Kaptam néhány órát, amivel szabadon rendelkezhettem, ezt pedig arra akartam felhasználni, hogy találjak valami olyan ruhát, amellyel meghódíthatom majd a szívem egyetlen hentesfiúját. Csakhogy Lulu megint lelépett valami mondvacsinált indokkal, így hát a következő ember a listámon Walley volt, hiszen amióta megtudtam, hogy a Szent Mungóban dolgozik, azóta folyton levelekkel bombáztam, hogy mikor talizunk már. Ráadásul, ő nagyon sok mindenhez értett véleményem szerint, ezért bátran kértem volna ki a tanácsát a ruhákkal kapcsolatban. Meg aztán pasi volt – még ha kicsit fura os −, de ami egy pasinak tetszett, az vélhetően a másiknak is fog, így minden reményem ő volt a mai napon. Ezért rongyoltam be úgy a Szent Mungóba, mintha egy csapat dementor hajtott volna, pedig csak a saját dilinyós gondolataim kergettek megint őrületbe. Meg a végén még az ápolókat, a betegeket és a recepciónál ülőket is teljesen kikészítettem, így végül a saját idegrendszerüket kímélve úgy döntöttek, hogy végül megmutatják hol találom Walley-t, mielőtt még sírva fakadnának tőlem. Így aztán széles mosollyal az arcomon vártam lesben azon a folyosószakaszon, amit mutattak nekem, és addigra már azt is kilestem egy beosztásból, hogy hamarosan véget ér majd a munkaideje. Így aztán esélye nem volt menekülni előlem. Nekem muszáj volt vennem néhány új ruhát, és némi segítséggel pedig hamarabb végeztem volna, aztán pedig lett volna időnk beülni a kedvenc helyemre, ahol isteni habos sütit adtak. A terv teljesen készen állt, csupán ő volt a hiányzó darabka, vagy láncszem, hívd aminek szeretnéd igazából. − Walley! – integettem hevesen, amikor kiszúrtam őt az emberek között, és a kis táskámat magamhoz ölelve siettem elé. − Annyira jó, hogy végre elcsíptelek! Remélem, nem terveztél semmit a délutánra, mert csudijó hírem van! – mosolyogtam rá angyalian, viszont folyton izegtem-mozogtam, hiszen alig vártam már, hogy megosszam vele hírt, miszerint Ő a kiválasztott, aki eljöhet velem ruhákat válogatni. Hát nem volt izgi? Meg aztán, neki sem ártott volna ám, ha egy kicsit kimozdult volna, és megpróbált volna lazítani. Innen láttam rajta, hogy sokat dolgozott, és amúgy is hajlamos volt bevonulni a kis csigaházába, amit ezúttal nem engedtem neki, mert a Stuart-meghódító hadművelet elindult, és szárnysegédre volt szükségem.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 2:23 am
Let's go shopping!
Pixie x Wallie
Minden nap tanulhatok valamit és ez olyan lelkesedéssel tölt el, hogy amint átlépem a Mungó bejárati ajtaját, az arcom felderül, a kezemet izgatottan ökölbe szorítom és felgyorsítom a lépteimet, hogy minél hamarabb a professzor vagy az épp aktuális mentorom mellett lehessek. Sohasem értettem meg az embereket és még a mentorom szerint bőven van mit fejleszteni az empátiámon, de hé, nekem diagnózisokat kell felállítanom és közölnöm, mindezeken felül pedig megoldanom a betegségek okozta problémát. Ez nekem olyan mint egy mérnöknek a matek, csupa tényszerű feltárás. Amikor az évfolyamtársam is fáradtan ül le egy székre az utolsó vizit után, én még mindig az irataimat igazgatom, szigorúan érkezési sorrendben, azon belül pedig ábécé sorrendbe rakva a diagnózislehetőségek neveit. Amikor jegyzetelek, mindent, de szó szerint mindent lekörmölök és az, ami a társamnak csak két oldal, az nekem a füzetem negyedét jelenti. Nem csak azt körmölöm le, amit hallok, hanem kiegészítem az alapvető szakmai ismeretekkel, mi több, gondos rajzokkal illusztrálom azokat. Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy a fiókba, ahová a füzeteimet gyűjtöm csupán három füzetnyi hely maradt, arról pedig természetesen ne is álmodjak, hogy még egyet kapok. Semmi gond, egy tértágító bűbáj csodákra képes, ilyenkor pedig más sem lehetne hasznosabb a számomra. Valaki mögöttem beszél, fogalmam sincs, hogy hozzám vagy sem, ugyanis kijavítok egy elírást a füzetben, mielőtt még lelkiismeretesen a fiók mélyére süllyeszteném. Csak akkor veszem észre, hogy rám kapcsolták a villanyt. Te jó ég, nem köszöntem el a felettesemtől? NEM KÖSZÖNTEM EL A FELETTESEMTŐL? És most mi tévő legyek? Egy pillanat alatt kiver a víz és úgy fordulok sarkon, mintha egyébkén tűkön táncolnék. Meg kell keresnem, hogy elköszönjek tőle. Szinte észre sem veszem, hogy egy ismerős arcot pillantok meg a folyosón, annyira a gondolataimba mélyedek, hogy mégis merre menjek. Ilyenkor annyira nagynak tűnik az épület... - Igen? El kell köszönnöm tőle. - kapom fel a fejem a nevemre, de azonnal jön az ösztönös válasz is tőlem, hogy most bizony nem aktuális a csevegés, legyen az bármi, amivel fordulnak is hozzám. Különben sincs felhatalmazásom arra, hogy megállapítsam a diagnózist. - Szia Pixie! - köszöntöm úgy, mintha egyébként az imént nem ő szólított volna le és kezelem mindezt olyan természetességgel, mintha tényleg ebben a szent minutumban keveredett volna az orrom elé. - De akkor nem tudok elköszönni tőle. Vagy mi a jó hír? Láttad esetleg elmenni? - a szemeim felcsillannak, ahogy jön ezzel a nagyszerű hírrel. Remélem, hogy minél hamarabb megejthetem, aztán esküszöm, hogy megköszönöm neki is. Különben egyébként miért jött ma be? - Nem kivizsgálásra jöttél, ugye?
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 11:22 am
Nem telik sok időbe megtalálnom őt, már csak azért is, mert remek megfigyelői képességeim vannak, őt pedig láttam eleget életem során, így aztán bárhonnan felismerem a legapróbb ismertető jegyéről is. Ezzel a szupererővel kiskorom óta rendelkezem, de csak mostanában ébredtem rá igazán, hogy milyen félelmetes, de hasznos képesség ez. Így nem hát csoda, hogy némi keresgélés után lefékezek Wallace előtt, aki elsőre mintha nem venne tudomást a létezésemről. Összeráncolt homlokkal pillantok rá a motyogása kapcsán, hiszen fogalmam sincs, hogy mi ütött belé. Látott ő egyáltalán? Az arcába mászok hát, hogy úgy jobban tudatosuljon benne, nem egy beteggel van dolga. Ez azt hiszem egy berögzült, régi szokás, amelyet vele kapcsolatban rengetegszer alkalmaztam, hogy elnyerjem a figyelmét. − Walley! Jó reggelt! – vigyorodok el, amikor végre eljut hozzá az információ, hogy a maga százötvenhat centimmel útjában álló akadályt képeztem, és eszem ágában sincs tágítani. Nem veszem magamra, hogy kicsit diszorientált, bár azért jó lenne tudni, hogy a mi fene történt vele, mert folyton csak ugyanazt hajtogatja, és még az ellen sem ellenkezik, hogy vásárolni megyünk. − Igen! Láttam őt! – csapom össze finoman a tenyereimet, mintha egyébként tudnám, hogy pontosan kiről és miről is van szó. De ha együtt kellett játszani vele, hogy figyeljen rám, ám legyen. − Pontosan tudom, hogy merre ment, de ahhoz figyelned kell arra, amit mondok, oké? – pillantok rá ártatlanul, és bár nem szeretek hazudni, ettől az ártatlan füllentéstől nem dől össze a világ, nekem viszont a mai napon véges idő állt a rendelkezésemre. − Dehogy butus! Hát mondtam, hogy hozzád jöttem, csak épp máshol jártál! – szélesedik ki a mosolyom, és immár eljutottunk oda, hogy felvezessem neki ismét a mai programot. − Tudod, arra kértelek, hogy gyere el velem vásárolni, közben pedig, ha nagyon szeretnéd, akkor elköszönhetsz attól a valakitől. Kitől is? – vázolom neki a helyzetet, és finoman rákérdezek arra is, hogy mitől van ennyire kétségbeesve és ki az a szóban forgó személy, akit ennyire keresünk. − Szóval, indulhatunk? – pillantok rá nagyszemekkel, bár van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű menet, és úgy kell majd kiimádkoznom, vagy kicsalnom az épületből.
Vendég
Csüt. Okt. 21, 2021 8:53 am
Let's go shopping!
Pixie x Wallie
A totális zavar és az elégedetlenség vegyese ült ki egyben az arcomra abban a pillanatban, hogy elvesztettem a kontaktot. Ha gyorsabb és ügyesebb lettem volna, akkor utolérem a dokit, de így csak bottal üthettem a nyomát és jobban fel sem bosszanthatott volna, hogy beálltak elém és nem értem utol a bejáratnál sem. Pedig esküszöm, hogy a sarkon még láttam libbenni egy köpenyt. Egy ideig csak eltűnődve néztem az alanyom után, csak azután álltam meg teljesen a világ minden csalódásával az arcomon. Csak utána tudatosult bennem, hogy Pixie állt velem szemben, aki próbálta felhívni magára a figyelmet. Nem is akárhogy. De végre méltóztattam rá pillantani és még nagyobb zavarral felfogni, amit próbál nekem mondani. Most nyugtatni akar? - Nagyszerű, akkor menjünk utána. - kaptam az alkalmon, hogy még nagyobb ívben kikerüljem, hogy aztán sebesebb léptekkel elinduljak a bejárat felé. Nem voltam azonban annyira gyors, hogy ott meglássam. Nem tudtam eldönteni, hogy kire voltam dühösebb, magamra vagy rá vagy a helyzetre, de ha Pixie nem toppan be, akkor talán lett volna lehetőségem utolérni a professzort. Az mindenesetre megnyugtatott, hogy nem neki van valami baja. Szívesen segítettem volna rajta, nem arról volt szó, egyszerűen csak jobban jártunk mindketten, ha nem kellett semmivel sem kezelni őt. - Oké, elkísérlek, miután elköszöntem. - nyomatékosítottam a szándékomat ismét, de tekintetem újra és újra az ajtó felé kúszott, de már nem toporogtam egy helyben, mégis legszívesebben szaladtam volna. - Akkor mégsem tudod, kit keresek? - már odakint kaptam észbe, hogy két teljesen ellenkező kijelentést tett az imént. Már mondtam, hogy bárkit és bármilyen jelenetet vissza tudok idézni az elmúlt pár percből? Rosszallóan összevontam a szemöldököm és úgy néztem Pixie-re is. - Most mit fogok neki mondani, hogy elmentem veled vásárolni? Azt sem fogja tudni, hogy kicsoda Pixie. - mielőtt azonban teljesen megsértődhettem volna rá, ismét úrrá lett rajtam a pánikhelyzet és a kezeimet kezdtem el tördelni, miközben az agyam a megoldáson zakatolt.
Vendég
Csüt. Okt. 28, 2021 10:29 pm
Kénytelen vagyok beletolakodni Walley arcába, mert egyszerűen nem reagál. Teljes képzavar állt be nála. Hogy is hívják ezt a magnix fiatalok? Error 404? Mintha valami ilyesmit mondott volna a Picadilly-n egy lány a barátnőjének, amikor valami sztorit mesélt neki. Wallace arcára pedig annyira kiül a döbbenet és a zavarodottság, hogy nem tudom megállni, de kuncognom kell. A kezeimet a számra tapasztom, de szerencsére a nevetésem hamar elhal, ahogy az ajkaimat a tenyeremnek nyomom. − Remek! Ne késlekedjünk! – megyek bele a játékba, mintha egyáltalán tudnám, hogy miről van szó, holott csak arra jutok, hogy bizony Walley nem köszönt el valakitől, de hogy kitől azt csakis a jó Merlin tudja. Utána sietek, bár nincs olyan könnyű dolgom, tekintve, hogy kétszer akkorákat lép, mint én, így azt is mondhatnám, hogy szaladnom kell utána. Az egyik nővér csúnya pillantásokat vet rám, mire villantok egy zavart mosolyt, de egy percre se hagyom, hogy Wallace lerázzon. − De… − sóhajtok fel, bár még mindig nem tudom, hogy kit keresünk, viszont nem is érdekel. Kevés szabadidőm van, és szeretném, ha Wallace segítene nekem. Ehhez pedig az kell, hogy ne ragadjon le holmi köszönéseknél. − Dehoooogy nem – vágom rá még mindig ártatlan szemeket meresztve rá. – Tudom, hogy keresed Őt. Próbálok úgy tenni, mintha még mindig tudnám, hogy miről van szó, de igazából kezdem elveszíteni a fonalat, de ezt légyszi ne árulja el senki neki. − Megmondod neki, hogy eljöttél velem vásárolni, és tudni fogja. Olyan nincs, hogy valaki nem tudja kicsoda Pixie – mosolygok rá még mindig, miközben igyekszem belekarolni, és elvontatni őt a Mungó közeléből. Még csak az kellene, hogy az összes szabadidőmet egy ismeretlen utáni szaladgálásra vesztegessem el, amikor le akarom nyűgözni Stuartot! − Különben is, megígérted, hogy jössz. És szegény Pixie-vel mi lesz? – néztem rá könyörgően. Minden eszközzel próbálok hatni rá, tudom, gonosz dolog érzelmileg zsarolni, de az a baj, hogy Walley-nál néha nem használnak a szép szavak.
Kaptam néhány órát, amivel szabadon rendelkezhettem, ezt pedig arra akartam felhasználni, hogy találjak valami olyan ruhát, amellyel meghódíthatom majd a szívem egyetlen hentesfiúját. Csakhogy Lulu megint lelépett valami mondvacsinált indokkal, így hát a következő ember a listámon Walley volt, hiszen amióta megtudtam, hogy a Szent Mungóban dolgozik, azóta folyton levelekkel bombáztam, hogy mikor talizunk már. Ráadásul, ő nagyon sok mindenhez értett véleményem szerint, ezért bátran kértem volna ki a tanácsát a ruhákkal kapcsolatban. Meg aztán pasi volt – még ha kicsit fura os −, de ami egy pasinak tetszett, az vélhetően a másiknak is fog, így minden reményem ő volt a mai napon.
