Hannah Abbott

Könnyen kezelhető, alkalmazkodó gyermek volt, aki szelíd, gondoskodó és barátságos nővé érett. Nem élt tévhitben, inkább két lábbal a földön, de sosem hangoztatta az igazát, nem akarta ő irányítani mások életét és döntéseit. Persze az évek során sokat változott, formálódott, megannyi jó és rossz tulajdonságot szedett össze, megtartva az alap természetét.
Volt férje szerette benne, hogy igaz társa volt és mindig is az marad, csak máshogy. Sosem fordítana hátat valakinek, aki az életébe fényt hozott. Azokra sem tud haragudni, akik bántották, mert úgy hiszi, pont ezek a sérülések tették azzá, akivé.
Gyermekei számára ő biztosan az az Anya, akire tudják, hogy bármikor, bármiben számíthatnak és megbeszélhetik vele az ügyes-bajos dolgaikat. Sosem mondja azt, hogy nem jó az időzítés, vagy nem kíváncsi rá, mit mondott a diáktársuk.
Alapvetően mindig boldog és türelmes, vagy ha nem, akkor is igyekszik ezt a látszatot kelteni.

Régen csendes volt, egészen ártatlan, nehezen találta a helyét. Céltalan is volt, mert a társai egytől egyig tudták, mit szeretnének kipróbálni. Hannah nem akart sem auror, sem kviddicsező lenni. Ő úgy képzelte, anya lesz és feleség, mert ahhoz értett legjobban, hogy másokról gondoskodjon.
Az évek múlásával kialakult a jövőképe, valamint a személyisége is. Vizsgaidőszakban különösen ingerültté vált, majd mikor ötödikben prefektusnak választották, felült a magas lóra. Ekkortájt sokak számára ellenszenvessé vált.
Ebben az időszakban alakult ki nála az irányításmánia, a ragaszkodás a tökéleteshez, a rend- és tisztaságmánia. Élére vasalt ingek, elmozdulásgátló bűbáj a nyakkendőkre, Goldie hajának napi többszöri fésülése... Mindenből a legjobbat akarja és elhiszi, hogy csak akkor lesz tökéletes, ha ő csinálja. Úgy, ahogy azt ő gondolja.
Egyszóval kattant a csaj, csak jól titkolja.

Hajnalodik. A nap sugarai új reményt hoznak, miközben a halál még körbelengi a birtokot. Idejét sem tudja, mióta ül itt, vagy Neville mikor ült mellé. Győztek, s mégis veszítettek. Elveszítettek sok olyan személyt, akik nagy szerepet játszottak az életükben. Azokat, akikkel karöltve védték az utolsó pillanatig a kisebbeket, a gyengébbeket és persze az otthonukat. Akikkel együtt küzdöttek azért, hogy egy jobb világban élhessenek.
Kezét a fiúéra teszi, s halvány mosollyal pillant fel rá. Boldog, mert mindketten túlélték. Mert itt vannak egymásnak.
- Elmész? - a kérdés súlya nyomja a lány mellkasát. Tudja, hogy itt a búcsú ideje és azt is, hogy ez nem végleges. Mégis fájdalmas, nem akarja, elengedett sok mást, őt már nem lehet.
A Longbottom fiú bólint, egyként fordulnak vissza, s néznek a távolba, ahol a madarak csiripelésükkel adják a világ tudtára boldogságukat. Ujjaival finoman simogatja a másik kezét még hosszú ideig, kihasználva azt a kevés időt, amit egymás mellett töltenek.


Nehezére esik megkülönböztetni az üvegházban található növényeket, de próbálkozik. Most már egyedül, barátja segítsége nélkül kell boldogulnia az évben, amit ismételnie kell. Összemosolyog Hermione-val, mire magabiztosan rábök a zöldebbik levélre.
- Végre, Ms. Abbott! Látja, Mr. Longbottom nélkül is megy ez - hangzik a dicséret Bimba professzor szájából. Földes kesztyűjével jól vállon veregeti a lányt, aki fülig érő mosollyal borítja le a következő pillanatban a szomszéd cserépedényét.
Ezt még gyakorolni kell.


Izgatottan pillant körbe a vonatállomáson, keresi a tömegben a kócos fejet és a hozzá tartozó alakot. Már leszáll mindenki, mire megpillantja, s gondolkodás nélkül kezdi el szedni a lábait. Ahogy a férfi eldobja a táskáját, Hannah úgy veti magát a nyakába és furcsa, örömködő hangon sípol.
Mosolya levakarhatatlan, szemei csillognak. Egy lépést hátrál csupán és megigazítja Neville kabátjának gallérját. Valamivel több, mint egy éve nem látta, csak leveleztek. Sok mindent akar mesélni neki és ki akarja faggatni az útjáról, az ottani emberekről, a felkutatott növényekről...mindenről.
A hajnalig tartó beszélgetés persze másban végződik, egymás hiányát egészen új formában mutatják ki.


Fehér ruhájában kissé fáradtan vonul be a szépen feldíszített sátorba, ahol a vendégek azt ünneplik, hogy két barátjuk, akik együtt nevelkedtek a Roxfort falai között, most végre kimondták a boldogító igent.
Ahogy édesapja odalép hozzá és táncra kéri, a szemébe nézve tudja, mindketten ugyanarra gondolnak. Bárcsak az édesanyja is megérte volna ezt és látná, milyen az élet Voldemort bukása után. Milyen az, amikor a lánya igazán boldog, amikor senki sem retteg attól, hogy tönkreteszik az esküvőt a hívatlan vendégek.
Apja vállára hajtja a fejét, s behunyja a szemét. Boldognak érzi magát, úgy igazán.


- Mr. és Mrs. Longbottom, bemutatom a fiukat. Mi lesz a neve? - a javasasszony az ezredik síró csecsemőt is olyan boldogsággal adja a szülők kezébe, mintha ez lenne az első.
Han és Neville összemosolyognak. A fáradt, ámde annál büszkébb újdonsült anyuka megsimogatja a gyermek arcát. Tekintetük találkozik.
- Franklin. Franklin Longbottom.


Addig van minden redben, míg a gyerekek szobájának ajtaja be nem csukódik. A feszültség kettejük között szinte tapintható, de elég jól leplezik ahhoz, hogy Franie és Goldie ebből semmit ne vegyenek észre.
Sóhajtva lép be a fürdőszobába Neville mögé és a fejét kezdi ingatni. Alig, hogy férje leteszi a borotvát, ő már húzza elő a pálcát, amivel rendet rak utána. Eleinte csak akkor csinálta, amikor már mással foglalkozott a férfi, egy ideje viszont azt sem várja meg, hogy magától elpakoljon, esetleg kitörölje a vizet a mosdókagylóból kézmosás után.
- Megrendeltem Frankie születésnapjára a seprűt. Az újabb, merevebb verzió mellett döntöttem - kezd csevegésbe miközben feltűzi szőke tincseit. A tükörben látja Nev arcán, hogy ellenkezni akarna, de csak bólint. Mivel csak bólint, nem is kérdez rá, mi nem tetszik neki a döntésében. Ő döntött, mert az ő döntései mindig jobbak és kész.


Arcát süti a nap, aranyló haját fújja a szél. Jobbjával átöleli kislánya vállát és magához húzza. Majd' húsz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen, ugyanezen a kövön ültek a férjével és búcsúzkodtak. Már csak emlék a vér, a sötétség, a veszteség. Talán utóbbi annyira nem is emlék, inkább visszatérő "jóbarát". Szinte már meglepettség nélkül fogadja és ezzel együtt megadja magát neki.
Itt vannak, a végéhez közeledve, a papírok aláírása a nyakukon. Hogy mi marad? Ez a szőke csoda az oldalán. A kastélyban kódorgó anya pici fia. Meg persze az örök szeretet, ami a válás ellenére nem fog elmúlni. Hisz barátok voltak, azok is maradnak. Nem haragszanak egymásra, egyszerűen csak tudják, el kell engedniük egymást.

Szőke, átlagmagas, kecses nő. Olyan, aki kinőve a kamaszkori pattanásokat igazi nővé változott. A férfiak szeme jogosan akad meg rajta. Öltözködése csinos, ámde könnyed, nem kihívó, rendszerint köpenyben látható az iskola falain belül.
Megjelenése azt sugallja, meg lehet benne bízni. Kedves a mosolya, kékjei mintha az ember veséjébe látnának.