Otto & Amy

Szeretem a Roxmortsi hétvégéket, mert a varázslófalu az Abszol útra emlékeztet. Eddig csak egyetlen egyszer jártam ott, még első előtt, amikor segítettek beszerezni mindent, ami a Roxforthoz szükséges, engem pedig gyermekként lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. A varázslat létezéséről akkor szereztem tudomást, így az egész olyan volt, mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna, de az álom nem maradt oly kellemes, mert az iskolában a rideg valóság várt. Itt mindenkihez képest tudatlan voltam és bár ezt az évek alatt lett volna lehetőségem behozni, mégis egyre inkább úgy érzem, hogy én ehhez kevés vagyok. Pedig annyira szeretnék ügyesebbé válni. Hogy fogok így segíteni a szüleimnek? Nem akarok nekik csalódást okozni, hiszen szükségük van rám.
A muglik élete rendkívül nehéz és azoké is, akik ilyen családba születnek, én mégis mosolygok, nem mutatva fájdalmam, se a nehézségeket, hiszen szerencsés vagyok azért az életét, amit kaptam, és igenis ki fogok tartani. De egyre rosszabbul megy otthon az üzlet, a földek szárazak, nem nő úgy termék, mint régen, nincs pénz a modern eszközökre, amik segíthetnének, én pedig otthon még nem varázsolhatok. Nem mintha bármi használható bűbájt tudnék, de még van két évem, addig igyekszem fejlődni. A helyzet viszont az, hogy egyre kevésbé tudnak a szüleim rám is pénzt áldozni, pedig a tankönyveket meg kell venni, ahogy akadnak egyéb használati eszközök is, amikre szükségem van. Szeretnék könnyíteni a terhükön, ezért akadt meg a tekintetem az újság egyik álláshirdetésén, mely szerint itt, Roxmortsban a Bean There nevű kávézóba diákokat keresnek. Én hétvégente ráérek és akár nyáron is, bár... akkor otthon kellene lennem. Nem tudom, miként dolgozhatnék itt, hiszen nagy a távolság és nincs, aki segítsen az utazásban - egyedül még nem megy -, de ha felvesznek, rákérdezek. Még nem akarok ennyire előre rohanni, simán lehet, hogy amint meglátnak, visszautasítanak. De nyugi Amy, légy pozitív!
Nagy levegőt veszek, miközben lassítok, majd megállok a kávézó épülete előtt, melynek ajtaján szintén ott díszeleg a munkalehetőségről szóló plakát, így végül nem hezitálok tovább, benyitok. A kis csengő jelzi a vendég érkezését, én viszont csak zavartan tűrök fülem mögé egy hajtincset, majd a pulthoz sétálok. Öltözetemet tekintve egyébként teljesen átlagos a kinézetem, hosszú szárú farmernadrágot és egy fekete, kötött pulcsit viselek, hajam pedig kibontva hagytam a mai napon.
- Jó napot! Elnézést, én... szeretnék érdeklődni az Önök által hirdetett álláslehetőségről. Meg tudná mondani, hogy kit kell ezzel kapcsolatban keresnem? - gondolom nem a pultos fog majd nekem segíteni, de aztán ki tudja. Mindenesetre kezeimet zavartan összefűzöm ölem előtt, miközben tekintetem a velem szemben levőt figyeli. Nem is nagyon néztem idebent körbe, pedig először járok itt... túlságosanis izgulok. Még soha se dolgoztam máshol, csak a földeken, lehet, hogy tök alkalmatlan vagyok egy ilyen munkakörre, de meg kell próbálnom. Vesztenivalóm végülis nincs, ezzel bíztatom magam.

Egy kicsit félek és nem kicsit izgulok, mégis sok minden múlik most ezen, így nem lehetek nyuszi, fel kell tennem a kérdésemet. A pulthoz érve tehát köszönök, majd rögtön a tárgyra térek, mert ha a válasz az lesz, hogy a pozíciót már betöltötték vagy engem azonnal alkalmatlannak látnak, akkor megpróbálok majd láthatatlannak tűnni és amilyen hamar csak lehet, elhagyni az épületet.
A köszönésem viszont kellemes viszonzásra talál, bár ez lehet csak azért van így, mert eleinte vendégnek néznek, mégis ajkam lágy mosolyra húzódik, miközben a férfire nézek. A tegeződés azonnali felvetése viszont meglep, ezt tagadni se tudnám, így zavartan bólogatok aprókat, legyen úgy, ahogy Ő szeretné, nem vagyok bolond, hogy visszautasítsam.
- Rendben van! - de hogy Őt keresem? Oh! A hosszas beszélgetés igaz félelmetesen hangzik, mert ki tudja, hogy milyen keresztkérdéseket tesz majd fel nekem, de ezért vagyok itt, tehát még van remény, így megpróbálok majd minden tőlem telhetőt megtenni, hogy szimpatikusnak és alkalmasnak tűnjek. Sajnos sokszor béna tudok lenni, de igyekszem jobban odafigyelni most már, hogy ne legyen gond.
- Értem, akkor... - akkor ott a szék, ami felé mutat. Persze. Megindulok, majd felülök rá, a következő kérdésekre viszont nem számítok. Nincs felesleges pénzem, és nem tudom, hogy most ez meghívás akar-e lenni vagy egy pultostól egy egyszerű kérdés, elvégre egy kávézóban vagyok. Udvariatlanságnak tűnik nemet mondani és bár fájna a pénztárcámnak, ha ilyen felesleges dolgokra költenék, mégis jó benyomást akarok kelteni.
- Egy kávét elfogadnék, köszönöm szépen! - ennyi talán tényleg belefér, bár sejtem nem olcsó, de nem merek az árlista irányába tekinteni, csak zavartan figyelem a férfit, miközben igyekszem egyenes háttal ülni vele szemben és nem összehúzni magam.
- Ezek szerint még van szabad állásuk? - kérdezek rá némi idő után és az szerintem egyértelmű, hogy diák munkára jelentkeznék. Fiatal vagyok még, egyértelműen nem tudnék minden nap besegíteni, de azt olvastam, hogy szívesen látnak diákokat is a hétvégén, én pedig szorgalmas tudok lenni, csak egy esélyt kell szereznem.

Tudom jól, hogy magabiztosabbnak kellene tűnnöm, eladnom magam, hogy engem vegyen fel, mégse tudom meghazudtolni önmagamat. Nehezen megy tehát a lazítás, de próbálok jó benyomást kelteni. Remélem menni fog.
A kérdésre a kávé mellett döntök, de a reakciója most mosolyt varázsol csinos arcomra. Tegeződni akar, kacsint is és nem olyan negatívan, hanem... kellemes benyomást keltve. Elnézek felé, amikor intézi a kávémat, majd ha megkapom, akkor egy halk "köszönöm" mellett magam elé húzom, a muffi grátiszra viszont nem számítok. Zavarta pillantok a süteményre, de butaság lenne nem elfogadni és egyébként nagyon-nagyon jól néz ki. Érdekelne, hogy vajon mi van benne, mert az illata csudi jó, de nem teszem fel ezt a kérdést, egyelőre csak a cukrot pakolom a kávémba és némi tejszínt.
- Köszönöm, nagyon kedves tőled! - komolyan így gondolom. Tehát meghívott. Udvarias és talán tényleg ez a normális, de amióta a varázsvilág részese lettem nem sok olyan dologgal találkoztam, ami jellemző a mugli világra. Ez a kedvesség is ritka, de szívet melengető. És még helyük is van!
- A Roxfortban tanulok és jelenleg ötödéves vagyok, így csak hétvégente érek rá... de úgy láttam, hogy ez nem probléma. - legalábbis az álláshirdetésben ezt írták. A tanulásom rovására nem mehet a munka, hiába fontos nagyon, mert sajnos nem vagyok túl jó boszorkány, így többet kell gyakorolnom, mint másoknak. De a hétvégéimet szívesen eltöltöm itt. A bemutatkozást viszont én is kihagytam, így arcomon piroskás foltok jelennek meg, tekintetemen pedig láthatóvá válik, hogy zavarba jövök.
- Te ne haragudj, mert... mert én is! Amy Henderson, nagyon örvendek! - kicsit megemelkedem a székemről, majd előre hajolok és kezem a férfi kezébe kerül. Mosolyogva megrázom, majd ez után ülök csak vissza a helyemre.
- Szóval... én még sohase voltam állásinterjún és még nem is dolgoztam, így nincsenek tapasztalataim, de... de megbízható vagyok és nem szerintem nem lennék rossz munkaerő. Eddig csak otthon segítettem a szüleimnek... egy farmunk van. - próbálok bemutatkozni valamennyire és bár még nem dolgoztam, Otto a farm említésénél sejtheti, hogy nem piszkos számomra a munka. Azt viszont inkább nem említem, hogy mennyire ügyetlen tudok lenni. Majd jobban odafigyelek és akkor talán nem lesz gond.
- Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi és hogyan zajlik az ilyesmi. - ismerem be aprókat pislogva felé és inkább ajkamhoz emelem a kávéscsészét, hogy igyak belőle pár kortyot. Hmm, de finom! A sütit viszont kicsit későbbre hagyom. Gondolom lesz majd próba nap is, talán több is, de odáig még el kellene jutnom.

Az álláshirdetés kiírása szerint szívesen látnak Roxforti diákokat diákmunkára, hétvégente, így arra hivatkozom, miközben tényleg próbálom összeszedni magam és kevésbé szerencsétlennek tűnni, mint amilyen vagyok. A férfi kedves és ez a kedvesség az, amit most nehéz kicsit hova tennem, de tényleg nagyon igyekszem. Elmosolyodom a válaszára, aprót biccentek is, akkor nincs gond, akkor jó lesz így, már csak egy esélyt kell kapnom tőle, hogy bizonyíthassak.
Viszont hibázok, én legalábbis úgy érzem, mert a nevem csak későn bököm ki, de talán nem túl későn. Nem utal rá, hogy zavarná és tudom-tudom, össze kellene szednem magam, így próbálom lenyugtatni hevesen dobogó szívemet és rendezni légzésemet is. Nem esz meg, tényleg kedves velem.
- Te se tudod? De gondolom... nem én vagyok az első jelentkező és te is voltál már máshol... vagy mégse? Bocsánat, erre nem szabadott volna rákérdeznem. - jövök zavarba, ösztönösen emelem kicsit szám elé jobb kezem, de csak ujjaim jutnak el odáig, nem egész tenyerem. Arcom pirospozsgás lesz, lesütöm szemeimet is és csak akkor nézek újra fel rá, amikor a lehetőségeket hozza szóba.
- Én nagyon örülnék neki! Igazán kedves vagy, Otto. - ismerem be, majd próbálom kicsit összeszedni magam. Iszom egy korty kávét, majd a következő kérdésekre végül magabiztosabban tudok válaszolni. Igen, ezekre készültem.
- Mindkét nap ráérek a hétvégén és nem zavar a hosszú műszak se. A farmon is sokszor egész napokat dolgoztunk, így ha szükséges, akár 12 órát is bírok. - többet nem biztos, mert teljesen nem fáradhatok le a hétköznapokra, amikor a tanulással is foglalkoznom kell. Persze hétvégén is kellene, de a pénzre is szükségem van, szóval még most, amíg fiatal vagyok kell mindent beleadnom.
- Illetve a nyáriszünet alatt is ráérek, bármelyik nap, csak... - és itt zavartan igazítok egy tincset a fülem mögé. Nem kellene szégyelnem, ma már nem azokat az időket éljük, mégis a Roxfortban emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok teljes jogú boszorkány. Legalábbis a Mardekárosok nagy része szerint.
- Szóval a szüleim muglik, így az utazást nem tudom megoldani, így ha abban... szóval ha abban tudsz nekem valahogy segíteni, akkor egész nyáron is szívesen dolgoznék nálad. Persze ha beválok és mellettem döntesz. - ezt azért szeretném, ha tudná, mert hiába nagy a családom, egyikük se tud segíteni, mugli közlekedéssel pedig Roxmortsba eljönni nos... hát nem tudom, hogy lehetséges-e egyáltalán. Ez miatt kicsit bizonytalan vagyok, hoppanálni se tudok még, és ha tudnék se varázsolhatok a Roxforton kívül. Tudom, nem könnyű velem.