Curses don't kill people. Fathers with pretty daughters do.

Curses don't kill people.
Fathers with pretty daughters do.

Az étkezőasztalon egy kupacban pihentek a reggel érkezett levelek és az előfizetett napilapok aktuális számai, egyetlen kivétellel: a sötétzöld tintával írt, címeres viaszpecséttel leragasztott (és most már felbontott) boríték külön árválkodva várta a gazdáját az asztallap másik végén. A Roxfortból érkezett, Medea hivatalos átjelentkezési kérelmének elfogadását tartalmazta McGalagony igazgatónő aláírásával. Mikor utoljára láttam az idős boszorkányt, éppen a Sötét Nagyúrral párbajozott a csatatérré változott Roxfort romhalmazainak közepén, miközben én minden utamba kerülő szerencsétlenre átkokat szórva menekültem a vereség biztos tudatában. Ez azonban régen történt, az igazgatóasszony pedig mit sem sejtett az Ilvermornyból érkező leendő hatodéves diákjuk felmenőiről. Feltételezhetően engem sem ismert volna fel, ha besétaltam volna az igazgatói irodába. Sok idő eltelt azóta, hogy mi utoljára egy háború két ellentétes pólusán harcoltunk.
Megkevertem a csészébe kitöltött fekete teát, miközben lapoztam egyet a The Wizarding World News mai számában a Mágusok Nemzetközi Szövetségének legutóbbi bizottsági üléséről szóló összefoglalójára. Ekkor nyílt ki az étkezőbe vezető ajtó - Medi a legjobbkor érkezett. Emmett, Detty és Diana még minden bizonnyal aludtak, Billyt pedig napokkal ezelőtt elszólította a munkája az államból. Csak ketten voltunk, amennyiben a szolgálatra kész házimanókat nem számoltuk bele... Márpedig nem számoltuk.
- Leveled érkezett a Roxfortból - közöltem vele, a borítékra mutatva. Azt, hogy nyilvánvalóan felbontottam és elolvastam a levelet, egy szóra sem méltattam. Inkább szólt nekem, mint neki, figyelembe véve, hogy az iskolaváltás tényébe vajmi kevés beleszólása volt. - Szeptemberben, a cserediákokkal együtt áteshetsz a beosztási ceremónián is. Habár őszintén meglepne, ha az öreg Süveg nem a Mardekárba osztana.
Minden csalódottságom ellenére, amit az idei tanév zárása jelentett, Medea ízig-vérig az én lányom volt. A többi roxforti ház szóba sem jöhetett, egyértelmű volt számomra, hol a helye, mind a jellemét, mind a származását tekintve.
- Augusztus végén Billy elvisz majd Londonba, az Abszol útra beszerezni mindent, ami szükséges a tanévkezdéshez. Veletek mennék, de jobb az elővigyázatosság. - Minimális volt rá az esély, hogy az Abszol út forgatagában valaki, több mint húsz év távlatából rám mutat majd és azt mondja: ez az ember itt Corban Yaxley. De nem kockáztathattam, nem parádézhattam London legforgalmasabb utcáján.

Dad & Medi

Hálás lehettem volna, amiért a kellemetlenségek ellenére nem kaptam háziőrizetet Yuma vigyázó tekintete mellett vagy ilyesmi… Mégis hetek óta neheztelek az apámra. Nem díjaztam a az iskolaváltást, na meg azt sem, hogy távozásunkkor még elköszönni sem volt időm, pedig bárki bármit állít, igenis vannak… voltak barátaim az Ilvermornyban. Valahogy mégsem nyugtatott meg, mikor azzal akadályozta meg, hogy visszatérjek a klubhelyiségbe, hogy egy egész bagolyháznyi gyöngybagoly szolgálja ki a levelezésemet, elégedjek meg ezzel. Apám valószínűleg tisztában volt vele, hogy ez kellő büntetés lesz a számomra. És milyen jól tudja az öreg…
Azóta csak akkor szólok hozzá apámhoz, ha a válaszadás kikerülhetetlen. Vagy ha vendégünk van és fent kell tartani a „minden a legnagyobb rendben” látszatát. Nem mintha nagyon meghatná a dolog. Lefogadom, hogy még örül is neki, amiért eggyel kevesebben fecsegnek mindenfélét a környezetében.  Így mikor lesétálok az emeletről, továbbra is ennek a jó és felettébb újkeletű szokásomnak hódolok. Levegőnek nézem.
Nyilván Brendan Byrne-t nem érdekli, ha a lánya épp igyekszik úgy tenni, mintha az apja nem is létezne... A levél felé csak futtában pislogok oda, látom a hátoldalát nyitva, a viaszpecsét fel van törve rajta, ez pedig csak annyit jelent, hogy elolvasta. Nos, én nem óhajtom azzal rabolni az időmet, úgyis tudom mi áll benne. Ugyanis semmi nem indokolja, hogy ne vegyenek át a britek. Ha pedig mégis így volna, apám nem ülne le nyugodtan teát szürcsölgetni - vagy csak azután tenné, hogy panaszt nyújtott be a bánásmód miatt.
- Hát ez nagyszerű... - mosolyodok el kényszeredetten, a hangomból pedig csak úgy csöpög a gúny. A véleményem továbbra sem változott, így tüntetőleg csak a konyha felé veszem az irányt, ahol Linsey - ha hallotta, hogy épp kik beszélgetnek a fal túlsó oldalán, márpedig a házimanóink általában mindent hallanak - már a reggelimet készíti. Persze az nem lep meg, hogy apámnak a fejében már minden szépen összeállt és bizonyára rohadtul elégedett a tervével, de velem azért nem lesz ennyire könnyű dolga. Főleg, ha csak úgy meg akar tőlem szabadulni egy egész évre.
Egy zabkásával és jó sok gyümölccsel megpakolt tányérral indulok visszafelé a konyhából, épp a medence partjára tervezek kiülni, hogy ott költsem el a reggelimet békességben, ehelyett csak tovább gyűlik bennem a méreg.
- Azt ne mondd, hogy még csak nem is jössz velünk Angliába.. - kelek ki magamból felháborodva. - Egyszerűen csak lepasszolsz Billynek? - veszem ki a kanalat a számból, a markom megfeszül, ahogy a szépen díszített arany evőeszköz belemar a húsomba.
- Különben is, itt is meg tudok venni mindent, ami a következő tanévhez kell, szóval kössz, kihagyom.. - ágállok tovább. Semmi kedvem Londonban bevásárlókörutat tartani. Lefogadom, hogy ettől is csak azt várja, hogy enyhüljek meg, de nem fogok. Félreértés ne essék, semmi bajom se Londonnal, se a bátyámmal, sőt én is tisztában vagyok azzal, hogy jobb társaság, mint az apám. De valahogy mégis azt gondoltam, hogy nagyobb gondot fordítanak majd arra, hogy egy másik országba költöztetnek.

Curses don't kill people.
Fathers with pretty daughters do.

Kötélből voltak az idegeim, a lelki békesség állapotából talán csak egy háború tudott kibillenteni, és még egy olyan kiélezett krízishelyzetben is megőriztem a páratlan hidegvéremet. Egy sértett tinédzser lány rám irányuló haragja úgy pergett le rólam, mint esőcseppek egy Leperex-el ellátott kabátról London borongós utcáin. Ha egészen pontos szeretnék lenni, Medi viselkedése még némiképp szórakoztatott is, volt valami végtelenül komikus a tüntető hallgatásában, ami varázslatos módon azonnal elpárolgott, amint társaságba kerültünk - és természetesen a dühe egy másodpercig sem tartotta vissza a nevem adta kényelmes privilégiumok kihasználásától.
- Szerintem is nagyszerű - ignoráltam a hangjából csöpögő gúnyt. Tarthattam volna kiselőadást, hogy az apjával ne merészeljen ilyen hangnemet megütni és ezt tartogassa csak az ostoba barátainak - a barátainak, akiket soha többet nem fog látni -, de mindig is találtam valami rettentő szánalmasat azokban az apákban, akik a tekintélyüket ilyen módon akarták megszerezni. Ha valakinek követelnie kellett, hogy tiszteljék, az már rég elveszett. Mellesleg a lányom viselkedését inkább találtam idegesítőnek, mint elfogadhatatlannak.
- Biztosan elfelejtetted, de emlékeztetlek rá nagyon szívesen, hogy az Egyesült Királyság egész területén elfogatóparancsot adtak ki ellenem több olyan vádpont alapján, amik közül egy is elegendő lenne ahhoz, hogy a hétvégi bevásárlókörútjaid helyett azkabani látogatásokkal töltsd az idődet, ha valaki felismerne engem Londonban. Nyilvánvalóan nagyon örülnél jelenleg, ha megszabadulnál tőlem és ezzel együtt a sanyarú sorsodtól is - folytattam, szándékosan imitálva az előbbi gúnyos hanghordozását - , de kénytelen leszel továbbra is elviselni. Amit a helyedben nem élnék meg akkora sorscsapásként, ugyanis nem tudom, a távollétemben szerinted ki biztosítaná neked ezt az életminőséget. Halkan elárulom, hogy egy sárvérű professzor biztosan nem.
Derűsen belekortyoltam a két csepp tejjel elkészített, Angliából behozatott fekete teába. Akármennyire is igyekezett, nem tudta átragasztani rám a borzalmas hangulatát.
- Erősen kétlem, hogy San Franciscóban túl sok roxforti egyenruhát gyártanak és a könyvesboltokban tornyokban állnak a brit tankönyvek - lapoztam az újságban egyet, hogy átfuthassam a kulturális rovatot. - Tetszeni fog az Abszol út, igazán hangulatos hely, a bátyád imádta gyerekkorában. Van egy nagyszerű fagylaltozó, legalábbis '98-ban még létezett, mindenképp nézzetek be Billyvel. Nagyszerű hely, egész Amerikában nem kapsz olyan sütőtökös derelyés fagylatot, mint Fortescue-éknál.
Elhessegettem a gondolatot, hogy Florean Fortescue-t még a háború alatt fellógatta néhány túlbuzgó halálfaló cimbora egy fára, amiért túl sokat hangoztatta a Potter-párti nézeteit. Attól még a családi üzletet tovább vihette valamelyik gyereke... Habár Medeát aligha hozta lázba a sütőtökös derelyés fagylalt.

Dad & Medi

Kétség sem fér hozzá, hogy apám az évek alatt sokszor és sokféleképpen megszabta, hogy mit tehetek és mit nem. Ugyanakkor rengeteg mindenben adott szabad kezet is. Én választhattam ki, hogy mit csinálok, bár valószínűleg az sem zavarta volna, ha nem sportolok semmit, hanem inkább festek vagy a mágiatörténet mélységeibe vonom magamat, feltéve ha eszemben sincs kitalálni, hogy nem értek egyet azokkal az eszmékkel, amik szerint felnevelt minket. Amivel azonban a legjobban ki tud hozni a sodromból az az, hogy nem kiabál velem. Ha nagyon felbosszantom, akkor is maximum a hangját emeli meg, de ordítani sosem hallottam őt. Most is olyan derűsen válaszol, hogy kedvem lenne sikítani a tehetetlenségtől, vagy toporzékolni, esetleg ráborítani a pontosan három és fél percig teáját az ingjére, hogy térjen már észhez, mert csak tönkre teszi az életemet. Soha máskor nem kívántam még azt, hogy bár más lenne az apám, de most megfordul a fejemben, hogy jobb lenne egy másik család részének lenni.
Sajnos nem kell emlékeztetnie arra, hogy körözött személy, én is pontosan jól tudom, elvégre büszke rá és ezt ránk is átörökítette. De ettől még pofoncsapásként ér a hír, hogy arra sem méltat, hogy valamiképp kijátssza a brit aurorokat és velem tartson. Bár lehet, hogy az sem venném a szívemre, ha végül az Azkabanban kötne ki.
- Ha csak ezen múlna, biztosan találnál rá módot, hogy elváltoztasd a külsőd. Húsz év telt el, lehet, hogy rád sem ismernének.. - jegyzem meg flegmán, csak hogy érezze, hogy ennyivel nem győzött meg. Arról már nem is beszélve, hogy csak a fogaimat csikorgatom, amiért újra és újra felemlegeti a hibámat. - Szóval ez a bajod.. Nemcsak, hogy elküldesz a világ másik felére, hogy ne legyek szem előtt és ne hozzak szégyent a családunk nevére, már mutatkozni sem vagy hajlandó velem.. Mi lesz a következő, ki is tagadsz? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Cseppet sem tartok tőle, hogy így beszéljek vele, mert csak így tudom éreztetni, hogy dühös vagyok rá. A másik opció az, hogy a csendet választom, de azt véletlenül még a beletörődés jelének venné. A frászt fogok én beletörődni itt bármibe is. Még mindig a lánya vagyok és nem nyugszom bele csak úgy, hogy félre legyek állítva.
- Nem érdekel se az Abszol út, se a kurva fagylaltozód! - csattanok fel. Egész eddig nyugtom volt, erre megjön az a kicseszett levél és a nyaram hátralevő része el van baszva, mert programot szervez nekem, ráadásul Londonban?! A világ másik felén?! Hát rohadtul nem...
- Szóval kérlek áruld el, mit kell tennem ahhoz, hogy visszakapjam az életemet? - dobom le magam vele szemben tárgyalásra készen, bár a modoromon még mindig lehetne finomítani, de jelenleg ennyire futja. Ha más nem, talán azért büszke lesz rám, mert egyáltalán felmerült bennem ez a lehetőség. - Steve már nem tanít ott és egyébként se merné senki felhozni, ami történt..

Curses don't kill people.
Fathers with pretty daughters do.

Medeában sok tekintetben viszontláttam magamat - habár ezt ő most bizonyára a világ legnagyobb sértéseként élte volna meg -, de amikor ilyen nyíltan, ilyen hangosan fejezte ki a sértettségét, ennél kevésbé nem is hasonlíthatott rám. Távol állt tőlem mindennemű indulatosság, sőt, egyenesen jellemhibának tartottam a nyíltan kifejezett dühöt. Az értelmetlen szájtépést viszont nem találtam megfelelő nevelési módszernek, így nem is fejtettem ki a véleményemet Medi kirohanásáról, csak élő példát szolgáltattam arra, hogy a higgadt hozzáállás mennyivel kifizetődőbb hosszútávon. Hiszen kettőnk közül nem ő állt nyerésre, hiába ő volt hangosabb.
- Lehet. De az is lehet, hogy felismernének, és ezt az értelmetlen kockázatot nem szeretném meghozni egy bevásárlókörút miatt - válaszoltam továbbra is teljes nyugalommal. - Természetesen, egyenesen száműzünk és többet ki sem mondjuk itthon a nevedet. Nyilvánvalóan minden körülötted forog és tőled teljes mértékben független oka véletlenül sem lehet annak, ha nem tartok veled Londonba. Még szeretnél hasonló ostobaságokat mondani vagy hajlandó leszel úgy kommunikálni, mint akinek van egy kevés sütnivalója?
Sok mindenre rendkívül büszke voltam a gyerekeimmel kapcsolatban, az intelligenciájuk egy volt ezek közül. Nem szerettem, ha a nyilvánvaló képességeiket meghazudtolva viselkedtek, ahogy most a lányom tette.
- Ne legyél közönséges. A fagylaltozót pedig nagyon sajnálhatod, de ha nem, hát nem. Senki sem erőszakol rád semmit. - Az iskolaváltáson túl, de ezt a kérdést aligha lehetett egy kalap alá venni egy fagylaltozó felkeresésével.
- Elég egyértelműen elmondtam: soha többet nem mész vissza az Ilvermornyba. Fogd fel ezt egy fontos leckének az életben és legközelebb mérlegeld a döntéseid súlyát. Mégis milyen apa lennék, ha arra tanítanálak, hogy a tetteknek nincs következménye? - Jelen helyzetben az örök életre szóló leckék érdekeltek a legkevésbé, különben sem hittem effélékben. - Akkor kérlek, áruld el te is, mégis mit nyújtott az Ilvermorny, amit a Roxfortban nem fogsz megkapni? Mi ennyire pótolhatatlan, hogy inkább tűrnéd az iskolatársaid esetleges pletykáit, mint hogy iskolát válts és tiszta lappal indíts?

Dad & Medi

Minden erőmre szükségem van továbbra is, hogy ne fordítsak neki hátat, mert az csak egyet jelent. Hogy ő nyert. Megint. Ahogy mindig. Én nem vagyok olyan türelmes mint ő és bánom, hogy nem örököltem tőle a higgadtságát, mert talán több esélyem lenne vele szemben, mikor vitázunk. Ritkán fordul elő, mert általában önként hajtom meg a fejem az akarata előtt, mikor a szükség úgy hozza, hogy döntéseket hoz helyettem. De ez most más.
- És mi van akkor, ha valaki kutakodni kezd utánam Angliában? Hmm? Az is értelmetlen kockázat a családunkra nézve.. – próbálok érvelni, ha már felhozta a témát. Nem akarja, hogy lecsukják őt, ez tiszta sor. Elsőre is felfogtam, mert az értelmi képességeimmel sosem volt probléma.
- Klassz, ebben az esetben szeretném kérvényezni a nagykorúsításomat és onnantól kezdve majd én dönthetek saját magamról és arról, hol fejezem be a tanulmányaimat! – fűzöm össze a karjaimat a mellkasom előtt. Kíváncsi vagyok mit lép erre. Mert természetesen utána is néztem neki és ezt a törvény szerint megtehetem 16 éves koromtól amennyiben jegyben járok valakivel. Nos, nem lesz nehéz találnom valakit, aki úgy tesz, mintha el akarna venni. Erre még bármelyik barátom is hajlandó lenne értem. Ő akarta, hogy beszéljek úgy, ahogy tanította, intelligensen. Bár a stílusom még mindig nem az, az érvem talán megüti nála a mércét és hajlandó lesz fontolóra venni a maradásomat. Mert én nem tágítok.
- Oh, tényleg? Akkor te minek neveznéd azt, hogy akaratom ellenére kérvényezted az átvételemet a Roxfortba? Minek neveznéd, ha nem erőszaknak? – vetem fel a problémát. Nyilvánvalóan körültáncolom még néhányszor a kérdést, hátha fogást találok rajta valahol. Bármilyen pici is legyen az esély rá, hogy megtalálom az egyetlen pontot, ahol támadható a terve, én megteszek érte minden tőlem telhetőt. – És ne mondd azt, hogy lehetőségnek, mert ez számomra nem az! – jelentem ki egyszer s mindenkorra a véleményemet. Nem mintha nem tettem volna már meg tucatszor eddig. Mondjuk úgy naponta. Napszakonként vagy teljesen random időpontban.
- Nagyon szívesen elárulom neked. Ott van az egész életem! A hírnevem, a barátaim, a kviddics csapat és Aphrodité is! Nem veheted ezt el tőlem, apa! Már mindent felépítettem magam körül, nem kezdhetem ezt elölről ötödévesen! Nem várhatod ezt tőlem! Felfogtam, hogy a tetteimnek következménye van, oké? Megtanultam a leckét, többet nem csinálok ilyet… – makacskodom továbbra is. Nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy a fejem fölött hozott egy ilyen komoly és nagy horderejű döntést szinte azonnal, amihez persze anyám nagy erővel asszisztál, mert neki teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Sőt, lehet, hogy apám őt még meg is tudta győzni arról, hogy milyen jó helyem lesz a briteknél.
- Nem akarok Angliába menni.. – nézek rá kérlelve, bár ez szinte sosem szokta meghatni őt. – Inkább kiabálj velem, zárj a szobámba, vedd el a seprűmet, mittudomén.. – tárom szét a karjaimat tehetetlenül. Vannak még ötleteim egy halommal, kár, hogy egyik se felel meg a flancos elvárásainak. Bezzeg a Roxfort, az megfelel neki…

Curses don't kill people.
Fathers with pretty daughters do.

Sokféle apa létezett a világon: szigorú, engedékeny, erőszakos, törődő, érdektelen és még jelzők hosszú-hosszú sorát lehetett volna egymás után fűzni. Szerettem azt gondolni, hogy bár rengetegféle apa létezett, én mégsem hasonlítottam egyikükre sem. Ékes példa volt erre a most lezajló jelenet is. Ugyan melyik másik édesapa érzett volna őszinte büszkeséggel vegyes bosszúságot, amiért a lánya ilyen érveket hozott fel ellene egy értelmetlenül gyerekes vita közepén? Feltételezem, rajtam kívül senki sem.
- Miért kezdene bárki is kutakodni egy hatodéves roxfortos diák után, akinek a neve teljesen ismeretlen a britek számára és aki igazi jó gyerek módjára viselkedik az iskolában? - Azaz: viselkedj jól, édes lányom. - Nagyszerű, ebben az esetben a továbbtanulásod helyett sokkal inkább arról hozhatsz majd felelősségteljes, felnőtt döntést, hogy melyik híd alatt szeretnél aludni, miközben éhbérért dolgozol valahol a nemlétező végzettségeddel. Ugyanis remélem, nem gondolod, hogy ehhez én asszisztálni fogok.
Ha vitatkozni akart, örömmel álltam elébe, bár inkább tekintettem erre a retorikai képességei fejlesztéseként, mint komoly, bárhova is vezető vitaként. Az érvei szórakoztattak, nem a szó gúnyos értelmében, ugyanis valóban érdekes válaszokat adott - és ez volt az a Medea, akire én büszke voltam, még akkor is, ha a büszkeségemet beárnyékolták a tanév végi események.
- Hogy minek nevezném? Felelősségteljes szülői döntésnek, kincsem. Az erőszak, véleményem szerint ártalmas az elszenvedőjének. De attól, hogy te ennyire drámaian éled meg az iskolaváltást, még a te javadat szolgálja és néhány év múlva meg fogod köszönni nekem, amiért így döntöttem. Mellesleg kóstold meg ezt a teát, pont olyan, amilyennek egy brit fekete teának lennie kell - szakítottam meg a beszélgetésünk (ha ezt egyáltalán lehetett annak nevezni) fonalát néhány pillanat erejéig.
Hírnév, barátok, kviddics és egy abraxan... Mikor kimondta ezeket a számára biztosan nagyon súlyosnak tűnő okokat, valószínűleg nem is érezte, mennyire semmiség volt mindegyik. Idősebb korában már nem ezek élveznek majd elsőbbséget, és akkor rettentő boldog lesz, amiért nem hagytam visszamenni egy olyan iskolába, ahol mindenki tudta mi történt közte és a sárvérű professzor között.
- Miből gondolod, hogy mindez ott várna szeptemberben az Ilvermornyban? Miből gondolod, hogy addigra mindenki elfelejti majd az idei tanév végén történteket és nem fognak pletykálni a hátad mögött? - vontam fel a szemöldököm. - Az emberek sosem felejtenek, Medi. Különösen akkor nem, ha olyan ember botlik meg, mint te. Azok a pótolhatatlan barátok hányszor írtak neked azóta, hogy megtudták az iskolaváltásod hírét?
Továbbra sem tágított. Nem is ő lett volna, ha visszavonulót fúj, végül is én neveltem ilyenné.
- Bizonyára nagyon hatásos lenne ezek közül bármelyik - kortyoltam bele újból a teába. - Esetleg a zsebpénzedet ne vonjam meg? Vagy állítsalak sarokba? Egyéb kreatív és sehova nem vezető ötleted is van?

Dad & Medi

Mindig szerettem az apámat, mindig szerettem a családot és azt, hogy Byrne-nek születtem. Ez ugyanis előjogokkal jár, amikhez hozzászoktam az elmúlt években. A hátulütőit azonban csak most élem meg és egyáltalán nincs ínyemre.
- Szóval ezentúl azt is meg akarod szabni, hogy kell viselkednem az iskolában? Hát ez tényleg nagyszerű... - vetem oda foghegyről, de közben az ujjaim ökölbe szorulnak, de karjaimat továbbra is összefűzve tartom a mellkasom előtt. Érzem, ahogy a körmeim a tenyerem húsába vájnak, talán a vérem is megered, de ebben a pillanatban még az sem érdekel, hogy ha valóban felsértem a bőrömet. Anyám legalább arra jó, hogy klassz bűbájokat tud ilyen eshetőségre, mert mint tudjuk, neki még kevesebb szava van ebben a házban, mint nekem valaha lesz.
- Azért remélem, tisztában vagy vele, hogy te kényszerítesz arra, hogy meghozzam ezt a felelősségteljes felnőtt döntést.. - állom a tekintetét pislogás nélkül, mintha egy kicsit sem hatna meg, hogy épp ebben a pillanatban fogalmazta meg, hogy arra is hajlandó, hogy utcára tegyen, ha nem az elvárásaihoz mérten viselem a sorsomat. Mármint azt a sorsot, amit ő választott nekem. Mert másikat nem ismer, ugyebár. - Biztos örülnél neki, ha a Klumpertben, vagy valami hasonló nívós helyen dolgoznék 15 évesen. Remélem, tudod mit csinálnak ott a lányok, apa... - nyomom meg az utolsó szót. Persze nem állítom, hogy valaha lenne gusztusom kurvának állni, annál azért jóval nagyobb igényeim vannak és talán ő is eléggé biztos a dolgában, ha ki merte jelenteni, hogy fel is út, le is út. Meg abban, hogy 15 éves fejjel boldogan szórom az ő pénzét, mintsem valahol dolgozni kezdjek. Sajnos igaza van, hiába utálom érte. - Különben is, miből gondolod, hogy az örökségemre ebben az esetben nem tartok igényt? - szegezem neki  a kérdést. Jobb, ha tudja, hogy eléggé kitaníttatott ahhoz, hogy ezt sem hanyagolom el. Mármint addig, míg nem szándékozik hivatalosan is kitagadni engem. Márpedig addig jogom van a vagyonból nekem járó részhez. Lefogadom, hogy abból egész boldogan ellennék addig, míg egy palimadár el nem vesz feleségül.
- Azt lesheted, hogy valaha megköszönjem neked! - hördülök fel, ahogy meghallom mi hagyja el a száját. Aztán még azon is, hogy mennyire félvállról veszi ezt a beszélgetést.
- Nem érdekel a kurva teád! Se az, hogy mennyire kibaszottul brit! ÉN NEM VAGY AZ! - kelek ki magamból, ezúttal már elég látványosan ahhoz, hogy talán megugorja az ingerküszöbét. Nem tehetek róla, a tehetetlen düh mardos belülről és apám még arra sem hajlandó, hogy az életben egyszer azt tegye, ami könnyítene a helyzetemen.
- Persze, hogy nem állnak velem szóba, ha azt hiszik, hogy csak úgy itt hagyom őket! - próbálom megmagyarázni neki, hogy nem úgy van, mint ahogy gondolja, bár előre látom, hogy meg se hallja, amit mondok. Mintha egyáltalán nem érezné át, hogy éppen az ÉN életem fontos kérdéseiről vitatkozunk és egy kicsit sem könnyíti meg a helyzetemet. Pedig a lánya vagyok! De minden hiába, nem hatom meg ezzel, így kénytelen vagyok taktikát váltani és bár nehezemre esik, néhány mély levegő után végül helyet foglalok vele szemben és próbálok - tényleg! - nem úgy nézni rá, mintha a következő pillanatban meg tudnám gyilkolni. Pedig meg tudnám. Nem érti, hogy sokkal jobban félek attól, hogy be kell tennem a lábam egy ismeretlen kastélyba, minthogy szembe kell néznem a hátam mögött sugdolózó iskolatársaimmal.
- Sajnálom, én csak... Ha visszaengedsz, meglátod, hogy tudom kezelni a helyzetet. Büszke leszel rám! Tudom, hogy csalódtál bennem, de többet nem fordul elő, apa! A szavamat adom! - emelem rá újra a tekintetem kérlelőn. Nem tudok mást tenni, mint megnyílni előtte és hagyni, hogy lássa a számára jelentéktelen dolgokon kívül, mi tart vissza attól, hogy elfogadjam az akaratát. Dehogy akarom én nagykorúsítani magam, nagyon jó nekem ebben a családban, de csak itt. Amerikában. Mégis ki a francnak van kedve Angliában rohadni?!

Curses don't kill people.
Fathers with pretty daughters do.

- Nem szabok meg semmit. És tudod miért nem? Mert magadtól is lesz annyi eszed, hogy megfelelően viselkedsz az iskolában, ahogyan eddig is, eltekintve ettől a hatalmas fiaskótól. - Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, még ha a feje felett meghozott döntéseim nem is feltétlenül a bizalmamról árulkodtak. Medi viszont, minden kamaszlányos haragja és privilégiumoktól torz elképzelése ellenére, nyilvánvalóan jó döntéseket fog majd hozni a Roxfortban. Ismertem őt, bár most minden bizonnyal úgy érezte, hogy nincs még egy olyan romboló szörnyeteg az életében, mint én. Ebből fakadóan pedig azt is nagyon jól tudtam, mennyire fontos számára a státusza, legyen szó a családunk nevéről vagy éppen az iskolai véres hierarchiában elfoglalt szerepéről. Ha nem akart számkivetett lenni, kifogástalanul kellett viselkednie. Okos lányom volt, nem féltem attól, hogy ezt nem fogja fel magától is, mikor a dühe csillapodik majd annyira, hogy képes lesz józan és bölcs döntéseket hozni.
- Semmire sem kényszerítelek, ne használjunk ilyen nagy szavakat ilyen korán reggel.
Megkérdezhettem volna, hogy egyáltalán honnan tud az efféle nívós helyek létezéséről, de jelenleg ez volt a legkevésbé lényeges a mondandójából és naivitás is lett volna tőlem feltételezni, hogy nem csípett el többet a nálunk tartott fogadásokon a felnőttek gyerekfülnek nem való beszélgetéseiből, mint ahányszor én rajtakaptam a hallgatózáson őt vagy az öccsét. Márpedig a férfiak, akik megfordultak egy-egy partinkon, előszeretettel látogatták ezeket az intézményeket.
- Én tudom. Ellenben te, Medi, szerintem nem tudod, csak szeretnél minél felháborítóbb ötletekkel dobálózni, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fog meghatni. Ami pedig az örökségedet illeti: most már el is akarsz tenni láb alól? Sokan megpróbálták már, sok sikert hozzá. - Az üres fenyegetőzéseit épp olyan nehéz volt komolyan venni, mint egészen kicsi korában a toporzékolását, ha valami nem alakult pontosan úgy, ahogyan szerette volna. Még a homlokát is pontosan ugyanúgy ráncolta mérgében, mint négy-öt évesen, és hiába tudtam, hogy ezzel csak még inkább feldühítem, képtelen voltam elfojtani egy nosztalgikus mosolyt. Van, ami sosem változik - habár reménykedtem benne, hogy ez mégiscsak alakulni fog még és a lányom nem marad örökké egy hisztérika. Egyelőre megbocsátható bűnnek találtam, az ő korában...
- Persze, hogy nem vagy brit. Félig ír vagy - pontosítottam, mert mindig is érzékenyen érintett, ha britnek neveztek. Kikértem magamnak, a Yaxley család ír volt és mindig is az marad. - Attól, hogy hangosabban beszélsz, még nem lesz igazad és egyelőre hallásproblémáim sincsenek, nyugodtan visszavehetsz a hangerőből.
Letettem az asztalra a teás csészét, majd összecsuktam a reggeli újságot. Be kellett látnom, hogy bármennyire is rövidre akartam zárni ezt a beszélgetést, Medea nem így gondolta.
- Ha a távolság miatt nem akarnak semmit tőled, akkor ők nem igazi barátok - jelentettem ki, ezúttal nem pusztán azért, hogy az iskolaváltás mellett érveljek, hanem valóban így is láttam a helyzetet. - Lesznek majd új barátaid, kis szerencsével a mostaniaknál sokkal jobbak és hűségesebbek.
Az egykori barátaimról mind elmondhattam, hogy vagy halottak voltak vagy a mai napig jó kapcsolatot ápoltunk - bár többnyire inkább előbbi volt igaz, a háború alatt sokan elestek, mások pedig azóta haltak bele az Azkaban embertelen körülményeibe. Akik viszont megmaradtak, azoknak nem jelentett akadályt a távolság. Napoleon Mulciber hű és hasznos barát volt, például.
- Biztosan büszke leszek rád, hiszen mindig az vagyok. A különbség csupán annyi, hogy most már a roxforti eredményeidre leszek büszke. És a pontosság kedvéért megjegyzem, hogy egyáltalán nem vagyok csalódott, sokkal inkább dühös arra az utolsó sárvérű mocsokra. Nem rád, hanem rá. - Itt volt az ideje, hogy én is taktikát váltsak. - Nem gondolom, hogy biztonságban vagy abban az iskolában, ahol ez megtörténhetett.