Maximilian Zoransky

Max kissé bonyolult, mert még maga sem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. Fogalma sincs, hogy a gyengék védelmezője legyen, vagy inkább térjen le a helyes útról, és váljon a nővéréhez hasonló zsarnokká.
Csak abban biztos, hogy az általa emelt világok megnyugvást hoznak számára, épp ezért gyakran menekül a saját képzeletébe a valóság elől. Szeretné, ha a szülei végre őt is becsülnék, elfogadnák, hogy ő nem kalandornak, vagy politikusnak született, és természetesen ki akar törni a testvérei árnyékából. Már kiskora óta problémákkal küzd ilyen téren, mert a szülei nem vették észre, mi történt a gyerekek közt, és Sabine folyamatosan hol fizikailag, hol lelkileg bántalmazta.
Megtanult türelmesnek és megfontoltnak lenni, de a sérelmeit még mindig cipeli magával. Azoktól nem tud megszabadulni, főleg, hogy évről évre egyre több rossz emlékkel rendelkezik. Ezek a keserű, fájdalmas emlékek azok, amikből táplálja a keserűségét és a fantáziáját, és amiből erőt merít, hogy újra és újra felkeljen a padlóról.
Kitartó, csendes, ambiciózus és talán túlságosan is maximalista. Megzabolázva bár, de él benne a versenyszellem, ami nem engedi, hogy minősíthetetlen munkát adjon ki a keze alól, vagy, hogy úgy üljön be vizsgára, hogy semmit nem készült. Ezeket nem engedheti magának, így habár a fejében és a lelkében óriási káosz uralkodik, egy külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy nagyon is kézben tartja a dolgokat.
Nehéz kihozni a sodrából, vagy zavarba hozni, ezekre csak a testvére képes, akitől borzalmasan retteg. Alapvetően nem árt másoknak, békés természetű, de ha Sabine arra kényszeríti, akkor a saját biztonsága érdekében szörnyen tud bánni másokkal, viszont mindig ügyel arra, hogy ne lépjen át egy határt, és csak sérteget másokat.
Hazudni sem szeret, azonban hamar megtanulta, hogy úgy a legegyszerűbb elsimítani a konfliktusokat, ha hazudik a problémákkal kapcsolatban, vagy legalább is elferdíti őket. Épp ezért Sabine bandája gyakran használta őt figyelemelterelésre, vagy csak megkérték, hogy fedezze őket.
Kevés embert fogad be a bizalmába, de akiket egyszer megkedvelt, azokkal a maga módján törődik. Bizalmatlan természete viszont nem jelenti azt, hogy antiszociális lenne, szívesen beszélget másokkal, segítőkész, de kezdeményezni nem szeret. Az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban megtette a kezdőlépést, hogy névtelenül az iskolaújságnak rövidebb novellákat küld, de fél felvállalni, hogy ő írta őket, különben a társaság, amibe tartozik, halálra cikizné őt a művészi vénája miatt.
Talán túlságosan is érzékeny lélek, erős igazságérzettel, félelmekkel és a maga sajátos világlátásával, de egyáltalán nem rossz ember.

− Ugyan már, Sabine engedj ki! Esküszöm, hogy nem direkt csináltam! – dörömböltem a pince ajtón, hiszen nem szándékosan törtem el a kedvenc porcelánbabáját. Sose ártottam volna a testvéremnek szándékosan, de ő egyáltalán nem így gondolta.
− Szerintem meg igenis direkt volt! – hallottam a túloldalról a nővérem hangját, utána pedig olyan volt, mintha az ajtó elé tolt volna valamit. Hiába kiabáltam neki, rángattam a kilincset, az ajtó meg se moccant. – Kár a gőzért öcskös, majd most tanulsz belőle! Majd reggel találkozunk! Apa úgyis túlórázik, anya meg úton van, és csak holnapután ér majd haza. Addig van időd azon gondolkozni, hogy miért ne szórakozz többet velem.
− Sabine! Kérlek, Sabine… − csapkodtam továbbra is az ajtólapot hasztalanul. Átszűrődött a nővérem nevetése, majd távolodni hallottam a lépteit.
Kétségbeesetten fordultam körbe, és próbáltam kitapogatni a villanykapcsolót. Először valami ragacsosba nyúltam bele. Kiabálva rántottam el a kezemet, és próbáltam lerázni a pókhálót, amibe beletenyereltem.
A koszos ablakon keresztül alig szűrődött be fény. A pince hirtelen hatalmasnak tűnt, a sötétség pedig úgy ölelt körbe, mint egy kígyó. Úgy éreztem, mintha a torkomban dobogott volna a szívem. Egyre jobban kapkodtam levegő után.
Árnyakat véltem látni. Olyan volt, mintha körülöttem keringtek volna, így lekucorodtam az ajtó melletti lépcsőfokra. Borzasztóan hideg volt, én mégis izzadtam. A tenyereimet a nadrágomba kellett töröltem, annyira nedvesek voltak az izzadtságtól.
Egyre szaporábban vettem a levegőt. Hangokat hallottam, mintha valaki kinevetett volna. Még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tettem arra, hogy kinyissam az ajtót, aztán sírni kezdtem. Keservesen sírni.


Másnap reggel Sabine nyitott ajtót. Én a lépcsőn feküdtem, és fogalmam se volt arról, hogy mi történt velem, hiszen az este folyamán úgy megijedtem egy hatalmas árnyéktól, hogy minden más kiesett.
A nővérem rángatott fel, lökött ki a konyhába, aztán, mint aki jól tette a dolgát, leporolta a kezeit, és bezárta a mélységbe vezető ajtót.
− Remélem, jól aludtál öcskös – vigyorgott rám kegyetlenül, aztán elindult kifelé. – Ja, amúgy lekésted a reggelit. Megettem a részedet – tette hozzá szórakozottan, amikor meghallotta a gyomrom korgását.
Most ébredtem csak rá igazán, hogy órák óta semmit nem ettem, vagy ittam. A hűtőhöz léptem, de nem tudtam benne turkálni, mert Sabine bevágta az ajtót az orrom előtt.
− Ó, és még valami. Ha bárkinek is szólsz arról, hogy mi történt, kicsinállak. Világos voltam?! – Nagyot nyelve bólogatni kezdtem. Az ösztöneim azt súgták, hogy tényleg képes lett volna rá. – Nagyszerű, akkor most megyek, és megkérem apát, ha felkelt, hogy javítsa meg a babámat.
Ezzel otthagyott engem. Már nem is voltam olyan éhes.


Sajnos, a roxfortos éveim sem teltek másképp. Talán annyira különbség adódott, hogy Sabine nem rajtam élte ki a szadizmusát, hanem mindenki máson. A környezete nem tudott arról mennyire furcsán állt a világhoz. Egyedül én láttam bele a fejébe, én ismertem az észjárását, én tudtam arról, hogy milyen szörnyeteg lakozott a testvéremben.
És nem tettem semmit. Gyáván a saját álomvilágomba menekültem, és fejet hajtottam az ő akaratának. Sose értettem, hogy annak idején a Süveg miért osztott a Griffendélbe, amikor egyetlen alkalommal sem voltam képes kiállni a nővéremmel szemben. Egyetlen alkalommal sem léptem közbe, és állítottam le őt, amikor másokat piszkált, sőt kénytelen voltam asszisztálni hozzá. Eltüntetni a nyomait, meggyőzni másokat arról, hogy ne árulják be őt.
Végül az akadémiára is követte a testvérét, csupán annyi különbséggel, hogy két különböző karra járnak, így némivel több szabadsága akad.

A testvérével ellentétben Max magas, azonban nem edzett, de még feltűnő ruhákat sem hord. Ha egy szóval kellene őt jellemezni, akkor az átlagos tökéletesen leírná őt, azonban utál minden jelzőt, amellyel a középszerűségét lehet kifejezni. A Zoransky-gyerekek közül ő az egyetlen, aki örökölte anyjuk világosbarna hajszínét. A világoskék szemszínt viszont apjától örökölte, talán ez is elősegítette, hogy inkább németnek vallja magát, mint angolnak. A tekintete tartózkodó, fürkésző, azonban, ha jobban megfigyelik, amikor ábrándozik, akkor valami keserű életuntság árad belőle. Angliában nemigen van lehetősége lebarnulni, különben is eléggé érzékeny a bőre, ezért a napfényt igyekszik minél inkább elkerülni. Ennek köszöntően olyan sápadt, hogy a nővére gyakran azzal hecceli, hogy ő valójában egy vámpír, az anyja pedig azon sápítozik, hogy biztos beteg.
Egyébként nagyon ügyel a megjelenésére: a ruháján egy ránc se található, a holmijai pedig rendezettek. De nem csak ezekre figyel, hanem igyekszik a gesztusait is kontrollálni. Sokszor figyelte mások testbeszédét, és ebből tanulva igyekszik minél határozottabbnak, magabiztosabbnak tűnni, csakhogy néha elfelejti, hogy ha karba tett kézzel áll azzal pont azt sugározza, hogy meg akarja védeni magát valamitől.
Egyetlen hanyagsága talán, hogy bármit csinál a hajával, örökké kócos marad.
Max ritkán mosolyog, nevetni pedig még azok is kevésszer hallották, akik évek óta ismerik. Elég komolynak tűnik, de az érzelmeinek elfojtása csak egy újabb védelmi mechanizmus. De a komorsága senkit ne riasszon el, hiszen remek beszélgetőpartner lehet, bárkit meghallgatni, ha tud, akkor tanácsot is ad, és ha a nővére nincs a közelben, akár kérés nélkül is a gyengébbek segítségére siet, mert nem olyan gonosz, mint amilyennek mások gondolhatják.