Mindentelrontaszamihezhozzáérsz

Igyekszem mindig a pozitív oldalát megfogni a dolgoknak, így akkor sem esek kétségbe, ha véletlenül romokba döntöm otthon a konyhát, vagy majdnem kicsinálom magam, mert úgy akarok megbütykölni egy kütyüt, hogy elfelejtem áramtalanítani azt. Ettől függetlenül az élet szép, még akkor is, ha megvan a maga árnyoldala.
Az optimizmusomnak köszönhetően pedig gusztustalanul tudok rajongani olyan dolgokért, amik éppen érdekelnek, hogy olykor elviselhetetlenné válok, és néhányan szívesen ledugnának valamit a torkomon, hogy merő véletlenségből félrenyeljem, és elpusztuljak. Ha rápörgök valamire, tényleg megállíthatatlanná válok. Ami érdekel, a mellett a végsőkig kitartok, ilyen a színészet is, amelynek a trükkjeit szorgalmasan próbálom elsajátítani.
Szerencsére nem csak tehetséggel, de sármmal is megáldott az öreg Merlin bá’, így biztosra veszem, hogy ha akarnék, már most betörnék Hollywood-ba, csupán anya szerint először az iskolát kéne befejezni.
Én nyitott vagyok amúgy mindenre, viszont a suli elég uncsi tud lenni, így muszáj feldobni a tanórákat és a köztük lévő időt egy-egy tréfával. A kedvenceim a mobilmocsarak, de a trágyagránátok épp olyan poénosak tudnak lenni, és a Rókázó Rágcsa pedig teljesen jó arra, ha ki akarsz menekülni mágiatöriről. Bár, asszem a prof kezdi gyanítani ezt a trükköt, szóval valami más kifogást kellene keresnem.
Szerintem amúgy vicces vagyok, bár a tesóim szerint elég elfuserált humorom van. Nők… Nem értékelnek eléggé. Szerencse, hogy a saját baráti köröm jól szórakozik rajtam. A haverokkal amúgy tökre egyhullámhosszon vagyunk, nagyon könnyű együtt működni velük. Szerintem, ha külön kviddics-csapatot alapítanánk, akkor elég faszák lehetnénk.
Amúgy, bármennyire nem szeretem, de vannak olyan tulajdonságaim is, amik megtalálhatóak Mavisben is. Ilyen például a kíváncsiság és a leleményesség. Ha ledobnának minket egy lakatlan szigetre, vagy egy bennszülöttekkel teli helyre, fixen feltalálnánk magunkat. Szóval, ha ki akarsz cseszni velem, akkor legyél ennél kicsit kreatívabb.

Ha valami nem kelti fel az érdeklődésemet, akkor szörnyen lustává válok, és úgy kell megrugdalni, hogy megmozduljak. Ez általában azt jelenti, hogy nem takarítom ki otthon a szobámat, és úgy húznak ki hajnali tízkor az ágyamból, hogy most már jó lenne, ha összeszedném a szőnyegen heverő büdös zoknikat és a székre dobott alsónadrágomat, mert tarthatatlan ez az állapot. De teljesen érdektelenné válok bizonyos tantárgyak és emberek kapcsán. Ezt pedig tetőzi azt, hogy válogatós vagyok, tehát nem eszek meg mindent, amit anyu elém rak az asztalra. Ezzel is teljesen kikészítem, de hát nem az én hibám, hogy kényes a gyomrom!
És nem, ez nem hazugság. Kikérem magamnak, ha hazugnak nevezel! Legfeljebb füllentek, de azt se mindig. Csak egy kicsit. Ha az életem úgy kívánja. Ugyanis időnként tök ügyetlen vagyok, ezzel pedig könnyű magadra vívni mások haragját. Mondjuk, nem nehéz, mert egyesek szerint nagyképű vagyok, mások véleménye szerint túl sokat jártatom a számat, vagy éppen úgy trappolok, mint egy bébielefánt. Megint mások gyerekesnek, vagy épp a leszarom-elv királyának tartanak, de továbbra is úgy tartom, hogy a legnagyobb hibám, hogy hibátlan vagyok.

− FU-TÁÁÁÁS! – kiáltom el magamat, miközben átugrok egy padon, és a pálcámat lóbálom a levegőben, egy csomagot pedig a hónom alatt szorongatok, miközben a gondnok szitkózódva kerget engem és a legjobb barátomat.
A haveromat sikerül lehagynom, így ő bekerül kettőnk közé, szóval így áldozatként felfoghatja a felénk irányuló átkokat, ha úgy adódna.
A diákok utánunk fordulnak, nem is értem miért, hiszen már igazán megszokhatták volna ezt a látványt. Olyan mindennaposnak számít már.
Befordulunk a sarkon, és kis híján beleszáguldok egy lovagi páncélba, de az utolsó pillanatban sikerül odébb ugranom, így csak a pálcámból kitörő apró lángcsóva találja el a fali kárpitot. A szívem vadul dübörög a mellkasomban, és Merlinre, utoljára talán a testvérem kergetett meg ennyire. Most azonban kénytelenek vagyunk valami egérutat találni, így jobb lehetőség híján bevetődök az egyik ajtón, és magammal rántom a haveromat is.
Odabent lihegve támaszkodok a térdeimre, és hallgatózok, remélve, hogy a gondnok nem fogja csekkolni ezt a helyiséget. A haverom elterül a hideg kövön, hiszen épp annyira ki van, mint én.
Percek telnek el így, mire végre sikerül úgy megszólalnom, hogy ne kapkodnék levegő után.
− Mégis ki volt az a hülye, aki kitalálta, hogy fényes nappal törjünk be az irodájába? – sápítozok, mire a haverom jelentőségteljes pillantást vet rám. Zavartan felnevetek. Ki más lett volna?
Elrakom a pálcámat, remélve, hogy ezúttal nem fog lyukat égetni a nadrágomba, és a szabad kezemmel felrángatom a földről a cimborámat.

− Ti fiúk vagytok! – sipítja valaki a hátam mögött, mire olyannyira ledöbbentem, hogy a felhúzó mozdulat közben elengedem a bajtársam kezét, ő pedig visszazuhan a földre.
Hebegve pillantok hátra a vállam felett, ugyanis arra nem számítottam, hogy éppen Myrtle vécéjét fogjuk fedezék gyanánt használni.
− Nahát! Szia Myrtle! – köszöntöm a lányt, akinek azonnal megenyhül az arca, amint felismer engem. Mondtam már, hogy tapadnak rám a lányok? Sajnos, a szellemek is.
− René! Ugye azért jöttél a kis barátoddal, hogy meglátogass? Sikerült már döntened? – hajol egészen közel az arcomhoz, így kénytelen vagyok hátrafelé tenni egy lépést.
− Látogatni? – meredek rá, aztán a haveromra sandítok. – Ó, persze! Olyan rég jártam errefelé, hogy megkértem a haveromat, ugorjunk be hozzád. Sajnálom, hogy mostanában nem tudtam időt szakítani rád. De mondd csak, hogy telnek a napjaid? És milyen ajánlatról beszélsz? – hebegek-habogok, pedig ez elég ritka jelenség ám, hiszen hírhedten sokat tudok pofázni, de Myrtle annyira lesokkol, hogy egyszerűen nem találom a szavakat.
− Nem emlékszel, te butus? – A kuncogásától kiráz a hideg, már fordulnék is a cimborámhoz, hogy segítsen, de hűlt helye van. – Nem emlékszel, hogy felajánlottam neked, hogy megosztom veled a vécékagylómat?
− Ó, hogy az! – csapok a homlokomra látványosan, és megpróbálok apró léptekben az ajtó felé araszolni. – Tudod, nagyon sokat gondolkoztam rajta, de sajnos, én nem tudok a csövekben élni, és elpatkolni mostanában nem tervezek, úgyhogy…
− Szóval azt mondod, hogy nem?! – csattan fel, és ezzel egyidőben kicsapódik az összes vécéajtó, én pedig mentegetőzve emelem fel a kezeimet.
− Nem mondom azt, hogy nem, csupán azt mondom, hogy most még nem. A kettő között van egy kis különbség. Mert tudod, nagyon szívesen leélem veled a hátralévő…
− HAZUDSZ! – zokog fel, és ezzel időben az összes vécéből sugárban tör fel a víz, sőt még a csapok is folyni kezdenek.
Ezek után, már nem érdekel semmi, úgy sprintelek ki a használatonkívüli lány vécéből, mintha az Azkanbantól próbálnék minél messzebbre jutni.
− Utállak René Yates-Newman! Légy átkozott te is! – hallom még a háttérből a szellemlány bőgését, és egyenesen szarul érzem magam miatta, de hát nem én tehetek róla, hogy az élet és a halál elválaszt minket, meg hát amúgy sem az esetem.

Kicsivel odébb találok rá a haveromra, aki az egyik padon pöffeszkedik, és vigyorogva nyújtja öklözésre a kezét.
− Nem mondod, hogy beléd zúgott? – röhög fel, mire a csomaggal gyomorszájon vágom. Mogorván robogok el mellette.
− Hagyjuk a témát.
− Ez az évszázad vicce, öreg!
− Ha annyira viccesnek találod, akkor menj vissza, és vigasztald meg! Ajánld fel neki a szerelmedet, engem meg hagyj békén – horkantok fel.
− Mármint, ő mindenkivel ezt csinálja, vagy csak rád kattant ennyire?
− Tudja a franc. Szerintem minden srácra, aki valaha is betéved oda – rándítom meg a vállamat egykedvűen. – Inkább azt mondd meg, hogy hová akarod felszerelni azokat a trágyagránátokat?
Ezek után már az én kedvem is javulni kezd, mert hamar elterelődik a figyelmem az ötleteléssel. Az tuti, hogy a mardekárosok folyosóját be fogja teríteni a szartenger, és még a mobilmocsarunkat is felállítjuk majd, hogy biztosan eltartson egy darabig a takarítás.
Merlinre, de jó egyébként, hogy egyik tesóm se tud a Myrtle-esetről, mert tuti ezzel cikiznének.

Nézz csak rám! Tiszta cuki vagyok, egy igazi földre szállt angyal arcával rendelkezem. Sötétbarna tincseim mindig kócosak, amiktől anyu időnként sírógörcsöt kap, de eddig semmi nem használ. Egyszerűen menthetetlen vagyok, így nem is töröm magam, hogy rendezettnek tűnjön a külsőm. A szemeimben egyfajta csibészség csillog, hiszen minden őrült ötletet teljes vállszélességgel támogatok, na meg nem bírok megülni a seggemen, és ha a pálcámmal ütközni kezdünk, akkor az átcsap pusztításba, szóval jobb, ha lefoglalom magam valamivel. A szám mindig játékos mosolyra húzódik, nagyon ritkán ugyan, de láthatsz mogorvának is, de ez tényleg kábé három havonta egyszer fordul elő.
Magas és nyurga vagyok, a tesóim nyeszlettnek hívnak, pedig a bő pólóim alatt akad bőven izom! Gyere, és fogd meg! Akad néhány sebhelyem is, mert elég ügyetlen tudok lenni, ha nem figyelek oda. Apa szerint csoda, hogy túléltem az első tizenhat és fél évemet, erre pedig mindig azt mondom, hogy ne csodálkozzon, hogy a kapott nevem feléleszti a szuicid hajlamaimat.
Az öltözködésem tökre változatos, bár általában minden azon múlik, hogy mit kapok fel a földről, vagy rángatok ki a szekrényből. Nagyon betegnek kell lennem ahhoz, hogy arra figyeljek, milyen ruhadarabok passzolnak egymással.