some nights - dan x sonia

Daniel & Sonia

Most olyan békésnek tűnik minden. Az augusztusi este melege simogatja a bőrömet, bár nem olyan, mintha tengerparton lennénk, ott mégiscsak pálmafák vannak, nem óriási erdő, de azt hiszem egészen jól megvagyunk egymással. Elégedetten dőlök hátra a napozószékben, amit már közelebb húztam a tábortűzhöz, így bámulom a lemenő napot. Egyetlen szót sem szólok, néha helyezkedem kicsit a széken, miközben egy-egy mályvacukrot tolok a számba, de ennél többre nem futja. Épp az imént jöttem ki a vízből, még szárad a bikinim is. Mondjuk úszásnak még mindig nem nevezném, amit művelek a vízben, de legalább már nem fulladok bele az első két percben a bokáig érő tóba. Ez is haladás, és bár türelmetlen vagyok, a kis lépésekkel nincs semmi bajom, ha az a javamat szolgálja. Bár bevallom, első nekifutásra azt gondoltam, hogy Dan csak szórakozik, mikor a nagy vízbe dobós attrakciója után felajánlotta, hogy megtanít nem belehalni a vízbe.
Mellettem anyu és Oliver pusmognak még valamit, én pedig apró mosollyal szemlélem őket. Nem turbékolnak látványosan, de látom anyán, hogy jól érzi magát. Már én is egészen megbékéltem a helyzettel. Vagy legalábbis igyekszem, ahogy Dan is igyekszik. Abból ítélve pedig, hogy eddig még nem sikerült megölnünk egymást, sőt tudunk egymással kettőnél több szót váltani anélkül, hogy egymás torkának ugranánk, egészen sikeresnek nyilvánítható ez a projekt.
Végül anyáék úgy döntenek, hogy inkább odabent folytatják az estét, és elbúcsúznak tőlünk, így hárman maradunk. De ez sem tart sokáig, mert Zoya is hamarosan visszatér az olvasnivalói közé, hisz a kinti fény, meg a szúnyogok már nem olyan csábítóak.
- Mit rajzolsz annyira? – pillantok Dan felé, akivel rövidesen kettesben maradunk a tűz mellett. Kivételesen nem is zavar, hogy ez így történik, bár ő valószínűleg egymagában is jól ellenne, én viszont nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy sokáig ne beszéljek. Talán ez a különbség kettőnk között. Ő világ életében egyke volt, nem csak hogy beszélgetőpartnere nem akadt, osztoznia sem kellett semmin. Nekem viszont mindig ott volt a nővérem.

A nyarak általában rohanni szoktak. Olyan szinten rohanni, hogy mire kettőt pislogok, ismét kezdődik a tanítás. De most nem a Roxfort fogja nagyra tárni a kapuit, hanem az akadémia. Már megkaptam a levelet, hogy felvettek, már elképzeltem az épületet, a szobámat, az első óráimat és még sorolhatnám. Nagyon fogom élni, ezt már most elhatároztam. És már abban sem vagyok biztos, hogy a lányoktól teljesen elszigetelődve fogok tanulni, hisz Zoyával egy szakra fogunk járni, Soniával pedig fogjuk rá, hogy elástuk a csatabárdot.
Sok minden történt ebben a gyors egy hónapban, megtanultam türelmesebb lenni velük, noha még mindig úgy oltom őket, ahogy nem szégyellem, különösen a fiatalabbikat, miközben megtanultam együtt élni velük. Vannak rigolyáik, félelmei, jó tulajdonságaik, egyszóval nem zárkóztak el igazán előlem. Megtanítottam például úszni őket. Ha nem is a legjobb a technikájuk, arra már bőven elég, hogy ne fulladjanak bele. Sonia valamiért kimondottan szeret a matracon napozni a tó kellős közepén, de már arra is volt példa, hogy belemerészkedett a csónakba, amikor ki akartam evezni. Olyankor végeláthatatlanul beszél mindenről, ami érdekli. A családjáról kevésbé. Nem is firtattam egy idő után.
Talán az első közös füvezéssel kezdett megenyhülni az utálatunk egymás iránt, de igazából nem is tudom mivel. Nem éreztem azt, hogy sakkban akar tartani a fűvel, csak nem akart kimaradni a jóból. Ahogy igazából semmi másból sem, ami nekem még furcsa és harsány, mintha mindent most és azonnal akarna megélni. Azt sem tartom kizártnak, hogy mindketten így tesznek, csak a maguk módján. Zoya sokkal rázkózottabb, de tudom, hogy őt is sok minden érdekli.
Egy biztos, nagyszerű alanyai annak, hogy rajzolgassam őket. Néha csak a tekintetük ragad meg, néha az egész kisugárzásukat akarom megörökíteni. Tudom, hogy még nekem is van mit gyakorolnom, de igyekszem. Ahogy a pillanatot megörökíteni is. Csak arra pillantok fel, hogy apáék ketten felkelnek és elvonulnak. Már igazából nem is foglalkozok azzal, hogy mikor mit csinálnak egymással, mert az ő dolguk. Ha neki erre volt szüksége, akkor ám legyen. Nekem a fűre volt szükségem anya után. De ezt azt hiszem mondtam is már Soniának, amikor arról beszélgettünk, miért szoktam rá. Csak kell és kész.
- Hm? - megint megzavarnak, ezúttal egy kérdéssel. Lehet, hogy kicsit jobban kellene figyelnem, amikor társaságom akad és nem beleburkolózni a lapba, de már késő bánat. Csak akkor veszem észre, hogy Zoya is bement és már én is csak jó ideje fejből rajzolok.
- Megnézheted. - válaszolok végül reagálva arra a kérdésre, ami olyan sokára jut el a tudatomig. De hogy húzzam az agyát, ahogy nyúl felé, elhúzom tőle. Aztán megint. Miért is ne szórakozhatnánk? Úgyis lassan hűvösebb lesz és mehetünk be mi is. Még a tűz ég, néhány szem mályvacukor is akad, de lássuk be, ketten maradtunk és amikor rajzolok nem vagyok igazán jó társaság. Meg aztán hagyom is, hogy megkaparintsa. Úgy figyelem csöndben, de érdeklődve, hogy mit szól a rajzhoz.

Daniel & Sonia

Ha valaki azt mondta volna mondjuk egy hónappal ezelőtt, hogy képes leszek arra, hogy egy kicsit is megkedveljem Danielt, biztosan valami csúnyát mondtam volna neki oroszul, hogy még csak ne is értse, hogy épp elátkozom őt. Bár elég volt megtanítani neki, hogy ha eleszi előlem a süteményt vagy megissza a reggeli frissen facsart narancslevemet, akkor pillanatok alatt fúriává változom, azóta tiszteli és fogjuk rá, hogy be is tartja a határokat. Ez még nem jelenti azt, hogy nem szoktam indokolatlanul oroszul káromkodni előtte, bár talán van annyi esze, hogy kiszótárazza miket mondok és rájött, hogy sokszor csak karfiolnak, karalábénak vagy padlizsánnak hívom, mert az a szó van épp a nyelvem hegyén. Az is előfordult, hogy sütőtöknek szólítottam olyan hangsúllyal, mintha valami ízes orosz káromkodás lenne. Ha még nem elég gyakorlott, hogy erre rájöjjön, én nem fogok segíteni neki benne, Zoya és anya pedig csak a homlokukat ráncolják, miért beszélek folyton ennyi zöldséget. Tény, hogy köszönhetek neki ezt-azt, de attól még nem leszünk legjobb barátok. Viszont legalább már addig eljutottunk, hogy nem idegesít a jelenléte mindig, sőt, néha már hiányolom, ha nincs itt, mert egészen hozzászoktam az adok-kapokhoz az utóbbi hónapban.
Ahogy ketten maradunk, közelebb húzom a székem hozzá, majd mikor felpillant megismétlem a kérdésemet, hátha annyira átszellemült művészbe, hogy nem is fogta fel azt.
- Hééé.. - méltatlankodom, majd egy határozott mozdulattal elveszem tőle a rajztáblát a papírral együtt. Talán még a nyelvem is kinyújtom rá egy pillanatra, de aztán a tekintetemet már inkább a rajzra függesztem. Hosszú percekig vizsgálom, de nem lep meg, hogy van tehetsége hozzá. Még mindig visszaemlékszem az első napra, mikor beleszerettem a szobájába, aminek a falait bizony akkor még a rajzai díszítették. Nos, azóta a rajzok lekerültek, de én még mindig sokszor gondolok arra, hogy elég menőn bánik a ceruzával. Csak arra nem számítok, hogy öhh.. Zoya vagy én? vagyunk a képen. Nem tudom megállapítani, némelyik vonás inkább rá emlékeztet, haj alapján viszont egyértelműen én volnék..
- Nem rossz.. - csücsörítem össze az ajkaimat, kicsit távolabb tartom, majd közelebb, mintha annyira nagyon értenék hozzá, hogy véleményt mondjak róla. - Összemontázsoltál minket egy képre? Túl sokak vagyunk ketten?. - pillantok rá a rajz fölött. Persze nem kell felelnie, anélkül is tudom, hogy erre a kérdésre egy magabiztos IGEN a válasz.

- Hé? Vedd el. - szeretem a bolondját járatni vele. Most őszintén mondja meg valaki, hogy ő nem csinálná ezt? Látom rajta is, hogy nem veszi véresen komolyan az ugratást, mi több, mosolyra görbül közben a szája, látom ám! De csak kiragadja a lapot a kezemből, én pedig inkább eleresztem tartóstul, mielőtt még szanaszét szakadna. Egy hónap alatt kettőnk közül én lettem a türelmesebb és ő még mindig rögtön és most és azonnal akar mindent is. Valahol nem tudom érte hibáztatni. A lelkesedésüket látva Oroszországot egy sötét, visszamaradott és rideg helynek tudom elképzelni csupán. Mert mégis mi más késztetné rá őket arra, hogy itt pedig ilyen lelkesen nyissanak a világra? Kötve hiszem, hogy azért, mert olyan más. Vagyis hát fene tudja.
- Mi az, hogy nem rossz? Oké, nem árnyékoltam olyan szépen, de a tűz fényénél teljesen máshogy lehet látni az árnyékot, mint máskor. - vonok is gyorsan vállat. Még egy darabig figyelem őt, ahogy találgat, majd csak a megjegyzését hallva elnevetem magam. Nem elég szemfüles. De tényleg nem elég szemfüles. Mosolyogva csóválom meg a fejem és intek neki, hogy üljön egy kicsit közelebb. Majd a kezembe veszem a tömböt és magunk felé fordítom.
- Akkor most nézd meg jobban. - mutogatni kezdek itt azokra a részekre, amik egyértelművé teszik őt, a haja, egy picit az álla tartása, meg a vonásainak nagy része, amit csak rajta figyeltem meg. Oké, lehet egy kicsit túl aprólékos is voltam ez esetben, de vagy rajzoljak valamit jól, vagy ne.
- Olyanok vagytok ti ketten, mintha egymás tükörképei lennétek. De nem vagytok teljesen egyformák, nem is akarlak összemontázsolni titeket. A te szemeid egyébként is teljesen másképp csillognak. - magyarázom még mindig úgy, hogy meglássa, én mik alapján kezdtem el így elkészíteni a rajzot, aztán csak felsandítok rá, ahogy rájövök, hogy nem is találok más különbséget.

Daniel & Sonia

Kivételesen jó kedvem van és nem húzott fel még teljesen indokolatlanul a hülyeségeivel Dan sem, úgyhogy bele is megyek a játékba. De azt ne várja, hogy nem fogok méltatlankodni, mikor szembesülök azzal, hogy megint szivatni próbál. De azért nem adom neki könnyen ezeket a babérokat. Néha szeretem megizzasztani, hogy tudja értékelni, mikor hagyom magam. Nem szeretek háborúzni vele, márpedig sokszor úgy érzem, hogy még mindig az folyik. Nem békéltünk meg egymással teljesen, de talán sínen vagyunk. Vagy valami hasonló.
- Kifogás... - forgatom meg a szemeimet, de ettől függetlenül nem tartom a legjobb munkájának. Tud ennél jobbat is, ha akar, és láttam már rá példát, ami mutatja, hogy néha akar. Máskor meg makacs, mint az öszvér.
Mozdulatára kicsit közelebb csúszom hozzá, hogy megmutathassa mire kellene odafigyelnem, pedig tényleg csak a grimasz tűnik ismerősnek. Bár sokat nyom a latba, hogy a nővéremmel ikrek vagyunk és néha még anyának is nehézséget okoz megkülönböztetni minket.
- Az anyajegyem... - veszem észre a pici pöttyöt a rajzon, ami a fülem tövében van és általában takarja a hajam. Gyanakodva emelem a pillantásomat Danre, miközben a bőrömre siklik az ujjam, épp arra a helyre, amit a rajzon is láttam. - Van egy hegem is, itt.. - biggyesztem le az alsó ajkamat, hogy meg tudjam mutatni. Épp csak egy picit látszik, leginkább akkor, ha mosolygok és valaki nagyon közelről figyeli, de sosem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Én béna voltam, Zoya nem, én orra buktam, ő nem. Bevertem a számat, még három évesen, és sokáig fogatlan is voltam miatta. Szerencsére ezt a problémát az idő orvosolta.
- Zoyát is lerajzoltad? - pillantok rá, aztán a tömbre, végül úgy döntök, hogy visszalapozgatok néhány oldalt, hogy az előző rajzait is megnézzem. Azokat valószínűleg nem most és nem a tűz fényénél rajzolta, úgyhogy talán találok közte olyat, ami jobban leköti a figyelmemet, mint saját magam bámulása. Ahhoz elég, ha tükörbe nézek.

Tény, hogy ez alatt az egy hónap alatt a kapcsolatom a két lánnyal teljesen más ütemben alakult. Míg az egyikükkel lassan, de biztosan tudtam napról napra többet beszélgetni, találtunk közös témákra és minden összetűzéstől mentesen viselkedtünk egymással, addig a másikkal a szöges ellentétét tapasztaltam meg. Sonia nagyon talpraesett és legalább annyira makacs, mint én, még ha le is tagadja. De már vannak olyan pillanatok, amikor mindketten szórakozunk annak ellenére is, hogy szívom a vérét. A mostani is egy ilyen alkalom és nem is fogom vissza magam. A válaszára vágok egy fintort, mert nevezze, aminek akarja, egy percig sem kifogás. Még akkor sem, ha annak tűnik. Még akkor sem, ha amúgy tényleg mindig kifogások mögé bújok. De amikor rajzolok, az teljesen más. Olyankor nem foglalkoztat semmi problémás dolog, csak a pillanatnak élek, aztán pedig ebben az állapotban ragadok.
Nincs több szemétkedés onnantól kezdve, hogy mellém ül és figyeli, mit mutogatok. Nem is veszem észre, hogy mennyire belemerülök, ahogy igazából azt sem, hogy még ő is elmélázik a látottakon. Szemem sarkából feltűnnek az apró mozdulatai, amik követik azt, én mikor mit mutatok, míg néha meg is szólal.
A heg... a heg, amit csak párszor vettem észre, mintha amúgy néha ott se lenne, néha meg igen. Leteszem a ceruzát és egy pillanatra alaposan szemügyre veszem. Persze ehhez közelebb is kell hajolnom hozzá, hisz máshogy hogy lássam. Egyedül a nyugágy karfája fog meg, hogy aztán tovább ne hajolgassak.
- Azt még nem láttam hozzá eleget. - vonom le magamnak a következtetést, de máris újabb kérdéssel bombáz, mielőtt belemerülhetnék, hogy kijavítsam a rajzot. Elveszi tőlem a füzetet és hirtelen megmukkanni is elfelejtek, ahogy lapozni kezdi. Nem számítok rá, hogy elveszi, mert eddig nem igazán adtam oda senkinek.
- Nem igazán töltöttem vele annyi időt, hogy lerajzoljam... - vallom végül be én már lebuktam, nekem már mindegy érzéssel, ugyanis ha belelapoz, akkor a rengeteg egyéb rajzon kívül többnyire magával találkozik. Ezt a füzetet még tavasz végény nyitottam a vizsgáim előtt, azóta rajzolgatok bele folyamatosan és apámról is legfeljebb egy kép szerepel benne, ahogy megörökítettem Anastasiával egy pillanatban. Róla ellenben van néhány megkezdett, kisebb-nagyobb rajz, ami azt is alátámasztja, hogy bizony nem kicsit ihlet meg.
- Azért ne szívd annyira mellre...

Daniel & Sonia

Szeretem összekötni a kellemest a hasznossal és mostanában egyre többször van is erre igényem. Nem úgy, mint mikor még Oroszországban éltünk. Olyanra viszont ritkán volt példa, hogy a kertben sütögettünk és jól szórakoztunk. Ha csak hárman vagyunk, akkor minden egészen más. Nem rossz, csak más.
Ahogy előre hajol, hogy közelebbről is megnézze a számat, egy pillanatra elmélázok. A szemében látom visszatükröződni a tűz fényét és most azt is meg tudom állapítani, hogy zöldes árnyalata van neki. Eddig sosem érdekelt annyira, hogy megvizsgáljam és nem is hajoltam bele az aurájába, hogy flúgosnak gondoljon miatta.
- Nem szoktam mutogatni.. - ismerem el aztán. Nem szokásom reklámozni a hibáimat, sőt általában letagadom őket. De azt hiszem ez olyasmi, amit nem kell szégyelnem még előtte sem. Elvégre azt várják, hogy viselkedjek úgy vele, mint egy tervérrel. Nos, nem tudom, hogy ez valaha sikerülni fog-e, de már azzal is megelégszem, ha nem utáljuk egymást.
- Mert velem igen? - pillantok rá meglepetten. Furcsa, hogy úgy gondolja elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy papírra vessen. Nem is igazán tudom, hogy érezzek eziránt, míg ki nem találom, hogy átlapozom az egész tömböt. Hátha találok benne még néhány érdekességet. - Van olyan képed is, amin elképzelted, hogy fogok megfulladni a vízben? - nevetek fel. Egyre könnyebb kommunikálni is, ragad rám az angol, főleg akkor, ha érthetően beszél és nem használ olyan szófordulatokat, amiket még az életemben nem hallottam.
Minél tovább nézegetem, annál inkább mosoly kúszik az arcomra, meglátom anyát, Oliver is felbukkan mellette, de leginkább az lep meg, hogy nincs fölé írva mindenféle álnok megjegyzés. Csak a rajz, a csupasz valójában. És anya olyan szép rajta.
- Ne teljek el magamtól, amiért engem rajzolgatsz?! - vonom fel a szemöldökömet kuncogva. Nem tehetek róla, én remekül szórakozom azon, hogy ha bár nem is önként, de betekintést enged a világába. Persze bármikor elvehetné tőlem a tömböt, de nem teszi.. Talán attól tart, hogy úgyis megszerzem, ha azt akarom?

Lehet kezdek megkattanni, mint Fred, hogy többet tanulmányozom őket, mint beszélek velük, de fel kell mérni a terepet egy esetleges katasztrófa bekövetkezése előtt. Na nem mintha annyira kellene tőlük tartani apa szerint, de ő teljesen el van varázsolva és különben is három nőről beszélünk. Nem egyről, hanem háromról. Ez pont kettővel több, mint amennyit normális esetben meg lehetne szokni ilyen rövid idő alatt. Én tényleg igyekszem és azzal, hogy részt veszek a közös "családi" programokon velük, igazán egy rossz szóval sem illathetnének, mert én megpróbálok normálisan viselkedni velük. Néha mondjuk jobban is sikerül, de olyankor inkább a fű az oka vagy az, hogy lekötnek a rajzok. Nem véletlenül lazít el.
- Ez a szexepiled. - adom alá a lovat, ha már megállapítja, hogy nem mutogatja. Tényleg nem csúnya a heg, inkább karakteressé teszi őt. Máris eggyel több egyedi vonása van a testvérével szemben. Vagy inkább neki egyedi, hogy nincs hege? Nézőpont kérdése.
- Nem is tudom ki kopog át, hogy van-e egy szál cigim. - vonom fel a szemöldököm, miközben kicsit sem célzás jelleggel jegyzem meg a nyilvánvalót neki. Amikor átjön szívni, az nem két perc lesz, hanem legalább húsz. Ha még beszélgetünk is, annál több. Néha mond érdekességeket. Néha zöldségeket. Nem tudom feltűnt-e neki, de ha elkapok egy szót, amit jól értek, akkor azt mindig leszótárazom magamnak. Nekem ne káromkodjon salátául.
- Titokban készül. - meg egy fenét. De már én is nevetek rajta. Még azon nem gondolkoztam, hogy komolyan is vegyem a vízbe fojtást, épp kellő elégedettséggel tölt el, amikor lefordítom a matracról a legváratlanabb pillanatban és sikongatva a vízbe zúg.
Még mindig a füzetet bújja és tetszik, ami kiül az arcára. Tényleg látom némi szikráját annak, hogy tetszenek neki a rajzok. Elégedettséggel tölt el ilyenkor, hogy valamit nem csinálok rosszul. Hiába voltam jó tanuló a Roxfortban, egyik tantárgy sem kötött le úgy igazán, mint a rajzolás. A kérdésére csak megvonom a vállam.
- Ez csak úgy jön. Érzem a késztetést, hogy ezt meg akarom rajzolni és aztán meg is rajzolom. Igazából nem mindenkiben látom a fantáziát. - a kezem nyújtom a füzet felé, hogy ha esetleg megunná, akkor visszalapozhassak a maihoz és kijavíthassam a száját.
- Ilyenkor egyébként már nem bent szoktál henyélni?

Daniel & Sonia

Tényleg nem mutogatom a hegemet. Eddig nem volt kinek. Anyán és Zoyán kívül ő az egyetlen, aki tud róla, hogy egyáltalán létezik. Persze a mögöttes sztorit nem osztom meg vele, annyira azért nem vagyunk jóban, hogy megengedjem neki, hogy jót röhögjön rajtam.
- Az lenne? - teszem fel a költői kérdést, de nem firtatom. Talán még egy kicsit rá is játszom azzal, hogy megharapom a szám szélét, de remekül szórakozom rajta.
- Ugyan már, szerintem örülsz neki, hogy van aki előtt nem kell titkolóznod, csak nem vallod be.. - rántok vállat. Most mit tagadjam? Naná, hogy mindig rájárok, de azóta hallgatok, mint a sír. Nem mondhatja, hogy egyszer is eljárt a szám.. És lássuk be, a kapcsolatunknak is jót tesz. - Jut eszembe, van cigid? - nevetem el magam, pedig komolynak szánom a kérdést, ha már így felhozta. Valamivel megünnepelhetnénk, hogy kibírtunk egy egész napot anélkül, hogy véletlenül megpróbáltam volna letépni a fejét vagy ő az enyémet. Igazából ez elég nagy előrelépés, ha figyelembe vesszük, hogy nem volt átmeneti időszak, az egyik nap még egyke volt, aztán pikkpakk lett két 16 éves húga. Senki nem kérdezte meg, hogy akarja-e és ha így is történt volna, akkor sem számított volna a véleménye. Utólag belátom, hogy sokkal jobban megnehezítettem a dolgát, mint kellett volna, de ő sem úgy viselkedett, mintha Oliver időt fordított volna arra, hogy illemre nevelje őt.
- Olyan titokban, ahogy a mini pornós újságot dugdostad? - forgatom meg a szemem a gondolatra, hogy azt feltételeztem róla, hogy ilyeneket néz. Nem tehetek róla, minden jel arra mutatott, és egyébként tényleg találtam az ágya alatt magazinokat, szóval... Mindegy, nem annyira tudom, mi a divat a fiúknál.
- Ha én érzem a késztetést, hogy valamit meg akarok rajzolni, abból csak valami felismerhetetlen paca lesz.. - gondolkozom el. Lehet, hogy ez is olyan tehetség, amivel születni kell. Nekem tehetség helyett nővér adatott, így jártam. Bár nem panaszkodhatok, nem mindenkinek van születése óta legjobb barátja.
- Mára más terveim vannak.. - rántok vállat, aztán egyszerűen csak leteszem a tömböt a fűbe, természetesen becsukva, biztos távolságra a tűztől. Eleget nézegettem mára magamat, bár lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszi, nem zavar annyira, hogy szóvá is tegyem. Persze azt nem árulom el, hogy kint akarom tölteni az éjszakát, mert hullócsillagot akarok bámulni. Nyálasan hangzik, biztosan jót röhögne rajtam. De innen egész más kilátás nyílik az égboltra és hát augusztus van. Több tucat meteor halad el ilyenkor a bolygó mellett. Inkább csak egy mályvacukrot nyújtok felé, aztán én is felszúrok egyet a nyársamra és a tűzbe lógatom. Amíg teljesen besötétedik, addig még nassolhatunk egy keveset. Már ha úgy tervezi, hogy ő se követi még a többieket.

Ami minket és a füvezést illeti, egy egyéni kivételes eset. Ritkán fordul elő, hogy hosszabb távon - értsd egynél többször - osztozok bárkivel is a feltekert szálakon, de most ez szükséghelyzet és ha ez kell a hallgatásához, akkor nincs mit tenni. Meg kell tanulnom jobban beosztani azt, ami van, mert nem egészen olcsó és mint olyan, hogy zsebpénz, mostanában nem szalad csak úgy a pénztárcámba. És épp ez jár a fejemben akkor is, amikor felteszi azt az ominózus kérdést.
- Nem, nincs most. - de, igazából van a nadrágom kis részekre szétvarrt zsebe mélyén egy szál, ami akkor sem gyűrődik össze, ha ráfekszek. De ezt nem kell tudnia. Akkor nincs nálam, amikor éppen tudom, hogy fejest ugrok a vízbe vagy bármi más módon szétjöhet.
- Nincs mit bevallanom. - válaszolom neki végül pimasz vigyorral. Gondolja csak azt, hogy van és ne hagyja nyugodni a tudat, hogy valamit nem mondtam el. De közben hiába nyúlnék a füzetem után, azt csak azért is messzebb emeli előlem. De lehet, hogy csak én látom így, mert annyira nézegeti. Azért kényelmetlen témák feldobálásának koronázatlan királynőjévé is avanzsálhatna közben.
- Hé, leszállhatnánk azokról az újságokról? Magánügy. - meg a használatuk is. De ezt már nem akarom inkább az orrára kötni. Esküszöm, hogy el kellene égetnem, hogy tényleg ne is találja meg őket soha többé. Ritkán érzem magam olyan kínosan, mint éreztem akkor is.
- Kiskoromban én is pacákat rajzoltam. De más meg nem nagyon érdekel ezen kívül. Apa szerette volna, hogy kviddicsezzek, értek is hozzá, de nem hoz lázba. A sok tantárgyhoz is értettem, de sosem érdekeltek. - újfent csak megvnom a vállam. Nincs rosszabb annál, ha nem tudjuk, hogy mit szeretnénk kezdeni magunkkal. Aztán csak jön a megvilágosodás. Én már egy ideje csak szeretek rajzolni. És nem csak úgy, tényleg. Szeretem benne a kihívásokat megtalálni, újabb dolgokat megrajzolni, megörökíteni. Még a módszereket nem nagyon volt lehetőségem kipróbálni, de minden érdekel.
- És miféle terveid vannak? Megfagyni idekint? - ha már elpakolja előlem a füzetet, akkor a pokrócért nyúlok. Hanyagul a hátamra csapom és előre hajolok a napozóágyon, hogy a tűz fölé lógassam az édességet.
- Vagy szeretnéd megetetni magad a szúnyogokkal? Vaagy... csobbanni akarsz egy éjszakai fürdőzésre?

Daniel & Sonia

Mondanám én, hogy sajnálom, amiért kihasználom Dant, de ő sodorta magát ebbe a helyzetbe. De még nem is az a baj, hanem az, hogy nem volt képes kimászni belőle anélkül, hogy én nem profitálok az ügyből. Szóval így esett, hogy kipróbáltam a füvet is, amiről persze azóta sem ismertem be, hogy az volt az első szálam. Cigiztem én már előtte néhány héttel Londonban, mikor kilógtam a városba. De hé, bármelyik 16 éves ezt csinálná, aki előtt hirtelen megnyílik a világ és nem figyelik árgus szemekkel, hogy mit csinál. Nem kevertem magamat bajba vagy ilyesmi...
- És mikor lesz? Bemehetnénk érte Londonba együtt. Úgyis kell még vennem pár cuccot őszre.. - teszem hozzá mintegy mellékesen. Még csak vééééletlenül sem azért, mert tudni vágyom hogy honnan és hogyan szerzi be. Nem igazán mozgok ilyen körökben, de nem akarok mindig kiszolgáltatva lenni és őszintén szólva néha szeretnék csak egyedül rágyújtani.
A fene nagy vigyorára csak meglököm őt a vállammal. Ha a rajztömb a kezében lenne, most biztos méltatlankodna, így nincs oka rá. Egyébként meg én is csak vigyorogni tudok rajta, mert hiába tagadja, tudom, hogy kamuzik. Kezdek rajta átlátni, szóval jobb, ha mostantól vigyáz magára. A végén egyetlen apró titka sem marad majd előttem.
- Visszaadtam őket vagy nem? - nevetem el magam. Nem, még csak bele sem néztem. Nem akartam összeragadt oldalak között lapozgatni. Ezt meghagyom neki ténylegesen magánügynek, de legalább afelől biztos lehetek, hogy nem a férfiak felé vonzódik. Elég... nőies nők voltak a címlapon.
- Repülni tudok, ismerem a szabályokat, de sosem láttam még kviddics meccset.. Mármint élőben. Milyen? - kérdezem aztán lelkesen közelebb hajolva hozzá. Azt már megszokhatta, hogy úgy csapok le az újabbnál újabb témákra, mintha kötelező lenne, pedig csak érdekel és néha még mindig képes vagyok rácsodálkozni arra, mennyi mindenről maradtam le az évek alatt.
Lassan forgatom a fűzben a mályvacukrot, nem szeretném túl sötétre sütni, épp csak aranyló árnyalatra sütöm az oldalát, aztán leveszem a nyársról és bekapom. Valamiért nem gondolom át, hogy hiába nem sötét a színe, attól még forró lesz, szóval kénytelen vagyok a számat legyezgetni, miközben rágok, de az agyam egy pillanatra sem áll le, szóval egyszerre beszélek is.
- Mennyie va hó ahonómiáó? - kérdezem, aztán lenyelem a megrágott falatot, amint kihűlt annyira a számban, hogy ezt meg tudom tenni. - Szóval asztronómiából.. - ismétlem meg magam, hátha nem értette elsőre a mondatot. Aztán az édes ízzel a számban hátra is dőlök a napozóágyon, hogy némán válaszolhassak a kérdésére. Bár az éjszakai fürdőzés sem rossz ötlet és anya bájitala még mindig jó a szúnyogok ellen, de az igazi oka annak, hogy még mindig kint vagyok, épp a fejünk felett van.

A kapcsolatom a cuccal valamikor három évvel ezelőtt kezdődött egy illegális bulin, mi máson. Akkor még rég nem tettem magam túl anya halálán és mint tudjuk, apa érzelmi szintje nem igazán emelkedik felül egy szokványos apa-fia vigasztaláson ahhoz, hogy segítsen megbirkózni mindezzel. Ha ez nem lenne elég, akkor még mindig ott volt és mind a mai napig triggerel az anyám hagyatéka, amivel képes vagyok mindenkit megbolondítani. Egyszerűbb csak így elfogadni néha az életet. De hát nekem ezt szeretnem kellene, hogy nem esik nehezemre bárkit magamba bolondítanom, engem azonban inkább frusztrál, mint nem. Csomó olyan dolog iagzából, amit apával nem igazán tudtam megbeszélni az évek alatt, pedig lehet kellett volna. Most meg már mindegy.
- Persze, még te is teljesen ráállsz. Én csak néha lazulásból szívom, nem függésből. - ráncolom is rendesen a szemöldököm. Még szép, hogy hallani sem akarok arról, hogy bejön velem és odajön ahhoz, akitől a cuccot kapom. Semmi szüksége rá, sőt még egyszer hálás is lesz ezért nekem.
- Vissza. - fintorgok, ahogy eszembe jut hogy is adta oda és az is, hogy milyen arcot vágott hozzá. Jó alaposan kinevetett, miért is henceghetnék mégis ilyen sztorival? Vagy lehet, hogy ő is legalább annyira zavarba jött és inkább próbált harsány lenni, mint nem?
De azon elgondolkozok, hogy még nem látott kviddicsmeccset. Az a szomorú igazság, hogy amit itthon a nagy melegben tolunk Freddel, az reumás csigák játéka. De apámnak van egy egész csapata. Akár kivihetném egy edzésre is őt, nekem jogom van ott lenni, még ha őt nem is ismerik.
- Apa csapata egész jól tolja. Szeretnéd egyszer látni, hogy milyenek? - a kérdés úgysem az, hogy mi a franc az a kviddics, csak nem látott még élőben olyat. Biztos rövid időn belül meccsük is lesz, ha más nem. Néha még érzek bűntudatot, hogy nem apa nyomdokaiba léptem, de tudom, hogy én is csak egy lennék a csapatában és mindig úgy hivatkoznának rám, hogy Wood fia.
Én még tovább fent tartom a mályvacukrot a nyárson, de nem sokkal tovább nála. Így amíg szenved a kajával, én azt egy kekszre ügyeskedem. Aztán jól szórakozok a bénázásán.
- Nem értek teli orosz nyelven. - cukkolom, mert nem hagyhatom ki, hiába is ismétli meg a kérdést. De végül csak a rögtönzött szendvicsembe harapva ismét hátradőlök és felnézek az égre.
- Volt olyan órám, sokat tanultunk. Csak nem hullócsillagokat vársz? - őszinte meglepettség tükröződik a szemeimben. Valahogy nem néztem volna ki belőle, hogy az ilyenek érdeklik. Igazából nem tudom, hogy mik érdekelhetik még. Nem igazán beszélgetünk nagy mélységekben akkor sem, amikor szívunk. De azt hiszem örökké nem lehetünk előítéletesek.
- Azok többnyire később szoktak hullani, a hajnali órákban. De akkor már idekint hideg van és kétlem, hogy addig életben tudnánk még tartani a tüzet.

Daniel & Sonia

Nem értem miért lesz ilyen elutasító hirtelen, én tök jó ajánlatot tettem neki. Egyedül egyébként sem mászkálhatok be Londonba, annyira azért még nem ismerem jól a környéket. De nem is vagyok olyan rossz társaság, hogy ne akarjon eljönni velem. Most is tök jól elvagyunk egy ideje és még nem öltük meg egymást.
- Dehogy leszek függő. Úgy nézek én ki? - teszem fel neki a kérdést, de ha esetleg megfordulna a fejében, hogy igennel feleljen rá, inkább ne is tegye, mielőtt őt húzom a nyársra és nem a mályvacukromat. Annyira azért nem ismer, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonjon le rólam.
- Naugye.. - nyugtázom, hogy ő is elismeri, hogy jófej vagyok. Bár ezt így szó szerint nem mondta ki, de mindketten tudjuk, hogy ez a lényege a dolognak. Ha nem lennék az átvittem volna azokat a magazinokat Zoyának és jót röhögtünk volna rajta. De ennyire nem vagyok szemét. Az már más kérdés, hogy három napig moshatta a csillámot a hajából az első komolyabb vitánk után. Mert hát a bosszúnk a zuhanyrózsával elég lányosra sikeredett.
- Oh, naná! Oliver már mesélt róluk, de nem tudtam, hogy venné ki magát, ha megkérném rá.. Nem fura? Tudod, hogy valaki odamegy csak úgy nézni őket? - kérdezem óvatosan. Nem tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Tényleg mindent tudok a játékról, a rekordokról, és néhány játékosról is, de ha már itt tartunk...
- Melyik a kedvenc csapatod? És a kedvenc játékosod? - faggatom tovább. Nem, egy perc nyugta sem lesz tőlem innentől kezdve, mert egész eddig egy szóval se említette, hogy kviddicsezik. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy kollektíven utáljon minket. Végre van közös témánk. Mármint a füvezésen kívül.
A megjegyzésére csak felé legyintem a nyársamat és csúnyán nézek, ő meg jól szórakozik rajta, de most nem bánom annyira. Azt viszont igen, hogy megégettem a nyelvemet. Ki is dugom egy kicsit, amíg fájlalom, mert a levegő legalább hűti.
- De.. Most jönnek a Perseidák. Ez a jósok kedvenc időszaka, és elég derült hozzá az ég úgyhogy akár láthatjuk is őket. Bár a jóslatokban nem igazán hiszek.. De felismerek pár csillagképet. Fogadjunk, hogy többet, mint te! - nézek rá kihívó mosollyal. Nem szoktam villogni a tudásommal, leginkább azért, mert a nővérem majdnem mindenben leköröz, de most kivételt teszek.
- Kifogás! - forgatom meg a szemeimet látványosan és közelebb hajolok hozzá. - Félsz, hogy a magántanuló többet tud nálad? - hajolok bele az arcába, hogy ezzel is idegesítsem, de meg kell támaszkodnom a székében, hogy ne essek rá a mutatvány közben.
- Varázsló vagy, életben tudod tartani a tüzet. Kettőnk közül te varázsolhatsz, úgyhogy... Tiéd a pálya.. - intek a tűz felé, hogy akár be is mutathatja a tudományát, vagy ha nem tetszik a kihívás, be is mehet. Én egyedül is elleszek, csak a pokrócot hagyja itt nekem.
- Sejtettem, hogy gyáva nyúl vagy.. - jegyzem meg és visszadőlök a székemre. A hamiskás mosoly viszont, amit már nem láthat, mert elfordítottam a fejem, ott játszik az ajkaimon.

Felvonom a szemöldököm. Függő bárkiből lehet, de ezt nem mondom inkább. Láttam már olyanokat függővé válni, akiből nem gondoltam volna soha, hogy az lesz. De nem vagyok előítéletes, csak óvatos, így csak elhümmögöm az egészet és egy kis apróságot is hozzáteszek.
- De bemegyek veled majd Londonba, hogy el ne tévedj. - heccelni már más tészta, mert tényleg imádom szívni a vérét. És nem amiatt, mert annyira fasztarisznya lennék, hanem ilyenkor látom őt igazán elevenében és ez tetszik, engem is szórakoztat vele.
Amikor adom alá a lovat, olyankor ő is jól szórakozik. Naná, hogy mindjárt milyen nyájasan helyesel a válaszomra és nyugtázza is magában. Oké, lássuk be, hogy tényleg ud egészen jó arc is lenni, főleg amikor egyszerűen csak beszélgetünk valamiről. Azt hiszem még messze nem beszélgettünk eleget, hogy ismerjük egymást ennél jobban, de nem hiszem, hogy a sulis időszakom érdekelte volna bármikor is. Ebbe pedig beleesett a kviddics és a kviddics iránti szenvedélyem. Biztos vagyok benne, hogy a sok trófeából levette, apa mekkora sztár volt, mielőtt felvásárolta volna a klubját. De az sehol nem szerepel, hogy én is játszottam a sulis csapatban.
- Nem fura, egyáltalán nem fura. Mármint nekem nem fura, neked sem fura, itt laksz vele. Nyilván egy idegen nem mehet csak úgy el edzésre, de végülis egyszer benézhetünk oda, ha szeretnél. - őszintén meglep, hogy ekkora érdeklődéssel van a kviddics iránt. Nem gondoltam volna, hogy majd pont ez a sport fogja őt érdekelni, de ha már ennyire témánál vagyunk és enyire érdeklődik tovább is, akkor én nem leszek a téma lelövője.
- Az én kedvenceim a Ballycastle Bats, szerintem elég vagányul játszanak, főleg az a Shawn gyerek. Neked kik a kedvenceid? Vagy a brit ligát még nem ismered annyira? - fogalmam sincs, hogy kiket mond, ugyanis az oroszokat és az egyéb sötét középkorban élők játékosait és csapatait nem igazán követem. De ezt már nem jegyzem meg neki, mert nem gondolnám, hogy akkor is ilyen jó lenne a kedve közben. Adjunk egy esélyt inkább annak, hogy ismeri például Sammie Jordan nevét.
Az már tetszik, hogy versenyre hív. Még annyit nem felejthettem, hogy ne kezdjek el keresgélni. Vagyis reméljük, hogy én találom meg előbb helyette.
- Akkor te elég jó vagy ebben. Biztos nem hiszel a jóslatokban? - ugratom azért egy kicsit és közben igyekszem is betolni a szendvicsem maradékát.
- Oké, akkor ez felhívás keringőre! Mikor kezdjük? - dobom fel a kérdést, bár ha rajtam múlna, máris nekiesnék a feladatnak. De lássuk csak, a tűzzel nem is kell törődni, mert most jobban izgat az, hogy többet találjak. Fel is pillantok az égre. De azért komiszul még megjegyzem neki, hogy
- Ugye tudod, hogy te is varázsolhatsz? Senki nem nézi, hogy ki teszi. Gondoltam szólok, szabad ember vagy. - még egy kicsit el is terelem a figyelmét és gondolja is csak nyugodtan rólam, hogy gyáva nyúl vagyok. De az egyszer biztos, hogy aljas, mert úgy akarok időzíteni, hogy az őt is meglepje.
- 3...2...1... Az ott a göncölszekér! - mutatok rá a legkönnyebbre és már keresem is tovább a többit.

Daniel & Sonia

Oké, legyen, egyelőre megelégszem azzal is, hogy nem vágja el tőlem a lehetőséget, hogy Londonban csatangoljak. Mert egyébként imádom a várost, ezt már az első alkalommal sikerült megállapítanom és mikor anyuval megyünk, minden egyes alkalommal csak további bizonyosságot nyer, hogy így van. A többit majd helyben rábeszélem.
- Mondjuk hétvégén? - kérdezek rá rögtön, hogy konkrétumot is tudjak hozzá társítani. Én teljesen komolyan gondoltam és hacsak nincs más programja... Én tökre ráérek hétvégén. Minél több az ember, annál jobban érzem magam. Lehet, hogy ezzel kapcsolatban Dan máshogy vélekedik, de majd megtudom, ha tiltakozik, addig pedig fejben már el is döntöttem, mit fogok felvenni szombaton.
- Szuper, menjünk! Alig várom! Tudom az összes játékos nevét. Oliver csapattársaiét is.. - folytatom lelkesen. Lehet, hogy egy kicsit megszállottnak tűnik, de ez hatalmas szenzáció a számomra. Még soha nem voltam egyetlen kviddicsjátékos közelében sem, ha Olivert és Dant leszámítjuk. De ők nem olyan játékosok. Mégis elmosolyodom. Szóval már nem tart idegennek és betolakodónak, aki megkeseríti az életét. Haladás. Lassú, de biztos lépésekkel. Igazából nem hittem, hogy valaha eljutunk erre a szintre, de örülök neki.
- Hogyne ismerném.. - kérem ki magamnak, bár nem tudom, hogy lehet ismerni anélkül, hogy látnám őket. - Sokat olvastam a témában, de még sosem voltam meccsen. Leginkább az Arrows-zal szimpatizálok, ők nagyon menők... - vonom meg a vállam. - Aztán majd elválik, szeretnék elmenni a meccsükre is, de Zoyát nem lehet rávenni ilyesmire. És eddig lehetőségünk sem volt rá.. - teszem még hozzá mintegy mellékesen, hogy nem véletlenül vagyok bezsongva. Nem tudom, hogy anyát mennyire érdekli a kviddics, de abban biztos vagyok, hogy nem azért van Oliverrel, mert egykor játékos volt.
- Ha csak nem azt jósolod, hogy legyőzlek, akkor nem. Nem hiszek a jóslatokban.. - vigyorodom el. Mi tagadás, elég jó vagyok benne. Égbolt Oroszországban is van, csak a csillagok állnak másképp.
De hogy mi? Én varázsolhatok? Ezt valahogy elfelejtették velem közölni. Vagy csak ennyire természetesnek veszik, hogy én is tudom?! Épp a pálcámat emelem fel magam mellől, hogy felélesszem a tüzet, mikor meghallom, hogy Dan máris elkezdte a versenyt. Méghozzá nélkülem!
- Hé, te csalsz! - háborodok fel, de azonnal visszafészkelem magam a székembe, hogy máris az eget kémleljem. A Sarkcsillagot hamar megtalálom, innen pedig egyenes út vezet a.. - Ott a Kis medve.. - mutatok fel az égre én is és ujjaimmal összekötöm a csillagokat. Persze így túl egyszerű lenne, de csak megfelelő kiindulópontot kell találnom és már sorolom is tovább. - Alatta a sárkány, meg a hattyú - mutogatok tovább. Nem, eszemben sincs hagyni, hogy legyőzzön.

Meglepetten pislogok, hogy már hétvégén menne Londonba. Hé, arról szó se volt, hogy máris elviszem. Most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy testőr, pedig csak egy kicsit nagytesónak kellene lennem. Tényleg csak egy nagyon kicsit. De nem akarom letörni a lelkesedését, csak kis mosollyal megcsóválom a fejem. Oké, tényleg elég újdonság lehet egy ekkora volumenű város, aminek teljesen más lehet a lüktetése. Neki biztos új, én megszoktam London egyhangú, néha elég koszos utcáit, igaz azért bőségesen van ott látnivaló is. De hé, én vidéken szocializálódott gyerek vagyok, akinek az a szép, amit most lát. De persze, nem rossz a város sem végül is.
Meglep, hogy egyszerre mennyi mindent tud a brit ligáról, ha már feltételezhetjük, hogy a kviddicsről úgy általánosan mindenki ugyanazt tudja. De még betéve tudja apám csapatának tagjainak a nevét is, az agyam eldobom.
- Oké, neked azt tényleg látnod kell. Nem is Londonba viszlek, hanem oda szombaton. - nem kell kétszer mondani, szívesen kijárok hozzájuk, néha még ütögetnek is velem. Meglepő, ha azt mondom, hogy erre nem számítottam? Most őszintén, oké, Zoyából tényleg nehéz lenne kinézni, de Sonia is inkább az a típus, legalábbis annak tűnik, aki inkább a kis bulikákat részesítené előnyben. Ezek után meg aztán ki tudja. Elismerem, jó az a csapat is, akikkel szimpatizál.
- Őket én is szoktam követni, nagy formák, főleg, hogy az évszázad nagy rekorderei voltak. A nemzeti válogatottba tőlük kerül ki a legtöbb játékos és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ekkora hírneve legyen a brit kviddicsnek. Én a másik csapatot azért szeretem, mert nekik még van hová fejlődniük. Az Arrows már készen van, tőlük elvárható a profi szint. - ha már így belejött, nekem sem kell mondani, hogy becsatlakozzak. Akkor jövök rá, hogy eléggé jól esik, hogy végre beszéltünk valami olyanról, ami mindkettőnket legalább annyira érdekel, amikor meglátom ugyanazt a lelkesedést a szemeiben, ami feltételezhetően az enyémekben is ott van.
- Ne essünk a ló túloldalára, kérlek. - legyintek. Eszem ágában sincs elismerni, hogy ő győzött. De ne is igyunk a medve bőrére, inkább valami kis fondorlattal juttatom magam lépéselőnyhöz, de nem annyira, hogy eldaráljam az összes csillagjegyet, mire ő is elkezdené. Nem is tudom mennyit számolunk meg, ahogy azt sem, hogy ki mond többet, egyszerűen csak élvezettel mutogatunk és hadonászunk mindketten, mint a bolondok, miközben jókat nevetünk. Én roppant mód élvezem és egy idő után már azzal is bepróbálkozok, hogy ráfogjak a karjára, amíg ki nem fulladok és ő is abba nem hagyja.
- Te számoltad, hogy mennyit mondtál? Mert én nem. - tényleg nem. Teljesen belefeledkezek abba, hogy elbohóckodjam az időt. Aztán csak eszembe jut egy dolog, ami korábban ragadta meg a figyelmemet.
- Hogyhogy nem volt módodban még kviddicsmeccset látni?

Daniel & Sonia

Természetesen lecsapok a legelső kínálkozó lehetőségre, mielőtt még meggondolná magát vagy azzal takarózna, hogy nem gondolta komolyan. Mert én nagyon is komolyan gondolom és ebben nem ismerem a tréfát. Várakozva nézek rá, szuggerálom, így nem is nagyon van más választása, mint beleegyezni. Láthatja rajtam, hogy már nagyon mehetnékem van és lehetőleg nem anyámmal. De a beleegyezés csak nem érkezik meg, hiába mosolyog gondolkozva. Én még mindig várok, de egyre inkább elkeseredek, mert rég rá kellett volna vágnia az igent.
- Hogy mi? A csapathoz? A kviddics pályára? - hűlök el egy pillanatra, mert erre aztán nem voltam felkészülve. Úgy pislogok rá, mintha most látnám őt először és bizonyos értelemben ez így is van. Sosem néztem még rá ilyen csillogó szemekkel és nem is gondoltam, hogy erre valaha sor fog kerülni. Azt sem, hogy egyszer majd úgy beszélünk egymással mint ahogy alap esetben két embernek kellene. De hogy elvisz egy edzésre, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez belátható időn belül megtörténhet. Olivert ugyanis tényleg nem akartam megkérni ilyen szívességre.
- Szeretem a profi szintet.. - vigyorodok el a válaszára és megrántom a vállam, de láthatja rajtam, hogy milyen izgatott lettem egy pillanat leforgása alatt. Érzem, hogy csak úgy döbörög a szívem és teljesen biztos vagyok benne, hogy jó ideje nem öntött el ilyen mértékű boldogság. Tudom, nem nehéz engem lenyűgözni. Ahhoz túl sok minden maradt ki eddig az életemből.
Nem nyugszom bele, hogy aljas módon veti bele magát a küzdelembe, felveszem a fonalat és aztán már csak gyönyörködöm az éjszakában. Merthogy közben teljesen ránk is esteledett. Még mindig nem hiszem el teljesen, hogy megígérte, hogy szombaton testközelből láthatok hús-vér játékosokat. Ez .. Anya nem fogja elhinni, hogy tényleg így van, hisz tegnap még gyilkoltuk egymást.
- Nem tudom. De biztos, hogy nyertem... - szögezem le azonnal, mielőtt még kitalálhatná, hogy ő mondott többet. Igazából nem figyeltem rá, a végén pedig már nagyon erőlködtem, hogy valami olyasmit is találjak, amit ő nem ismer vagy nem lát meg a csillagok között. Csak akkor hagyom abba a keresgélést, mikor elhúzza a kezem az égről. Addigra igazából már semmi értelmeset nem is csinálunk, csak hadonászunk ide-oda, hátha összezavarjuk vele a másikat.
Nevetve fordulok az oldalamra a hátradöntött széken, így már nem az eget, hanem őt nézem és látszik rajtam, hogy jól szórakozom.
- Nem igazán volt részünk semmi ilyesmiben... Színházban sem voltam még.. Az első gintonicomat az első este ittam Londonban egy sráccal..- tartok neki némi élménybeszámolót, bár abban nem vagyok biztos, hogy kíváncsi is rá. Minden esetre most nem érzem kényszernek, hogy néhány dolgot megosszak magamról. Halkabban beszélek és ha ő is felém fordul, akkor a fejünk egész közel kerül egymáshoz, mivel én a könyökömön támaszkodom, de a kezem, amit megfogott, még mindig ki van nyújtva felé.
- Csak egy takarónk van? - nézek aztán körül magunk mellett. Igazából nem is emlékszem rá, ki hozta ki a pokrócot, mert én biztosan nem voltam ilyen előrelátó.

Nehéz elhinnem, hogy nagyban bólogatnom kell, hogy el is higgye, tényleg elviszem az edzésre. Lassan rájövök arra, hogy mennyire más, zárkózottabb életből csöppentek bele a miénkbe, ami noha még mindig a legvilágibb, mégis akkora szabadságot biztosít nekik, amit lehet maguk sem mernek elhinni. Erre merek következtetni abból, hogy mennyire óvatosan puhatolózik gyakorlatilag minden témában. Itt jön persze az is képbe, hogy ezért rossz magántanulónak lenni, gyakorlatilag elszigetel mindentől, ami éppen zajlik körülöttük, a vele egykorúaktól, ismerkedéstől, mindentől. Nehéz átéreznem egy olyan szituációt, amiben sohasem léteztem, hacsak nem azt veszem alapul, hogy elég necces önmagam börtöneként is léteznem. Na akkor tudom milyen szar lehet.
- Akkor neked meccset is látnod kell. Én apa után nem akartam játszani, az olyan... kitaposott út. - vonok vállat. Ezzel pedig egyben el is árulom magam, hogy én is toltam ám, igaz nem a ligában és nem a profik között, de játékban és bajnokságban. Az már egy másik történet azt hiszem.
Én nem leszek semmi rossz elrontója és most az egyszer legalább annyira elengedjük magunkat, mint amikor beleborítottam a vízbe a matracról és aztán jól megkergetett. Én pedig nem erősködtem, hogy mekkora nagy majom vagyok, hanem csak futottam, aztán már csak többnyire úsztam előle. Akkor is nagy nevetés volt a vége, még ő is élvezte, pedig az elején halálfélelemmel sikongatott. Lehet, hogy több ilyen pillanat kellene ahhoz, hogy végleg megbékéljek velük és elő se kerüljön az a csatabárd. Bár a szobámat nem felejtem, az felér egy Svédországgal is.
- Miből gondolod, hogy nyertél? - nem eresztem el a karját, mert a válasz jobban érdekel. De ami ennél is jobban, az inkább őszinte érdeklődésemből fakad. A nagyobb kényelemért cserébe lejjebb csúszok és úgy fordulok némileg én is felé. A sötét most már jótékonyan betakar minket és csak annyira veszem a fáradtságot, hogy a pálcát előhalászva kicsit feltámasztom a tüzet. Látni is szeretnék még valamit az arcából, ha már beszélgetünk.
- Itt lesz minderre lehetőséged, szerintem az akadémia sem olyan szigorú, hogy ne tudj lelépni egy-egy alkalomra. - bár aztán a fene tudja, mert még nem tudom, hogy mi vár ránk odabent. Az is lehet, hogy nagyobb szigor, mint a Roxfortban, neki mindenesetre biztos furcsa lesz már a házirend betartása önmagában.
- Csak egy. Kéred? Most jól jönne egy gintonic, az biztos melegítene. - megpróbálom kihalászni magam mögül a pokrócot, hogy felé nyújthassam, de nehéz úgy megoldani, hogy közben majdnem az egészén rajta fekszek.

Daniel & Sonia

Kell néhány perc mire felfogom, hogy ez az egész tényleg megtörténik velem és kihúzhatok egy tételt a bakancslistámról. Mert nekem olyanom is van. Oké, lehet hogy ez már nem az első olyan dolog, amit lehúzhatok róla és hozzá köthető, elvégre már a vízben sem biztosan fulladok meg, ha bemerészkedek. Mégis csak akkor nyugszom meg - vagy pörgök be teljesen? - mikor meglátom őt hevesen bólogatni. Ez csúcs!
- Naná, hogy látnom kell! Alig várom, hogy meccsre mehessek! - lelkendezem tovább, már nem tudom tovább fokozni az izgalmamat. És most számolhatom a napokat hétvégéig, ez nagyon klassz... Mindegy, számolom én boldogan, csak teljenek gyorsan a napok. - Te is játszottál? - döbbenek le egy pillanatra. Erre aztán végleg nem számítottam. Tudhatok meg egy nap alatt még ennél is több újdonságot?!
Ha a következő napok is ilyen hangulatban telnek, talán azt sem bánom, ha lassúak lesznek. Egészen tetszik ez az este. Anyával és Oliverrel is jót csacsogtunk vacsora közben, Zoyán is láttam, hogy jól érzi magát a családi idillben, és még Dan sem mondhatja azt, hogy kibírhatatlanok voltunk. Ma este még csak nem is kellett erőlködnöm, hogy úgy tegyek, mintha egy kicsit is kedvelném. Létezik, hogy megkedveltem?!
- Onnan, hogy jobb vagyok asztronómiából és onnan, hogy már akkor vesztettél, mikor csalással indítottál.. - mutatok rá a lényegre. Igazából a második pont számít annak, de nem tudom kihagyni az elsőt sem az indoklásomból. Egyébként meg nem igazán mozgat meg, hogy én nyertem-e vagy ő. Lehet, hogy ő. Bár az is előfordulhat, hogy ezzel az estével mindketten nyertünk. Rég éreztem magam ennyire önmagamnak.
- Nem akarok lógni az akadémiáról, de majd szépen sorban kipróbálok mindent. Van egy egész listám arról, hogy mit akarok kipróbálni még mielőtt meghalok.. - nevetek fel arra gondolva, mennyire bugyuta dolog volt összeírni mi mindent kell csinálnom. Hisz mind olyan fontos, hogy nem feledkezhetek meg egyikről sem. - Ami remélhetőleg nem mostanában fog bekövetkezni, szóval még van időm.. - vonom meg a vállam, de lassan úgy érzem, hogy túl sok mindent osztok meg magamról és nem tudom mi ütött belém. Nem szoktam ennyire nyitott lenni, de tény, hogy jó hangulatban hajlamos vagyok sokat beszélni. Most pedig kifejezetten jól telik az este. Ennyi még belefér.
- Hmm.. - veszem fontolóra a lehetőséget, de úgy meg ő marad takaró nélkül. Egy pillanatra felülök, körbenézek, majd feltápászkodom és mellé lépek. - Csússz arrébb! - intek felé, és várom, hogy reagáljon. - Nem akarok még bemenni és ha elmegyek takaróért, nem jövök ki újra a hűvösbe. - magyarázom neki, ha nem értené, miért akarok bebújni mellé a pléd alá. - Mozdulj már.. - noszogatom őt és közben le is ülök a napozóágy szélére. Ha ügyesek vagyunk és összehúzzuk magunkat, elférhetünk rajta. Bár kettőnk közül nem én vagyok a nagydarab.

A kviddics az a fajta hobbi, aminek hallatán több százan képesek egyszerre lázba jönni és megőrülni. Mint a mugliknál a foci, csak amíg azt elszínészkedik, itt tényleg valódi sérülésekkel kell számolni. Emlékszem, hogy nem egyszer kötöttem ki én is a gyengélkedőn, pedig nem vagyok egy gyenge gyerek. Még apánál is nagyobbra nőttem, az irdatlanul széles vállaimról nem is beszélve.
- Igen, játszottam. Ugyanúgy őrző voltam, mint apa. Ne tudd meg mennyire büszke volt, amikor ezt elújságoltam neki. De nem szeretnék sohasem a nyomdokaiba lépni. - magyarázom is gyorsan. Nem azért, mert nem szerettem volna, imádtam őrző lenni, imádtam a kicsiket is terelgetni. De tudom, hogy Woodként teljesen esélytelen nekem a brit ligában. Még a Roxfort egy szint, de már néha ott is megkaptam, hogy olyan vagyok, mint apám. Ja, mert én is Wood vagyok, más egyéb?
Másrészt nem szeretném elrontani ezt a pillanatot. Mármint ezt a jó hangulatot, ami így random generálódott egy lökött versenytől, a beszélgetéstől, a bábortűz hangulatától. Pedig csak tovább maradtunk kint, mint a többiek, akik már biztosan mind alszanak. Nem kellene nekünk is bemennünk már? Erősen megfordul a fejemben, mégsem vágyom rá, hogy bemenjek. Jól esik ez a kellemes szellő, ahogy tényleg működik a szúnyogriasztó hatása is. Okés, azt el kell ismernem, hogy az anyja zseniálisan jó bájitalokat készít.
- Jó, ezt nem vitatom, egy picit csaltam. De nem behozhatatlanul és ennyi komiszság belefér ebbe a játékba. Mindenből ennyire kiokosítottak? - most már esküszöm érdekel, hogy mindenből messzemenően jobb vagy csak így alakult ez és sikerült belenyúlnom valami könnyebben megragadó tananyagba. Az asztronómia mindig is egy érdekes és egyben izgalmas tantárgy volt abban a hatalmas csillagvizsgálóban. Látnia kellett volna, hogy az milyen.
- Te bakancslistát vezetsz? - vigyorodok el szórakozottan. Oké, ez engem is meglepett, de nem tagadom, hogy aranyosnak tartom. Bakancslista egy olyan lánytól, aki eddig nem sokat látott a világból. Végül is érthető. Biztos én is gyűjtöttem volna, hogy mi mindent szeretnék látni egy olyan helyről, ahonnét nem sokat tudok elérni.
- Nyugi, szerintem sokkal kötetlenebbek lesznek a szabályaink, mint nekem a Roxfortban, elvégre akik oda menne, már mind felnőttek. - én nem tartom kizártnak, hogy ha bekerülnek ők oda, valamilyen úton-módon kvázi nagykorúvá válnak. Különben is idén be kell töltsék a nagykorúságukat is, mert csak egy évvel fiatalabbak nálam. Furcsa így belegondolni, mi minden tananyagot behoztak, hogy egy évet lefaragjanak. Oké, hallottam már negyedéves kölykökről, akik szerettek volna előrehozott vizsgákat, de az mégis csak nonszensz.
Addig fészkelődök, amíg kikerül alólam a pléd. Viszont ahogy nyújtom felé, nem elveszi, hanem felkel. Megdöbbent arckifejezéssel fogadom a kijelentését és először nem is akarom teljesíteni.
- Mi? - kérdezek is vissza és ha már noszogat, akkor persze lassan veszem a fáradtságot, hogy odébb csússzak. De mi a franc, hogy ide akar mászni, így csak mindkettőnknek melege lesz.
- De nem férünk el a vállamtól... - nézek rá lesújtó tekintettel, de azért próbálok én tényleg helyezkedni, elég nehezen sikerül. Ami azt illeti valóban az a nagy büdös helyzet áll fent, hogy kurvára szélesek a vállaim és lehetetlen összehajtogatnom a magam két méterével. Így aztán kemény pár centi odébb csúszásával féloldalasan fordulok neki.
- Ennyire tellett. Most boldog vagy?

Daniel & Sonia

A közös nevező. Így is nehezhetnénk, bár én inkább nem bocsátkozom jóslatokba. Egyelőre viszont úgy tűnik, hogy a kviddics elég ahhoz, hogy ne marjuk egymást. Persze gondolhattam volna, hogy majd pont Oliver Wood fia nem fog játszani..
- Apja fia.. - nevetek fel szórakozottan, de ez inkább csak vicces megjegyzés. Nehéz elképzelnem őrzőként, hiszen akkora benga, hogy azon is el kell gondolkodnom a seprű elbírja-e egyáltalán. Ezek szerint nyilvánvalóan el. - Most is büszke rád.. - javítom ki őt automatikusan, még mielőtt azt hinné, hogy nem beszél róla, mikor nem hallja. Nem hiheti, hogy csak a kviddics miatt fordított rá figyelmet. Már akkor Danről mesélt, mikor még iskolában volt. Bevallom egy kicsit idegesített is.
- Próbáltak. De nem mindenben vagyok jó. De mivel otthon tanultunk Zoyával, magántanárral, így sokkal több mindenről esett szó, mint amit általában az órákon szokás emlegetni. És anya is sokat foglalkozott velünk. Egyébként Oroszországban nem ritka, ha valaki nem jár iskolába, mivel elég nagy az ország és vannak elszigeteltebb részei.. - teszem hozzá. Bár valószínűleg nem sokat tud az orosz dolgokról. Épp csak annyit, hogy nem szereti őket, mert betolakodott az életébe rögtön három is. Ebből viszont kár messzemenő következtetéseket levonni, mert ha azt hitte, hogy buták vagyunk, akkor ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
- Igen, miért? - pillantok rá, hátha most valami olyat mondtam, amit furcsáll. - Rajta van, hogy el akarok menni egy kviddics meccsre. Vagy többre. És hogy meg akarok tanulni úszni. - mosolyodom el látványosan. Remélem veszi a lapot, hogy az egyiket már lehúztam róla és némi köze azért neki is van hozzá.
A hűvös szél nem nekem kedvez, de hamar kitalálom a megoldást. Csak noszogatnom kell hozzá egy kicsit Danielt, ennyi az egész. Máskor is meg szoktam tenni, miért pont most ne tenném?
- Miért van ekkora vállad? - morgolódom, miközben elhelyezkedem mellette. Szerencsére én nem vagyok túl nagy, így azon a kis helyen is elférek, amit szorít nekem. Bár azt nem mondanám, hogy kényelmes is. A könyökömre támasztom a fejem, és igyekszem nem nagy ügyet csinálni abból, hogy összesimul a testünk. De rajtam még mindig csak egy bikinifelső és egy rövidnadrág van, szóval megértheti, hogy fázom. Be is takarom magunkat. Zoyával bezzeg tök jól elférnénk.
- Máris jobb.. - jegyzem meg immár a takaró alatt élvezve, hogy nem fagyok meg a következő pillanatban. Fel sem merül bennem, hogy így túl közel kerülünk egymáshoz, ami nem lenne illendő. Nekem ez teljesen természetes, a teste melege pedig kifejezetten jól esik. Még a jóleső borzongás is végigfut a bőrömön miatta.
- Milyen volt iskolába járni? - kérdezem aztán a semmiből kíváncsian. Nekem ebben egyáltalán nem volt részem és már egyébként is meg akartam kérdezni neki milyen tapasztalatai vannak. Talán ő nem tartja annak, de az én szememben rohadt menő dolog suliba járni.

Nehéz elképzelni még akkor is, amit mond, ha ő állítja teljesen magától. Apától amióta itthon vagyok nem hallottam egyetlen dicséretet sem. Igaz, annyira rá sem szolgáltam, de tényleg olyan, mintha csak az érdekelné őt, hogy a nőjével enyelegjen. Nem irigylem, meg semmi, én tökre elfogdtam, hogy anyán most már túllépett, de mintha elfelejtett volna mértéket tartani és ezzel átesett a ló túloldalára. De nem hibáztatom azért, mert nem ismerte apámat azelőtt, hogy ide jöttek volna. Csak nekem szembetűnő a változás és nem is tudom véka alá rejteni, hogy mennyire zavar. Biztosan zavarná, ha az anyja is másképp kezdene el viselkedni, ezek szerint ő kevésbé változott.
- Apa nem volt mindig ilyen. Sok programot csináltunk, most pedig egy perce sincs rám. - vonok végül csak csöndesen vállat. Most is igazából közösen csináltunk egy sütögetést és közben egy percig sem szakadt nagyon el Anastasiától. Nem mondom, hogy ezért nem kedvelem, de sajnos így van. Én próbálok vele is megbarátkozni, de nem értem még az egész dinamikáját, akkor sem, ha tudom, hogy apa valószínűleg azért viselkedik így, mert én is elég nagyfiú vagyok már. De sosem hozott senki előtt zavarba, volt bármennyire is szoros a kapcsolatunk.
- Oroszországban bevett, hogy nem mentek sehová? - muszáj megkérdeznem, még akkor is ha illetlenségnek érzem. Egyszerűen nem klappolnak a dolgok. Annyira egy elmaradott országnak gondoltam, aztán tessék, lassan kiderül, hogy bármiben lealázhat, ha a csillagtérképből már ezt teszi. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tényleg ügyes volt és gyorsan vágott az esze. ké, eddig sem feltételeztem róla, róluk, hogy buták lennének, de néma gyereknek... nem igazán tudtam információk nélkül képet alkotni róluk. Így már igazából értelmet nyer, hogy miért vezet bakancslistát, miért örül ennyi mindennek. Nem igazán vettem a fáradtságot, hogy jobban meg akarjam ismerni őket és a sértettségem is csak nem olyan rég kezdett el teljesen eloszlani. Nem tehetek róla, haragtartó vagyok valamennyire.
- Most már ha beledoblak a vízbe is kiúszol. - biztosra veszem, hogy így van, nem hiába teszteltem annyiszor és tanítottam úgy úszni, hogy az hasznára váljon. Inkább ússzon lassabban de biztosan, mint gyorsan de bizonytalanul.
Nem tetszik, hogy ennyire fészkelődik, mert jobban már ha akarok sem tudok odébb csúszni. A kérdésére csak egy fintort kap és azt, hogy tovább motoszkálok, hátha tudok még neki teret hagyni.
- Azért, hogy ezt megkérdezd. - sziszegem erőlködve, de végül csak feladom. Lesz ahogy lesz. Most már így maradunk. És amikor ránk dobja a takarót, csak akkor érzem meg azt, hogy mennyire közel is fekszik hozzám. Azért ennyire nincs hideg, hogy ilyen zavarbaejtően közel feküdjön hozzám.
- Ennek örülök... - neki nem tűnik fel? Vagy mindegy? Szánt szándékkal kezdem el szuggerálni a tüzet, hogy ne azon agyaljak, mégis mennyire mászott bele az aurámba. Mert belemászott, annyi szent. De a kérdése váratlanul ér és gondolkoznom is kell rajta. Ha összesítenem kellene ezt a hét évet, mégis mit mondanék róla? Ilyenen még sosem gondolkoztam, csak elfogadtam és léteztem benne.
- Hát... jó is meg nem is. Egyszerre több emberrel kell osztozkodni a szobádon, adott mikor kelj fel, mikor reggelizz, ebédelj és vacsorázz. Be kell tartani a szabályokat. De messze vagy az otthonodtól, a szülői dirigálástól. Adott, hogy sportolj, kviddicsezhetsz egy csapatban, játhatsz szakkörökre, annyit tanulsz a könyvtárban, amennyit csak jól esik és a tanárok is nagyjából megértőek. Beosztanak egy közösségbe, amiből négy is van és egész évben megy a versenyzés, hogy kik szereznek több pontot. Az év végén kupát is nyer. Egy teljesen sajátos társadalom tagja leszel, ami akkortól él, hogy felülsz a vonatra, ami a suliba visz egészen addig, amíg vissza nem hoz év végén. - talán egy kicsit jobban is belemerülök a mesélésbe a kelleténél, de nehéz lenne ennél kevesebbe összefoglalni, hogy nekem milyen volt a Roxfortban tevékenykedni.

Daniel & Sonia

Látom rajta, hogy elszomorodik, ahogy Oliverről beszél, nekem pedig szinte rögtön bűntudatom támad, hisz tudom azt, amit ő nem. Hogy miért olyan végtelenül szerelmes anyába. De ezt nem árulhatom el neki, úgyhogy a borongós gondolataimat rögtön elhessegetem és próbálom a jó oldalát nézni az egésznek.
- Szerintem felfújod az egészet.. Lenne rád ideje, ha... Mindegy, nem akarok beleszólni.. - legyintek. Tényleg nem. Már egészen jól elvagyunk, nem akarom most azzal elcseszni, hogy beleokoskodok, még a végén újra jól összeveszünk. Az  pedig azt hiszem egyikünknek sem hiányzik most.
- Nem, ez a mi családunk sajátossága, de ebbe most nem mennék bele. Talán egyszer majd elmesélem.. - mosolyodom el, bár nem vagyok biztos benne, hogy ilyen méretű titkokat bízhatok rá. Mégis valami különös érzés van bennem vele kapcsolatban. Nem tudom hova tenni. Furcsán vonzó, és ez rettentően bizarr. Mégse érzem annak.
- Ha beledobsz a vízbe, halál fia vagy, Wood.. - javítom ki őt. Persze igaz, már tudok úszni, de attól még a dühöm lesújt rá abban a pillanatban, hogy tudatra eszmélek. Már tapasztalhatta. Most pedig azt is megtapasztalja, hogy milyen, ha egy Yesikova fázik és kihasználja a lehetőséget a melegedésre. Legalábbis én így tekintek arra, hogy bebújok mellé. Nem nagy cucc. Ha nem lenne ekkora melák, még könnyedén el is férnénk. Bár nem javít a helyzeten, hogy felváltva mozgolódunk, de mikor mindketten megtaláljuk a kellően kényelmes pozíciót a ficánkolás is abbamarad.
Mintha a kérdésem váratlanul érné őt, pedig elég sokat kérdeztem már az este folyamán tőle. Az se zavarna, ha nem válaszolna, de végül elkezd beszélni. Aztán csak úgy ömlenek belőle a szavak. Zoya és én régebben sokat beszéltünk arról, milyen lenne, ha mi is iskolába járhatnánk. Persze próbálkoztunk is anyánál, de a körülményekre tekintettel ez sosem valósult meg. Nem könnyű a négy fal között felnőni és folyamatosan azt érezni, hogy valamiből kimarad az ember. Most is így érzem. Én kimaradtam ebből és irigylem őt, amiért része volt valami olyasmiben, amire nekem már nem nyílik lehetőségem soha. Falom a szavait, egy kicsit közelebb érezhetem magamhoz ezáltal azt az életet, amim lehetett volna, ha épp nem Oroszországba születek. De közelebb érzem őt is. Átvitt értelemben és szó szerint is, mert azon kapom magam, hogy míg beszél, addig egész közel hajolok hozzá. Közelről hallgatom és figyelem őt, és akkor sem húzódok el, mikor befejezi a mondatot. Igazából már nem is a szavaira figyeltem, hanem rá. Mert valami borzasztóan vonzó van benne, ami arra késztet, hogy még közelebb húzódjak hozzá, hogy csókoljam meg. Én pedig így teszek.

Szerintem meg nem fújom fel. Egy pillanatra rosszallóan is nézek rá az indoklása miatt és szerencséje, hogy nem folytatja, hanem félbehagyja, mert tudnék neki kismillió indokot mondani, hogy miért gondolom így. Cserébe nem fogom felrúgni a békességet és csak elengedem a témát. Tényleg nem ismerte előtte apámat, ehhez képest rengeteg programot csináltunk, sokszor Weasleyékkel is, Fred például sokkal többször járt nálunk, mint ahogy az most van. Ettől pedig kénytelen vagyok én magamnak teljesen kitalálni a nyaramat, különben megesz csak a szobában a penész. Nem tagadom, hogy ez is motivált többek közt arra, hogy mégis csak nyissak a lányok felé.
- Nem tudok semmit rólatok. - lehet egyszerűen csak fel kellene adnom, hogy bármit is megtudjak a családjáról és ezt valahol nem tartom fairnek. Igyekszem palástolni a csalódottságom, hogy igazából már megint mesélte a nagy semmit. Néha meglibbent foszlányokat, amiből képzeljem el, hogy milyen életük volt, ők miként éltek benne, aztán gyorsan visszaszívja és maradok egyedül azzal, hogy rólunk pedig gyakorlatilag szépen lassan mindent megtudnak.
- Miért, a víz ilyenkor kellemesen langyos. - nem akkora tó, hogy nagyon felmelegedjen, de ilyenkorra már bőségesen lehet benne pacsálni, ha szerencsénk van. Igaz, így este nem biztos, hogy a legjobb ötlet lenne Soniát belevágni, mert még a végén lehet megfázna, ha már ennyire fázós. Én még nem fázok, de később lehet, hogy nekem is kellene az a pokróc. Relatíve hamar elhelyezkedünk és ahogy elkényelmesedek, már nem esik olyan nehezemre mesélni sem. Mesélni arról, ami a mindennapjaim része volt, mesélni, hogy eltereljem a figyelmem a kellemetlen közelségről és mesélni, hogy aztán meglepetten vegyem tudomásul, ahogy megcsólok. Úgy húzódik el tőle ezen az igen csak apró helyen, hogy csak a fejem tudom elbillenteni, de azelég ahhoz, hogy meg tudjak végül szólalni.
- Mit csinálsz? - kérdezem halkan. Nem egészen jut el a tudatomig, hogy tulajdonképpen miért is csókolt meg, amikor mi elvileg még világi "ellenségek" vagyunk, főleg a szülők szemében. Meg amúgy is, nem? Valahogy mégsincs neheztelés a hangomban és nem is tudok rá haragudni.

Daniel & Sonia

Tényleg nem áll szándékomban vitába keveredni vele, mert az általában ajtócsapkodással és ordibálással végződik. Egyikünk sem tud megalkudni és elismerni, ha a másiknak van igaza. Már csak dacból sem. Most viszont jól esik ez a csend és nyugalom, ami körbeleng minket. Legalább egy rövid ideig tehetünk úgy, mintha ez lenne a normális és nem az, hogy valamin folyamatosan veszekedünk.. De talán ő is ezt érzi, mert mikor annyiban hagyom, kivételesen ő meg nyúzza tovább a témát, én pedig csak elmosolyodom.
- Mit akarsz tudni? - nyúlok el mellette aztán, így sokkal jobban elférünk, mint eddig. Csendben várom, hogy feltegye a kérdéseket és reménykedem, hogy nem ás velük túl mélyre. Van, amit nem árulhatok el neki, de ezt nem fogom bevallani. - Oroszország nem olyan, mint London, de még csak nem is olyan, mint vidék. Mi barátok nélkül nőttünk fel és senki máshoz nem kellett alkalmazkodnunk, csak egymáshoz. Nem jártunk közösségbe be. Ennek pedig olyan oka volt, amiről nem beszélek szívesen. Főleg egy ilyen szép este nem... - próbálom megkönnyíteni a dolgát. Nem vagyok én olyan zárkózott, mint hiszi, egyszerűen csak mindig olyan dologra kérdez rá, amit nem az én tisztem elmondani vagy egyáltalán csak dönteni arról, hogy elmondjuk-e. Nem mondom, hogy nem érdemelné meg, mikor láthatóan tud normális is lenni, ha épp úgy tartja kedve, minden esetre nem én vagyok az egyetlen érintett a kérdésben.
A vízzel kapcsolatos megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet. Ismét sikerült elkapnia a lényeget, de ez már nem is lep meg annyira. Sosem a víz hőmérsékletével volt a gondom, sokkal inkább azzal, hogy nem szeretem, ha megijesztenek. Nehezen kezelem a váratlan dolgokat, és ez talán az előéletünk miatt van így. Birkózom vele. Próbálkozom, de rosszul viselem őket.
Őt viszont kifejezetten élvezem hallgatni, annyira, hogy közelebb csúszok hozzá és oda is hajolok. Egyenesen csillognak a szemeim, ha rá emelem, még sosem éreztem ilyet. Úgy vonz magához, mintha kikapcsolná minden eddigi ellenérzésemet. Furcsállom, a homlokomat ráncolom, de végül megadom magam neki és a kísértésnek, hogy megízleljem az ajkait.
Nem tart sokáig a csók, még csak nem is lehet igazán csóknak nevezni, épp csak összeért a szánk, mert túl gyorsan fordította el a fejét. Meglepődött, én pedig elégedetlenül sóhajtok fel, mert nem kaptam meg, amire vágyódom.
- Nem igazán tudom, de tetszik.. - suttogom magam elé. A hangom kissé rekedtes és elég halk ahhoz, hogy egyedül csak ő hallja. Bár már teljesen egyedül vagyunk, azért óvatos vagyok. Nem tud eléggé elhúzódni ahhoz, hogy ujjaimmal ne tudjam megsimítani az ajkát ott, ahol az előbb a számmal értem hozzá, de érintésem aztán az arcára vándorol. Sosem nyúltam még hozzá, nem éreztem a bőrét az enyém alatt, vagy azt, hogy a borostája karcolná a tenyerem. Mind-mind fura érzést vált ki belőlem, de ez nem tart vissza attól, hogy a szemeibe fúrva tekintetem újra közel hajoljak hozzá, majd pilláimat becsukva megismételjem a csókot.