Végigömlik rajtam az éjszaka – basszusba zárt révület, izzadt testekből kicsapódó, gyümölcs- és alkoholillatú pára, a nyelvemen keserű utóíz, talán nem kellett volna lehajtanom az utolsó áfonyás vodkát, de annyira szépen kérték tőlem – pontosítsunk, keresztülordítva a téren, időn és tömegen –, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Enyhe pánikrohamtól sújtottan igyekszem nem másokra figyelni, emberáradaton belüli emberáradat vagyunk, tíz teljesen különböző, ízlésében, munkájában, magánéletében összehasonlíthatatlanul egyedi, valahogy mégis levetjük a szociális konstrukciókba zárt énünket, most nem számít, holnap mikor kelünk fel – ha egyáltalán délután kettő előtt sikerül –, ki mellett ébredünk, milyen mértékű és mélységű másnapossággal küzdünk meg, a tompa lüktetésben és bódult állapotban semminek sincs jelentősége. Pedig ha valaki megkérdezné – mert persze tőlem soha senki nem kérdez, én meg mindig utólag döbbenek rá, hogy lett volna mit mondanom vagy javasolnom –, mit keresek itt, azt mondanám, fogalmam sincs, tőlem távol áll az idegenek kényelmetlen közelsége, a hangzavar, a félrészegség megkérdőjelezhető fokozata, a bárpultnál feltorlódott vendégsereg, a túlvizezett sör és visszafogottan kimért rövidital, azonban ezen a ponton a láthatatlan DJ átkever egy Purple Disco Machine dalra, és innentől kezdve a legkevésbé sem érdekel, ki és mit kérdezhetne tőlem. Elméletben. Hajtövemben izzadság, hátamon furcsa, kellemetlen súly, nyakszirtemen forró lehelet – rádöbbenek, hogy egy másik test simul az enyémhez, méghozzá egy férfi széles és izmos teste, a pillanat belehasad ebbe a kéretlenségbe, köszönöm, nem tartok igényt idegenek közeledésére, és már éppen segélykérően valamelyik barátomra pillantanék, amikor rádöbbenek, hogy a körülöttem táncoló emberek egyikét sem ismerem. Valahogyan elsodródtam, pontosabban elsodort, magával vitt, mint a folyó fenekén megült hordalékot, és azt hiszem, valamit mond, valamit a fülemre suttog, mély tónus, korábbi kiabálástól kissé reszelős hang, elviselhetetlen, kilököm magamat a szorításából – mikor karolta át a mellkasomat, és miért nem vettem észre? –, hátra sem nézek, holott hátamba vág a méltatlankodása, mintha felperzselne a tekintetével. Ne érj hozzám, senki se érjen hozzám – keresztülverekedem magam több sornyi, környi, hullámnyi baráti társaságon, végigrohanok a mosdókhoz vezető dohos és szűk folyosón, itt már elviselhetetlen hőség uralkodik, majd gondolkodás nélkül a férfivécébe lépek, hangos csattanással csapódik be utánam az ajtó. Fojtott hangfoszlányok, visszaredukált lárma, enyhén bedugult fül. Tekintetem fáziskéséssel realizálja egy másik személy jelenlétét, mielőtt azonban eluralkodhatna rajtam a pánik – amely így is gyomorgörcsig gyűrűzött –, felismerem. Megkönnyebbülten dőlök a csempézett falnak, hűvössége jólesően terjed szét gerincem mentén. – Egy pillanatra azt hittem, sorozatgyilkos vagy.
Szinte mentőövként nehezedem a csempékre, tőkesúlyom támasztékot kap, innen valahogy minden egyszerűbbnek és kevésbé fenyegetőnek tűnik, és tudom, túlreagáltam az előbbi jelenetet, nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen mértékben eluralkodjon rajtam a pánik – örökké visszatérő, kiszámíthatóan ismétlődő, letaglózó halálfélelem –, de azt is tudom, hogy erre a problémára nem itt, az alkoholos lélegzet párájától és vizeletszagtól nehéz férfimosdóban találok megoldást. Maximilian arcán az enyémhez megdöbbentően hasonló rémület – egyfajta kóros tanácstalanság – tükröződik, egyformán szorongunk, egyikünk sem szeretne itt lenni – az itt pedig egyértelműen kiterjeszthető az épületre, a városrészre, az egyetlen pillanatban sűrűsödő létezésre. Érdekes, mindketten befelé menekülünk, egyre kisebb helyiséget keresünk, vackot, odút, anyaméhi szűk réseket, ahol lenyugodhatunk, pedig szerintem térre, levegőre lenne szükségünk. Ha kicsit jobban elmélyedünk a beszélgetésben – amire tíz percen belül nem látok esélyt, hamarabb raknánk össze és kiviteleznénk egy menekülőtervet –, megemlítem neki, mert tagadni sem lehetne a közöttünk lévő párhuzamot. Kíváncsi vagyok, benne mi indíthatta el, mi lehetett a katalizátor. Nekem elég egy idegen érintése, legyen az akármennyire kedves vagy szelíd, érkezzen bárhonnan, ha nem kérek belőle, ha nem számítok rá, egyszerűen gyomorszájon vág, és kiszorítja belőlem a levegőt. – Mindig van egy első alkalom, Max – mosolyodom el könnyedséget utánozva, persze továbbra sem mozdulok el, oldalra pillantva azonban észreveszem, az arcomat elöntő sápadtság kontúrjai szinte vörösek, mintha egyszerre sápadnék és pirulnék. – A barátaim szánt szándékkal kínoznak, nyilvánvalóan – ezúttal sokkal őszintébb reakció érkezik, egyszerűen elnevetem magamat, abszurd gondolat, hogy valaha is bántani próbáljanak, ugyanakkor megfigyeltem már, hogy a jó szándék generálja a legtöbb kényelmetlen szituációt. – Csak kiruccantunk kicsit, gondolom, te is éppen ezért vagy itt – tekintetem végigfut rajza, zilált, kissé merev, egy menekülésre kész állat feszültsége lüktet belőle. Hátrasimítok egy tincset a homlokomból, jéghideg verítékcseppeket kenek el a mozdulattal, mindegy, senkinek sem akarok tetszeni, Max pedig elég jól ismer, a legkevésbé sem érdekli, mennyire vagyok fiziológiailag szétesve. – Nézz rám, egyértelműen szökni tervezek, csak adj egy percet, össze kell szednem magam – hirtelen nem tudom, valaha meséltem-e neki, vagy tudta-e rólam, annak idején különböző verziókban terjedt, mi történt velem, pontosabban mit tettek velem, találkoztam már olyannal is, aki elmesélte nekem, hogyan járt egy ismerősének az ismerőse, nekem meg nem volt lélekjelenlétem felvilágosítani, hogy rólam van szó. Szóval, egyelőre betudhatja akárminek, nem egy vizeletcseppes piszoár sor mellett akarok magyarázkodásba bocsátkozni.
Helyzeti hátrányból adódóan beszűkülésre kényszerített gondolataimon túl sikerül még felcsípnem valamennyit a reakcióiból, habár első próbálkozásra ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint bárki gondolná. Csőlátás, csőlégzés, csőkattogás – nagyjából ezek jellemeznek szorongásos roham közben, mintha a valóság észlelése teret és formát veszítene, egyszerűen síkban és résben létezem olyankor, az extázis és pánik tűpontnyira zsugorodó lapjában. Miközben nekem sikerül valahogyan átszivárogni a geometriailag megmagyarázhatatlan zárt rendszeren – több év alatt elsajátított és rutinná dolgozott relaxációs technikának köszönhetően –, addig Max sokkal nehezebben tud kizökkenni, a mosolya erőltetett, még az állkapcsa is belefeszül. Szeretnék segíteni rajta – pontosabban neki, az előbbi kifejezésben megbújik valami kellemetlenül egocentrikus, a megváltás és feloldozás hatalma –, valamilyen megoldóképletet nyújtani, szeretném a higgadt, megnyugtató hang lenni, amely tökéletes instrukciókkal szolgálhat, azonban jelenleg nehezemre esik kívül helyezkedni a szituáción. Egyelőre magamat illene összeszednem. Nem feltétlenül a hitelesség, hanem inkább a sikeresség érdekében. – Logikusnak hangzik a részükről – letörlöm a homlokom, aztán mégis előrébb hajtom a fejemet, lefelé irányzott pillantással keresek valamilyen fugahibát vagy piszokpacát, mindig segít egyetlen apró eltérésre koncentrálni. – De mindig azt gondoltam, a nagy írok úgyis fantáziával és megérzésekkel töltik fel a hiányosságokat, szóval, ha látsz ebben az elméletben bármi rációt, ne kínozd magad feleslegesen – sikerül kiszúrnom egy lepattogzott csempeszélt, pillantásommal körbejárom a repedést, a csipkézett széleket. Miért van az, hogy az emberek többnyire merő kedvességből teremtenek elviselhetetlen helyzeteket mások számára? Kicsalogatni, noszogatni valakit még nagyjából korrektnek tekinthető, viszont enyhe presszióval belekényszeríteni valakinek a szorongásszintjét a kínzó tartományba már teljesen más kérdés. Mégis – valahol tudom, ahogyan Max is tudhatja, hogy a szó legszorosabb értelmében tényleg nem akartak rosszat nekünk. – Nem hagyom – bizonytalanságom erre a két szóra elpárolog, átmenetileg felszívódik, persze magammal kapcsolatban mindig megengedő vagyok, ha kérnek, megteszem, ha hívnak, megyek, hajlok mások kedvéért, formálható vagyok és flexibilis, másokért azonban egyáltalán nem jelent problémát kiállni, mások elhatározását véghez vinni… az egy tipikus Otto Ackerley küldetés, alacsony hibaaránnyal. Tekintetünk röviden találkozik, attól tartok, egyikünk rettenetesebben fest, mint a másik – sápadt arc, szemet körbefutó vörös csík, hektikus lélegzetvételek, gerincen végigiramodó reszketés, zilált haj. – Ami azt illeti, van. Nem tudom, mennyire vagy nyitott, de ha felveszed az ingem, kigombolva, felrakod a szemüvegem, megfogod a kezem, és kivezetsz, mert amúgy vak vagyok, csak úgy mellékesen megjegyzem, akkor kioldalazhatunk egy párként. Az emberek általában inkább elfordítják a fejüket, zavarba jönnek.
