Scorpius Malfoy

Bár kinézetre apámra ütöttem, de a jellemem terén édesanyámra. Bizonyára meglepődtek, amikor a Roxfortba érkeztem és nem egy arrogáns, egoista fiúval találták szembe magukat, hanem egy kedves, intelligens, törődő sráccal, aki barátságos, segítőkész és rendkívül jólelkű. Malfoy vagyok, de egyben Greengrass is, és anyám nevelése erősen érződik rajtam. Nincs bajom a mugli születésűekkel, se a félvérekkel, a sárvérű szót pedig soha se ejteném ki a számon.
Szeretek a barátaimmal lenni, kviddicsezni, olvasni és ha valaki tőlem kér segítséget egy beadandó kapcsán, tudhatja, hogy megtalál. Természetesen azt nem hagyom, hogy kihasználjanak, több eszem van annál és úgy érzem, hogy képes vagyok megválogatni a barátaimat. Az évek alatt voltak olyanok, akik csak a nevem miatt akartak barátkozni velem, míg olyanok is, akik a pletykának hittek és Voldemort fiára voltak kíváncsiak. E téren természetesen sok negatív atrocitás is ért és ér a mai napig, de próbálok úgy tenni, mintha leperegne rólam, pedig mélyen belül egyre jobban zavar és fáj, Albus viszont mindig mellettem van és képes arra, hogy kirángasson a negatív hangulatomból. Még mindig félek, hogy a rossz híresztelés valóságos, így amikor a tükörbe nézek a kép időnként eltorzul és nem Draco Malfoy fiát látom a tükörképben, hanem magát Voldemortot. Rettegek, hogy egyszer a rémálmaim valósággá válnak.
Próbálok viszont pozitív lenni és optimista, hajtok a jó jegyekre, akár a legtöbb diák és élvezem a Roxfortos éveimet. Mindig ide vágytam, Albusnak hála pedig megvan mindenem, amire szükségem lehet.

A születésemmel együtt egy gonosz pletyka is életre kelt, mely szerint Scorpius Hyperion Malfoy nem Draco Malfoy fia, hanem egyenesen a Sötét Nagyúr leszármazottja. E híresztelés szerint édesanyám, Astoria Greengrass egy időnyerő segítségével visszament a múltba, hogy felkeresve Voldemortot gyermeket szüljön neki a jelenben, így a vérvonalát továbbra is életben tartsa.
Édesanyámat egy vérátok sújtotta, ez miatt szervezete rendkívül gyenge volt, teste beteges, a szülés pedig nagyon megviselte, mégis gyermeket akart adni apámnak, bármi áron. A gonosz pletykák se tették könnyebbé az életét, de rejtve tartott sokáig a külvilág elől, így a Malfoy kúrián nevelkedtem és ott tanultam meg mindent, amit egy aranyvérű varázslónak tudnia kellett, a családunk könyvtára és a sok ismerős, na meg a család a segítségünkre volt. Anyám nem örült a nagyszüleim látogatásainak, de nem tagadhatta meg tőlük, hogy lássák unokájukat, és bár megpróbáltak hatni rám, én mégis édesanyámra ütöttem, az Ő tiszta és kedves szívére, az Ő világszemlélete és látásmódja érződik rajtam. Úgy sejtem, hogy Lucius nagypapáék részben ezért se kedvelik. Apám kiállt végül anyám mellett, a Malfoy családdal a kapcsolatunk távolságtartóbbá vált, én pedig már csak ritkán látom a nagyszüleimet.
Mivel kevés alkalommal hagytam el a birtokot és ritkán találkoztam hozzám hasonló korúakkal, így magányosan nőttem fel és a legjobb barátaim a könyvek voltak. Sok időt töltöttem a házunk mellett található kisebb tó partján, ahova általában egy könyv társaságában ültem ki és képes voltam ott eltölteni akár egy egész napot is. Sokszor anyukám jött utánam aggódva, hogy enni legalább ne felejtsek el. Egy napon viszont olyasmi történt, amire még mindig rémülettel gondolok vissza. Teljesen egyedül voltam a tónál és éppen a leghíresebb alkímistákról szóló könyvet olvastam, amikor egy sikló kúszott ki a tóból, majd közelített hozzám. Fogalmam sincs, hogy voltam képes arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, de megtörtént, az állat megértett engem, ahogy én is Őt. Először azt hittem, hogy különleges vagyok, hogy ez... ez valami jó dolog, de mára már tudom, hogy bár a képesség valóban különleges, de nem áldás, sokkal inkább átok. Berohantam a házunkba és azonnal elmeséltem a történteket a szüleimnek, melynek hatására anyám arca még sápadtabbá vált, mint volt, apám pedig idegesen kezdett el fel-alá mászkálni. Kérdezgettem Őket, hogy mi történt, mi a baj, hiszen éreztem, hogy valami nincs rendjén és bár anyám nem akarta, hogy tudomást szerezzek arról, hogy maga Voldemort nagyúr is párszaszájú volt, apám mégis úgy döntött, hogy elmondja nekem. Tudnom kell, hiszen már tudomást szereztem a pletykáról is, közeledett az idő, hogy a Roxfortba menjek, ahol sokan vesznek majd körbe, ideje elárulnia hát az igazságot. A pletykákat persze csak azért hallottam, mert akadtak családi összejövetelek, ahol néhány régi halálfaló is megjelent, akik nagy reményeket fűzve hozzám beavattak ezekbe a titkokba. Megijedtem, sokat kérdezgettem a szüleimet, de végül megnyugodtam, hogy mindezek csak gonosz híresztelések, mégis, amikor a párszaszájúságomra is fény derült, én magam is bizonytalanná váltam. Mi van akkor, ha valóban a világ egyik leggonoszabb varázslójának vagyok a fia? Ez a kétely azóta is bennem él és nem múlik, az iskolában hozzám vágott megjegyzések pedig nem segítenek abban, hogy elfelejtsem. Rejtve őrzöm ezt a titkot, hét lakat alatt, hogy soha, senki se szerezzen tudomást róla a szüleimen kívül, mert annak súlyos következményei lehetnének.
Apám nehezen engedett el a Roxfortba mindazok után, amikre fény derült, de anyám meggyőzte, hogy szükségem van erre, hogy nekem is fontos, hogy barátokat szerezzek, hogy igazi gyermekként éljek, én pedig a felvételi levelemet szorongatva ültem izgulva a családi asztalnál, reménykedve benne, hogy talán megnyílhat számomra a világ, talán teljes életet élhetek majd és én is megismerhetem a híres varázslóképzőt, amelyről már oly sokat hallottam és olvastam. Végül megfogadtam, hogy nem beszélek senkinek se arról, ami a tónál történt és az után izgatottan vártam, hogy elérkezzen a nap, amikor megindulunk majd a pályaudvarra.
Izgultam és féltem, anyám szoros ölelésébe bújtam és még apámat is futólag megöleltem a King's Cross pályaudvaron, miközben folyamatosan figyeltem a körülöttem lévő hatalmas életet. Rengeteg család vett körbe, egy csomó diák indult útnak a Roxfortba, a Roxfort Express pedig végre rám várt.
Idegesen lestem ki az ablakon, egyedül ülve a fülkében és integettem a szüleimnek, majd miután távoztak csak vártam és vártam, hogy a vonat elinduljon. Az indulás előtt viszont két diák toppant be hozzám, akik természetesen rögtön felismertek, hála annak, hogy apám kiköpött mása vagyok, és amíg a lány úgy döntött nem kíváncsi rám, addig Ő, Albus Perselus Potter mellettem maradt. Sokat hallottam már Harry Potterről és a régi időkről, így nem haragudtam Rose Granger-Weasley-re se azért, mert nem volt kíváncsi rám és igazság szerint Albust is megértettem volna, mégis nagyon sokat jelentett, hogy nem törődve azzal, hogy mi a nevem, úgy döntött, hogy mellettem marad és ez azóta is töretlenül így van.
A beosztási ceremónián együtt izgultam Albussal, hogy vajon hova oszt majd be minket a süveg, de az én fejemre szinte rá se került, máris kimondta, hogy Mardekár. Büszkén és boldogan csatlakoztam a tapsoló tömeg asztalához, majd izgatottan vártam, hogy a fiatal Potter is sorra kerüljön, de nem csak Ő, hanem még én is meglepődtem azon, hogy a Griffendél helyett a Mardekár házba osztották be. Természetesen azonnal felpattantam és húztam magam mellé, megnyugtatva, hogy nem lesz semmi baj, és attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Egyikünk élete se egyszerű, Őt sokáig szekálták azért, mert Harry Potter fiaként a Mardekár házba került, engem pedig a születésemmel kapcsolatos pletykával, arról pedig ezek után ne is beszéljünk, hogy sokak számára milyen furcsa volt, hogy egy Potter és egy Malfoy legjobb barátok lettek. A rokonaink nem nézték jó szemmel, mégse engedtük, hogy beleszóljanak, kitartottunk egymás mellett és ez örökké így marad.
Az évek azóta gyorsan elrepültek, szeretek a Roxfortba járni, egy álmom vált vele valóra és bár a szünetekben hazamegyek a szüleimhez, Albus egyre jobban hiányzik. Örülnék, ha eljöhetne hozzánk, bár ezt apám egyelőre még nem engedélyezte, de anya már puhítja, viszont Ő egyre rosszabbul van. Aggódok érte, idén már fájó szívvel hagytam hátra otthon, mert még ahhoz se volt ereje, hogy elkísérjen a vonathoz, mégis, bízom benne, hogy apa segíteni tud rajta, hogy jobban lesz. Mindig reménykedek benne, hogy pozitív irányba fog változni az állapota, hiába tudom mélyen belül, hogy ez nem így lesz. Próbálok nem aggódó üzeneteket írni neki, inkább mesélek Albusról, a tananyagokról és a kviddicsről, hiszen bekerültem a házam kviddics csapatába is, bár egyelőre csak cserejátékosként, de idővel még többre is vihetem. A leveleim egyre gyakoribbak és addig vagyok nyugodt, amíg anya vissza is ír. Hamarosan itt a nyár és újra több időt tölthetek majd vele, bár hiányozni fog a Roxfort, mégis várom. Talán idén már Albust is megismerheti majd, nem csak futólag, hanem úgy igazán. A leveinkben szóba került már, hogy most nyáron eljöhet majd, végre apa is rábólintott a dologra. Alig várom, hogy ezt elmeséljem Albusnak!

Ha valaki rám néz, szinte azonnal megállapítja, hogy én is egy Malfoy vagyok, mert kísértetiesen hasonlítok a fiatalkori Draco Malfoyra. Bőröm hófehér, hajam szőke, szemeim pedig kéken csillognak. Jelenleg 168 cm magas vagyok, testem vékony, minimálisan izmos - főleg azóta alakulok, amióta kviddicsezem -, öltözetemet tekintve pedig a Malfoy elegancia jellemez. Kedvelem a sötét színeket, de házamhoz hűen szinte mindig viselek magamon némi Mardekár zöldet, büszkén mutatva, hogy hová tartozom.