Fabien Villiers

A legtöbb ember egészen pozitív véleménnyel van róla: Sokan azt emelnék ki Fabiennel kapcsolatban, hogy minden emberrel szemben barátságos, mások azt értékelik vele kapcsolatban, hogy milyen kitartó az álmait illetően, és hogy másokat is folyamatosan buzdít a céljai elérésére.
Ő tipikusan az az ember, akire mindig lehet számítani, akár az éjszaka közepén is felverheted, ha segítségre van szükséged, hiszen úgysem tud nemet mondani. A barátai szívesen bíznak rá titkokat, hiszen annyira diszkrét, hogy úgysem kotyogná ki őket.
Az embertársaival szemben figyelmes, mindig van egy-egy kedves szava azokhoz, akiket szomorúnak lát, kérés nélkül lép oda idegenekhez a segítségét felajánlani, és valamiért különleges érzeke van ahhoz, hogy tudja, mikor mire van szüksége másoknak.
Könnyű vele együtt dolgozni, mivel alapból optimistán áll az élethez, ezért rendelkezik egyfajta nyugodt, szerény kisugárzással. Jól dolgozik csapatban, a társait előrébb mindenben előrébb helyezi, mint a saját érdekeit.
De nem mindig ennyire higgadt, szeret lazának mutatkozni, viccelődni, de sosem lép át egy olyan határt, amivel másoknak árthatna. Amikor őszintén kikérik a véleményét, akkor is megválogatja a szavait, hogy ne gázoljon mások lelkébe.
Az öccse a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire birkatürelmű. Eddig még nemigen létezett olyan ember, aki kihozta volna a sodrából.
Kapcsolatait tekintve – legyen az baráti, vagy párkapcsolat −, ragaszkodik az emberekhez, és nehezen enged el egy-egy barátságot, még akkor is, ha tudja, hogy ez nem vezet már sehová. Könnyű őt becsapni, mert eléggé jóhiszemű. Minden csalódása ellenére hűséges, a végletekig kitartó, bár az elmúlt időszakban kialakult benne némi bizalmatlanság. Mármint a párkapcsolatait tekintve gyakran nem tudja eldönteni, hogy miért is akarnak mellette lenni: azt a személyt szeretik-e, aki valójában, vagy azt a képet, amit felállítanak róla magukról, esetleg az egész arról szól, hogy félig vélának született? Ezért egy kicsit távolságtartó, legalább is igyekszik egyfajta tisztes távolból figyelni az embereket, amíg nem tudja eldönteni, hogy mit is várnak tőle és mit gondolnak róla.

Álmosan nyújtózkodva teszem a lábamat az első lépcsőfokra. Reggel hétkor Marcel kiabálása nyomja el a villák csörgését.
− De Noel! Ne csináld már ezt velem! Hát mondtam neked, hogy be akarok menni a városba, és megígérted, hogy magaddal viszel! – Sóhajtva gyorsítom fel a lépteimet, mielőtt még az öcsém megölné a bátyámat fene nagy felháborodásában. Jellemző, hogy a szüleink ilyenkor utaztak el üzleti útra.
− Mondtam Marcel, hogy sajnálom, de más programom van. – Amikor belépek az étkezőbe épp elcsípem, ahogy Noel megvonja a vállát. Az öcsénket illetően nem túl szívbajos természet, továbbra is nyugodtan eszi a reggelijét, míg az öcsém vele szemben áll, és az asztalra támaszkodik.
− Mégis mi ütött belétek, hogy korán reggel az egész házat fel kell verni? – dörzsölöm meg a szemeimet, miközben helyet foglalok az asztalnál Noel mellett.
− Az, hogy Noel már megint átbaszott! – figyelmeztető pillantást vetek az öcsémre, aki láthatóan tesz magasról rám, ugyanis olyan hévvel kezd magyarázni arról, hogy mennyire becsapták, teljesen lehetetlen megszólalni mellette.
Inkább megkérem Noelt, hogy passzoljon nekem is a croissantból, mert ő közelebb ül hozzá. Töltök magamnak innivalót, majd néha oldalpillantást vetek a bátyámra, amíg Marcel be nem fejezi a szövegelést.
− Először is öcskös, a szádat szappannal mossam ki? Tudod jól, hogy anya nem értékeli, ha folyamatosan káromkodsz, igazán leszokhatnál róla. Mellesleg, ha Noel nem ér rá, akkor hagyd békén. Harmadszor, létezik másik fivéred is a világon, aki tud neked segíteni, ha már annyira nem bírsz megmaradni a seggeden. – Ezzel belé fojtom a szót. Duzzogva levágja magát a székére, és folytatja a reggelijét. Beleharapok a crossaintomba, hogy elfojtsam a vigyoromat.
Percekig jó testvérek módjára csendben reggelizünk, aztán Noel feláll az asztaltól, és megköszöni a segítséget Marcellel szemben. Kettesben maradunk, így végre akad egy kis időm kifaggatni az öcsköst, hogy mégis mi a fene baja van.
− Elárulod, hogy mitől vagy ilyen frusztrált? Azt hittem, örülni fogsz annak, hogy az utolsó éveinket egy másik iskolában tölthetjük – pillantok rá kérdőn, aztán a poharamért nyúlok, hogy igyak egy keveset. Marcel pofákat vág.
− Veled ellentétben nekem semmi humorom ehhez az egészhez. A Beauxbatonsban megvan a magam haveri köre, népszerű vagyok, ott a bandám… És Angliában? Nem lesz semmim és senkim, sőt még belém is köthetnek majd a rohadék britek az akcentusom miatt – kelletlenül böködi a maradék omlettjét a villájával.
− Ugyan, Marcel. Kettőnk közül te vagy az, aki hamar barátokat szerez, csak ne lenne ekkora a szád. Amúgy meg, ha beléd kötnek az akcentusod miatt, azzal meg magukat minősítik. Feleslegesen idegeskedsz – próbálom nyugtatni egy szelíd mosoly kíséretében. Nem is gondoltam volna, hogy emiatt feszült hetek óta, hiszen tényleg nincs oka aggodalomra. Egyrészt, tehetséges zenész ezzel pedig könnyedén népszerűségre tehet szert, ráadásul, ha mindez nem lenne elég, anyánk jóvoltából örököltük valamelyest a vélák kisugárzását. A Beauxbatonsban is alig akadt ember, aki ellentudott volna állni neki, pedig valljuk be, Marcelnek elég nehéz természete van.
− Téged nem zavar ez az egész herce-hurca? – böki ki némi hallgatás után, mire felnevetek.
− Viccelsz? Alig várom! Ne feledd, hogy vannak ott ismerőseink, ráadásul a brit-ír kviddicsliga mérföldekkel jobb, mint a miénk! Ha ott tudnék játszani, akkor elég esélyes, hogy bekerülök a profik közé. – Én kicsit másképp fogom fel ezt az egész cserediákprogramot, mint az öcsém, hiszen az elmúlt időben rengeteg olyan emberrel találkoztunk, akik a Roxfortból jöttek. Annyi történetet hallottam már arról az iskoláról, hogy felkeltette az érdeklődésemet, ráadásul apa szerint is jó ötlet megismerni idegen kultúrákat és helyeket.
− Á, bárcsak én lennék a varázstalan a családban, akkor nem kellene ilyen hülyeségekkel bajlódni – forgatja meg a szemeit, majd a villájára tűz egy tojásdarabot, és bekapja. Tudom, hogy nem gondolja ezt komolyan, hiszen imád varázsolni, mégis néha mintha irigységet látnék a tekintetében, amikor Noel „hétköznapiságáról” van szó.
− Inkább fejezd be az evést, aztán menjünk! Beviszlek én Marseille-be! – Megtörlöm a számat egy szalvétával, amit a tányérra hajítok. Nem szükséges elpakolnom magam után, hiszen a házimanók azért vannak, hogy rendben tartsák az otthonunkat.
Marcel fintorogva ejti le a villát a tányérra, és valami olyasmit morog, hogy amúgy sem ízlett neki, aztán gyorsan összekészülődik, hogy Marseille-ben olyan bevásárló körútra rángasson, amelyről azt hiszem, sosem lesz vége.
És még azt mondják, hogy a lány sokat vásárolnak… Látszik, hogy nem lógtak még az öcsémmel.

Sokan égimeszelőnek tartják a maga 195 centiméterével, de őt nem zavarja a magassága. Sőt, kifejezetten élvezi, hogy ilyen nagyra nőtt, ezzel kifejezetten a bátyját szereti ugratni, aki egy fejjel alacsonyabb nála. A bőre általában halványbarna szín, amely csakis a tengerparti nyaralások alkalmával tűnik még sötétebbnek, hiszen rengeteg időt tölt kint a napon. Olyan hobbik mellett, mint a röplabda, a súlyemelés és az úszás igen edzettnek mondható, nem nevezhető elvetemült testépítőnek, szimplán csak szeret mozgásban lenni.
Az arca kedvességet sugároz, és a véla felmenői miatt könnyen vonzalmat ébreszthet másokban. Sötétbarna haja időnként feketének tűnik, gyakran hagyja megnőni egy bizonyos hosszra, mert szeret beletúrni. Barátságos, barna szemeit az édesapjától örökölte, aki szintén egy szelíd természet. A látása gyerekként sokat romlott, ezért többnyire kontaktlencsét hord, de ha begyulladna a szeme, vagy bármi gond lenne vele, akkor mindig a kéznél van a szemüvege is.
Szemöldöke vastag, az orra talán egy kicsit széles, ajkai mindig szerény mosolyra húzódnak. Elég gyakran borotválja az arcát, nem szereti a szakállat, a borostával úgy, hogy kiegyezik.
Öltözködését tekintve igen változatos, mert a trikóktól elkezdve az ingeken, pólókon, taláron, öltönyökön át a pulcsikig mindent felvesz. Mindig igyekszem az alkalomhoz illően, de a saját stílusának és kényelmének megfelelően öltözködni.
Kiegészítőként csupán egy órát hord, és amikor még nagyon odáig volt a dobolásért, addig mindig dobverőket cipelt magával. Az utóbbi szokását nemrégiben teljesen elhagyta.