try to drink it away - - Lucille & Otto

Utoljára – mérsékelt figyelemmel, mert elfogyott már belőle zárás utánra a lelkesedés és alaposság professzionális ötvözete – letörli az egyébként is makulátlannak mondható pultot, majd pillantása végigfut a másnapra előkészített alapanyagokon, minden tároló feltöltve, minden alkatrész elmosva, megszárítva, patinás rendben felsorakoztatva, reggel elég lesz automatizált mozdulatokkal felkészülnie. Még minden új, szinte ismeretlen, igyekszik rutint kialakítani, szokásokat felvenni, valahol olvasta, nagyjából huszonegy napra van szükség, amíg beépül a tudatába, onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb lesz majd.
Kötényét félbehajtva a kassza melletti felületre teríti, hátul minden fényforrást kiiktat, belépésgátló bűbájjal teszi illetéktelen behatolóktól védetté a raktárhelyiséget – ugyanezt a műveletsort végzi el zárás után, ha valaki megpróbálna belógni, súlyos árat fizetne érte. Biztonságtechnikai kérdésekben szakemberekre hagyatkoztak, hetekig gyakorolták a varázslatokat, mégis vissza-visszapillant tíz-húsz-harminc méter távolságból, sosem tudja levetkőzni az önmagába vetett hit hiányát. Saját magát sem tudtam megmenteni azon az estén, pedig pálcája ott lapult valamelyik tértágítóval módosított zsebében, egyszerűen elő kellett volna kapnia, önvédelemre hivatkozva az egész ügyet eltussolták volna, mégsem bírta megtenni, minden idegsejtje beledermedt a támadás milliszekundumába.
Ez csak egy kávézó, nyugtatja magát a Három Seprű vonzáskörzetébe érve, bentről nevetés hallatszik, az ablakon keresztül kiszűrődő fény sárgás árnyalattal hasal el Roxmorts macskakövein, legrosszabb esetben is két vászonzacskó perui kávébabot és néhány tejhabosítót vihetnének el, a bevétel jelentős részét még este áttranszportálták a Gringotts-i széfjükbe, ami pedig a kezdő váltáshoz szükséges, detektálhatatlan-bűbájjal a kétszer két méteres irodában várja. Más úgysem találhatná meg.
Munka után szívesen jutalmazza meg magát – egyrészt Lucille páratlan és sokszor vágyott társaságával, másrészt egy korsó vajsörrel vagy pohár kökénylével, amelyik éppen jobban illik napközbeni megpróbáltatásaihoz. Gondolkodás nélkül választja a pultot, leül egy kissé ütött-kopott bárszékre, felkönyököl, szemüvege kissé előrecsúszik az orrán, de nem hajlandó igazítani rajta, amíg Lucille észre nem veszi túljátszottan ábrándos tekintetét. Valójában mindig irigyelte az őt körüllengő szabadságot és szabadosságot, mintha senki és semmi nem tudná megingatni abban, kicsoda és mit akar, annyira erősen kontúrozott, olyan élénk és eleven, benne minden megvan, ami Ottóból hiányzik, és éppen ez az összeegyeztethetetlenség teszi egyszerre érthetetlenné és egyértelművé kettejük barátságát. – Megszánsz egy… hm, mondjuk a szokásosnál valami erősebbel?

Valaminek az árnyékát látja átsuhanni Lulu szépen metszett arcán – fellazíthatatlan szívfájdalomnál gyengébb, rossz napnál erősebb, szívósabb mimikai együttállás, egyelőre úgy dönt, nem kérdez rá, mindkettejüknek szüksége lehet fél órára, talán egyre is, hogy fel- és megoldódjon bennük a kötött szerkezetű zárkózottság. Mindenesetre munkavállalói integritására való tekintettel nem próbálja megduplázni a kimért italok számát, talán ha még ennél is szellősebben lesznek, együtt felhajtanak majd valamit, utána pedig – úriember módjára, mert erre megtanította az édesanyja, és mert zsigeri késztetés számára illedelmesen viselkedni másokkal – hazakíséri.
– Hosszú nap, sok vendég – sóhajt kissé túlzóan, szinte kötelezően, a vendéglátóiparban dolgozók általában összetartanak, és mind tudják, általában a vendégnek nincs igaza. Pléhpofa és önkontroll – nagyjából ezek hibátlan kivitelezését szükséges elsajátítani. – Te ezt nálam jobban tudod, a vajsör még mindig kelendőbb a kávénál – kissé oldalra biccentett fejjel nézi végig Lulu italmixelő procedúráját, nincs benne semmi darabosság, mintha egyszerűen jégen siklana, mintha erőlködés nélkül hömpölyögne végig az életen.
Természetesen látszatra és alaptalan feltételezésekre felesleges támaszkodni, hallotta már, mi történt – pedig nem akarta hallani, sőt, mindent megtett annak érdekében, hogy a Prófétát személyesen kézbesítő újságkihordó (ma már mindent pálcasuhintással intéznek a fiatalok, bezzeg…) elpletykálja Puck végleges távozását. (Ha engem kérdezel, fiam, átmeneti.)
– Tökéletes lesz, köszönöm – figyelmeztetését megfogadva éppen csak belenyalok, kellemes, selymes savanyúság olvad szét a nyelvemen, friss és fanyar, de mögötte ott húzódik az alkohol súlya és töménysége. Becsapós. – Egyelőre beérem ezzel – követem az intés irányvonalát, tekintetem végigsöpör a címkéken, üvegnyakakon, Basil jut eszembe, a tizenhét éves, mindent ki akarok próbálni Basil, a szelíd követelőzéssel, Basil Lángnyelv-whisky ízű lehelete. Beleborzongok. Néha azt érzem, soha nem fogok megszabadulni tőle, mindegy meddig nem gondolok rá, vagy erőszakolom magamra az emlékezőtehetségem szisztematikus elfojtását, ott lesz minden gondolatban, minden mondatban, alattomosan, rejtőzködően és tisztán. Még nem is ittam eleget egy ilyen magasröptű, érzelmi filozofáláshoz.
– Egyébként is én viszlek haza téged, muszáj megőriznem a hozzávetőleges józanságomat, és amíg sikerül beállítani a kívánt szintet, akár el is mesélhetnéd nekem, hogy bírod. Tudod, mit. - Bűntudatosan oldalra húzom a tekintetemet, fél órát akartam adni neki, erre két percig sem bírom ki.