Garreth Pritchard

Gary egy igen barátságos kölyök. Mindig optimistán áll a világhoz, nehéz olyat mondani, amivel a kedvét lehet szegni. A lelkesedése nem ismer határokat, ha valami olyat talál, ami felkelti az érdeklődését. Olyankor addig kutat és keres, amíg meg nem találja, amit akar. Annyira kíváncsi természet, hogy már több roxforti zugot és titkos járatot megtalált. Ő az az ember, aki minden követ képes megmozgatni, ha titkos átjárót szimatol.
Egyébként megbízható és hűséges, még arra is hajlandó, hogy tartsa a hátát a barátainak, és inkább ő megy büntetőmunkára, mint a haverjai. A tanárok pedig könnyen elhiszik, hogy ő csinált valami butaságot, ugyanis irtóra túlbuzgó, csintalan és folyton valami rosszaságon töri a fejét. Lassan több trágyagránátot koboznak el tőle, mint annak idején a Weasley-ikrektől. Egyébként hatalmas rajongója a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeinek is, bár ezt már az iskola vezetősége meg a szülei nem tolerálják annyira.
Sőt, rengeteg olyan tulajdonsága akad, amit annyira nem szeretnek benne. Például, hogy amint lelohad a lelkesedése azonnal ellustul, vagy az órán való társalgás hirtelen sokkal érdekesebbé válik. Akarva-akaratlanul is folyton zajt csap, talán túlságosan is élénk gyerek. Arról nem is beszélve, hogy olyannyira feledékeny időként, hogy képes elhagyni a saját Nefeleddgömbjét.
De ha valaki veszi a fáradtságot, és közelebb engedi magához, akkor a harsány viselkedése elcsitul, és meglátszik, hogy mennyire gondoskodó és ragaszkodó természet ő. Sosem henceg az érdemeivel, legfeljebb csak a nagybátyja történeteit adja újra elő enyhe túlzásokkal, de a saját képességeit sosem magasztalja. Segítőkész, lelkiismeretes kölyök, sose bántana meg másokat önszántából. Ő az az ember, aki kedves szavakkal próbál bátorítani, vagy éppen azon ügyködik, hogy a saját magabiztosságából a másiknak is adjon. Bármire képes, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára, akár merész fogadásokat is köt, amiknek valami hatalmas butaság lesz a vége, amelyen mindenki csak nevetni tud.

Nem esik nehezemre a Nagyterem bejárata fölé varázsolni a trágyagránátot. Hatalmas durranás lesz majd, majd sikerül a bejárathoz erősítenem. Tehát, ha valaki kinyitja az ajtót, akkor a gránát azonnal a nyakába fog robbanni.
Nagyot fogok majd nevetni! Elteszem a pálcámat, és a tenyerembe kuncogok. Még Glenys se tud arról, hogy min ügyködök, egyedül Hóborcot avattam bele a tervembe, ő pedig kacagva lebeg fölöttem.
− Mit gondolsz, Mester? – pillantok fel széles vigyorral az arcomon a kopogószellemre. Elvégre ő hatalmas példakép számomra csínytevés terén, arról nem is beszélve, hogy általa rengeteg mesét hallottam a bácsikámról és a Weasley-ikrekről, akik a saját korukban szintén hatalmas bajkeverőnek számítottak. Én pedig egy nap szeretnék az ő nyomdokaikba lépni.
Hóborc a hasát fogva billeg a levegőben, miközben az éles nevetése bezengi az egész előcsarnokot.
− Nem rossz, nem rossz, ahhoz képest, hogy egy kölyök vagy! – kacarászik, bár hozzáteszi, hogy igazán felszerelhetnék több gránátot. Grimaszolva pillantok fel arra az egyre, amit felvarázsoltam.
− Szerettem volna! De az összes többit elkobozták, kész csoda, hogy egyáltalán ezt az egyet sikerült megmentenem! – panaszolom el neki, elvégre egy egész doboznyit felhalmoztam korábban, s most mindegyik a szertárba került elzárásra. Arról nem is beszélve, hogy pénteken mehetek majd büntetőmunkára.
Hóborc közelebb lebeg hozzám. Gonosz vigyorra húzódnak az ajkai. Ismerem ezt a nézést. Valamit forgat a fejében.
− Mi lenne, ha később segítenék neked visszaszerezni a holmijaidat, na? – Egyből felderül az arcom. Tudom, hogy az ajánlatában lesz valami turpisság, de nem érdekel, ha visszalophatom a holmijaimat. Azonnal beleegyezzek. Mások talán távol tartják magukat a kopogószellemtől, de mi egész tűrhető viszonyban vagyunk. Elvégre, ő sokszor ken rám csínyeket, ahogy én pedig rá fogom, ha valami történik. Nagyon ritka, hogy segíteni akar valamiben, és olyankor is van valami hátsószándéka, de nem izgat. Annyira nem vagyok rossz gyerek, hogy a kicsapás veszélye fenyegessen. Mindig tudom, hogy meddig mehetek el.
Megbeszéljük, hogy holnap délután eltereli a figyelmét a gondnoknak, én pedig be tudok majd osonni a szertárba a cuccaimért. Az alkunk után ő kacagva elrepül, én pedig ott maradok az előcsarnokban egyedül.
Belenyúlok a zsebembe, az ujjaim ráfonódnak a Nefeleddgömbömre, így kíváncsiságból rápillantok. A gömb azonnal elvörösödik, nekem viszont fogalmam sincs arról, hogy mit felejthettem el. Nem is töprengek rajta sokat, hiszen a Nagyteremből ínycsiklandozó illatok szállnak ki. Korogni kezd a gyomrom.
Hm. Csak nem palacsintát érzek? A palacsintát azért kár lenne kihagyni, és… Még van egy kis időm az első óráig. Így hát meggondolatlanul belököm a Nagyterem bejáratát, abban a pillanatban pedig beterít engem a trágya.
− Ó, ne már! – kiáltok fel nyakig trágyásan, miközben mindenki rajtam nevet. Azt hiszem, most már tudom, hogy mit is felejtettem el…

Kamaszkora miatt kezdi elveszíteni a gyermeki báját, bár az arca még mindig jobban hasonlít egy kölyökhöz.
Hosszú, barna haját inkább lehetne lobonchoz hasonlítani, hiszen bármit is próbál tenni vele, a vége úgyis az lesz, hogy a rakoncátlan hajtincsek a szemei elé lógnak. A szemeiből sugárzik az életkedv, a kalandok iránti vágy. Kékesbarna tekintetével mindig újabb csínyek után kutat. Az orra is megőrizte az a gyermeki piszeséget, ajkai pedig csibészes mosolyra húzódnak minden alkalommal, amikor jókedve van. Látszik, hogy folyton sántikál valamiben.
A hirtelen növekedésnek köszönhetően megnyúlt, a testvére fejére nőtt. Teljesen mindegy, hogy mennyit eszik, akkor is vékony marad. Senkit ne tévesszen meg a vékony testalkata, mivel imád mindenre felmászni, átpréselni magát a legkisebb zugokon, sőt a mugli játszótereken előszeretettel csüng a korlátokon, vagy húzódzkodik fel, így viszonylag jó állóképességgel rendelkezik.
A kezei, a térdei körül és a lábain tele van apró fehér hegekkel, amiket általában gyerekkori rosszalkodások utáni baleseteknek köszönhet. Mint amikor leesett egy fáról, vagy elesett a biciklijével.
Az öltözködését tekintve nem alakult még ki saját stílusa. Általában azokat a ruhákat hordja, amiket a szülei vesznek neki, épp ezért karácsonyi ebédeknél is hordani szokta a kapott, rémes pulóvereket.