some nights - dan x sonia

A kérdésére csak a szemeimben van meg a kíváncsiság, ami azt sugallja, hogy mindent. Tényleg mindent akarok tudni róluk, ha már itt ragadtak és szemmel láthatóan jó ideig még így is marad ez. Apát nagyon beszippantotta az a nő és még ha nem is értem a miértjét, elég egyértelműen ez látszik: nem mostanában fog lecuppanni róla. Apa rendellenes viselkedése pedig kénytelen elfogadtatni velem azt, hogy hosszú távon számoljak velük. Még az ilyen összeesküvéselméletek is teljesen fölöslegessé váltak az elmúlt egy hónapban, hogy biztos menekültek és mi vagyunk az adujuk. Mert lássuk be, hogy ennek az esélye igencsak csekély.
- Volt valami családi nézeteltérés? - kérdezem csak úgy, mert ebből kiindulva eléggé a sötétben tapogatózok csak. Mégis úgy érzem, hogy nem szívesen beszélne ilyesmikről. Az arcán is a zavarodottságot és a bizonytalanságot látom, így aztán abból kiindulva, hogy esetleg valami ordas nagy faszságot mondtam volna, visszakozni kezdek.
- Mármint ilyen persze bárhol lehet, nem akartam belegyalogolni a családodba és semmi ilyesmi. - nem tudom, hogy mivel lehetne egyszerűbben felrúgni ezt a mostani kellemes állapotot, talán kellemetlen témákkal. Szóval ha jót akarok magamnak, akkor inkább beszélek olyanról, ami neki is jobb most. Nem vagyok benne biztos, hogy csak mert tábortűznék ülünk és épp jóban vagyunk, ilyenekről faggassam.
A mesébe menekülni sokkal egyszerűbb, kár, hogy a csók elől abba nem lehet. Mi több visszacsinálni sem lehet, hisz nincs időnyerőm sem. Bezzeg ha apa szerzett volna egyet a Minisztériumban... tudom, hogy vannak, a kérdés, hogy hol. Bár évekre már úgysem lehet visszamenni, hogy megmentsem anyát.
- Tetszik? - a hangom rekedtes, a számon pedig érzem még a helyét. Nem tudom, hogy miért tette, nem tudom, hogy ennek köze van-e bármihez, aztán kapcsolok.
- Nekünk nem lenne szabad... Sonia... - sóhajtok, mert nem tagadhatom le, hogy nem hoz lázba a helyzet. Túl közel fekszik hozzám és túlságosan is érzem az akaratát. De még mindig nem viszonzom úgy, ahogy szeretné. Egyre nehezebb eltolni és ez aggaszt.
- Nem biztos, hogy jó ötlet...

Daniel & Sonia

Az, hogy felajánlom neki, hogy kérdezhet, már önmagában is hatalmas előrelépés. Mikor meg is teszi, mégis csendbe burkolózok és néhány másodpercig hezitálok a válaszon.
- Igen, ez pont az a téma, amiről nem beszélek szívesen.. Tudod az én apám nem olyan jófej, mint Oliver.. - próbálom ennyivel csillapítani a kíváncsiságát, bár kétlem, hogy elegendő lesz ahhoz, hogy ne kattogjon rajtam meg a családomon. - Nem, nincs semmi baj, nem titkolózni akarok csak egyszerűen nem jó visszagondolni rá. Sokkal jobb nekünk itt. Még akkor is, ha sokat veszekedünk... - ismerem be halkan. Itt nem kell attól tartani, hogy ki gondolja azt másnapra, hogy útban vagyunk és el kell minket takarítani. Persze apámmal leveleztem régebben, mostanra ez megváltozott. Eljöttünk Oroszországból és így talán apa családja is megnyugodott, hogy nem is szándékozunk ott újra felbukkanni. Legalábbis mind ebben bízunk. Bárhogy is, engem most valami egészen más köt le.
Fogalmam sincs, hogy jutok odáig, hogy végül megcsókoljam, de teljesen biztos, hogy nem gondolkozom tisztán. Mintha részeg lennék, de mégis sokkal jobb, sokkal élénkebb és édesebb ez az állapot. Kedvem lenne örökké így maradni, közelebb férkőzni hozzá, hogy még nagyobb felületen érjen össze a testünk. Homályos pillantással keresem a tekintetét, bár a sötétben nehezen veszem ki, hisz a tűz fénye ide már alig ér el. És nem is szeretném, ha beférkőzne közénk.
- De szeretném.. - suttogom az ajkára, még mindig szinte megrészegülve a csókjától. Nagyon is szeretném folytatni, elveszíteni az időérzékemet és belefeledkezni az ölelésébe. Sőt, azt még jobban szeretném, ha ő is így tenne, de valamiért nem érzem, hogy ő is akarná. Ez egy kicsit elszomorít, de csak a homlokomat ráncolom közben. Nem értem mi lehet a baj.. Eddig annyi mindentől megfosztottak és most ő is azt mondja, hogy nem szabad. Hát hol itt az igazság?!
- Te nem érzed ezt? - kérdezem aztán halkan, mikor erőt veszek magamon, hogy ne fojtsam belé a szót egy újabb csókkal. Lassan a keze után nyúlok és óvatosan a szívem fölé húzom. Az az átkozott vadul veri a bordáimat, a vérem csak úgy zubog, ez még sosem történt velem. Vonz a melege a hűvös éjszakában, de a csókja még jobban.

Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi zajlott le a családjukban, de hirtelen nem érzem úgy, hogy nekem ezt most első kézből kellene tudnom. Talán ha maguktól mondják, ha szeretnék megosztani. Hisz engem sem traktálnak, hogy na milyen volt anyám halála? Mondjuk akkor már lehet, hogy nem lennének itt. Vagy én nem lennék itt. Nagy érvágás volt egy nagyon labilis időszakomban. És hát lássuk be amilyen típusú ember az apám, hiába volt mindig itt a keresztanyám, ha egyszer érződött, hogy elkelt volna a nő a mi családunkban.
- Ennyire borzalmas volt odakint...? - lassan és igazából csak a meglepettségemnek köszönhetően csúszik ki ez a kérdés a számon, de nem haragszok meg akkor sem érte, ha nem válaszol rá. Mi lehetett annyira pokoli, hogy még azt is szívesebben viselje, ha napjában sokszor csapjuk egymásra az ajtót? De komolyan, az idilli rossz testvéreket már tökéletesen imitáltuk, erre a napokban valahogy csillapodni látszott a nézeteltérésünk. Lehet a sok úszkálás, közös program és az, hogy megpróbáltam őket megérteni segített rajta. Rájöttem, hogy lehetnek ők is viccesek és szórakoztatóak, nem csak undokak. De még egy csillámporos zuhany és repülnek a tóba.
A tóba, ahol vizesek lehetnek, ahol rájuk tapadhat a ruha, ahol... mit csinálok, hogy hagyom magam már megint megcsókolni? Tudom, hogy ez mitől van, miattam van. Mégis annyira beindít a közelsége, hogy van egy pont, aminél mindig egy picit jobban elcsábulok. Először az az apró csók, aztán ahogy jobban csókol... közben megsimítja az arcom, miközben én teljesen belefeledkezek azokba a hatalmas kék szemekbe. Még nem is igazán figyeltem meg, mennyi csillag is ragyog bennük. Most annyira ártatlannak tűnt.
- Testvérek leszünk... - suttogom még mindig tiltakozással a hangomban. Kezem egy darabig az övére simítom, nem állok az útjába, de egy ponton finoman megszorítom. Csak egy egészen leheletnyit.
- Nekem el kell mondanom valamit... - sóhajtok közben, hogy próbáljak tisztábban gondolkozni, mielőtt belehúz a rosszba. Nem mondtam még semmi ilyet és fogalmam sincs, hogy apa felviklágosította-e őket.
- Amit érzel... van bennem véla... - próbálom megmagyarázni neki, hátha ennyi igazából elég lesz és ha olyan sokat tanult asztronómiát, talán ezzel is tökéletesen tisztában van. Nem akarom kiábrándítani. Nem akarom, hogy most megint összevesszünk. De ezt tudnia kell.

Daniel & Sonia

Igazat beszélek, tényleg jó nekünk itt és nem csak azért, mert végre saját szobám lehet, erkéllyel és nagy a kert, ahol önfeledten napozással tölthetem az időmet. Hanem mert szabadnak érzem magam és végre az is vagyok. A testem és a lelkem is szabad, azt teszek, amit csak szeretnék és akkor amikor csak szeretném. Dan talán így nőtt fel, ebben a közegben, de nekem, nekünk ez annyira új, hogy önmagában ez az érzés képes boldoggá tenni. Minden nap úgy kelhetek fel, hogy kipróbálhatok valami egészen újat. Ha akarom felmászhatok a fára, ha akarom kérdés nélkül bemehetek a városba. Hát mi ez, ha nem fantasztikus élet?
- Nem volt annyira rossz. Mi mindig ott voltunk egymásnak.. - mosolyodom el végül. Anyára és Zoyára mindig számíthattam. Zoya a legnagyobb titkaimat is tudja és fordítva. Nem csoda, hogy az övé melletti szobát akartam. Hiába, még Dan se férkőzhet be közénk.
Nem úgy, mint most teszi. Az elmémbe férkőzik, be a bőröm alá, az illata az orromba, a mályvacukortól édes íze a számba és teljesen megbabonáz. Nehéz odafigyelnem a szavaira, és teljesen biztos vagyok abban, hogy nem teljesen vagyok magamnál, mert művel velem valamit, de egy pillanatig sem bánom. Kábulattal vegyülő kérdő pillantást vetek rá, mikor újra megszólal.
- Nem leszünk igazán testvérek.. - rázom meg a fejemet. Vér szerint sosem leszünk azok és ha csak arra gondolok, hányszor állt ki amellett, hogy neki nem lesz több testvére, főleg nem két hozzánk hasonló lány, akkor nem értem a tiltakozását. Egyébként sem hiszem, hogy az ő apja meg az én anyám a közeljövőben arra adná a fejét, hogy összeházasodjon.
- Mi? - emelem fel a fejem és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy csak az ajkait bámuljam. Figyelnem is kell arra, amit mond. Biztosan fontos. - Te véla vagy? - nézek rá értetlenül. Persze azzal nagyon is tisztában vagyok milyen lények a vélák, de sosem találkoztam még egyel sem. Most pedig képes lennék a karjába halni még egy csókjáért. Sok minden értelmet nyer, de nem térek teljesen magamhoz. Ahhoz már túlságosan a hatása alá kerültem.
- Engem nem érdekel - rázom meg a fejem a rövid válasszal egyidőben. Nem gondoltam át teljesen, ez egyértelmű, de nem akarom, hogy elmúljon, amit most érzek. Akkor sem, ha ő csinálja. Közelebb hajolok hozzá, de ezúttal az állát csókolom meg, végig az arcélének vonalát egészen a füle tövéig, hogy aztán nagyon halkan belesuttoghassam, hogy már teljesen elvette az eszemet.

Ismerős ez a kijelentés. Mi is mindig ott voltunk egymásnak. Apával mindig összekapaszkodtunk és most távolabbinak sem érzem azt a szakadékot. Valahol irigylem őket, mert ha ennyire számíthattak mindig egymásra... most is legalább annyira odafigyelnek a másik szavára, viselkedésére, rezdülésére. Őszintén irigylem őket ezért. De csak egy kis mosollyal hümmögök egyet válaszul. Ők jól jártak, én nem igazán. Apa annyira beleillik az idilljükbe, nekem pedig annyira hamar szakadtak így a nyakamba egyszerre, hogy az volt idegen. Meg apa viselkedése, de ezzel igazából nem tudnék soha senkit meggyőzni. Meg most nem is tudok.
Nem tudok, mert kezdi elvonni a figyelmem. A nyár teszi, a meleg, a tűz, a franc se tudja, de még a suliban is könnyebb volt a lányokat csak úgy lekoptatni. Amióta viszont Florával kipróbáltunk egyet, s mást, azóta sokkal nehezebb megállnom. Szinte vágyom az ilyenre, mert tudom, hogy jó és tudom, hogy igazából csak nyernék vele. De nem lenne szabad elveszítenem pont most a fejem. Annyira idegennek és tárgyiasnak tűnik most egyáltalán az újság gondolata is, amivel lássuk be próbálkoztam...
- Nem, de ez neked nem abszurd? - én még valamennyire észnél vagyok és igyekszem arról felvilágosítani, hogy amit tesz, az nem egészen természetes, mi több, normális. De mielőtt még elveszíteném a reményt, veszi a lapot és visszakozik. Elég egyértelműen megkapja a bólogatást hozzá, ezzel pedig sikerül is valamennyire visszafognom magam. A baj ott kezdődik, hogy már így is éreztem némi bizsergést, a még nagyobb baj pedig ott jön, hogy fittyet hányva erre folytatja a csókolgatást, amit egyre nehezebben tudok letagadni, hogy pokolian jól esik. Még mindig fogom a karját, de már nem tudok rá ellenkezőleg hatni. Csak hagyom, hogy egy kissé magával rántson addig, amíg csak ezt csinálja. Tovább nem lenne szabad mennünk.
- Te... idekint akarod ezt csinálni? Mert... az ablakból láthatnakis minket.

Daniel & Sonia

Nem tudom, mi járhat most a fejében. A pillantása némiképp szomorúbbá válik, mégis mosolyog. Egészen megfejthetetlen az a zöld írisz, amiben a tűz fénye meg-megcsillan. Szeretnék neki valami biztatót mondani, mert sejtem, hogy az apjáról van még mindig szó, vagy legalábbis köze van hozzá, de tiszteletben tartom, hogy elengedte a témát és nem teszem.
Helyette rá koncentrálok, ami nem tudom, hogy jelen esetben jó-e avagy sem. Én mindenképpen élvezem a közelségét és azt a bizsergést, ami egészen a gyomrom tájékáról indul meg és szép lassan minden porcikámba odaér. Ha nem beszélne hozzám, teljesen biztos vagyok benne, hogy önkívületi állapotban feküdnék itt a karjaiban, így viszont kénytelen vagyok értelmezni, amit mond. Ez pedig egyre nehezebben megy. Nyilvánvalóan ehhez az is nagyban hozzájárul, hogy már rég nem beszélgetni akarok vele. Magamat is nyugtatom, hogy teljesen normális dolog vonzódni egy sráchoz, akihez semmilyen vérségi kötelék nem kapcsol, aki helyes, izmos, sportos és néha még vicces is. De azt is tudom, hogy ez inkább testi vonzalom, mint az intellektusa irányi vágyódás.
- Nem.. Egyáltalán nem.. - simítom újra tenyeremet az arcára és ezúttal úgy csókolom meg, hogy ellenkezést el sem fogadok a részéről. Ajkaim szorosan tapadnak az övére, de nem vagyok durva, sokkal inkább követelőző, mikor nyelvemmel táncba hívom az övét. Még levegőt is elfelejtek venni közben. Ebből pedig világosan érzem, hogy bármi is az, ami kettőnk között most zajlik, valami misztikus képesség hatása vagy valami egészen más, nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen.
- Itt sötét van, nem lát senki... - pisszegem le, mikor vészmadárkodni kezd. Egyébként sem gondol senki a bent lévők közül arra, hogy bármi érdekes történik idekint. Ebben teljesen biztos vagyok. S ha ő még mindig nem tesz semmit, úgy én fogok. Kezemet végigsimítom a mellkasán, le egészen a pólója szegélyéig és lassan felhúzom róla az anyagot, hogy a végén kibújtathassam belőle. Egyáltalán nem zavar, hogy a tűz csak halovány fényt táplál az éjszakában, nem kell látnom őt, hogy a vágy tovább fokozódjon bennem. Azt hiszem, minél inkább kíván engem, én annál inkább akarom őt.

Furcsa, hogy nem abszurd neki. És az pedig még furcsább, hogy nem tudom megakasztani. Mégis most akkora lenne a vonzerőm vagy nem is akar? Nem tudom, lehet túlságosan közel van hozzám és még az sem segít, hogy félig rajtam, félig mellettem fekszik. Azonban kezdek tisztában lenni azzal is, hogy ha annyira fel akartam volna húzni a nyúlcipőt, már megtettem volna és nem érdekel akkor, hogy őt lelököm közben magamról. Ha máskor tudtam vele nem finom lenni, akkor most is tudtam volna neki fájdalmat okozni. De nem akarok.
A fene sem érti, hogy mi van, mert abban igaza van, nem köt minket össze semmi az égvilágon. És ez bosszant, hogy nem tudok olyan dologba kapaszkodni, ami igazából nem is létezik. Ellenben a nyakamra, államra és a fülem tövébe adott xsókok egyre jobban esnek, olyannyira, hogy aztán azt a követelőző csókot is viszonozzam. Ahogy a nyelve találkozik az enyémmel, úgy kapok mohóbban én is az ajkaira. Kezdem úgy érezni, hogy elveszek és most már a kapaszkodóm sincs meg, miközben teljesen belefeledkezek a csókjába. Két hónap ahhoz nekem túl hosszú idő volt, hogy kibírjam csak a bal kezemmel és erre csak akkor ocsúdok rá, amikor épp csak lesimít a pólóm alá, már jobban feszül a nadrágom.
Még megpróbálok egy utolsó kétségbeesett kapaszkodót keresni a kezén, miközben lehúzza a felsőm. Nem biztos, hogy ez lesz a legjobb ötlet az éjszakára, mégis aztán egy ponton csak eleresztem a karját, mielőtt még bármit kérdezhetne és elpillantok a tűz pislákoló fénye felé. Úgy érzem, hogy miden zsigeremben őt kezdem kívánni, miközben először hanyagul simítok végig rajta. Ez még igazából nem is ismeretlen terep és csak akkor akad meg újra és újra a kezem, amikor belegondolok, hogy őt még nem ismerem annyira, nem tudom, hogy le tudnám-e állítani, de igazából már abban sem vagyok biztos, hogy magamat le tudom. Én is viszonzom a simogatásait, újra és újra, míg aztán végül én kezdeményezek csókot és végleg elengedem az ellenkezést.