is hajoltam, hogy kifejezzem ezt.
Ám amikor megkérdezte, hogy tudom-e, hogy mit szeretnék enni, akkor visszahúzódtam. Még nem gondoltam teljesen bele, de éppen ezért lenéztem a menüre és gyorsan átforgattam, még mielőtt mondtam volna neki valamit.
– Én erre a „Robbanós csudijóra” gondoltam. A neve ellenére nekem úgy tűnik, hogy ez olyasmi, amit anya készítene otthon is. – jegyzem meg nevetgélve egy kicsit, mert eléggé érdekes neveket olvastam itt a menüben. De az egy biztos, hogy itt körülbelül mindennek ilyen neve van, sokkal egyszerűbb lenne ha megmondanák, most egyszerű paradicsomlevest kapok és semmi egyebet, ám nem így történt.
– Ha te is tudod már, akkor esetleg szólhatunk is a pincérnek, szerintem már eléggé kíváncsi lehet arra, hogy mit akarunk. – hátra fordulok és csak remélni tudom, hogy valahol meglátom a pincért is, hogy ide hívhassam őt hozzánk, mert én már éhezem.