Hannah && Seamus Eljött a nap, amit az elmúlt két hónap során már vártam. Illetve vártunk, Hannahval együtt. Ma végre megtudhatjuk, hogy a kisgyermek, akit a szíve alatt hordoz fiú-e vagy lány, így bőven lesz időnk arra, hogy nevet találjunk neki. És talán az a nagy kérdés is választ kap ma, hogy vajon valóban a közösen átélt éjszakánk alatt fogant-e meg, vagy - bár erre kicsi az esély - akkor, mikor Hannah felejteni próbált egy idegen karjaiban. Tudom, ezen már illett volna túltennem magam, hisz mióta megtudtam, eltelt két hosszú hónap, és igazából akármi is lesz a vizsgálat eredménye, nem fogom megmásítani a döntésemet arról, hogy fel fogom vele nevelni ezt a gyermeket. De azért jobb volna a bizonyosság, hogy a szerelmünk gyümölcse, nem pedig egy ballépés eredménye a kicsi. Sietős léptekkel érek a kórházhoz, ahol már valószínűleg vár rám. Nem tudtam előbb eljönni a munkából, bármennyire szerettem volna, kiváltképp hogy a mostani újonc csapat, nos fogalmazzunk úgy, nem épp a legfényesebb eredményeket produkálják a gyakorlati kiképzésen, amire mondjuk az elméleti órák sikertelensége után lehetett számítani. Így hát szinte már rohanok végig a kórház folyosóin, és szemeimmel szüntelenül Hannaht keresem. Mikor végre megpillantom, mosolyra húzódik a szám, és lelassítok, ahogy a közelébe érek. - Remélem nem késtem el. Siettem, ahogy tudtam - köszönés helyett inkább csak magamhoz ölelem, biztosítva a szavaim igazát, hogy mennyire nem akartam elkésni. - Bejelentkeztél már? - kérdem, mikor elengedem az ölelésből, és szétnézek a váróban. Ha már jelezte az orvosnak, hogy ideért, az azt is jelenti egyben, hogy bármelyik pillanatban szólíthatják, és elkezdődhet a vizsgálat. Nem mondhatnám, hogy mindenre fel vagyok készülve lélekben, talán inkább csak félig, de a saját izgatottságomon alig tudok úrrá lenni.
Az elmúlt két hónapban sok minden történt, ami változtatott az életén, de még minimum a duplája fog, ahogy haladnak előre a terhességben. Amennyire nem várta, most annyira jól viseli, a reggeli rosszullétekkel sem küzdött annyit, mint mondjuk Frankie-nél. Igaz, nem ment zökkenőmentesen a család beavatása, igazság szerint abban sem biztos, hogy a fia hajlandó lesz-e még valaha szóba állni vele. Pedig még nem is hallott a nagy tervről, a költözésről. Még vagy ezer dolog vár rájuk a baba érkezéséig, de a legfontosabb ma következik. Izgatottan ül a váróban a mugli klinikán. Eljött a nap, amikor valószínűleg megtudják majd a baba nemét, ráadásul a véreredmények is várnak rájuk a doktornőnél. Nem volt kérdés, hogy élnek a lehetőséggel, és kiderítik, tényleg Finnigan lesz-e a gyermek, vállalva a kockázatát annak, hogy mi van, ha mégsem. Hannah ezzel úgy volt, hogy inkább még most megadja a lehetőséget Seamusnek arra, hogy tovább álljon, és ne kelljen felnevelnie egy idegen gyerekét. Legbelül persze tudja, hogy nem tenné meg, mégis ettől nyugodtabb a lelkiismerete. Az órát és a bejáratot nézegeti felváltva, reméli, hogy a gyerek apja időben megérkezik és nem egyedül fogja megtudni a fejleményeket. Erre készültek már egy ideje, talán a férfi még idegesebb is volt, mint a kismama. Mikor végre megpillantja, mosolyogva áll fel és viszonozza az ölelést. - Be, igen. Már csak percek kérdése és... - még be sem fejezi a mondatot amikor nyílik az ajtó és a doktornő beinvitálja. Vesz egy mély levegőt és összenéz Seamusszel. Táskáját a vállára akasztja, aztán belép a rendelőbe. Mivel már korábban is jártak nála, nem éri meglepetésként a nő kedvessége, és a helyiség modernsége. Egészen más, mint a Roxfort, vagy akár a Mungó. Az alapvető kérdéssor megválaszolása és a hogylétének kibeszélése után felteszi a legfontosabb kérdést az orvos. Melyiket szeretnék előbb tudni, a nemét, vagy a DNS-teszt eredményét? - Dönts te - Hannah a férfihoz fordul, és összefűzi ujjaikat. Őszintén reméli, hogy nem lesz olyan eredmény, aminek ne örülnének. El sem tudja képzelni, mi lesz, ha kiderül, nem ő az apja a kicsinek. Bele sem mer gondolni, hogy azután hogy fog felnőni a gyermek. Seamus mindig azt a ballépést fogja látni benne, amit az anyja elkövetett?
Seamus && Hannah
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 11:25 pm
Hannah && Seamus Eszem ágában sem volt, hogy elkéssek a vizsgálatról, éppen ezért nagyon igyekeztem időben lelépni odabentről, és úgy rohantam a kórházhoz, ahogy csak bírtam. Hosszú léptekkel szelem át a várót, hogy karjaimba zárjam Hannah-t, és éppen idejében érkezem, mert szegény még csak a mondatát sem tudja befejezni, mikor nyílik az ajtó, és a nevét mondják. Pillantásunk találkozik egy pillanatra, és mindketten felsóhajtunk, ahogy megindulunk az ajtó irányába. Az az igazság, hogy személy szerint rettegek a ehetőségtől, hogy nem az enyém a gyermek, és lehet, hogy még most kéne visszalépni, és közölni hogy jobb az édes tudatlanság, és inkább ne mondja meg a doki a véreredményt. Teljesen elkalandoznak a gondolataim, míg a két nő mellettem egymással beszél, Hannah általános egészségi állapotáról. Nem akarok tolakodó lenni, hisz ez az ő magánügye, mégis, azért vagyok itt vele, hogy tudjam hogy minden rendben van-e. Egyészen addig a falakon lógó különböző orvosi posztereket nézegetem, és igyekszem magamban legyűrni a félelmemet, míg Hannah felém nem fordul, és meg nem fogja a kezem. Mély levegőt veszek, és nagyon igyekszem uralkodni az arcizmaimon. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy a DNS-vizsgálat eredményét valóban tudni akarom-e így lassan bólintok, és halkan válaszolok. - Előbb nézzük meg a kicsit. A lényeg, hogy egészséges legyen - sokkal inkább érdekel jelen pillanatban, hogy hogy van a kis pocaklakó odabennt, és hogy vajon fiú vagy lány nevek között fogunk-e majd keresgélni, mint hogy kitől fogant. Ez legalább csak jó hír lehetett. Segítek Hannahnak felülni a magasra emelt orvosi székbe, megsimítom a haját, és egy csókot nyomok a homlokára. - Remélem kislány lesz, és olyan lesz mint az édesanyja - nézek rá mosolyogva, míg a doki előkészíti a vizsgálathoz a terepet. Fejemben már zakatolnak a godnolatok, hogy mi lesz a kislány lesz, hogyan fogom óvni, és félteni, illetve ha kisfiú lesz, hogyan fogom megtanítani, hogy ne robbantsa le a szemöldökét. Hogy együtt megyünk majd kviddics meccsekre, hogy milyen boldog család leszünk. És fel sem merül jelenleg a gondolataim között, hogy talán nem én vagyok az apja, mert igenis én vagyok. Nekem kell lennem, és akkor is én leszek az apja, ha a vérvizsgálat ezt nem erősíti meg.
Nagyon izgul, amit valószínűleg a pici is érez, ugyanis úgy kezd ficánkolni anyukája hasában, akárcsak egy halacska. Hannah első gondolata, hogy nem kviddicsező lesz a gyerek, hanem gyorsúszó. Bármi is legyen majd, az a lényeg, hogy a mai az nagy nap mindannyiuk életében. Frankie és Goldie meglepetések voltak, csak az utolsó pillanatban tudták meg, kisfiúval vagy kislánnyal bővül-e a család, ez a helyzet viszont más. Szerette volna, ha a gyerekek és Seamus is a lehető legjobbak élik meg ezt az időszakot, hogy felkészülhessenek a jövőre. Így például Goldie korábban már elkísérte őket ultrahang vizsgálatra is. Frankie-t erre lehetetlen volt rávenni, igaz, nem is erősködtek. Igyekszik, hogy megkönnyítse a fia számára a helyzetet, de nem egyszerű, még mindig haragszik, amiért szétszakadt a családjuk. - Nézzük - bólint rá. Különösen jól esik számára, hogy Seamus ennyire támogató, és minden ellenére maximálisan mellette van. Hálásan pislog a férfira, aztán elhelyezkedik a vizsgálóágyon. Nincs sok teendője, csak feküdni itt és várni a fejleményeket. Eközben automatikusan a leendő apuka keze után nyúl, és hogy megnyugtassa saját magát, simogatni kezdi. - Ne hozz zavarba - mosolyogva forgatja meg a szemeit. Sokkal jobban izgul annál, mint hogy ezt bóknak vegye. Annyira szeretné, ha innen ma örömhírekkel távoznának. Nem is az érdekli, milyen nemű lesz a harmadik kincse, inkább az, hogy őszintén élhetnek-e a következő sok tíz évben, vagy hazudniuk kell önmaguknak is. - Nézd! - széles mosollyal fordul a monitor felé, ahol megjelenik a pocaklakó képe. A modern technikának köszönhetően életszerű kép adja vissza a még aprócska baba formáit. - Rád hasonlít - a boldogságtól szinte lebeg az ágy felett. Nem hitte volna, hogy egy ekkora kis ember képe ilyen örömöt tud hozni az életébe. - Felkészültek, anyuka, apuka? - fordul feléjük a doktornő kedvesen. - Kisfiuk lesz és ha elárulhatom, a vérvizsgálat szerint is kettejüké. A nő rákacsint Seamusre, mert a korábbi beszélgetések alatt már megismerte a szülők álláspontját. Váratlanul éri Hannah-t az információ, egyszerre kettőt fel sem tud dolgozni, kell egy-két perc, hogy egyáltalán értse, mire akart ezzel kilyukadni. És akkor könnyes szemmel néz fel a férfira.
Seamus && Hannah
Vendég
Hétf. Aug. 02, 2021 5:39 pm
Hannah && Seamus Az elmúlt pár hónap talán mindkettőnknek megterhelő volt egy kissé. Mára már sikerült valamelyest feldolgoznom a történteket, és elfogadnom a tényt, hogy van esély - ha minimális is - arra, hogy talán nem az enyém a gyermek, akit Hannah a szíve alatt hordoz. Persze mindennél jobban kívántam, hogy az a minimális esély nullára redukálódjon, de a múlton ugye nem változtathatunk. Kár volna amiatt rágni magunkat belülről, hogy mi lett volna, ha..., egyszerűen arra kell fókuszálnunk, hogy most itt vagyunk egymásnak, és megtervezzük, hogyan tovább, a picivel együtt. Ehhez az első, és legfontosabb lépés, hogy megbizonyosodhassunk róla, hogy ő egészséges, és szerettük volna megtudni, hogy milyen neveket keressünk. Az hogy mellette ma az is kiderül, hogy biológiailag tényleg én vagyok-e az apa, kezd egyre kevesebb jelentőséggel bírni. Kedvesen mosolygok Hannahra. - Ugyan mért ne? Aranyos vagy, mikor zavarba jössz... - vonom meg egy kicsit a vállam, oldva ezzel magamban a feszültséget. Szeretnék most tényleg csak arra fókuszálni, ami igazán számít, ez pedig a kicsi, és Hannah egészsége, és hogy ha itt végzünk, akkor háznézőbe megyünk, hogy lassan tényleg megkezdhessük életünk következő szakaszát, és egy család legyünk. Hogy egy olyan házban tudjuk felnevelni a picit, ami nem az Üst feletti lakás, nem az én agglegénylakásom, hanem egy hely, ahol reményeim szerint Frankie és Goldie is jól érezhetik magukat, és otthonuknak tudják majd tekinteni. Persze, tudom, ehhez még idő kell, de őszintén remélem, hogy eljön majd ez a pillanat. Az ultrahang képre nem igazán tudok fókuszálni, hogy kivegyem rajta a gyereket. Igazából csak egy fekete-fehár pacát látok meg hogy valami van ott, de hogy ebből Hannah hogy tudja leszűrni, hogy bárkire is hasonlítana, az számomra örök rejtély marad. Mondjuk úgy döntök, hogy ezt inább nem teszem szóvá, csak mosolyogva nézem a gépet, majd mikor a doki megszólal felé fordulok egy pillanatra. Azonnal értelmet nyer a fejemben a mondata, és eg megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem, mikor Hannahra nézek. Tudom, hogy azt mondtam, nem számít, hogy ki az apa, de a tény, hogy nem egy vadidegen gyerekét nézegettem az imént az ultrahangképen meglehetősen megnyugtató számomra. Ahogy Hannah rám emeli könnyes tekintetét gyengéden megsimítom az arcát, és lágy csókot lehelek ajkaira. - Mondtam, hogy minden rendben lesz - suttogom halkan, majd a doktornőre nézek és elmosolyodom. - Köszönjük! - bicentek felé, majd visszafordulok Hannah-hoz. - Készen állsz, hogy elkezdődjön az életünk következő szakasza? - kérdem mélyen a szemébe nézve. A tény, hogy a pici, akit várunk valóban a szerelmünk gyümölcse, és nem egy ballépés eredménye, valahogy úgy energiával tölt el, és már alig várom, hogy a karjaimban tartassam, hiába tudom, hogy az még hónapok kérdése.
Boldogság árad szét a mellkasában, mikor felfogja, mit is mondott a doktornő. Most, hogy már tudja, kettejüké, és a férfin is látja a boldogság jeleit, leesik a kő a szívéről, helyét pedig átveszi az aggodalmaktól mentes boldogság. Nem érezte úgy korábban, hogy bármi is hiányozna az életéből, most mégis kereknek érzi az egészet. Talán mégis hiányzott valami, az a dolog pedig végig ott volt mellette. Seamus az ő utolsó kirakósdarabkája, akivel ezen a ponton már tényleg elkezdhetik a saját kis életüket élni. Hiába jött hirtelen és váratlanul, hiába van ellene a család egy része és tartják őket felelőtlennek és butának, Hannah igenis boldog. Igenis kész van rá, hogy újra boldog legyen. - Teljesen - bólint, miközben a férfi felöli kezét arcára csúsztatja és visszahúzza egy újabb csókra. Szeretné itt és most elmondani, mennyire szereti és mennyire boldoggá teszi, de aztán eszébe jut a harmadik fél. Mosolya levakarhatatlan arcáról. Természetesen elkérik a képeket a kicsiről, aztán még vár rájuk a beszélgetés. Hannah számára már nem is lehetne boldogabb a nap, az a tény, hogy a születendő kisfiuk a kettejüké, minden rosszat elnyom. Az pedig csak hab a tortán, hogy az orvos megnyugtatja arról, hogy az egészségével is minden rendben, pedig eleinte nagyon aggódtak, amiért kicsit kései terhesség ez.
Negyed órával később már úgy szorítja Seamus kezét, mint egy első szerelmes kamasz, aki élete első, lábremegős csókján van túl. Arcizmai már kezdenek sajogni a folyamatos mosolygástól. - Szóval induljunk egyből, vagy meginnál egy kávét? - érdeklődi félúton az épületből kifelé. - Godric's Hollow-ba megyünk ma. Őszintén szólva én a képek alapján beleszerettem. Tudod, ez az a nagy udvarral és hatalmas ablakokkal. - Ha valamit imád, akkor az a szabadban töltött idő, valamint a fényes szobák. Még nem tudja, milyen lesz elhagyni a Roxfortot, pedig lassan eljön annak is az ideje. Korai lett volna még azt tervezni, mi lesz, ha a pici majd totyogós lesz, majd még nagyobb, de most megfordul Hannah fejében, hogy ez talán mégsem a legjobb ötlet. - Nem fogom látni a gyerekeimet... - kicsúszik a száján a gondolat, amitől az arcáról lefagy a mosoly. Hozzászokott, hogy Goldie-nak ő tanította a gyógyítást. Hogy minden nap látta Frankie-t, ha szóba nem is állt vele. Erre nincs felkészülve... Nem akarja elengedni a kezüket. Még az is eszébe jut, hogy vadőrnek megy, hogy majd a birtokon a kunyhóban neveli az öccsüket, csak hogy láthassa Frankie-t és Goldie-t.
