em akarom ezt, nem akarom ezt, nem akarom ezt, nem akarom ezt. Fogalmam sincsen, hányszor hallottam a saját belső hangomat, amint ezt kántálja nekem, egyre hangosabban, egyre kétségbeesetten, egyre jobban pánikolva. Nem volt benne semmi meglepő, azt hiszem, a helyemben mindenki ugyanígy érzett volna, ha ilyen helyzetbe kényszerítik bele. Semmi beleszólásom nem volt, hogy akarom-e a házasságot vagy sem, de gondolom ez is volt a célja vele apámnak. Így nem kellett attól félnie, hogy esetleg nemet mondok rá, ami teljesen jogos félelem volt. Ha megvan a lehetőségem rá, minden porcikámmal ellenkezem. De nem volt meg, így csak lenyeltem minden rossz érzést, ami bennem volt, ignoráltam a gyomrom görcsölését, akárhányszor csak szegény lányra gondoltam, és tettem a dolgom. Voltak fontosabb dolgok is annál, hogy én éppen mit érzek valamiről, ami felett jóformán semmi hatalmam nincsen. Így kerültem nyár elején a Dolohov kúriába, Angliába. Apa közölte velem, hogy haza kell vinnem a menyasszonyomat, ami a legrosszabb szó volt, amit egy tizenhét évesre használhatott. De minél hamarabb le akarta tudni az esküvőt, csak tudnám, miért volt neki ennyire fontos… A kúriába érkezve, amint a házimanók odavezettek az otthon lévőkhöz, Fiona Dolohov gyűlölettel teli tekintetével találtam szemben magam. Egy töpörödött kis nő volt, de a kisugárzásától és attól, ahogy rám nézett, még én is tudtam, hogy a méretei nagyon megtévesztőek. Szinte ösztönösen futottak végig a fejemen a védővarázslatok, a kezem pedig úgy tartottam, hogy szükség esetén gyorsan elő tudjam húzni a pálcámat, hogy mentsem a bőrömet. A nő szinte azonnal nekem esett, hogy mit képzelek én magamról, hogy merészelem ezt tenni a testvérével, tudnom kéne milyen, hiszen nekem is van húgom, és nem is tudom, mennyi mindent hallgattam még végig, mielőtt megjelent a férje. De nem szóltam semmit, rezzenéstelen maradt az arcom, mert szükségem volt a méltóságomra. Végül Levin Dolohov irányított a kúria hatalmas kertjébe, ahol megtalálhatom a lányt, elvileg odakint olvas. Meg is találtam, oldalt ült nekem az egyik hatalmas diófa árnyékában, kezében egy könyvvel. Megálltam a kikövezett úton, jó messzire tőle és próbáltam lepörgetni magamban a lehetséges kimenetelét a következő perceknek. Egyik rosszabbnak tűnt mint a másik, legszívesebben elástam volna magam a föld mélyére, ahol soha többet nem kell ilyet tennem egy fiatal lánnyal. De végül erőt vettem magamon és odamentem hozzá, nem túl közel, inkább visszahúzódva. - Szia, William vagyok. Csak beszélgetni jöttem, ha van pár szabad perced. -Mégis mi mással nyithattam volna? Ez tűnt a legjobb módszernek.
Vendég
Pént. Júl. 02, 2021 12:20 pm
Bri & a medve
Az életem egyik napról a másikra csapott át a több mint tökéletes állapotából a valósággá vált rémálommá. Minden annyira rendben volt, jól sikerültek a R.A.V.A.Sz. vizsgáim, szinte biztos lehettem benne, hogy felvesznek az álomszakomra az Akadémián, Tristannal szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, ha pedig éppen nem vele voltam, akkor a nővéremmel pletykáltunk a világ dolgairól egy pohár drága bor mellett. Lehetett ennél szebb az élet? Nem, túl szép is volt, nyilván mindennek tönkre kellett mennie. Anya és apa még annyira sem méltattak, hogy ők közöljék velem a hírt - és a Byrne család sem, ugyanis Brendan Byrne nem nekem írt levelet, hanem Fionának, mintha egy ostoba, döntésképtelen gyerek lettem volna, aki annyira sem érdemes, hogy vele kommunikáljanak az életét érintő dolgokról. Vagy talán Mr. Byrne-nek éppen ez volt a motivációja, hogy lehetőséget se adjon a döntésre és kommunikációra, ezért került meg engem és értesítette helyettem a nővéremet. Fiona őrjöngött, én először csak nevettem, egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egész történetet, akkor még azt hittem, hogy elég nemet mondanom és ez csak egy vicces sztori lesz majd. De nem ez történt, senkit nem érdekelt a véleményem, ahogy Fionáé sem. Még a sógorommal is hajlandó lettem volna lepaktálni, de Levin hallani sem akart az ellenszegülésről. Nem értett egyet vele, ezt sokszor elmondta, mintha mentegetőzne, de nem akart segíteni. Azt mondta, Brendan Byrne akaratával csak az megy szembe, akinek egy csepp sütnivalója sincs. Mert ki a franc az a Brendan Byrne, hogy még a nagy Levin Dolohov is félt tőle? Erre senki nem adott nekem választ, és ez mindennél jobban aggasztott. Valami bűzlött ebben az egész történetben és nem csak az, hogy akaratom ellenére ki akartak házasítani, mint egy tenyészkancát. Természetesen nem voltam hajlandó hazamenni Amerikába, ezt azonnal nyilvánvalóvá tettem mindenki számára. Fiona támogatott benne, Levin ebből a kérdésből is kihúzta magát, apáék pedig néhány rivallón kívül másra nem voltak képesek. Aztán jött még egy levél: William Byrne idelátogat. Komolyan megfordult a fejemben, hogy egyszerűen összepakolom minden holmimat és eltűnök a föld színéről, de végül nem tettem meg. Találkozni akartam William Byrne-nel és elküldeni az anyjába, a kedves édesapjával együtt. Eljött a látogatása nagy napja, én pedig arra sem vettem a fáradtságot, hogy egy kinyúlt póló és régi farmer rövidnadrág helyett valami csinosabbat vegyek fel, vagy éppen üdvözöljem a kúriába érkező vendéget. A kertben olvastam, pontosabban úgy tettem, mint aki olvas. Már napokkal ezelőtt, hosszas kutatómunkát követően választottam ki a tökéletes könyvet az alkalomra: Az LMBTQ+ és feminista közösség harca a mugliszületésűek jogaiért a huszadik században címet viselte, a borítóján hatalmas szivárványokkal és fedetlen felsőtestű dühös nőkkel. Nagyon büszke voltam az ötletemre. Az ismeretlen férfihangra nem reagáltam azonnal, csak lassan összecsuktam a könyvet - természetesen úgy, hogy megcsodálhassa a borítót -, letettem magam mellé, majd a lehető legérdektelenebb, leglesajnálóbb pillantással néztem fel a legalább kétméteres, szőke, medvealkatú férfire. Brendan Byrne vajon egy hegyi trollt vett feleségül? - Nincs pár szabad percem. Mint látod, éppen olvastam és nem érek rá. Beszélgess inkább a sógorommal, biztosan remekül megértitek majd egymást.
em állítom, hogy konkrét elképzeléseim voltak róla, hogy milyen lehet Briony Rutledge, de az első találkozásom a nővérével nem kecsegtetett semmi jóval. Ha csak egy kicsit is hasonlítottak egymásra, máris vesztes helyzetből indultam. Fiona Dolohov olyan agresszív volt, mint apám feleségének a korcsai, méretre is körülbelül passzoltak, csak amíg a kutyákról nem hittem el, hogy meg tudnának engem ölni, addig ezt nem mondtam volna biztosra a leendő sógornőmről. Mennyire de rossz volt ezt kimondani, sógornő, még a fejemben is borzalmasan hangzott. Mindenesetre a tény, hogy Fiona gondolatban a kínok kínját kívánta nekem és valószínűleg a pokol minden lángját vizionálta a testem köré éppen elég volt ahhoz, hogy kissé lejjebb engedjem az elvárásaimat a testvére felé. És milyen jól tettem, mert az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a vér az ő esetükben sem válik vízzé. Elég látványosan csukta be azt a könyvet, hogy lássam, mi van a borítóján és nem is kellett sokat elmélkednem rajta, hogy tudjam, csakis miattam választotta éppen ezt. Biztos, hogy meg akart botránkoztatni, ezzel is harcolva apáink döntése ellen. Szegény lány, még nem tudja, hogy bármit is csinálunk, nem ússzuk ezt meg, mert ebből az egyetlen kiút, az a halál lenne. Márpedig egészen biztos voltam benne, hogy egyikünknek sem volt a tervei között a korai halál. - Nem vagyok ebben olyan biztos, de megértem, hogy ezt a következtetést vontad le rólam. -Eléggé frusztrált a tény, hogy Levin Dolohov gyakorlatilag velem egymagas volt, hasonlóan szőke mint én, és gyakorlatilag csak annyiban különböztünk, hogy amíg én egy gardróbszekrény szélességét vettem fel, addig ő egy lámpaoszlopra jobban hasonlított. Sebaj, előbb-utóbb biztosan megszokom ezt a látványt is. A szavai ellenére nem tágítottam, mert egyrészt nem tehettem meg, másrészt pedig nem is akartam. - Nem foglak sokáig feltartani, ígérem. Biztos azt gondolod, hogy mindjárt a vállamra kaplak és elviszlek, de nem áll szándékomban. -Legalábbis egyelőre nem, még reménykedtem benne, hogy közös nevezőre tudunk jutni. Körbenéztem, valami ülőalkalmatosságot keresve, de rájöttem, hogy az egyetlen hely Briony mellett van. Kellemetlen, pedig nem éreztem jónak, hogy fölé tornyosulok, de azt meg sem próbáltam, hogy megkérdezzem, leülhetek-e én is a padra. Úgysem engedte volna, vagy egy hatalmas szatírnak képzelne miatta. Ez esküszöm, nem voltam. - Nézd, szerintem egyikünk sem vágyik erre az egészre, magamról kétségkívül el tudom mondani, hogy nem repesek a boldogságból, de tudom, hogy nem lehet mit tenni ellene. Nem akarok szembeszegülni az apámmal és te is jobban tennéd, ha nem gondolsz ilyesmire. Belekerültünk ebbe a helyzetbe, de szerintem ez nem jelenti azt, hogy akkor a világ minden nyomorát a nyakunkba kellene vennünk. Én hajlandó vagyok a kompromisszumokra és igyekszem nyitott lenni, amennyire csak tudok. Ennél többet jelenleg nem tudok ígérni.
Vendég
Csüt. Okt. 21, 2021 10:30 am
Bri & a medve
Vajon mennyire nézett ostobának, ha azt gondolta, hogy én majd beveszem ezt a kis színjátékot? A kedves, türelmes, áldozat megjátszott szerepét, amit mellesleg ritka szarul alakított. Komolyan, hogyan is hihettem volna ennek a hegyitroll méretű, szőke, harmincas varázsnácinak? Hogyan várhatta el tőlem bárki is, beleértve a tulajdon anyámat és apámat, hogy ehhez jó képet vágjak? Fiona legalább osztozott a dühömben, ha más nem is. Tristanon inkább az elkeseredést láttam és mérhetetlen tehetetlenséget, amiért nyilván nem okolhattam, hiszen mégis mit tehetett volna? Fogja a csúnya, pszichopata macskáját és rohanja le vele a Byrne birtokot San Franciscóban? Nyilván nem, és nem is vártam el senkitől, hogy megmentsen, erős, független nő voltam - akit nem fognak eladni, mint egy tenyészkancát. Különben is, elnézve William Byrne pehelysúlyát, nem is szerettem volna, ha Tristan valaha is a közelébe került. Az ő kezeit nem orrtörésre találták ki, hanem rajzolásra... ellenben ezzel a humanoid randalórral. - Általában jó következtetéseket vonok le másokról. Úgyhogy nyugodtan csinálj egy hátraarcot, menj vissza Levinhez, igyatok egy pohár vodkát és beszélgessetek arról, mennyire csodálatos férfinak lenni. - Amíg beszéltem hozzá, mindvégig dacosan a szemébe néztem egy baziliszkusz gyilkos indulatával, de ahogy befejeztem a mondandómat, a tekintetemet újból a könyv lapjaira szegeztem. Nem olvastam, képtelen lettem volna most befogadni és értelmezni a mondatokat, egyszerre éreztem haragot és félelmet, bár utóbbit minden erőmmel igyekeztem leplezni. Nem tudtam, mire számíthatok Williamtől, csak abban lehettem biztos, hogy semmi jóra. Vajon képes lenne bántani? És ha igen, akkor mit tehetnék? Volt egyáltalán esélyem arra, hogy meneküljek ebből a borzalmas helyzetből? - Komolyan nem áll szándékodban? Hűha, te aztán egy igazi gentleman vagy. Esetleg meg is köszönjem, hogy nem akarsz vadember módjára felkapni és elcipelni a barlangodba? - Idegesen összecsaptam a könyvet, a könyvjelző kicsúszott a lendülettől a lapok közül, de nem foglalkoztam vele. Láttam, hogy le akar ülni, ezért jelzésértékűen levágtam magam mellé a kötetet a padra, hogy eszébe se jusson helyet foglalni mellettem. Álldogáljon csak nyugodtan, nem én hívtam ide... - Hány éves is vagy, William? Negyven, negyvenöt? - Szándékosan túloztam, nem volt nehéz kitalálni az arcomra kiülő cseppet sem őszinte, de annál gúnyosabb mosoly alapján. - Nem gondolod, hogy a te korodban rohadtul ciki az apáddal takarózni és házimanóként ugrálni neki? Amúgy meg egyik szavad üti a másikat. Ne szegüljek szembe veled, bocs, az apáddal, egy és ugyanaz... Szóval ne szegüljek szembe veletek, de azért kész vagy kompromisszumokat kötni? Komolyan, te mennyire nézel engem hülyének?
em tudtam hibáztatni igazából, amiért gyűlölt engem. Elvégre velem kellett az oltárhoz vonulnia, amit nyilvánvalóan nem akart, azt pedig nem tudhatta, hogy nekem is ez az utolsó vágyam ebben az életben. Bizonyára csak rám nézett és egy kiéhezett harmincast látott, aki alig várta, hogy megkaparinthasson magának egy fiatal lányt. Mindebből az egyetlen igazság az, hogy valóban a harmincas éveimet tapostam, minden más legfeljebb az ő dühödt fantáziájának a szüleménye lehetett. Mondhattam neki, hogy ha itt valakinek vissza akar vágni, akkor az apám legyen, de vele ostoba lett volna szembeszállni, ahogy mindenki más is. A nővére is hisztizhetett, bármennyire is akart, attól még nem volt annyira hülye, hogy nekimenjen Brendan Byrne-nek, és még kevésbé, hogy Corban Yaxleybe kössön bele. Maradtam tehát én. - Elég elhamarkodott ilyet állítani, amikor engem is sikerült félreismerned. Nem szeretem a vodkát és a sógorod sem a szívem csücske. Abban az egyben igazad van, hogy a nemi identitásommal nincsen problémám és nem sajnálom magam, amiért férfinek születtem. -A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezeimet. -De nézzünk akkor téged. Erős, független nő, aki nem akarja elfogadni azt a társadalmi szerepet, amit kijelöltek neki, pláne nem abban az osztályban, amibe beleszületett. Zavar, hogy elvették tőle a döntés lehetőségét és beleerőszakolták egy olyan helyzetbe, amit nem akart - bár azt hiszem, ezzel sokan mások is így lennének, csak nem mindenki reagálna ilyen szélsőségesen. De ez van, ha az ember szélsőségesen liberális nézeteket vall. A tanulás és a karrierépítés is fontosabb neked, mint a családalapítás, nem mintha ebben lenne bármi kivetnivaló. Gondolom, valamiféle aktivista foglalkozás, esetleg kutatás érdekel valamilyen társadalomtudományi területen. -Pár másodpercre elhallgattam, közben az arcát fürkésztem. -Ó, és van is valakid már, ami újabb ok arra, hogy utálj engem és hogy ilyen hevesen reagálj mindenre. És mielőtt megjegyeznéd, hogy most biztosan büszke vagyok magamra, nem, nem vagyok az, meglehetősen egyszerű volt mindezt leszűrni egy rövid beszélgetésből, mert nem rejted véka alá az érzéseidet és a véleményedet. -Általában szórakoztató volt ilyesmit játszani, most azonban nem játék volt és nem is élveztem, legfeljebb untatott. És fel is húztam vele még jobban, azt hiszem, de ez van, már kimondtam. Meg kell ismernünk egymás határait és érzéseit, ha meg akarjuk tűrni egymást. Én nem akartam többet tőle ennél, az biztos. Minden erőmre szükség volt, hogy ne forgassam a szememet a szavaira. Mintha Medit láttam volna, ő is éppen ennyire ki tudott készíteni a tinilányok megmagyarázhatatlan és kezelhetetlen viselkedésével. Úgyhogy csak vettem egy mély levegőt. - Arra nem lesz szükség. Azonban azt megígérhetem, hogy addig nem hagylak békén, amíg nem döntesz úgy magadtól, hogy velem jössz. Ha estig itt kell állnom hozzá és beszélnem hozzád, akkor megteszem. Nem érdekel, ha lepattan rólad minden. Kitartó vagyok. -Igazság szerint nem állt szándékomban ezt megtenni, de olyan volt ez, mint az öcsém kisállatai. Ha elhiteted velük, hogy a hisztijük működik, legközelebb is megteszik, mert tudják, hogy sikeres. Ezt azért nem terveztem közölni vele, nem túl csábító, ha egy fiatal nőt orrontó furkászhoz hasonlítanak, bár ő is lemedvézett engem. Mondjuk neki igaza is volt ebben, ha nem is tudott róla. Éreztem az utalást, hogy nem akarja, hogy mellé üljek, úgyhogy egy az egyben abbahagytam az ülőhely keresést. Ha neki kényelmesebb, hogy fölé magasodok, akkor legyen így… Én csak kedves akartam lenni. Azért a negyvenre egy kicsit megrándult az arcom, nem azért, mert vérig sértett vele, hanem mert őszintén megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg annyinak nézek ki. A hiúságom nem engedte, hogy ez opció legyen. - Hülyének egyáltalán nem nézlek, de gyerekesnek annál inkább -válaszoltam komoran. -Elhiheted nekem, hogy a dedós sértéseid nem fognak túl nagy hatást eredményezni, hallottam már ennél sokkal rosszabbakat is, ellenben magadról nem a legjobb képet fested mindezzel. Én próbálkozom, hogy mindkettőnk számára tűrhetőbbé tegyem ezt a szituációt, de elég nehéz mindezt úgy megtenni, hogy egy csökönyös kölyök falaiba ütközök bele folyamatosan. Szóval örülnék neki, ha tudnánk felnőtt emberek módjára beszélni.
Vendég
Pént. Jan. 14, 2022 7:48 pm
Bri & a medve
Nem sajnálom magam, amiért férfinek születtem... Az biztos, hogy ő nem sajnálta magát, én viszont ebben a pillanatban rohadt nagy kicseszésnek éreztem, hogy nőnek születtem. Félreértés ne essék, a világért sem akartam férfi lenni - élveztem, hogy hatéves korom után is fejlődtem szellemileg, köszönöm -, de az aranyvérű nők kijelölt sorsa lavinaként temetett maga alá a semmiből. Mindig is tudtam, hogy apáék nem a liberalizmus úttörő képviselői, ahogyan azt is, hogy Fiona után nem akarták "velem is elszúrni", azaz szerették volna megúszni a kellemetlen éveket, amiket a nővérem okozott nekik. És komolyan, ezt valahol még meg is értettem, hiszen Fionával olykor tényleg elszaladt a ló. De nem láttak egy kevésbé középkori átmenetet az áruba bocsátásom és a luxusprostivá válásom fenyegető képe között? Mert hogy nem terveztem New York utcasarkain kikötni, az egészen biztos, ehhez nem kellett egy kicsike aranykalitkába tenniük, a kulcsot pedig William Byrne bikavastagságú nyakába akasztaniuk. - Ó, hát ahhoz kétség sem fér, hogy mi van a lábad között, egy igazi hím őstuloknak tűnsz. De azért túlzásokba ne essünk, egy igazi férfi nem takarózik az apjával és nem vesz feleségül valakit, aki akár a lánya is lehetne, csak mert apu azt mondta. - Szinte biztosra vettem, hogy Tristant nem tartaná "igazi férfinek". Mert Tristan nem volt kétméter magas, nem rendelkezett pitbull izmokkal, nem volt magabiztos, még normális szakállat sem tudott volna növeszteni (lehet elsírtam volna magam, ha megpróbálja), nem fűtötte napi huszonnégy órában a túlzott tesztoszteronmennyiség, nem szeretett erőt fitogtatni, nem volt kemény és érzelemmentes... Nem, Tristan ezeknek a tökéletes ellentéte volt. Érzelmes, gyengéd, megértő, igazi művészlélek, felelősségteljes és gondoskodó, de véletlenül sem olyan, aki leural másokat. Tristan és William Byrne ennél különbözőbbek nem is lehettek volna. A monológja, bármennyire is nem szerettem volna, meghozta a hatását. Mondatról mondatra keskenyebbé vált az ajkam, ahogy összeszorítottam és beleharaptam, mielőtt félbeszakítottam volna Williamet, hogy minden neveltetést, minden jóérzést és jó modort félre dobva egyszerűen elküldjem a kurva anyjába. Azt hiszem, a lelkem mélyén talán hallani akartam, amit mondott - véletlenül sem azért, mert érdekelt a rólam alkotott véleménye, hiszen ki volt ő, hogy foglalkozzak azzal, mit gondolt róla? De ijesztően pontos volt, vártam, hogy hatalmasat hibázzon, hogy kiderüljön, honnan tudja mindezt, de nem lőtt túlzottan mellé és nem dobott elém egy ijesztő aktát, hogy "tessék, ebben olvastam mindezt". - Egy rövid beszélgetésből, hát hogyne. Hadd találjam ki, a MACUSA-nál dolgozol és kikértél rólam valami aktát. - Idegesen összefontam magam előtt a karjaimat, szerettem volna még távolabb húzódni Williamtől. Attól, hogy már-már unottan, tényszerűen felsorolta a személyiségem apró építőelemeit és az életem fontos darabjait, csupaszabbnak éreztem magam, mintha meztelenül ültem volna a Dolohov kúria rendezett kertjében. Ha nem éreztem volna magam ennyire zavarban, most talán csak arra tudtam volna gondolni, hogy mennyire gyűlölöm William Byrne-t, de még ennek sem maradt helye az érzéseim között, ez pedig hiába késztetett némileg visszavonulásra, mégis borzalmasabb volt, mint a rövid találkozónk bármely eddigi pillanata. - Mellesleg média-és kommunikációt fogok tanulni szeptembertől, nem társadalomtudományt, de gondolom ez neked nem tetszik, biztos nem szereted a tanult nőket. És képzeld, tényleg van valakim, valaki olyan, akinek soha az életben nem fogsz a nyomába érni. Próbálkoznod is felesleges. Próbáltam nem is gondolni arra, hogy talán képes lenne ő vagy a családja valamelyik tagja bántani Tristant, akár csak megfenyegetni... Nem tudtam volna megmondani, hogy mitől féltem volna jobban: ha meghátrál és otthagy Williamnek, vagy ha kiáll értem. Hiszen mégis mit tehetett volna Tristan, milyen lehetőségei voltak William Byrne-el és a családjával szemben? Semmi. Egyikünknek sem volt rohadtul semmi esélye. - Nyilvánvalóan nehéz a felfogásod, mint egy randalórnak, de elmondom tisztán és érthetően: nem fogok veled menni. Ha a válladra dobsz és elcipelsz innen, akkor sem. Nem vagyok egy kibaszott áru, amit megvehet a családod és oda vihet, ahova akar. Itt maradok. - Egyelőre szerettem volna nem is gondolni arra a lehetőségre, hogy tényleg felkap és magával vonszol, mint egy ősember. Tudtam, hogy esélyem sem lett volna szembeszállni vele. Hatalmas elégtétellel töltött el, ahogy az arcán, mindössze egy tizedmásodperc erejéig végigrándult valami sértettségszerű - úgy néz ki, nem kedvelte, ha valaki emlékeztette a korára. - Gyerekes? Hűha, mondta már valaki, hogy ha problémád van a gyerekes viselkedéssel, akkor talán nem a lányodkorú nők között kéne keresgélned? Vagy ez meg sem fordult abban az érett, ötvenes fejedben? - horkantam fel. - Sehogy nem akarok veled beszélni és teljesen hidegen hagy, hogy a te szemedben milyen képet festek. Ha csak egy percig is azt gondoltad, hogy érdekel a véleményed vagy szeretném elnyerni a tetszésed, akkor még annál is ostobább vagy, mint amilyennek kinézel. Mégis mire számítottál? Hogy majd a nyakadba ugrok, mert eljött értem a szőke herceg, aki leragyogja a tapasztalatlan kisfiúkat?
szintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz vele. Sejtettem, hogy ellenkezni fog, hogy ideges lesz és talán egy kicsit kétségbeesett is, a nővéréből kiindulva pedig nem számítottam egy bájos kis természetre tőle, de azért ez egy kicsit felülmúlta a várakozásaimat. Sebaj, megpróbálok ezzel kezdeni valamit. - Megeshet akkor, hogy nem vagyok igazi férfi. Szomorú, de a tényeken ez akkor sem változtat, hogy el lettünk jegyezve, és ahogy nekem sincsen beleszólásom, úgy neked sem. Én elfogadom, hogy neked nem számít a családod és gond nélkül kilépnél belőle, ha ilyen helyzetbe kerülnél, de én nem vagyok ez az ember. Vagy várjunk csak… hiszen nyugodtan megteheted. Mi állít meg benne? Mert én biztosan nem foglak, ha te hátat fordítasz mindennek, tiszteletben tartom a döntésedet. -Elfogadhatatlan kettősségnek találtam, hogy tőlem elvárja az ellenállást, ő azonban meg sem próbálja. Mintha minden rajtam múlna és csakis rajtam. Persze én voltam az idősebb és én voltam a férfi, de ha annyira fontos számára a női egyenjogúság, akkor tegyen is érte. Láttam rajta, hogy elérték a szavaim a kellő hatást nála, sőt még annál többet is. Nem feltétlenül akartam megrémiszteni, pontosabban eszemben sem állt a frászt hozni rá, anélkül is kellően félt tőlem. Úgyhogy - annak ellenére, hogy mennyire bosszantott a stílus, amit megengedett magának -, visszavettem és gondolatban hátráltam két lépést. - Hogyne, már mindjárt MIAA-s leszek -forgattam a szemem. Pedig ha tudná az igazságot… -Egyszerűen csak kellő mennyiségű viselkedéselemzést tanultam, hogy az ilyesmi ne okozzon problémát. Egyébként sem vagy egy nehezen elemezhető ember, ez az egyetlen hátránya annak, ha valaki őszinte az érzéseiről és a gondolatairól. -Esküszöm, ezt egy jó dolognak szántam. Ha valaki tudta értékelni az őszinteséget az emberekben, az én voltam. Az egész életemet hazugságban kellett leélnem, és ez akkor sem változna, ha a személyazonosságomat felvállalhatnám, mert a munkám továbbra is kényszerítene a titkolózásra. -Semmi problémám nincsen a tanult nőkkel, apám felesége is az és nagyon tisztelem érte. Ami pedig a fiúdat illeti, eszem ágában sincs a nyomába érni vagy ilyen ostobaságokkal foglalkozni. Nem akarlak megállítani abban, hogy éld az életedet, így ebbe sem fogok beleszólni. Csak az a lényeg, hogy a látvány meglegyen, hidd el, a többi engem sem érdekel. -Igazság szerint ez sem érdekelt, csak apának nem akartam csalódást okozni. Majdnem elnevettem magam a randalóros megjegyzésén és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy idézek neki egy patrónus. Nem felvágásként, csupán azért, mert talán még ő is humorosnak találta volna, mennyire beletrafált a randalórral. Hiába szánta sértésnek, ez egyszer nem tudtam annak venni. - Rendben, akkor legyen másképp. Láttad azt a nagydarab indiánt, aki engem kísért el? Na, ő kérdés nélkül a vállára kap, ha túlságosan nehéz esetnek bizonyulsz, nekem meg sem kell szólalnom hozzá, mert az apám utasítására van itt. Könnyítsük meg egymás dolgát, kérlek. Nem akartam Yumával fenyegetőzni, de nem hagyott más lehetőséget nekem. Yuma tényleg felkapta volna és kérdés nélkül magával viszi a Byrne kúriáig, nem is érdekelte volna, mennyire ellenkezik. Én viszont nem akartam kitenni ennek, biztosan az eddiginél is döcögősebbé vált volna a nem létező kapcsolatunk. - Elképesztően szánalmas a viselkedésed -közöltem vele hidegen. -Nem érzem azt, hogy nem adnék meg neked minden lehetőséget arra, hogy felnőtt emberek módjára kommunikáljunk, úgyhogy nagyra értékelném, ha változtatnál ezen a stíluson. A testvéreimtől sem tűröm meg ezt a viselkedést, tőled sem fogom. És akár tetszik, akár nem, most már egymással is asszociálnak minket, tekintve, hogy jegyben vagyunk, én pedig nem leszek azért nevetség tárgya, mert nem tudsz intelligens emberként viselkedni. Úgyhogy örülnék, ha abbahagynád ezt a nevetséges hisztit. -A beszélgetésünk során most először ütöttem meg vele határozottabb hangnemet. Mindez közel sem volt ahhoz, amit a munkám során szoktam alkalmazni, ha arra volt szükségem, de éppen elég ahhoz, hogy érezze, a türelmem nagyon is véges.
A kúriába érkezve, amint a házimanók odavezettek az otthon lévőkhöz, Fiona Dolohov gyűlölettel teli tekintetével találtam szemben magam. Egy töpörödött kis nő volt, de a kisugárzásától és attól, ahogy rám nézett, még én is tudtam, hogy a méretei nagyon megtévesztőek. Szinte ösztönösen futottak végig a fejemen a védővarázslatok, a kezem pedig úgy tartottam, hogy szükség esetén gyorsan elő tudjam húzni a pálcámat, hogy mentsem a bőrömet. A nő szinte azonnal nekem esett, hogy mit képzelek én magamról, hogy merészelem ezt tenni a testvérével, tudnom kéne milyen, hiszen nekem is van húgom, és nem is tudom, mennyi mindent hallgattam még végig, mielőtt megjelent a férje. De nem szóltam semmit, rezzenéstelen maradt az arcom, mert szükségem volt a méltóságomra. Végül Levin Dolohov irányított a kúria hatalmas kertjébe, ahol megtalálhatom a lányt, elvileg odakint olvas. 
