Felgyújtottam a függönyt. Még csak nem is otthon a cigivel, mert balfasz voltam, hanem a színházit, a színpadon. Mentségemre legyen, az a nyomorult Eustace húzta fel úgy az agyamat, hogy csúnyán összevesztem vele és elveszítettem minden önkontrollomat a saját testem és az erőm felett. Végül Frida fújt rám poroltóval, mielőtt még jobban megpörkölök valakit vagy valamit, és akkor ott megfontoltam, hogy magammal fogok cipelni egy egész flakonnal vészhelyzet esetére, hiába nem a legjobb megoldás. Az egészben persze azt gyűlöltem a legjobban, hogy Briggsnek igaza volt. Kezdett egyre jobban kiesni a kezemből az irányítás és lassan közveszélyessé is titulálhattak volna, teljesen igazuk lenne. Nem bírtam magammal, nem tudtam semmit kezdeni vele, fogalmam sem volt, hogyan lehetne egyáltalán nekifogni a kontroll alatt tartásnak, egyedül pedig nem sokra mentem vele. Megpróbálkoztam azzal, amit Briggs csináltatott velem a legutóbb, hogy egy pontra koncentráltam és mély levegőket vettem, az valamennyit segített, de egyáltalán nem volt elégséges. Azt hiszem, túl instabil voltam ahhoz, hogy ezzel bármilyen apró sikert elérjek. Külső segítségre volt szükségem, mégpedig minél hamarabb. És csak egy embert ismertem, akit ezzel megkereshettem, hiába ellenkezett minden porickám és maradék méltóságom. Korán reggel másztam be a Mágiaügyi Minisztériumba, nem akartam akkor menni, amikor már nagy a tömeg, hogy a lehető legkevésbé hívjam fel magamra a figyelmet. Anélkül is éppen eléggé megalázónak éreztem az egész helyzetet, de legalább volt bennem annyi, hogy az érzést lenyelve hajlandó legyek bemenni. Nem akartak beengedni az aurorparancsnokságra, azt hittem, teljesen kiakadok, amikor mondták, hogy oda nem lehet csak úgy bemenni, megbeszélt időpont kell hozzá. Én pedig blöfföltem, azt mondtam, hogy van is időpontom Briggs parancsnokhoz, éppen azért van bent ilyen korán. Igazából azt sem tudtam, hogy bent van-e már, de egy próbát megért, és működött is, ami adott némi önbizalmat és javított valamennyit a hangulatomon. - Beszélnem kell önnel -nyitottam be az irodájába rögtön kopogtatás után. Paraszt nem vagyok azért, kopogni még tudok. -És nem, egyáltalán nem ér rá.
Lori egy főnyeremény volt. Mégis hányan mondhatták el magukról, hogy a párjuk felkelt hajnalban csak azért, hogy reggelit csomagoljon nekik, méghozzá nem is akármilyet? Jó, talán sokan, de én biztosan nem szoktam hozzá ehhez a fajta törődéshez. Mire hazaértem a reggeli futásról - öt perc alatti kilométerekkel, bekaphatták a Belső Ellenőrzés faszkalapjai, remekül volt a tüdőm, köszönöm szépen -, már ott várt a pulton az összecsomagolt és mágikusan melegen, illetve frissen tartott omlett. A szokásosnál is korábban értem be a minisztériumba, ugyanis most kezdődtek a végzős aurorévfolyam záróvizsgái, ahol többek között én is tiszteletemet tettem mint felügyelő és mint vizsgáztató. Előtte viszont még át akartam futni a diákok listáját és a témaköröket. Nem voltam naprakész a tantervet illetően, csak mágiaelméletet tanítottam nekik és néhány gyakorlati órát tartottam, jobbnak láttam végigpörgetni, milyen témaköröket érintettek a többi tantárgyból, mielőtt sikerülne egy mentális összeomlást okoznom valamelyik szerencsétlen kölyöknek egy váratlan kérdéssel. Potter biztosan nem lett volna boldog. Épp csak nekiálltam átfutni a név-és tételsort, miközben felemeltem a villát, hogy nekilássak a reggelimnek, amikor kopogtak. Időm sem volt válaszolni, az ajtó már ki is vágódott, de nem egy kolléga keresett. - Neked is jó reggelt... - szaladt fel a szemöldököm. Kár lenne tagadni: amióta házkutatást tartottam Dolohovéknál, egyszer sem jutott eszembe Caroline Dolohov. Aznap még kifejezetten érdekesnek találtam a képességét, elmerengtem párszor a helyzet furcsaságán, de több energiát és időt nem szenteltem még a gondolatára sem. Túl sok szar volt jelenleg az életemben ahhoz, hogy bárki más problémáira koncentráljak. Kezdtek helyükre állni a dolgok, Lori támogatásának hála nem stresszben telt minden napom mind a huszonnégy órája, végre tudtam aludni valamennyit, és nem egész nap azon a bizonyos estén rágódni, újra és újra végigpörgetve a gondolataim között az események szörnyű sorozatát. Nem, ezek mellett Caroline Dolohovnak akkor sem jutott hely. Azonban úgy tűnt, ő határozottan nem feledkezett meg a beszélgetésünkről. - Először is csukd be az ajtót, nincs kedvem a Szombati Boszorkány pletykarovatában pózolni veled. - Egy Dolohov és egy Briggs kettesben? Imádták volna a Szombati Boszorkány olvasói... - Miről szeretnél beszélni? Az alapvető illemszabályokról esetleg? Mert arról nem ártana csevegned valakivel, ugyanis hívatlanul berontani valakihez a munkahelyén kurva nagy bunkóság. Nem voltam hülye. Tudtam, mit akar, de nem szerettem volna megkönnyíteni a dolgát.
Gyűlöltem ilyen korán ébren lenni. Színésznő voltam, az én bioritmusom úgy kezdődött, hogy délnél előbb ki sem nyitom a szemem, cserébe viszont hajnal négyig egész biztosan aktívan ébren tudok lenni. Ez az elviselhetetlen hajnali ébredés nem segített semmit a kedvemen és a közérzetemen, pláne nem úgy, hogy még reggelizni sem volt kedvem. Akaratom ellenére beindult a nyálelválasztásom is, amikor megláttam Briggs reggelijét is, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Éhes vagyok, álmos vagyok, faszom ebbe az egészbe. - Hagyjuk most az udvariasságot, nincsen erre időm -válaszoltam sürgetően. Izgatott voltam, de nem a szó legjobb értelmében, sőt… Szerettem volna elengedni ezt az érzést, amit nyilvánvalóan a legegyszerűbb lenne, ha lenne füvem. De nem volt, megint kifogytam, mert túl sokat használtam el a rohadt lángok kordában tartására. Már nem tudtam mást tenni, ez volt az utolsó lehetőségem és minél gyorsabban túl akartam lenni rajta. Azért valljuk be, nem örültem túlzottan az ötletnek, hogy egy Briggs segítségét kérjem, de semmi egyéb lehetőségem nem volt már. Pofátlannak éreztem a kérését, szóra is nyitottam a számat, de be kellett látnom, hogy igaza van. Apám kibelezett volna, ha bármi ilyen megjelenik rólunk, és nem kétlem, hogy vele is ezt tették volna a családtagjai. Hivatalosan esküdt ellenségek voltunk, le kellett volna köpnünk egymást, ha csak véletlenül összeakadtunk az utcán. Nem csoda, hogy ennyi ideig tartott, amíg rávettem magam, hogy segítséget kérjek tőle. Megfordultam és becsuktam az ajtót magam mögött, kizárva a Minisztérium még elég halk zörejét. Nem nyugtatott meg a beálló csend egyáltalán. - Rendkívül humoros, mit ne mondjak -grimaszoltam egyet az elmés megjegyzésére. Nem tudott meghatni vele, hogy illedelmesebb legyek, nem azért voltam itt és amúgy sem állt szándékomban éppen egy Briggs előtt megjátszani magam. -Persze meglep, hogy egy mugli születésű hasonlóan jól megtanította az etikettet a gyerekeinek, ezt veheti bóknak nyugodtan. -Nem, nem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda. Kinyújtottam felé a kezem, mire az ujjaimat körülölelték a lángok. - Nem tudok már mit kezdeni vele. Majdnem leégett miattam a színház is, és örülhetek, hogy nem veszítettem el a munkámat miatta. Fogalmam sincsen, hogyan tarthatnám kordában és azt sem tudom, ki máshoz fordulhatnék. Segítségre van szükségem, mielőtt ártok valakinek, akinek nem akarok. -Gondolom, el sem tudja képzelni, milyen nehéz volt ezt kimondanom hangosan. Gyűlöltem a tehetetlenség érzését és azt, hogy rászorultam valaki másra.
- Te rontottál be a munkahelyemre, vitatkozhatnánk róla kinek mire van ideje... - Azt már inkább meg sem kérdeztem, hogyan jutott be ide ilyen egyszerűen. Valószínűleg elég volt belengetnie az apja nevét, más racionális magyarázatot nem találtam rá. És ez nagyon siralmas volt, hogy a brit aurorparancsnokságon elegendőnek bizonyult bemondani Levin Dolohov nevét és máris besétálhatott ide egy kislány, akinek semmi keresnivalója nem volt itt. El kellett fogadnom, hogy a nyugodt reggelemnek lőttek, Caroline Dolohovot Imperius-átokkal sem lehetett volna kiküldeni innen. Részben értékeltem a bátorságát, amiért idejött, ahogyan azt is, hogy végre felmérte a helyzet súlyát - legutóbb ettől még nagyon messze állt -, másrészt viszont a hátam közepére sem kívántam éppen most ezt a beszélgetést. Különösen azért nem, mert nem éreztem, hogy vezetne bárhova is, nem én voltam a megoldás a problémájára. Eltoltam magamtól a becsomagolt reggelit, kelletlenül tudomásul vettem, hogy Caroline Dolohovnak hála nem most fogok jól lakni. Ehettem volna, természetesen, de vele ellentétben én adtam ennyit az illemre, nem most akartam tömni a képemet, amíg ő beszélt hozzám. Nem értékeltem a megjegyzését, meg sem prógáltam úgy tenni, mint akit nem érintett rosszul. - Ha nem szeretnél páros lábbal repülni az irodámból, akkor többet nem hozod szóba az anyámat, különösen nem ebben a kontextusban - közöltem vele teljesen komoly, sőt, egyenesen komor hangon. Ha segítségre vágyott, akkor most egyértelműen maga alatt vágta a fát. Ha létezett téma, amivel bárki nagyon hamar ki tudott hozni a béketűrésemből, az anyám felemlegetése volt ebben a szövegkörnyezetben. A Dolohov lánytól aljas, ízléstelen és tökéletesen indokolatlan húzásnak éreztem. De ugyan mi mást várhattam volna Levin Dolohov lányától? - Ülj le - intettem a velem szemközti székre, miután hosszú másodpercekig tanulmányoztam a kezét körülölelő lángokat. - Nézd, Caroline, nagyszerű, hogy végre beismerted a problémát és kezdeni akarsz vele valamit. De én nem értek az elemi mágiához, legalábbis gyakorlatban nem. Tapasztalatom szerint pedig az elméleti tudás önmagában sokszor nem elég. Csak halvány elképzelésem van róla, hogyan tudnád kordában tartani a képességed, neked pedig inkább egy olyan emberre lenne szükséged, aki valóban ért ehhez. Mondtam már, hogy az Akadémián találnál megfelelő tanárt, és abban is egészen biztos vagyok, hogy zökkenőmentesebb lenne a közös munka.
Igen, azt hiszem jobb, ha nem kérdez rá, hogyan jutottam be ide, pedig biztosan beletrafált volna. Más lehetőségem nem volt, mint apám nevét használni egyetlen jó fegyverként, másképp úgysem vettek volna komolyan. Csak egy szőke kislány voltam az itteniek szemében, semmi több, de azért Levin Dolohov neve éppen elég volt arra, hogy ezen segítsen. Szinte olvasni lehetett az arcán, hogy nem kíván a háta közepére sem, csak engem ez rohadtul nem érdekelt. Segítség kellett, márpedig most azonnal, mert a pánikolás határán álltam és senki másban nem hittem, hogy tud bármit is tenni értem. - Jó, hagyjuk. Csendben maradok. -Nem akartam problémázni, igazából semmi negatívat nem akartam a megjegyzésemmel. Honnan kéne tudnom, hogy ilyen kellemes anyakomplexusa van? Mindegy is, tényleg nem érdekelt most ez a dolog, talán egyszer megismerem a részleteket, talán nem, ez van. Nem mondom, hogy nem voltam kíváncsi, de jelenleg égetőbb dolgom is volt ennél, szó szerint. Kivételesen olyan engedelmes voltam vele, mint soha ezelőtt - és feltehetőleg a későbbiekben sem. Éreztem, hogy ma a kedvében kell járnom, ha meg akarom győzni arról, hogy nekem rá van szükségem, akármilyen szarul is hangzott. - Nem, nem, nem, nem -ismételgettem, olyan hevesen rázva a fejemet, hogy majdnem beleszédültem. Megrémisztett, hogy ilyen könnyen le akart és le is tudott volna pattintani. -Nem bízom meg random emberekben, akármilyen nagy professzorok lehetnek vagy nem tudom. Eddig egy emberrel találkoztam, aki valaha is tudott mit kezdeni velem és le tudott nyugtatni, amikor teljesen elszabadult ez a szar, és az maga volt. Nem akarom másra bízni magam. -A kezemre néztem, ami még mindig égett, persze én csak kellemes meleget éreztem a lángok alatt. Minden koncentrációmra szükség volt, hogy el tudjam tüntetni, mindenre. És ez nem volt normális, mert ennek pillanatok alatt működnie kellene, ha rendes életet akarok élni, márpedig ettől nagyon távol álltam. -Fizetek is érte, akármennyit. Komolyan. De nem maradhatok így. Nevetséges próbálkozás volt, de kezdtem egyre jobban kétségbeesni. A gondolataim ingáztak a mostani beszélgetés és az önkontrollom között, hogy ne legyek teljesen rosszul és boruljak lángokba a nagy semmitől. Mi van akkor, ha előbb-utóbb semennyire nem leszek képes kordában tartani? Megölnek mint egy veszett kutyát? Mást nem tudnának kezdeni velem, azt pedig nem akartam kipróbálni.
Azonnal visszavett az aranyvérűektől - és a Dolohovoktól különösen - megszokott lekezelő stílusból. Bocsánatot nem kért, de talán még őszintén aggódni is kezdtem volna a mentális épségéért, ha idáig alacsonyodik. Nehezemre esett elképzelni, hogy Levin Dolohov lánya szabadkozni fog, amiért szóba hozta valakinek a mugliszületésű, halott anyját. És mennyire édesen polkorrekt, hogy nem sárvérűt használt, mintha ettől kevésbé lenne az egész családja egy beltenyésztett, Azkabanból kimosdatott halálfalócsürhe... - Én is így gondoltam. Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam naivan azt akár csak egy másodpercig is, hogy majd Caroline Dolohov elfogadja a teljesen objektív és racionális érveimet, majd visszavonulót fúj. Nyilván kíváncsi sem volt rájuk, és bár némileg imponált, hogy ennyire kivételes személynek tartott Dolohov lánya, ettől még a hátam közepére sem kívántam a vele való foglalkozást. Még akkor sem, ha a lelkem mélyén nagyon piszkálta a kíváncsiságomat az elemi mágia gyakorlati működése, amit így testközelből tanulmányozhattam volna poros régi könyvek helyett. - Ez nagyon hízelgő, de nem tettem semmilyen csodát, amire ne lenne képes tulajdonképpen az összes auror ebben a hatalmas épületben, aki nem aludta át a relaxációs gyakorlatokról szóló órát. Nincs ebben semmi varázslat, a szó szoros értelmében nincs. - Tényleg nem tettem semmi különöset azon kívül, hogy rávezettem, hogyan higgadhatna le. Ezt megtanították nekünk az aurorképzőn és később a kommandós képzés alatt még nagyobb hangsúlyt fektettek rá. A Varázsbűn-üldözési kommandó tagjai szinte minden bevetésen kerülhettek olyan helyzetbe, ahol a pánik volt az egyetlen normális emberi reakció, csakhogy ezt egy auror éles helyzetben nem engedhette meg magának. Ismertem néhány trükköt arra, hogyan lehetett átvészelni ezeket a rémisztő pillanatokat, nem ő volt az első, akinek segítenem kellett ebben és én magam sem egyszer kerültem olyan helyzetbe, ahol szükségem volt rá. - Tényleg nem értek a képességedhez, amit tudok róla, azt is könyvekből szedtem össze. Azon túl, hogy nagyon szívesen megadom ezeknek a könyveknek a címét, másban nem tudok segíteni. Eddig magamhoz képest kifejezetten empatikusan és segítőkészen fordultam Caroline Dolohovhoz. Ezt az állapotot egyetlen mondattal sikerült tönkretennie - milyen nevetséges, hogy nem olyan régen Cameron Castillo pontosan ugyanezzel az érvvel próbált meggyőzni. Fizet is érte, mintha a rohadt pénzükkel mindent meg lehetne oldani, én pedig megvásárolható lennék, csak mert nem olyan kibaszott burzsuj beltenyésztett családba születtem, mint ők... - Fizetsz is érte, tényleg? - Nem is próbáltam tenni a hangomra telepedő gúnyos él vagy éppen az arcomra kiülő cseppet sem őszinte mosoly ellen. - Kurvára nem szorulok rá az apád pénzére. Elmondtam, miért nem segítek, ha szerinted ezt megoldja apád kibaszott gringottsi széfje, akkor ostobább vagy még annál is, amilyennek eddig mutattad magad. És most húzzál ki az irodámból, kislány, az ajtót pedig csukd be magad után. Azzal újból magam elé húztam a végzősök vizsgatételeit, innentől kezdve egy pillantásra sem akartam méltatni a Dolohov lányt.
Nem tartozott a kedvenc dolgaim közé a bocsánatkérés. Legyen szó bármiről, ha tudom is, hogy száz százalékban én vagyok a hibás, akkor is nagyon nehezen szedtem rá magam egy bocsánatkérésre, pláne egy őszintére. A büszkeségem nem engedte, hogy a származásom vagy egyszerűen a személyiségem miatt, azt már nem tudnám megmondani. Mindenesetre ha keresztbe tör, akkor is alig tudtam volna kipréselni magamból egy szívből jövő bocsánatkérést. - Az itteni aurorok nagyrésze szart sem ér -ellenkeztem. -Tudom, mert kirúgatott párat a családom úgy egy éve. Egyik sem tud még normálisan kihallgatni sem valakit, aki még alig felnőtt, mégis hogy várjak el akkor tőlük ekkora teljesítményt? -Rettentően frusztrált, hogy ennyire nem értette a problémámat és ennyire nem akarta felfogni, hogy akarni sem akarok mást, aki foglalkozhat velem és az átkommal. Senki nem volt eddig olyan hatékony, mint ő, éppen ezért ragaszkodtam hozzá. Lehet, hogy ha higgadtabban állok hozzá és tovább keresgélek, találtam volna még sokkal jobbat? Ez nem is igazán kérdéses. De nem voltam abban az állapotban, sem pedig abban a helyzetben, hogy nyugodtan válogatni tudjak. Majdnem felgyújtottam a munkahelyem, Merlin faszára! És örülhettem, hogy a főnök ismer gyerekkorom óta, mert azt hiszem, csak ennek köszönhetem, hogy nem rúgott ki, meg persze annak, hogy az unokája a legjobb barátnőm. -Nem, nem, az nekem nem elég! Még a szám is tátva maradt a döbbenettől, ahogy hirtelen fagyos lett a hangja és két mondatban úgy elküldött a jó édes anyukámba, mint soha senki más ezelőtt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántom ezzel a felajánlással, én teljesen természetesnek és magától értetődőnek vettem. Hiszen az emberek általában fizetnek a szolgáltatásokért, legyen az egy magántanár, fodrász, manikűrös, talárszabász, vagy egy ilyen rendhagyó kiképzőtiszt… vagy minek is nevezzem. A döbbenetemet azonban elég hamar felváltotta az egyre nagyobb kétségbeesés. - Nem azért mondtam, esküszöm! -csaptam az asztalra, nem haragból, hanem pusztán a pánik okozta adrenalintól. Nem akartam agresszívnak tűnni, de ez elkerülhetetlen volt, már nem tudtam irányítani magam. És a legrosszabb? Már könyékig lángok borították a karomat és a megmozdulásomnak hála az asztalon heverő papírlapok közül is néhány parázslani kezdett. Úgy kaptam el a kezem, mintha megégettem volna - haha, nagyon vicces - és a székről is felugrottam. -Bassza meg, bassza meg, bassza meg… Mindkét kezemet a halántékomra szorítottam, mert magamat legalább nem tudtam megégetni és lassan elhátráltam az asztaltól, egyre közelebb az ajtóhoz. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy sültbolond, ahogy alig hallhatóan magyaráztam magamnak, már azt sem tudom, mit és pislogás nélkül meredtem a szoba egy pontjára, abban a reményben, hogy ha nem csinálok semmi mást, még a tekintetemet is ugyanott hagyom, majd minden elmúlik és jobb lesz.
- Nem állítom, hogy minden kolléga kompetens - vontam meg a vállam, mert ezt tényleg kár lett volna tagadni. - De arra, amit te ekkora teljesítménynek tartasz, még a taknyos aurortanoncok is képesek. Nincs rá semmi okod, hogy ragaszkodj az én személyemhez. Hiába mondta el a ragaszkodása okát, attól még nem értettem meg igazán és nem tartottam jó ötletnek. Bár előszeretettel szóltam bele mindenbe és vettem át az irányítást abban is, ami nem volt feltétlenül a szakterületem, azért tisztában voltam - többnyire - a határaimmal. Így azt is tudtam, hogy az elemi mágiához gyakorlati síkon semmit nem értettem, csak vakon tapogatóztam volna a sötétben. Neki nem erre volt szüksége, a tudományos érdeklődésemtől nem lett volna kevésbé közveszélyes. Nem fogadta el az ajánlatomat, pedig én őszintén segítőkésznek éreztem a felajánlást. Hiszen tényleg ennyire értettem a témához, tudtam neki könyveket ajánlani, ennél többel nem szolgálhattam számára jelenleg. Neki viszont ez nem kellett, és kezdtem kétségbe vonni azt is, hogy volt bármi reális elképzelése a problémája megoldásáról. Valószínűleg nem. Nem tudta mit akart, nem tudta mire volt szüksége, csak nagyon elkeseredett és csak kapaszkodott az első pozitív élményébe. Valahol megértettem, de ettől még továbbra sem lettem szakértő. Sejtettem, hogy nem fog egyszerűen kisétálni az irodámból a határozott felszólítás ellenére, de arra nem számítottam, hogy konkrétan felgyújtja az íróasztalomat - még csak valószínűleg nem is szándékosan, a rémült arcát elnézve. Pánikszerűen söpörtem le a lángoló papírok mellől az asztalra tett fotókat, bármilyen nevetséges is volt ez a reakció, azokat féltettem a legjobban. Csak utána oltottam el a megperzselődött iratokat egy bűbájjal, hogy a fényképeket már biztonságban tudtam. Szerencsére semmi pótolhatatlan nem volt az íróasztalon, csak a vizsgázók tételsora szenesedett meg... és a reggelim ment tönkre, bár annak az elfogyasztásáról már amúgy is letettem. - Édes Merlinem, hogy engem mindig megtalálnak az őrültek... - nyögtem fel elgyötörten, miközben féltő gonddal visszatettem az asztalra a családi képeket. Harper babafotójára pillantva bevillant az a másfél évvel ezelőtti beszélgetésünk, amikor arról vitatkoztunk, szükséges volt-e Caroline Dolohov nyilvános meghurcolása. Akkor még nem tudhattam, hogy egyszer majd itt fog állni az irodám közepén, közel a kiboruláshoz... és ahhoz, hogy felgyújtsa az összes holmimat. - Ó, bassza meg a kurva élet, ha azt mondom, hogy segítek neked, akkor megnyugszol és befejezed végre? - kérdeztem elgyötörten.
- De igen, bassza meg! -Nem értette, és nem csak az volt a baj, hogy nem értette, hanem hogy nem is akarta megérteni a problémámat. Én pedig nem tudtam mit kezdeni a rám törő tehetetlen haraggal. Amióta megtörtént, ami megtörtént, egyre rosszabbul viseltem mindent, amihez az érzelmeknek köze volt. Mindig büszke voltam rá, hogy mennyire jól kezeltem az ilyesmit, már egészen kiskoromban is, és hogy mennyire ügyesen manipuláltam másokat, amikor egy nekem tetsző arcot varázsoltam magamra. Ezért akartam annyira színésznőnek állni, mert ott a legnagyobb tehetségemért még fizetnek is. Most mégis azt éreztem, hogy mindent elveszítettem, amim volt eddig, az egyetlen dolgot, amit mindig én kontrolláltam. És ez csak még több frusztrációt okozott, én pedig saját magam szítottam a tüzet. Szó szerint és átvitt értelemben is. Nem mertem odanézni, amikor nekiállt menteni a menthetőt az asztalról. Elfordultam, nem tudtam és nem is voltam hajlandó szembenézni a tetteim következményeivel. Gyáva megoldás volt, de nem véletlenül nem gondolkodott a Teszlek Süveg egyetlen pillanatig sem a Griffendélen, amikor engem osztott be. Most sem mutattam semmi hajlandóságot arra, hogy vállaljam, amit tettem, könnyebb volt a tenyerem mögé rejteni az arcomat, ezzel eltakarva magam elől mindent, amit nem akartam látni. Úgy éreztem, mintha lelassult volna az információátvitel az agyamban, mert aközött, hogy meghallottam Briggs szavait és el is jutott a tudatomig, hogy mit jelentettek a szavak, amik elhagyták a száját, hosszú másodpercek teltek el. Segíteni fog, segíteni fog, segíteni fog. Ezt a két szót kántáltam magamban, ami borzasztóan rossz módszer volt az önnyugtatásra, de most úgy tűnt, használni fog. Jelenleg csak ez érdekelt. Elhalványultak, majd teljesen eltűntek a lángok, a szívverésem még mindig nem volt az igazi, de ez legyen a legkisebb problémám most. Nagyot nyeltem, úgy kiszáradt a szám és a torkom, mintha egy hete nem ittam volna egy kortyot sem. - Sajnálom -nyögtem ki végül rekedtesen, mielőtt erőt vettem magamon, hogy határozottan szólaljak meg újra. -Bocsánat, nem akartam… ezt. -Az asztalra néztem, rajta a megpörkölődött iratokkal. -Mondanám, hogy lecserélem őket vagy kifizetem, de nem szeretnék tényleg repülni az ajtón. Tanácstalanul, zavarodottan néztem fel Briggsre. A lelkem mélyén nem számítottam rá, hogy a kifakadásom ellenére bele fog egyezni mégis abba, hogy segítsen. Nem terveztem el, hogyan fogok erre reagálni, mit mondjak, mi lenne a megfelelő válasz. Nagyon ostobán festhettem.
Szerettem volna elmondani magamról, hogy egy tinilány hisztibe hajló kiborulása ettől az esettől eltekintve teljes mértékben hidegen hagyott, de ez nem lett volna igaz. A bátyáim gyerekei is vele egyidősek voltak, nekik idáig el sem kellett jutniuk ahhoz, hogy elérjék nálam, amit akartak. És bárhogy is néztem, bármennyire is gyűlöltem a Dolohov családot, az irodámban most akkor is egy ugyanolyan elkeseredett kislány ült, mint amilyen Harper és Naomi is voltak, én pedig nem tudtam ignorálni ezt a tényt. Még akkor sem, ha a viselkedése több mint sértő volt. - Nagyon valószínű, hogy csak úgy ki tudnál cserélni hivatalos minisztériumi iratokat. Ha pedig még egyszer kimondod, hogy kifizetsz valamit, tényleg kihajítalak innen... - Végre megszűntek a lángok, nyugodt szívvel ülhettem vissza az asztalomhoz, bár a pálcámat továbbra is kéznél tartottam, amennyiben újból el kellett volna oltanom valamit. Ugyanis lassan már abban sem voltam biztos, hogy a Dolohov lány nem kezd el véletlenül gyújtogatni pusztán egy hirtelen mozdulattól is. Hogyan hagyhatta az apja, hogy ennyi ideig egyedül szenvedjen ezzel a képességgel? Elgyötörten halásztam elő az íróasztal fiókjából egy doboz cigarettát, egy ilyen szürreális napindítás után megérdemeltem - nem mintha bármi különösebb okra lett volna szükségem, a legunalmasabb reggeleimet is cigarettával indítottam. - Ülj vissza - mutattam az immár égő cigarettával a szemközti székre. - A héten nem érek rá, de jövőhéttől tudok veled foglalkozni a munkaidőm előtt. Biztosan nem itt a Minisztériumban, csak kellemetlen kérdéseket szülne több oldalról is. Az épségben maradt, üres papírok közül magam elé húztam egyet, majd az első kezem ügyébe eső pennával felírtam a lapra néhány könyv címét és szerzőjét. - Ezeket szerezd be valahonnan és olvass bele mindegyikbe. Nem egy túlkutatott téma, mindegyik könyvben legfeljebb egy-két fejezetet szenteltek az elemi mágiának, de arra pont elég lesz, hogy legyen egyáltalán valami elképzelésed róla - csúsztattam elé a pergament. - Jövőhétig megírom, hol találkozunk és küldök zsupszkulcsot. Értelemszerűen egy kihalt, félreeső helyet fogok keresni, ahol nem tudsz felgyújtani semmit és senkit, illetve nem szabadítod a nyakunkra a Reggeli Prófétát meg a Szombati Boszorkányt. Egyéb kérdés és óhaj-sóhaj, vagy végre hagysz dolgozni?
Nem akartam sem hisztizni, sem pedig megsérteni őt. Merlin faszára, az egyetlen esélyem volt, az egyetlen ember, akire rá mertem bízni az egyre kezelhetetlenebb képességeimet. Jó, talán akadt volna más is, jobb is, de egyrészt nem akartam keresni, másrészről meg nem éreztem azt, hogy maradt volna ilyesmire időm. Úgy éreztem magam, mintha egy későn született obskurus lennék, akit már egyáltalán nem lehet kontroll alatt tartani, ezt pedig nem akartam még tovább húzni. Hiszen ha így folytatom, valaki megsérül, és az a valaki szinte biztos, hogy nem olyan lesz, aki megérdemelné vagy akinek ártani akarnék. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha felgyújtanám Normant. - Azért megpróbálnám… -dünnyögtem, elégedetlenül a válaszával. Apám is a minisztérium munkatársa volt, talán tudott volna valami megoldást találni erre az egészre. De nem értek én ehhez, nem állt szándékomban beállni aktatologatónak, mert rettenetesen taszított a gondolata, hogy unalmas papírok felett görnyedjek napi nyolc órában. Ha ez azt jelenti, hogy tudatlan vagyok, akkor büszkén vállalom. Mindenesetre a számat inkább befogtam és nem nyögtem be még egyszer valamit a fizetésével kapcsolatban. Csendesen néztem, ahogy előhúzott egy cigarettát, amitől persze nekem is eszembe jutott, hogy mennyire jólesne egy. Őszintén megfordult a fejemben, hogy rákérdezek, hogy képes leszek hangosan kimondani, hogy "én is rágyújthatnék?". Már a szám is nyitva volt, amikor valahogyan visszaköltözött belém a józan ész és megrázta a vállaimat, hogy ennyire nem lehetek hülye. Még csak az kéne, hogy ezt az utolsó utáni lehetőséget ilyesmivel rontsam el. Úgyhogy inkább csak gyorsan leültem a székre, amikor utasítást adott rá. - Én sem szerettem volna itt maradni. Kellemetlen lenne szembetalálni magam apámmal… -Nem tudtam, mit reagálna, ha meglátna engem egy Briggs társaságában vagy egy auroréban, vagy ami még rosszabb, egy auror Briggsében. Egész biztosan rövidre zárná a képzésemet. Végigfutottam a könyvek címeit, miután a kezembe vettem a pergamenlapot. Egyiket sem ismertem, nem meglepő módon, de azért egy átfutást megér az otthoni könyvtárunk is, hátha véletlenül a kezembe akad az egyik. Vagy bármilyen más könyv az elemi mágiáról, mintha annak helye lenne otthon… - Köszönöm -néztem fel rá néhány kivételesen hosszúnak tűnő perc után. -Nagyon sokat jelent. Felálltam, kissé zavarodottan, hogy vajon hogyan kéne elköszönnöm, de inkább nem mondtam semmit, csak egy biccentéssel elintéztem a dolgot. Ez tűnt a legjobb ötletnek, mielőtt kisurrantam volna az ajtón.
